A mai Szlovénia területének középkori története nem egyetlen ország, hanem a Német-római Császárság déli peremén szerveződő, egymással lazán összefüggő tartományok és uradalmak története. A római provinciák és a szláv betelepülés folyamatait A szlávok és avarok betelepülése mutatta be; itt arra összpontosítunk, hogyan alakult ki a kora középkori Karantánia (Karantanija, németül Karantanien) szláv fejedelemség, miként formálódtak belőle és környezetéből a későbbi történeti tartományok – Karintia, Krajna, Stájerország, Görz és Isztria –, és hogyan épült ki a Habsburg-uralom a 13–14. században. A hangsúly a tartományi kereteken és a szlovén nyelvterület kialakulásán van; a modern nemzeti szempontot kerüljük, mert a 19. század előtt a ma szlovénnek nevezett területek lakói nem alkottak egységes politikai nemzetet.
A Keleti-Alpok déli és keleti lejtőin, a Dráva (Drava), a Mura (Mura) és a Száva (Sava) forrásvidékén a 6. század végétől megtelepedő szláv csoportok az avar befolyási övezet peremén éltek. A szláv–avar kapcsolat jellege forráskritikai szempontból nehezen megítélhető: a frank és bizánci elbeszélő források gyakran ellenséges, adófizető viszonyként írják le, de a régészeti anyag a helyi keveredés és az önálló hatalmi központok kialakulásának jeleit is mutatja. Ebből a közegből emelkedett ki a 7. század folyamán Karantánia, az alpi szlávok első ismert, területileg viszonylag tartós fejedelemsége. Központja a mai Karintia (szlovénül Koroška, németül Kärnten) területén, a Zollfeld (Gosposvetsko polje) környékén lehetett, de a korai Karantánia határait a későbbi oklevelekből visszafelé következtetve rekonstruálják, ezért inkább hatalmi központról, mint pontosan felmérhető államterületről beszélhetünk.
A legfontosabb elsődleges forrás a Conversio Bagoariorum et Carantanorum (A bajorok és karantánok megtérése), amely 870 körül Salzburgban keletkezett. A szöveg célja nem Karantánia leírása, hanem a salzburgi érsekség jogigényének igazolása a térség egyházi irányítására. Ebből következően a karantán fejedelmeket és a missziós eseményeket egyházi nézőpontból, részben polemikus módon mutatja be. A szöveg szerint a 8. században a karantán elitek bajor–frank támogatással fogadták a kereszténységet; a fejedelmek között olyan nevek szerepelnek, mint Boruth, Cacatius és Cheitmar, akiknek pontos viszonyát a modern kutatás vitatja. A Conversio tehát nem tekinthető semleges néprajzi beszámolónak, de nélkülözhetetlen a kora középkori hatalmi és egyházi viszonyok megismeréséhez.
A frank befolyás a 8. század közepén fokozatosan erősödött. A hagyományos történetírás gyakran 745 körülre teszi Karantánia frank fennhatóság alá kerülését, ám ez a dátum inkább a salzburgi forrás értelmezésén alapul, és a mai szakirodalomban vitatott. Bizonyosabb, hogy Nagy Károly uralma idején, a 790-es években a frank hatalom katonai és egyházi intézményei már jelen voltak a térségben. A frank–bizánci érdekszférák ütközése, valamint a salzburgi és az aquileiai egyházi befolyás vetélkedése hosszú időre meghatározta a tartományi és nyelvi tagolódást. A Dráva és a Száva vidéke nem egyetlen egyházi központ alá tartozott: a nyugati, Isonzó (Soča) menti területek és az Adria-érintkezés Aquileia, a belső alpi területek Salzburg vonzáskörzetébe tartoztak, a határok azonban hosszú ideig vitatottak maradtak.
Karantánia kapcsán külön figyelmet érdemel a hercegi beiktatás késői forrásokból ismert rítusa. A herceg köve (szlovénül knežji kamen, németül Fürstenstein) és a hercegi szék (szlovénül vojvodski stol, németül Herzogstuhl) körül kialakult szertartás a késő középkori és kora újkori leírásokban jelenik meg. A rítusban állítólag szlovén nyelvű paraszt képviselte a népet, a jelölt pedig kérdések és jelképes cselekmények során nyerte el a hatalmat. A történetírásban éles vita folyik arról, hogy ez az aktus valóban a kora középkori szláv társadalom folyamatos intézménye volt-e, vagy inkább későbbi, reprezentációs célú hagyomány. A 19–20. századi szlovén nemzeti emlékezet a herceg kövét a korai szlovén államiság jelképeként emelte ki; a mai kutatás ezt az állítást az emlékezetpolitikai értelmezések közé sorolja, és hangsúlyozza, hogy a források későiek, illetve a rítus politikai funkciója koronként változhatott.
