A macedón kérdés gyökerei az Oszmán Birodalom 19. századi hanyatlásához és a Balkánon kibontakozó nacionalista mozgalmakhoz nyúlnak vissza. Az előző alfejezetben láthattuk, hogyan tagolódott az oszmán Macedónia közigazgatásilag és milyen sokszínű volt a lakossága. Most azt vizsgáljuk, hogyan vált ez a terület a bolgár, görög és szerb nemzeti törekvések ütközőpontjává, hogyan alakult ki a vitatott „macedón” identitás, és miként osztották fel a területet az 1912–1913-as Balkán-háborúk nyomán. A fejezet célja annak bemutatása, hogy a mai Észak-Macedónia történetének kulcskérdései – a nemzeti hovatartozás, az államiság és az emlékezetpolitika – hogyan gyökereznek ebben a rövid, de rendkívül erőszakos időszakban. A tárgyalás során megkülönböztetjük a dokumentált eseményeket, a történettudományi konszenzust, a vitatott értelmezéseket és az egyes nemzeti narratívák emlékezetpolitikai állításait.
A „macedón kérdés” a 19. század utolsó harmadában jelentkezett, amikor az Oszmán Birodalom balkáni tartományaiban a nacionalista mozgalmak megerősödtek, és a nagyhatalmak beavatkozása fokozta a területi versengést. A régió – a történelmi Macedónia (Makedonija) – földrajzi értelemben a Vardar folyó völgyét, az Égei-tenger partvidékét, a Pirin-hegységet és a mai Észak-Görögország északi részét foglalta magában. Az oszmán közigazgatás a 19. század végén a szaloniki, koszovói és monasztiri (Bitola) vilajetekre osztotta; a határok nem estek egybe semmilyen etnikai vagy nyelvi határral. A lakosság vallási és nyelvi összetétele rendkívül sokszínű volt: ortodox szláv nyelvű keresztények, görög nyelvű ortodoxok, albánok, törökök, arománok (vlachok), romák és szefárd zsidók éltek együtt, gyakran egymás mellett vagy egymással keveredve.
A kérdés lényege az volt, hogy a terület ortodox szláv nyelvű lakossága – akiket a korabeli források gyakran egyszerűen „bolgároknak” neveztek – milyen nemzeti államhoz tartozzon, vagy milyen önálló nemzeti identitást alakítson ki. A helyi nyelvjárások kétségtelenül a bolgár nyelvjárások keleti–déli csoportjához álltak közel, ezért a bolgár nemzeti mozgalom természetes igényt formált a területre. Ugyanakkor a görög nemzeti érv a középkori bizánci örökségre és a terület görög nyelvű lakosságára, a szerb pedig a középkori Dušan-féle szerb birodalomra és a helyi szerb kolostorokra hivatkozott. A helyi szláv nyelvű lakosság nem alkotott egységes modern nemzetet, identitása elsősorban vallási (ortodox), regionális és családi kötelékeken alapult. A nemzeti hovatartozás kérdését így a politikai és oktatási agitáció, valamint a fegyveres propaganda döntötte el fokozatosan.
A bolgár egyházi mozgalom döntő lépése volt a Bolgár Exarchátus létrehozása 1870-ben, amikor a szultáni fermán lehetővé tette, hogy az ortodox hívek bolgár nyelvű liturgiát használó egyházközségeket alkossanak. A konstantinápolyi pátriárkátus görög hierarchiája ellen fellépő bolgár papok és tanítók iskolákat, templomokat és olvasóköröket szerveztek, amelyek a bolgár nemzeti tudat terjesztésének fő eszközei lettek. A szultán 1870-es rendelkezése lehetővé tette, hogy egy-egy falut vagy városrészt népszavazással csatoljanak az exarchátushoz, ha a lakosság kétharmada ezt kívánta. Bár az oszmán hatóságok gyakran manipulálták ezeket a népszavazásokat, az exarchátus befolyása a szláv nyelvű lakosság körében gyorsan nőtt. A görög pátriárkátus és a szerb ortodox egyház hasonló iskola- és templomszervező tevékenységbe kezdett, így a hívek vallási választása egyben nemzeti állásfoglalássá vált. Ez a folyamat vezetett a macedóniai egyházi kérdés néven ismert küzdelemhez, amelyben a bolgár, görög és szerb egyházi és oktatási hálózatok versengtek a hívek lojalitásáért.
