A 18. századi Habsburg-reformoktól az 1848-as forradalomig tartó időszak a szlovén nemzeti mozgalom szempontjából nem egyenes vonalú fejlődés volt, hanem több, egymással részben párhuzamos folyamat találkozása. A szlovén nyelvű lakosság ekkor nem egyetlen politikai keretben élt, hanem a Habsburg Birodalom több örökös tartományában szétszórva: Krajna (Kranjska), Karintia (Koroška), Stájerország (Štajerska), Goriška, valamint a Trieszt (Trst) környéki és isztriai (Istra) területek, továbbá a magyar korona alá tartozó Muravidék kis része. A közös nyelv, a katolikus egyházi hagyomány és a regionális írásbeliség fokozatosan vált a csoportképződés hordozójává. A felvilágosult abszolutizmus reformjai nem nemzeti célból születtek, de utat nyitottak a szlovén nyelvű iskoláztatás, az olvasókönyvek és az irodalmi nyilvánosság előtt. Az alfejezet ezért a reformintézkedéseket, a nyelvi-irodalmi mozgalmat, a társadalmi hátteret és az 1848-as politikai programot tárgyalja együtt, miközben a „szlovén”, „nemzet” és „ébredés” fogalmainak jelentésváltozását is jelzi. A korábbi fejezetben tárgyalt reformáció és ellenreformáció öröksége A reformáció és az ellenreformáció azért fontos, mert a protestáns korszak szlovén nyelvű katekizmusai és a katolikus ellenreformáció által fenntartott anyanyelvű hitélet egyaránt előfeltételei voltak a 18. századi nyelvi mozgalomnak.
A Habsburg felvilágosult abszolutizmus (enlightened absolutism, aufgeklärter Absolutismus) Mária Terézia (1740–1780) és fia, II. József (1780–1790) uralkodása alatt a birodalom egységesítését, gazdasági hatékonyságát és az alattvalók hasznos állampolgárrá nevelését célozta. A reformok a szlovén területeken is a tartományi rendek jogköreinek csökkentését, a központi bécsi hivatalok megerősítését, az adórendszer racionalizálását és az egyház állami ellenőrzés alá vonását jelentették. A jozefinizmus (Josephinismus) az állami egyházpolitika és a gyakorlati vallásosság összekapcsolását szorgalmazta, amely a szlovén plébániák mindennapi életét is átalakította.
Az oktatás terén Mária Terézia 1774-es Allgemeine Schulordnung (általános iskolai szabályzat) három iskolatípust hozott létre: a triviális iskolát, a főiskolát és a normaiskolát. A szlovén vidékeken elsősorban a triviális iskolák terjedtek, amelyekben az írás-olvasás, a számolás és a hitoktatás folyt. A tanítás hivatalos nyelve a német volt, de a gyakorlatban a helyi kántortanítók szlovénul is magyaráztak, mert a gyermekek túlnyomó többsége nem értette a német nyelvet. A plébániai iskolák hitoktatása pedig kifejezetten szlovénul zajlott, mivel a katolikus egyház a lelkipásztorkodás hatékonysága érdekében ragaszkodott az anyanyelvhez. Ennek következtében a 18. század végén megjelentek az első szlovén nyelvű tankönyvek, olvasókönyvek és katekizmusok, bár ezek példányszáma szerény volt, és elterjedésüket a helyi papok, tanítók személyes elkötelezettsége határozta meg.
A reformok együttes hatása az volt, hogy a szlovén nyelvű lakosság nagyobb számban jutott alapfokú írástudáshoz, és létrejött egy olyan réteg – plébánosok, káplánok, tanítók, hivatalnokok –, amely írni-olvasni tudott, és amely később a nemzeti mozgalom közvetítőjeként működött. A hivatalos nyelv a tartományi közigazgatásban és a felsőbb iskolákban azonban a német maradt; a felvilágosult államnak nem célja a szlovén nyelvű hivatali élet megteremtése. A jozefinizmus tehát nem a nyelvi nacionalizmus előfutára volt, hanem olyan államközpontú reform, amelynek mellékhatásaként az anyanyelvi írásbeliség intézményes alapjai megerősödtek.