A 9. században a Karoling-hatalom keleti tartományai, illetve a későbbi Keleti Frank Királyság délkeleti határán a térség katonai igazgatása fokozatosan őrgrófsági rendszerré alakult. A 10. századi magyar portyák elérték a Dráva–Száva vidékét, és a kalandozások időszaka a határvédelem megerősítését kényszerítette ki. A tartományi szervezet ennek nyomán kristályosodott ki.
Karintia 976-ban vált külön hercegséggé, amikor a bajor hercegségből kiszakítva önálló igazgatási egységként szervezték meg. Területe a mai osztrák Karintia mellett magában foglalta a mai Szlovénia északi részének egy sávját is. A karintiai hercegség déli területein jelentős szlovén nyelvű lakosság élt, így a tartomány politikai határa már a középkorban sem esett egybe a nyelvivel.
Krajna (szlovénül Kranjska, németül Krain, latinul Carniola) a felső-Száva és a Ljubljanai-medence körül szerveződött. Nevét a szláv Krajina (határvidék) kifejezésből eredeztetik, ami a határőrvidéki szerepre utal. A 10–11. században kisebb őrgrófságként, majd tartományként formálódott; központja fokozatosan Ljubljana (németül Laibach) lett. Krajna a középkor folyamán a legnagyobb arányban szlovén nyelvű tartomány volt, bár városaiban a német és olasz elem erős maradt.
Stájerország (szlovénül Štajerska, németül Steiermark) a Karantán őrgrófságból, illetve a Karintia és Krajna közötti határgrófságból nőtt ki. A tartomány északi része az Alpok bányavidékeihez, déli sávja a Murán túli dombvidékhez és a Savinja (Sann) völgyéhez kapcsolódott. A 12. században a Traungau-család (Otakarok) uralma alatt megerősödött; 1180-ban őrgrófságát hercegséggé emelték. A család kihalása után, 1192-ben a Babenberg-ház szerezte meg, ami a későbbi osztrák–stájer kapcsolat alapját vetette meg. Stájerország déli része, a mai Alsó-Stájerország (Štajerska) területe a középkorban szlovén nyelvű falvak és kisebb német városi központok mozaikja volt.
Az Adria északi csücskében Görz (szlovénül Gorica, olaszul Gorizia, németül Görz), Trieszt (szlovénül Trst, olaszul Trieste, németül Triest) és Isztria (Istra) sajátos határvidéket alkotott. Itt a friuli és aquileiai hatalom, a görzi grófok, a Velencei Köztársaság és a Német-római Birodalom érdekei találkoztak. Isztria part menti városai – köztük Koper (olaszul Capodistria) – a 13. századtól fokozatosan Velence fennhatósága alá kerültek, míg a félsziget belső, falusi területei a Habsburgok és más világi urak alatt maradtak. Trieszt 1382-ben helyezte magát Habsburg-oltalom alá, ami a későbbi osztrák-tengerparti tartomány egyik alapja lett.
Az egyházi tagolódás tovább bonyolította a képet: a mai Szlovénia területe a salzburgi érsekség, az aquileiai patriarchátus és részben a brixeni, freisingi, gurki és más püspökségek fennhatósága között oszlott meg. A világi tartományhatár tehát nem fedte le sem a nyelvi, sem az egyházi határokat; a régió történetét éppen ezért nem lehet egyetlen központ felől elmesélni.
A Habsburgok délkeleti térnyerése a Babenberg-ház 1246-os kihalását követő vetélkedésből nőtt ki. A Csehországból kiinduló II. Ottokár Přemysl a 1250–1270-es években megszerezte Ausztria, Stájerország, Karintia és Krajna nagy részét, így rövid időre a térség legerősebb ura lett. Habsburg Rudolf királlyá választása (1273) után a konfliktus kiéleződött: 1276-ban Bécs, majd az 1278-as dürnkruti (Morvamezei) csata Ottokár halálát hozta. A Habsburgok ezzel megszerezték a Babenberg-örökséget, és 1282-ben Rudolf fiai, Albert és Rudolf lettek a keleti tartományok urai.
