A reformáció nem egyszerűen vallási vita volt, hanem a 16. századi belső-ausztriai tartományokban a nyelv, az írásbeliség és a rendi hatalom viszonyának átalakulása is. A mai Szlovénia területét magában foglaló Krajna (Kranjska), Karintia (Koroška) déli része, Stájerország (Štajerska) déli sávja, Görz (Gorica) és Trieszt (Trst) a Habsburg örökös tartományokhoz tartozott, ahol a német nyelvű politikai és egyházi elit mellett a vidéki lakosság nagy része szlovén nyelvű volt. A A szlovén területek a középkorban alfejezetben bemutatott rendi keretek, egyházi birtokszerkezet és tartományi autonómia határozta meg azt a teret, amelybe a lutheri tanítás az 1520-as évektől behatolt. Az alábbi alfejezet a reformáció szlovén nyelvű írásbeliséget elindító teljesítményét, a lutheránus egyházszervezet kiépülését, a teljes bibliafordítás ügyét, majd a rekatolizáció következményeit tárgyalja, különös tekintettel arra, hogy mi dokumentált tény, mi tudományos konszenzus, és mi vitatott értelmezés.
A lutheri tanok a 1520-as években elsősorban a városi polgárság, a bányavállalkozók és a rendi nemesség egy részének közvetítésével érkeztek a belső-ausztriai tartományokba. A dokumentált tények közé tartozik, hogy az első evangélikus prédikátorok Ljubljanában (Laibach) és más városokban már az 1520-as évek második felében megjelentek, és hogy a tartományi rendek (deželni stanovi) gyakran hívtak meg protestáns lelkészeket a városi plébániákra. A rendek számára a reformáció nem csupán vallási ügy volt: a katolikus egyházi birtokok jövedelmeinek ellenőrzése, a törökellenes védelem finanszírozása és a Habsburg központosító törekvésekkel szembeni tartományi autonómia védelme egyaránt szerepet játszott. A 16. század közepén a török betörések, az 1515-ös szlovén parasztfelkelés (slovenski kmečki upor) emléke és a jobbágyterhek növekedése fokozta a társadalmi feszültségeket. A tudományos konszenzus szerint a reformáció társadalmi bázisa a szlovén nyelvű területeken a városi polgárság, a bányavárosok – például Idrija (Idrija) higanybányája – és a rendi nemesség egy része volt; a paraszti lakosság körében való elterjedésének mértéke azonban vitatott, mert a források elsősorban a városi és nemesi közösségekről szólnak.
A Habsburg uralkodók politikája megosztott volt. I. Ferdinánd (ur. 1521–1564) kezdetben a török elleni védekezés érdekében kénytelen volt engedményeket tenni a protestáns rendeknek, például az 1555-ös augsburgi vallásbéke után is. Belső-Ausztriában II. Károly főherceg (ur. 1564–1590) uralkodása alatt a katolikus megújulás és a protestáns rendek közötti feszültség fokozatosan kiéleződött. A grazi udvar a tridenti zsinat (1545–1563) határozataira hivatkozva a katolikus egyház reformját és a protestantizmus visszaszorítását egyszerre szorgalmazta. A 16. század második felében a szlovén nyelvű területeken a protestáns rendek és a katolikus püspökök közötti viták a tartományi gyűléseken állandósultak. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a rendek több alkalommal kikényszerítették a protestáns prédikátorok megtűrését, de a főherceg és a katolikus hierarchia hosszú távon a rekatolizáció mellett kötelezte el magát.