A berlini kongresszus (1878) után a helyzet tovább éleződött. A San Stefanó-i előzetes béke (1878. március) egy nagy, autonóm Bulgáriát irányzott elő, amely magában foglalta volna Macedónia nagy részét. A nagyhatalmak azonban – elsősorban Oroszország és Nagy-Britannia egyensúlyi érdekei miatt – a berlini kongresszuson visszaállították az oszmán fennhatóságot Macedónia és Trákia felett. Ez a döntés a bolgár nemzeti mozgalomban hosszú távú revíziós törekvést indított el; a bolgár nacionalisták számára Macedónia elvesztése nemzeti sérelemmé vált. A görög és szerb kormányok ugyancsak aktív területi követeléseket fogalmaztak meg, és titkos vagy nyílt propagandatevékenységet folytattak. A nagyhatalmak reformkövetelései – köztük az 1880-as években megfogalmazott, a keresztény lakosság védelmét célzó javaslatok – jórészt papíron maradtak, mert az oszmán vezetés ellenállt a beavatkozásnak, a nagyhatalmak pedig nem tudtak közös fellépést kialakítani.
A „macedón” identitás kialakulása ebben a versengő környezetben indult meg. Kisebb értelmiségi körökben – például a Szófiában élő macedóniai diaszpóra egyes tagjai között – felmerült egy önálló macedón szláv nyelv és nemzeti tudat gondolata. Az 1880-as évek végén és az 1890-es években egyes szerzők, például Gjorgji Pulevski vagy Krste Misirkov, a helyi nyelvjárások alapján próbáltak irodalmi nyelvet alkotni, és hangsúlyozták a macedóniai szlávok különállóságát a bolgároktól, szerbektől és görögöktől. Ezek a törekvések azonban kisebbségben maradtak; a helyi értelmiség és a szervezett mozgalom többsége sokáig bolgárnak tekintette magát, vagy legalábbis a bolgár állammal való egyesülést tartotta kívánatosnak. A „macedón” kifejezés így a korszakban elsősorban földrajzi, nem pedig nemzeti jelentést hordozott, és a mai értelemben vett macedón nemzettudat csak a 20. század közepén, részben a jugoszláv állam politikája révén vált széles körben elterjedtté. Mindezek a folyamatok tehát nem egyértelmű, lineáris nemzeti fejlődést mutatnak, hanem a bolgár, görög, szerb és macedón nemzeti narratívák párhuzamos és egymással versengő kialakulását.
A macedón kérdés erőszakos fordulatot vett a Belső Macedón Forradalmi Szervezet (macedónul: Vnatrešna Makedonska Revolucionerna Organizacija, VMRO; a korabeli bolgár helyesírással Vǎtrešna Makedonska Revoljucionna Organizacija) megalakulásával. A szervezet 1893-ban, Szalonikiben jött létre, alapítói között többnyire olyan értelmiségiek voltak, akik az oszmán uralom alatti autonómia kivívását tűzték ki célul. A VMRO kezdeti programja nem a független nemzetállam, hanem a Macedónia számára biztosítandó politikai autonómia volt, amely az Oszmán Birodalmon belül vagy akár egy balkáni föderációban is megvalósulhatott. A szervezet azonban hamarosan a bolgár állami befolyás alá került: a szófiai kormány pénzzel, fegyverrel és logisztikai támogatással segítette a VMRO-t, mert a bolgár vezetés úgy vélte, hogy a szervezet tevékenysége előkészíti Macedónia Bulgáriához csatolását. A VMRO-n belül hamarosan frakcióharcok alakultak ki: a bolgár orientációjú csoportok, a macedón autonómia hívei és a szociális forradalmi irányzatok képviselői között éles viták folytak.