A 18. század utolsó évtizedeiben a szlovén nyelvű irodalom és nyelvművelés három, részben Bécsben, részben Ljubljanában (németül Laibach) működő értelmiségi kör munkájához kötődött. Anton Tomaž Linhart (1756–1795) szlovén nyelvre ültette Beaumarchais Figaro házasságát, és megírta az első szlovén tárgyú, de német nyelvű történeti munkát Versuch einer Geschichte von Krain und der übrigen südlichen Slaven Österreichs (Kísérlet Krajna és az osztrák örökös tartományok déli szlávjainak történetére) címmel. Linhart munkássága a szlovén nyelvű világi színjátszás kezdetét és a „déli szláv” történeti gondolkodás kibontakozását jelzi, de szélesebb olvasóközönséghez nem ért el. Valentin Vodnik (1758–1819) költő, tanár és lapszerkesztő 1797 és 1800 között adta ki az első szlovén nyelvű hírlapot Lublanske novice címen; költészete a felvilágosodás hazafias, didaktikus eszményét képviselte. Vodnik tevékenysége bizonyítja, hogy a szlovén nyelvű sajtó a 18. század végén már létezett, de rövid életű maradt.
A nyelvi standardizáció tudományos alapjait Jernej Kopitar (1780–1844) teremtette meg. Kopitar bécsi udvari könyvtárosként 1808-ban jelentette meg a szlovén nyelv rendszeres nyelvtanát Grammatik der slavischen Sprache in Krain, Kärnten und Steyermark (A szláv nyelv nyelvtana Krajnában, Karintiában és Stájerországban) címmel. Ez a munka a szlovén nyelvjárásokat egységes nyelvként kezelte, és a Krajna központi dialektusát emelte ki az irodalmi nyelv alapjaként. Kopitar a szláv nyelvészet nemzetközi hálózatában is tekintélyt szerzett, de óvott attól, hogy a szláv nyelvi közösséget közvetlen politikai egységgé alakítsák. A helyesírás terén a latin betűs rendszer diakritikus jelekkel bővült (például č, š, ž), bár a 19. század első felében a helyesírási viták nem zárultak le. A szlovén nyelvű könyvkiadás ebben az időszakban elsősorban imakönyvekre, katekizmusokra, iskolai olvasókönyvekre és kalendáriumokra terjedt ki, amelyek a paraszti háztartásokban is jelen voltak.
A napóleoni háborúk átmenetileg új politikai keretet hoztak: 1809 és 1813 között a szlovén területek nagy része a francia csatlós Illír Provinciák (Ilirske province) közigazgatása alá tartozott, Ljubljana székhellyel. A francia közigazgatás hivatalos nyelve a francia volt, de az alsóbb iskolákban engedélyezték a szlovén nyelv használatát, és a helyi nyelvű igazgatás korlátozott formái is megjelentek. A rövid életű Illír Provinciák a szlovén nemzeti emlékezetben később a nyelvi egyenjogúság előfutáraként jelenik meg; a kortársak azonban vegyesen ítélték meg a francia adóterhek és a háborús gazdaság következményei miatt. A francia időszak hatása tehát nem mérhető egyszerűen a nemzeti nyelv diadalaként, hanem a birodalmi közigazgatási váltások egyik állomása volt.
A romantika korszakában a szlovén irodalmi nyelv tovább csiszolódott. France Prešeren (1800–1849) költészete, különösen az 1844-ben írt Zdravljica (Pohárköszöntő) című verse, a szlovén nyelvű líra csúcsát jelentette, és a nemzeti mozgalom kulturális önreprezentációjának alapjává vált. Prešeren költői nyelve a Krajna központi nyelvjárását a magas irodalom szintjére emelte, miközben a szlovén irodalmi kánon máig érvényes alakjává tette. Az ő munkássága párhuzamos a politikai nemzeti program kibontakozásával, de meg kell különböztetni a szerző halálát követő kultuszépítést magától az életműtől: Prešeren 1849-ben halt meg, nem érhette meg a későbbi nemzeti államiságot, és a Zdravljica himnusszá válása utólagos emlékezetpolitikai döntés eredménye.
A szlovén nyelvű lakosság a 18–19. század fordulóján elsősorban paraszti foglalkozású volt. A tartományi összeírások nem etnikai alapon rögzítették az adatokat, ezért a szlovén nyelvűek számát csak becsülni lehet; a szakirodalom a 19. század elejére a szlovén nyelvű lakosság lélekszámát – a különböző tartományokat együttvéve – nagyjából egymillió fő körülire teszi, de ez a szám nagy bizonytalanságot hordoz. A városokban német nyelvű polgárság és, különösen a tengerparti területeken, olasz nyelvű elit élt; a szlovén nyelvű városlakók aránya alacsony volt. Ljubljana lakossága a 19. század elején túlnyomórészt német nyelvű volt, bár a környező falvakból fokozatosan költöztek be szlovén anyanyelvűek. A nemesség és a magasabb hivatalnoki kar németül vagy olaszul beszélt; a tartományi rendi gyűlésekben a nyelv nem volt a politikai jogok kritériuma, mert a rendi képviselet a birtokhoz és a rendi státuszhoz kötődött.