A szlovén nyelvű írásbeliség kezdetét egyetlen személyhez, Primož Trubarhoz kötik, akinek tevékenysége a dokumentált tények alapján jól rekonstruálható. Trubar 1508-ban született Rašicán (Rašica) a mai Szlovénia területén, teológiai tanulmányait követően katolikus papként működött, majd a lutheri tanításokhoz csatlakozott. 1547-ben el kellett hagynia a Habsburg területeket, és Németországban telepedett le. Az 1550-ben a tübingeni nyomdában kiadott két műve – a Catechismus in der windischen Sprach (Katekizmus a szlovén nyelvben) és a Abecedarium (Ábécéskönyv) – az első nyomtatott szlovén nyelvű könyvek. A „windisch” a korabeli német terminus a szlovén nyelvre, amelyet Trubar maga is használt; a modern szlovén nyelvészet ezt a nyelvet a mai szlovén nyelv előzményének tekinti. Trubar a katekizmusban és az ábécéskönyvben a latin betűs írást használta, és a szlovén nyelvű hitoktatás célját fogalmazta meg. A kiadványok megjelenése dokumentált tény, de a pontos példányszám és a terjesztés mértéke bizonytalan.
Trubar nyelvválasztása nem magától értetődő volt. A korabeli egyházi és iskolai élet latin és német nyelvű volt; a szlovén nyelvű lakosság számára azonban a hitelvek anyanyelvi közvetítése nélkül a reformáció üzenete nem érhetett el. Trubar levelezésében hangsúlyozta, hogy a „köznép” nyelvén kell tanítani, és hogy a szlovén nyelvű írásbeliség hiánya akadályozza a hit terjesztését. Ez a dokumentált érvelés a mai napig a szlovén nyelvű művelődés egyik alapvetése. Trubar 1555-től kezdve fokozatosan lefordította az Újszövetség könyveit; az első szlovén nyelvű evangéliumrészlet Máté evangélioma volt 1555-ben, majd a teljes Újszövetség 1582-ben jelent meg. Ezek a művek Tübingenben és Urachban készültek, ahol a báró Hans Ungnad által támogatott délszláv protestáns nyomda nemcsak szlovén, hanem horvát nyelvű könyveket is kiadott glagolita, cirill és latin betűkkel. A szlovén protestáns irodalom tehát a délszláv protestáns könyvnyomtatás szélesebb vállalkozásának része volt.
Trubar emellett egyházi rendtartást is kibocsátott Cerkvena ordninga címmel (1564), amely az evangélikus gyülekezetek istentiszteleti és egyházfegyelmi rendjét szabályozta. Ez a szöveg a lutheránus egyházszervezet intézményesülésének fontos dokumentuma, mert megmutatja, hogy a szlovén nyelvű protestáns közösségek nem csupán lelkészek alkalmi működésén alapultak, hanem szervezett gyülekezeti életre törekedtek. A Trubar által kezdeményezett nyelvi kodifikáció azonban még nem volt egységes; a helyesírás és a nyelvjárási alap kérdései vitatottak maradtak a kortársak között. A dokumentált tény, hogy Trubar nyelvhasználata a közép-szlovén nyelvjárási alapot követte, de a szlovén irodalmi nyelv későbbi sztenderdizációja hosszú folyamat volt.
A szlovén reformáció legnagyobb nyelvi és kulturális teljesítménye a teljes Biblia lefordítása volt. A fordítást Jurij Dalmatin (1547–1589) lelkész végezte el, és a mű 1584-ben jelent meg Wittenbergben. A Dalmatin Biblia – korabeli címén Biblia, tu je vse sveto pismo – az első teljes szlovén nyelvű Szentírás. A fordítás alapjául elsősorban Luther német Bibliája szolgált, de Dalmatin felhasználta a latin Vulgatát és más protestáns fordításokat is; héber és görög filológiai ismereteinek mértéke a szakirodalomban vitatott, de a mű nyelvi és teológiai jelentősége nem kérdéses. A Biblia megjelenése dokumentált tény; a példányszáma körülbelül 1500 volt, ami becslés, mert a nyomdai iratok hiányosak. A példányokat a rendek finanszírozták, és jelentős részüket titokban csempészték be a Habsburg tartományokba, mivel a katolikus hatóságok tiltották a protestáns Bibliák terjesztését.