Az 1903-as Ilinden-felkelés (macedónul: Ilindensko vostanie) a szervezet legnagyobb megmozdulása volt. A felkelést augusztus 2-án, Illés napján (az ortodox naptár szerinti Szent Illés ünnepén) robbantották ki a Bitola környéki hegyvidéken. A felkelők rövid időre elfoglalták a Krushevo (Kruševo) városát, és kikiáltották a Krushevo Köztársaságot (Kruševska republika), amely alig tíz napig állt fenn, de a macedón nemzeti emlékezetben a szabadság és az önkormányzás szimbólumává vált. A felkelés azonban katonailag reménytelen volt: az oszmán hadsereg nagy erőkkel vonult fel, és a felkelés három hónap alatt teljesen leverte. A megtorlás során több tucat falu égett porig, a becslések szerint több ezer civil halt meg, és több tízezer ember kényszerült menekülni Bulgáriába, Szerbiába vagy Görögországba. A pontos áldozatszámok máig vitatottak: a bolgár és a későbbi macedón történetírás szerint a veszteség sokkal nagyobb volt, mint amit az oszmán hivatalos jelentések elismertek. A felkelés leverése után a nagyhatalmak nem avatkoztak be közvetlenül, bár az 1903 októberében aláírt mürzstegi program nemzetközi csendőrséget és reformokat irányzott elő Macedónia számára. A program végrehajtása azonban vontatott és részleges maradt, így a régióban tovább folytatódtak a fegyveres összecsapások a különböző nemzeti csoportok – elsősorban a bolgár és görög fegyveres bandák – között.
Az Ilinden-felkelés utóélete jól mutatja az értelmezési vitákat: a mai Észak-Macedónia hivatalos emlékezetpolitikája a felkelést a macedón nemzeti szabadságharc egyik korai fejezeteként ünnepli (augusztus 2-a nemzeti ünnep), míg a bolgár történetírás a felkelést a bolgár nemzeti felszabadító mozgalom részének tekinti, és a résztvevők bolgár identitását hangsúlyozza. A vitatott kérdés nem az események megtörténte, hanem azok nemzeti karaktere; a felkelők önmeghatározása vegyes volt, és a korszakban a nemzeti önbesorolás gyakran változó, helyzetfüggő és politikai volt.
Az Oszmán Birodalom további gyengülése és az 1912-es olasz–török háború kudarca felgyorsította a balkáni államok szövetségkötését. 1912-ben Szerbia, Bulgária, Görögország és Montenegró titkos szerződések és katonai egyezmények révén balkáni szövetséget hozott létre az Oszmán Birodalom ellen. A szerb–bolgár szövetségi szerződés (1912. március) Macedónia felosztását is előirányozta: a vita tárgyát képező középső zóna hovatartozását az orosz cár döntőbíráskodására bízták, de a pontos határokat titokban tartották. Az első Balkán-háború 1912. október 8-án tört ki. A szövetséges csapatok gyors győzelmet arattak: a szerb hadsereg elfoglalta Szkopjét, Bitolát és Koszovót, a bolgár hadsereg Trákia és Kelet-Macedónia nagy részét, a görög hadsereg pedig Szalonikit és Dél-Macedóniát vette be. Az oszmán haderő decemberre szinte egész európai területét elvesztette. A londoni béke (1913. május 30.) az Oszmán Birodalmat a Midia–Enosz vonalig szorította vissza.
A győzelmet azonban nem követte a területi zsákmány békés felosztása. Bulgária – mivel Trákiában és Kelet-Macedóniában harcolt a legnagyobb erőkkel – úgy vélte, hogy a szerb és görög csapatok által elfoglalt terület nagy része jogszerűen őt illeti. Szerbia viszont nem volt hajlandó lemondani a Vardar völgyéről, mert az Albánia létrejötte miatt elvesztett adriai kijáratát volt hivatva pótolni, és mert a szerb nacionalisták Dél-Szerbiának tekintették a területet. Görögország pedig Szalonikit és az Égei-Macedóniát tartotta meg, mivel a város stratégiai és gazdasági jelentősége óriási volt. Az orosz döntőbíráskodás nem tudta feloldani a feszültséget, ezért Bulgária 1913. június 29-én meglepetésszerű támadást indított szerb és görög állások ellen, kirobbantva a második Balkán-háborút. A háborúban Románia és az Oszmán Birodalom is Bulgária ellen fordult, és a bolgár hadsereg gyors vereséget szenvedett. A bukaresti béke (1913. augusztus 10.) szentesítette a megosztást: Szerbia megkapta a Vardar-Macedóniát, Görögország az Égei-Macedóniát és Szalonikit, Bulgária pedig csak a Pirin-Macedónia egy részét tarthatta meg. A „Macedónia” tehát három részre szakadt: a később Vardar-Macedóniaként ismert északi-középső részt Szerbia, a déli, tengerparti részt Görögország, a keleti, kisebb részt pedig Bulgária kapta.