A 13. század végén a Habsburg-uralom Stájerországban és Krajnában már érvényesült, Karintia azonban átmenetileg a görz-tiroli Meinhard-ház kezébe került. Csak 1335-ben, a család kihalása után szállt vissza Karintia, és vele együtt Krajna is a Habsburgokra. Ezzel a mai Szlovénia területének belső, kontinentális része nagy vonalakban a Habsburg-tartományok közé került. A 14. századtól kezdve ezeket a területeket az osztrák örökös tartományok (Erblande) részeként tartották nyilván, de ez nem jelentett központosított államot: minden tartománynak külön rendi gyűlése, jogszokásai és kormányzati szervei voltak.
A Habsburg-uralom korántsem volt kizárólagos. A 14. században a Cillei grófok (nem németesen Cilli, szlovénül Celjski grofje) a Savinja-völgy és Celje (Cilli) környékén önálló hatalmi központot építettek ki. A család a 14. század elején emelkedett fel, birtokai Stájerország déli részére, Krajnára és a szomszédos horvát területekre is kiterjedtek; a 15. században már birodalmi hercegi rangot szereztek. A Cilleiek és a Habsburgok viszonya hol együttműködő, hol konfliktusos volt. A család 1456-os kihalása után birtokaik a Habsburgokra szálltak, ami a tartományi hatalom konszolidációját segítette. A 13–14. században azonban a Cilleiek még a Habsburgok egyetlen igazi helyi riválisát testesítették meg.
A Habsburg-tartományok igazgatásában a tartományi rendeknek (Landstände) meghatározó szerepük volt. A rendek közé a főpapok, a világi urak, a lovagok és fokozatosan a városok képviselői tartoztak; az adómegajánlás és a helyi kormányzás az ő részvételükkel zajlott. A szlovén nyelvű parasztság a rendi politikában közvetlenül nem vett részt, de a földesúri és adóterhek, valamint a katonai kötelezettségek révén a Habsburg-tartományok mindennapjainak meghatározó alanya volt. A 14. század közepének pestisjárványai és a korszak éhínségei a városi és falusi lakosságot egyaránt sújtották, bár a területi adatok nagyon hiányosak.
A szlovén nyelvterület kialakulását a történeti nyelvészet, a helynévkutatás és az okleveles anyag alapján rekonstruálják. A 13–14. századra a szlovén nyelvű lakosság településterülete a Keleti-Alpok déli sávjától a Dráva felső folyásán át a Murántúlig, a Száva felső vidékéig, valamint a Görz és Trieszt környéki, továbbá az észak-isztriai területekig húzódott. Ez a terület nem alkotott politikai egységet: lakói Karintia, Stájerország, Krajna, Görz és Isztria különböző urai alatt éltek. A nyelvterület tehát történeti rekonstrukció, nem pedig középkori közigazgatási fogalom.
A szlovén nyelv legkorábbi írásos emlékei a freisingi nyelvemlékek (szlovénül Brižinski spomeniki, németül Freisinger Denkmäler). A három, nagyrészt gyónási és liturgikus-pasztorális jellegű szöveget a 10–11. század fordulójára datálják, bár a pontos keletkezési idő vitatott. A szövegek a latin írásbeliség keretében rögzítették a szlovén előzménynek tekintett alpi szláv nyelvet, és azt mutatják, hogy az egyházi lelkipásztorkodásban a latin mellett szükség volt a helyi nyelvre. Ez nem irodalmi nyelvhasználat, hanem gyakorlati pasztoráció, de így is a szlovén nyelv folyamatosságának kiemelkedő bizonyítéka.
A 13–14. században a szlovén nyelv helyzete a társadalmi hierarchiához kötődött. A városi írásbeliség és a tartományi kormányzás nyelve latin, majd egyre inkább német volt; az adriai városokban az olasz is megjelent. A szlovén nyelv elsősorban a falusi parasztság, a kézművesek alsó rétegei és a városok szolgálónépességének beszélt nyelve volt. A német források a szlovén nyelvű lakosságot gyakran „windisch” (Wenden, vend) vagy latinul „Sclavi” megnevezéssel illették; ezek a kifejezések nem a modern nemzeti kategóriáknak felelnek meg. A szlovén nyelvű csoportok a középkorban elsősorban tartományi, egyházközségi, uradalmi és helyi identitásokkal rendelkeztek; az egységes szlovén irodalmi nyelv és a modern nemzeti tudat kialakulása a reformáció és a 19. század folyamata.