A szlovén nyelvű közösség identitása ebben az időszakban többrétegű volt. A parasztok elsősorban vallási, lokális és tartományi kötődésekkel rendelkeztek; a „szlovén” mint nyelvi-etnikai kategória nem volt automatikusan politikai önmeghatározás. A nemzeti mozgalom kezdeti bázisát a papság, a tanítók, az egyetemi hallgatók és a kisebb hivatalnokok alkották. A katolikus plébániák szerepe kiemelkedő volt: a prédikáció, a katekizmus és a gyóntatás szlovénul folyt, ezért a papok voltak a legfontosabb közvetítők a paraszti közösségek és az írott szlovén nyelv között. A 19. század első felében olvasókörök, könyvtárak és dalárdák alakultak, de ezek gyakran német mintájú városi egyletek voltak, amelyek fokozatosan vállalták a szlovén nyelvű programot.
A nők szerepe a nemzeti ébredés korai szakaszában elsősorban a házi vallásos nevelésben, az imakönyvek és a szlovén nyelvű családi hagyomány átadásában nyilvánult meg. A leányok iskoláztatása korlátozott volt, de a plébániai iskolák egyes leánytanulók számára is nyitva álltak. A paraszti gazdálkodás átalakulása – a kukorica és a burgonya térhódítása, a háziipar és a vándorló munka elterjedése – a 18–19. század fordulóján növelte a vidéki lakosság mozgásterét, de a szegényebb rétegek számára a megélhetés továbbra is bizonytalan maradt. A nemzeti program tehát a paraszti tömegek számára elsősorban a jobbágyi terhek eltörlésével, nem pedig az elvont nyelvi követelésekkel volt összekapcsolható.
A szlovén nyelvű területek regionális különbségei is fontosak. Krajna a 19. század első felében a szlovén irodalmi nyelv és a kulturális intézmények központjává vált, elsősorban Ljubljana iskoláinak és nyomdáinak köszönhetően. Karintia és Stájerország déli, szlovén többségű vidékein a német nyelvű polgárság és a tartományi kormányzat erőteljesebben érvényesítette a német hivatali nyelvet, ezért ott a nemzeti mozgalom később és nehezebben bontakozott ki. Goriška, Trieszt és Isztria szlovén lakói olasz nyelvű közigazgatási és kulturális környezetben éltek, ami a szlovén–olasz nyelvi feszültségek korai változatát eredményezte. A magyar koronához tartozó Muravidék szlovén közössége pedig a magyarországi oktatási és egyházi viszonyok között formálódott, ezért kapcsolatai a többi szlovén területtel gyengébbek voltak. Ez a széttagoltság magyarázza, miért lett a politikai egyesítés követelése csak 1848-ban fogalmazódott meg egyértelműen.
A bécsi márciusi forradalom híre 1848 márciusában gyorsan elérte a szlovén tartományokat. A polgári szabadságjogok, az alkotmány és a népképviselet követelése a szlovén értelmiség körében is mozgósító erővel bírt. A ljubljanai kaszinóegyletben, amely a helyi polgári társasági élet keretét adta, 1848. április 20-án szlovén értelmiségiek és polgárok gyűlése fogadta el a Zedinjeno Slovenija (Egyesített Szlovénia) programját. A program szövegét a korban a sajtó és a nyomtatott röplapok terjesztették, ezért tartalma dokumentálható, bár a pontos megfogalmazás változatai eltértek. A program azt követelte, hogy a Habsburg Birodalmon belül a szlovén lakta tartományokat – Krajnát, Karintia déli részeit, Stájerország déli részeit, Goriška, Trieszt és Isztria szlovén vidékeit – egyetlen közigazgatási egységbe vonják össze, és a szlovén nyelvet a hivatalokban, iskolákban, bíróságokban és a közéletben a némettel egyenjogúvá tegyék.
A Zedinjena Slovenija nem követelte a Habsburg Birodalomtól való elszakadást: a cél a birodalom föderális átalakítása volt, amelyben a nemzeti nyelvi közösség önálló tartományi keretet kap. Ez a program a modern szlovén nemzeti politikai gondolkodás első artikulált formája, de korlátait is látni kell. Egyrészt a „szlovén” keret megvonása csak hozzávetőleges volt, mert a nyelvi és a közigazgatási határok nem estek egybe; a városokban és a peremvidékeken jelentős német, olasz és más nyelvű lakosság élt. Másrészt a szlovén mozgalom vezetői között vita volt arról, hogy a szlovén nyelvű közösséget nyelvi vagy történeti-területi alapon határozzák-e meg. A program hangsúlyozta a nyelvi jogokat, de a tartományi hovatartozás kérdése – például Karintia esetében – később is vitát okozott.