A felosztást súlyos emberi és anyagi pusztítás kísérte. A háborúk alatt és után a civil lakosság elleni erőszak minden hadviselő fél részéről jelen volt: falvakat égettek fel, civileket végeztek ki, nőket erőszakoltak meg, és a lakosságot tömegesen kényszerítették menekülésre. A brit Carnegie Alapítvány 1914-ben közzétett, széles körben ismert jelentése részletesen dokumentálta a balkáni háborúk atrocitásait, és a korabeli nemzetközi közvélemény számára megmutatta a „balkáni” konfliktusok brutalitását. A jelentés elfogultsága azonban vitatott; a résztvevő nemzeti kormányok egymást vádolták a túlkapásokkal. Az etnikai viszonyok drasztikusan megváltoztak: a szerb és görög ellenőrzés alá került területekről több tízezer bolgár identitású vagy bolgár nyelvű lakos menekült Bulgáriába, míg a bolgár területekről görögök és szerbek távoztak. A menekülthullámok pontos nagysága becslések tárgya, de a szakirodalom konszenzusa szerint a háborúk és a menekülés következtében a régió etnikai térképe gyökeresen átalakult.
A bukaresti béke után a három állam mindegyike saját nemzeti politikát kezdett alkalmazni a megszerzett területeken. Szerbia a Vardar-Macedóniát „Dél-Szerbia” (Južna Srbija) néven kezelte, tagadva annak különálló földrajzi vagy etnikai jellegét. A szerb kormány és a katonai közigazgatás azonnal hozzálátott a terület szerbesítéséhez: bezárták a bolgár iskolákat és templomokat, betiltották a bolgár nyelvű sajtót, a bolgár egyházi szervezeteket felszámolták, és a helyi lakosságot a szerb ortodox egyházba és a szerb iskolákba kényszerítették. A szerb hatóságok tagadták, hogy a helyi szláv lakosság bolgár lenne, és „szerbeknek” tekintették őket, akiket csak el kell téríteni a bolgár befolyástól. A nacionalista értelmiség szerint a szláv lakosság valójában szerb volt, és a bolgár identitás csupán a bolgár propaganda eredménye. Ezt a felfogást a nemzetközi megfigyelők egy része is kritikával fogadta. A szerb uralom alatt a helyi lakosság egy része ellenállt, sokan kivándoroltak Bulgáriába, míg mások kénytelenek voltak alkalmazkodni a szerb nemzeti keretekhez. A szerb kormány tudatos kolonizációs politikát is indított, szerb telepeseket hozva a stratégiai fontosságú határvidékre, ami tovább fokozta a helyi feszültségeket.
Görögország az Égei-Macedóniában hasonlóan erőszakos asszimilációs politikát folytatott. A görög kormány a megszerzett területeken a görög nyelvet tette kizárólagossá, a szláv nyelvjárásokat elnyomta, és a szláv nyelvű lakosságot – akiket „szlávofón görögöknek” vagy egyszerűen „bolgároknak” nevezett – arra kényszerítette, hogy görög identitást vegyen fel. Az iskolákban a görög nyelv kötelezővé vált, a szláv nyelv használatát a nyilvános térben büntették. A helyi szláv lakosság egy részét elűzték, más része Bulgáriába menekült. Az 1913-as és a későbbi görög–bolgár lakosságcsere-egyezmények, valamint az 1923-as görög–török lakosságcsere (amelyet a lausanne-i szerződés szentesített) tovább homogenizálta a területet. A törökországi görög menekültek tömeges betelepítése az Égei-Macedóniába drasztikusan csökkentette a szláv lakosság arányát, és a görög kormány szándékosan használta fel a menekülteket a „görög” jelleg megerősítésére. A mai görög álláspont szerint a terület mindig is görög volt, és a szláv lakosság vagy asszimilálódott, vagy önként távozott; a kritikus történetírás ezt a folyamatot etnikai tisztogatásként értékeli.