A 12–14. századi német telepítések – különösen a stájerországi bányavárosok és a városi jogú települések környékén – a nyelvhatárt több helyen dél felé mozdították el. Ugyanakkor a német és szlovén nyelvű lakosság viszonya nem írható le éles etnikai elkülönülésként: a városok és uradalmak mindennapjaiban két- és többnyelvű helyzetek alakultak ki, a nyelvváltás pedig gyakran a társadalmi emelkedés vagy a városiasság függvénye volt. A középkori nyelvhatár pontos megrajzolása ezért csak becslés lehet, a források hiányosak és egyenetlenek.
A 13–14. századi társadalom alapja a földesúri uradalom volt. A nagyobb birtokosok – a Habsburgok, a Cillei grófok, a görzi grófok, a brixeni, freisingi, salzburgi és gurki püspökök, valamint az aquileiai pátriárka – birtokain jobbágyi szolgáltatások, termény- és pénzadók, valamint robot terhelték a parasztokat. A jobbágyság intézménye a középkor folyamán fokozatosan merevedett; a 13–14. században a paraszti közösségek még sok helyen rendelkeztek hagyományos földhasználati és örökösödési jogokkal, amelyeket az uradalmi urbáriumok és oklevelek rögzítettek. A szlovén nyelvű parasztság a társadalom számszerű többségét alkotta, ám a forrásokban többnyire csak adófizetőként vagy peres félként jelenik meg.
A gazdaságot a hegyi és dombvidéki mezőgazdaság, az állattenyésztés, a szőlőművelés és az erdei haszonvételek határozták meg. A stájerországi vas- és nemesfém-bányászat a 13. századtól a térség legjelentősebb ipari ágazata volt, és a bányavárosok – a mai szlovén Stájerországban is – német nyelvű polgárságot, kereskedőket és bányászokat vonzottak. A kereskedelem az Adria és a Duna-medence közötti utakon bonyolódott: só, vas, bor, bőr, méz és gabona cserélt gazdát. A városok közül Ljubljana a 13. század első felében kapott városi jogot, és a krajnai tartományi központ szerepét kezdte betölteni; Ptuj (Pettau), Celje (Cilli), Maribor (Marburg), Trieszt és Koper a helyi és távolsági kereskedelem csomópontjai voltak.
Az egyházi intézmények meghatározó szereplői voltak a gazdaságnak és a lelkipásztorkodásnak. A ciszterci Stična (németül Sittich) apátság, valamint Gornji Grad, Bistra és más kolostorok nemcsak hitéleti központok, hanem mintagazdaságok is voltak; birtokaikon a szlovén nyelvű lakosság lelki gondozása és munkája összekapcsolódott. A plébániahálózat kiépülése a 11–13. században a helyi közösségek egyik legfontosabb intézményi keretét hozta létre. Nők esetében a források főként birtokos özvegyek, adományozó asszonyok és apácakolostorok (például Velesovo, Mekinje) révén őriztek meg nyomokat; a paraszti nők munkájáról és jogállásáról azonban csak közvetett adatok vannak.
A 14. században a Habsburg-tartományokban a rendi intézmények mellett a tartományi hovatartozás tudata erősödött. A lakosság nem „szlovénként” vagy „osztrákként” határozta meg magát a mai értelemben, hanem tartományi, uradalmi és egyházi keretekben. A szlovén nyelvterület fennmaradása azonban a középkor egyik legfontosabb folyamata, mert a későbbi szlovén identitás nyelvi alapját ez a paraszti, falusi, alpi szláv világ jelentette.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartozik a Conversio Bagoariorum et Carantanorum, a freisingi nyelvemlékek, a tartományi oklevelek, városi privilégiumok, uradalmi urbáriumok és a bányavárosi iratok. A régészeti anyag – települések, temetők, templomalapítások – kiegészíti, de önmagában nem válaszol a nyelvi és hatalmi kérdésekre. A feldolgozások a szlovén és osztrák tartománytörténeti szakirodalmon, valamint a térségi összehasonlító medievisztikán alapulnak.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők. Karantánia kora középkori határai, intézményei és a frank fennhatóság kezdete (a gyakran idézett 745) vitatott, mert a fő forrás egy érdekvezérelt salzburgi egyházi szöveg. A hercegi beiktatási rítus forrásértéke korlátozott, mert a részletes leírások későiek; az „ősi szlovén demokrácia” értelmezése emlékezetpolitikai állítás, nem dokumentált tény. A középkori nyelvhatárok és népesedési adatok rekonstrukciók, becslések, nem pontos mérések. A „szlovén nyelvterület” kifejezés nyelvészeti konstrukció, amely a 19. századi nyelvnemzeti térképészet örökségét is magában hordozza, ezért használatakor jelezni kell annak rekonstruált, nem közigazgatási jellegét.