A bécsi Reichstagba (birodalmi alkotmányozó gyűlésbe) a szlovén területekről paraszti és értelmiségi képviselők kerültek. Az 1848. évi jobbágyfelszabadítás – a robot és a földesúri járadékok eltörlése – a paraszti tömegek számára a forradalom legfontosabb eredménye volt. A szlovén vidékeken a parasztok nagy része nem a nemzeti programért, hanem a földesúri terhek megszüntetéséért lelkesedett; a szlovén nyelvű követelések elsősorban a városi és papi értelmiség ügyei maradtak. Ezért a Zedinjena Slovenija társadalmi bázisa szűk volt, hatása pedig inkább a későbbi nemzeti emlékezetben nőtt meg, mint a kortársi politikában. A forradalom bukása és a neoabszolutizmus bevezetése 1849 után a nyelvi jogok kérdését ismét háttérbe szorította. Az Alexander Bach belügyminiszter nevéhez fűződő központosító rendszer a német hivatali nyelv dominanciáját állította vissza, korlátozta az egyesületi életet, és a szlovén nyelvű sajtót is ellenőrizte.
A forradalom ellenére a szlovén nemzeti mozgalom folytonossága nem szakadt meg. A szlovén nyelvű iskolák, az imakönyvek és a kalendáriumok továbbra is terjedtek; a papság egy része a neoabszolutizmus idején is fenntartotta a szlovén nyelvű hitéletet, az irodalmi nyelv pedig Prešeren költészetének köszönhetően már kiforrott formában állt rendelkezésre. A Zedinjena Slovenija programja a későbbi nemzedékek számára hivatkozási ponttá vált, de a 19. század közepének valóságában inkább értelmiségi követelés volt, mint reális politikai alternativa. A program értékelése a szlovén történetírásban ma is vita tárgya: egyesek a modern szlovén nemzeti gondolat születését látják benne, mások hangsúlyozzák, hogy a program mögött nem állt tömegmozgalom, és a nyelvi követelések a birodalmi keretek között is csak fokozatosan valósultak meg.
Az alfejezet elsődleges forrásai a Habsburg uralkodói rendeletek és az iskolai, egyházi vizitációs jegyzőkönyvek, amelyek az állami reformok végrehajtását dokumentálják. A nyelvi mozgalom esetében a szlovén nyelvű nyomtatványok – katekizmusok, tankönyvek, imakönyvek, a Lublanske novice és a korai szépirodalmi szövegek –, valamint a szerzők levelezése és a nyelvtanok képezik a bizonyítékok legfontosabb körét. Az 1848-as eseményekre vonatkozóan a korabeli sajtó, a röplapok és a Reichstag jegyzőkönyvei állnak rendelkezésre. A társadalmi viszonyok rekonstrukciója azonban nehéz: a tartományi összeírások nem etnikai adatokat rögzítettek, a paraszti írásbeliség szórványos, a nők és a szegényebb rétegek hangja pedig alig jut el a forrásokba.
Bizonytalan mindenekelőtt a szlovén nyelvű lakosság lélekszáma, amelyre a 19. században csak becslések léteznek; a pontos adatot nem ismerjük. Vitatott a nemzeti ébredés időszakolása: a szlovén történetírás egy része a 18. század végi irodalmi mozgalmat tekinti kezdőpontnak, mások az 1848-as programot, megint mások az 1860-as évek intézményesült nemzeti mozgalmát részesítik előnyben. A nyelvi standardizáció regionális alapja szintén vitatott volt a kortársak körében, és a kérdés a mai nyelvtörténeti kutatásban is megjelenik. A paraszti identitás és a nemzeti mozgalom viszonya: számos jel utal arra, hogy a parasztság lokális, vallási és rendi szempontok szerint határozta meg önmagát, és a nemzeti nyelvi közösség fogalmát csak lassan sajátította el; ennek mértékét azonban nehéz pontosan megállapítani.
Az Illír Provinciák és a Zedinjena Slovenija utólagos értékelése különösen terhelt emlékezetpolitikai elemekkel. A francia időszak nyelvpolitikáját a későbbi szlovén nemzeti narratíva gyakran aránytalanul pozitívan ábrázolta, miközben a kortársi gazdasági nehézségek és a lakosság vegyes fogadtatása a forrásokban is nyomon követhető. Hasonlóképpen az 1848-as program a nemzeti emlékezetben a szlovén államiság előzményeként jelenik meg, ami azt sugallhatja, mintha a 20. századi Jugoszlávia vagy a független Szlovénia felé mutató terv lett volna; ez visszavetítés, amelyet a forrásokkal óvatosan kell ellensúlyozni. A történészi konszenzus szerint a nemzeti ébredés a Habsburg birodalmi keretben zajló nyelvi-kulturális folyamat volt, nem pedig egyenes út a modern nemzetállam felé.