Bulgária a Pirin-Macedóniában a megszerzett kisebb területen bolgárosítást hajtott végre. A bolgár hatóságok a helyi lakosságot bolgárnak tekintették, és a területet Bulgária szerves részeként kezelték. A bolgár kormány ugyanakkor támogatta a VMRO további tevékenységét, amely a szerb és görög uralom alatti területeken gerillaharcot folytatott. A VMRO a két háború között bebizonyította, hogy a macedón kérdés nem zárult le a bukaresti békével, hanem továbbra is destabilizáló tényező maradt a Balkánon. A szervezet bolgár orientációja azonban fokozatosan változott: a harmincas években egyes frakciói a macedón autonómia vagy függetlenség gondolatát képviselték, ami hosszú távon hozzájárult a macedón nemzeti tudat további erősödéséhez.
Az 1919-es neuillyi béke (a Párizs környéki békék egyike, amely az első világháború után Bulgáriával kötött megállapodás volt) megerősítette a bukaresti béke területi döntéseit, és Bulgáriát lemondásra kényszerítette a vitatott területekről. A békeszerződés ugyanakkor tartalmazott kisebbségvédelmi rendelkezéseket is, amelyek elvileg védték volna a szláv lakosság jogait a szerb és görög területeken. Ezeket a rendelkezéseket azonban a gyakorlatban nem hajtották végre, mert a szerb és görög kormányok nem ismerték el a szláv lakosság különálló nemzeti jellegét, és a nemzetközi közösség sem volt hajlandó hatékony nyomást gyakorolni. A két világháború közötti időszakban a Vardar-Macedóniában a szerb elnyomás, a gazdasági elmaradottság és a politikai jogfosztottság állandósult, ami táptalajt adott a kommunista és a macedón autonóm mozgalmaknak is.
A macedón kérdés és a Balkán-háborúk történetére vonatkozó források sokfélék, de egyenetlenek és gyakran elfogultak. Az elsődleges források közé tartoznak az oszmán közigazgatási és adóösszeírások (tahrir-defterek), a diplomáciai jelentések, a katonai parancsok, a hadijelentések, a konzuli beszámolók, a sajtótudósítások, valamint a résztvevők visszaemlékezései. A nemzeti hovatartozásra vonatkozó adatok különösen problematikusak: az oszmán források vallási alapon osztályozták a lakosságot, a nemzeti kategóriákat pedig a bolgár, görög és szerb egyházi és oktatási szervezetek egymással versengve igyekeztek kisajátítani. A korszakban nem létezett átfogó, pártatlan népszámlálás, így az etnikai összetételre vonatkozó minden becslés politikai érdektől függően torzított.
Az Ilinden-felkelés áldozat- és menekültszámaira vonatkozóan nincs megbízható pontos adat. A különböző becslések – a bolgár, szerb, görög és oszmán források, valamint a későbbi nemzeti történetírások – között nagyságrendi eltérések lehetnek. A Balkán-háborúk civil áldozatai és a menekültek száma ugyancsak vitatott. A Carnegie-jelentés részletes leírásokat közöl az atrocitásokról, de a mai történettudomány óvatosan kezeli a jelentés egyes állításait, mert a szerzők nem mindig tudták ellenőrizni a szóbeli beszámolókat, és a jelentés nyelvezete maga is hordoz korabeli sztereotípiákat. A nemzeti emlékezetpolitikák – a bolgár, a görög, a szerb és a macedón – a mai napig versengő értelmezéseket kínálnak, és gyakran eltérően súlyozzák ugyanazokat az eseményeket. A „macedón nemzet” létezése a 20. század elején a történettudomány egyik legvitatottabb kérdése; a mai konszenzus szerint a macedón nemzeti tudat kialakulása fokozatos, több szakaszú folyamat volt, és a 19–20. század fordulóján még nem beszélhetünk széles körben elterjedt, egyértelmű macedón nemzeti identitásról. Ugyanakkor azt is jelezni kell, hogy a nemzeti tudat kialakulásának pontos üteme és a helyi lakosság önmeghatározása a források hiányosságai miatt nehezen rekonstruálható, és a különböző nemzeti történetírások erre vonatkozó állításai gyakran emlékezetpolitikai, nem pedig szigorúan tudományos alapon állnak.