A Biblia fordítása mellett ugyanebben az évben, 1584-ben jelent meg Adam Bohorič (Adam Bohorics) latin nyelvű szlovén nyelvtana, az Arcticae horulae (szlovénül Zimske urice), amely a szlovén nyelv első rendszeres leírása. Bohorič a szlovén hangok jelölésére latin betűs helyesírást javasolt, amely a későbbi századokban is alapul szolgált. A Dalmatin Biblia és a Bohorič-nyelvtan együttesen a szlovén protestáns irodalmi nyelv kodifikációjának csúcsát jelentik. A tudományos konszenzus szerint ezek a munkák nem csupán vallási célokat szolgáltak, hanem megteremtették a szlovén nyelvű írásbeliség folytonosságát, amelyet a későbbi katolikus szerzők is – gyakran tiltva, de – használtak.
A protestáns oktatás is kapcsolódott a nyelvi programhoz. A rendi iskolákban – például Ljubljanában és Celovecben (Klagenfurtban) – a fiúk latin és német nyelv mellett a szlovén nyelvű katekizmust is tanulták. A városi plébániákon szlovén nyelvű prédikáció és éneklés folyt; a protestáns énekeskönyvek – például Trubar és mások énekei – a szlovén nyelvű gyülekezeti élet fontos eszközei voltak. A lutheránus egyházszervezet a belső-ausztriai tartományokban azonban nem volt egységes: a rendi támogatástól függően városonként és uradalmanként eltérő szintű volt a szervezettség. A protestáns lelkészek képzése külföldön, főként német egyetemeken történt, ami a német protestáns teológia közvetlen hatását erősítette.
A katolikus válasz a protestáns térnyerésre a tridenti zsinat utáni reformmal kezdődött, és a 16. század végén, a 17. század elején erőszakos rekatolizációvá vált. A belső-ausztriai főherceg, II. Károly (ur. 1564–1590) 1585-ben Grazban jezsuita egyetemet alapított, és fokozatosan korlátozta a protestáns rendek jogait. A jezsuiták (jezuiti) Ljubljanában 1597-ben telepedtek le, és iskoláikkal, prédikációikkal, valamint hitvitáikkal a katolikus megújulás motorjává váltak. A dokumentált tények közé tartozik, hogy 1598-ban és 1599-ben a belső-ausztriai hatóságok rendeletekkel zárták be a protestáns templomokat, űzték el a prédikátorokat és tanítókat, és a protestáns könyveket nyilvánosan elégették. A könyvégetések központja Graz volt, ahol a Dalmatin Biblia és más szlovén nyelvű művek példányai is megsemmisültek. A protestáns nemesség egy része áttért a katolikus hitre, mások emigráltak, főként a Német-római Birodalom protestáns tartományaiba. A jobbágyoknak nem volt választásuk: a földesúri rekatolizáció a „cuius regio, eius religio” elvének megfelelően az alattvalók tömeges visszatérését írta elő. A 17. század elején a belső-ausztriai tartományokban a protestáns egyházszervezet gyakorlatilag felszámolódott.
A rekatolizáció hatása a szlovén nyelvű írásbeliségre ellentmondásos volt. Egyrészt a protestáns nyomdák és iskolák megszűntek, a szlovén nyelvű könyvkiadás visszaesett, és a Dalmatin Biblia terjesztése büntetendővé vált. Másrészt a katolikus egyház nem számolta fel teljesen az anyanyelvi pasztorációt. Tomaž Hren (Thomas Chrön) ljubljanai püspök (ur. 1597–1630) maga is szorgalmazta a szlovén nyelvű prédikációt és a katolikus katekizmusok anyanyelvi kiadását, bár a szlovén Biblia nyomtatását nem engedélyezte. A protestáns szerzők nyelvi öröksége így részben beépült a katolikus lelkipásztori irodalomba. A 17. században a szlovén nyelvű nyomtatott anyag mennyisége jelentősen csökkent, de a kéziratos hagyomány és a népi vallásosság tovább élt. A rekatolizáció erőszakosságának mértéke a szakirodalomban vitatott: egyes szerzők hangsúlyozzák a kényszerítést és a könyvégetéseket, mások a fokozatos, adminisztratív nyomás és a rendi kompromisszumok szerepét emelik ki. A dokumentált tények közé tartozik a rendeletek és a kiűzetések sora, de a társadalmi hatás – például a titokban protestáns maradó közösségek aránya – becslés, mert a források hiányosak.
A 19. századi szlovén nemzeti mozgalom számára a reformáció a szlovén nyelvű írásbeliség kezdetét és a nemzeti nyelv megalapozását jelentette. Trubar alakja a szlovén kulturális emlékezetben központi helyet foglal el; az 1550-es katekizmus megjelenését a szlovén nyelvű könyv születéseként ünneplik. Ez azonban emlékezetpolitikai állítás is, mert a 16. századi szlovén nyelvű közösségek nem alkottak modern értelemben vett nemzetet, és a reformátorok sem elsősorban nemzeti, hanem vallási célokat követtek. A katolikus egyház a maga részéről hangsúlyozza a katolikus megújulás szerepét a szlovén nyelvű lelkipásztorkodás fenntartásában, és Hren püspök alakját is beemeli a hivatalos emlékezetbe. A tudományos vita egyik fő kérdése, hogy a protestáns irodalmi nyelv mennyiben tekinthető a mai szlovén nyelv közvetlen elődjének, és hogy a rekatolizáció mennyire szakította meg vagy konzerválta a nyelvi folyamatosságot. A vitatott értelmezések közé tartozik a protestánsok társadalmi súlya és a rekatolizáció hosszú távú következményeinek megítélése.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak: Trubar levelezése és előszavai, amelyek a nyelvhasználat indoklását dokumentálják; az 1550-es Catechismus és Abecedarium fennmaradt példányai; a Dalmatin Biblia (1584) példányai, amelyekből a könyvtárakban és levéltárakban több tucat maradt fenn; a tartományi gyűlések jegyzőkönyvei; a belső-ausztriai főhercegi rendeletek; a grazi és ljubljanai jezsuita kollégiumok iratai; valamint a rekatolizációval kapcsolatos vizitációs jegyzőkönyvek. A másodlagos szakirodalomban a szlovén történészek – például France Kidrič, Mirko Rupel, Peter Štih és Vasko Simoniti – munkái, valamint a belső-ausztriai protestantizmussal foglalkozó osztrák és német nyelvű tanulmányok irányadók. A pontos bibliográfiai adatok a könyv végén találhatók; itt a forrástípusok és a bizonytalanságok jelölése a cél.
A bizonytalanságok közé tartozik a protestánsok számának becslése: a szlovén nyelvű területeken a protestánsok arányára nincs megbízható statisztika, a szakirodalom 5–20 százalék közötti értékeket említ, de ezek rekonstrukciók. A Dalmatin Biblia példányszáma (körülbelül 1500) becslés, mert a wittenbergi nyomdai iratok nem maradtak fenn teljesen. A könyvtervben szereplő 1592-es bibliafordítás adata a fellelhető szakirodalomban nem igazolható; a teljes protestáns szlovén Biblia 1584-ben jelent meg. Lehetséges, hogy az 1592-es évszám a rekatolizáció rendeleteire vagy más katolikus kiadványokra utaló téves emlékezetből származik. A rekatolizáció társadalmi hatásai, a titokban protestáns maradt közösségek mérete és a Dalmatin Biblia kéziratos terjedésének kiterjedtsége ugyancsak vitatott, mert a források szórványosak. A szlovén protestáns irodalmi nyelv és a későbbi katolikus nyelvhasználat közötti folytonosság mértéke nyelvészeti vita tárgya.