Az 1848-as forradalmi hullám a szlovén területeken is fordulópontot jelentett: a korábban elsősorban kulturális és nyelvi keretek között szerveződő nemzeti mozgalom politikai programmá formálódott, és megfogalmazta a szlovének területi egyesítésének és önálló politikai nemzetté válásának igényét. Az ezt követő hét évtizedben a szlovén társadalom alapvető átalakuláson ment keresztül: a jobbágyfelszabadítás, a vasútépítés, az iparosodás és az urbanizáció felbomlasztotta a rendi világot, miközben a nemzeti mozgalom fokozatosan tömegpártokká szerveződött. Ez az alfejezet azt mutatja be, hogyan jutott el a szlovén nemzeti program a „egyesített Szlovénia” (Zedinjena Slovenija) 1848-as követelésétől a Habsburg Birodalom keretei között folytatott autonómiaküzdelmeken át az 1918-as államalapítási döntésig, amely a szlovéneket a Délszláv Államba (később Jugoszlávia) vezette.
A szlovén területeket 1848-ban a Habsburg Birodalom hat különböző közigazgatási egysége osztotta meg: a történelmi tartományok közül Krajna (Kranjska), Karintia (Koroška) és Stájerország (Štajerska) déli, szlovén többségű részei, valamint Görz (Gorica), Isztria (Istra) és a magyar koronához tartozó Muravidék (Prekmurje). Ez a széttagoltság alapvetően meghatározta a nemzeti mozgalom követeléseit. A bécsi márciusi forradalom hírére a szlovén értelmiség – elsősorban a Fran Miklošič (1813–1891) nyelvész köré szerveződő bécsi szlovén kör – 1848. április 20-án fogalmazta meg a „egyesített Szlovénia” (Zedinjena Slovenija) programját. Ez az első olyan dokumentált szlovén politikai program, amely a szlovén nyelvű területek egyetlen, saját parlamenttel rendelkező közigazgatási egységbe (koronatartományba) való egyesítését követelte a Habsburg Birodalmon belül, a német és olasz nyelvű területek kizárásával.
A program mérsékelt, lojális jellegű volt: nem a birodalomtól való elszakadást, hanem azon belüli területi autonómiát követelt. Ugyanakkor radikálisan új volt abban az értelemben, hogy a szlovén nemzetet etnikai-nyelvi alapon, nem pedig történeti tartományi alapon kívánta megszervezni. Ez a követelés ütközött a tartományi rendek és a birodalmi kormányzat érdekeivel. Az 1848-as ausztriai alkotmányos kísérletek során a szlovén küldöttek a bécsi parlamentben is felvetették a kérdést, de a tartományi határok átrajzolására nem került sor. A program azonban tartós iránymutatóvá vált: a következő hetven év szlovén nemzeti politikájának alapdokumentumaként hivatkoztak rá, és 1918-ig a különböző politikai irányzatok – konzervatívok, liberálisok, később szociáldemokraták – valamennyien saját változatukban őrizték meg az egyesített Szlovénia eszméjét. A forradalom veresége után, az 1850-es évek neoabszolutizmusa idején a nyílt politikai szervezkedés lehetetlenné vált, de a program emléke a kulturális intézményekben és a helyi értelmiség köreiben tovább élt.
Az 1851-től kiépülő neoabszolutista rendszer (a szakirodalomban gyakran Bach-rendszer, Alexander Bach belügyminiszter neve után) centralizált, német nyelvű közigazgatást vezetett be, és visszaszorította a tartományi autonómiákat. A szlovén nemzeti mozgalom számára ez a nyílt politikai tevékenység ellehetetlenülését jelentette, ugyanakkor a modernizáló reformok – a jobbágyfelszabadítás végrehajtása, az oktatásügy fejlesztése, a közigazgatás egységesítése – hosszabb távon a nemzeti mobilizáció feltételeit erősítették. Az 1848-ban eltörölt jobbágyrendszer (a robot és a földesúri szolgáltatások megszüntetése) az agrárviszonyok lassú átalakulását indította el: a paraszti birtokok formálisan szabaddá váltak, de a megváltási terhek és a törpebirtokok elaprózódása sok helyütt szegénységet konzervált. A 19. század második felének szlovén társadalma döntően kisbirtokos paraszti társadalom maradt, amelyben a földbirtokos elit egy része továbbra is német nyelvű maradt.
Az 1860-as évek elején a birodalmi politika liberalizálódása – az 1860. évi Októberi Diploma és az 1861. évi Februári Pátens – visszaállította a tartományi gyűléseket, és ismét teret nyitott a nemzeti mozgalomnak. Ettől kezdve a szlovén politikai élet két fő áramlata körvonalazódott. Az úgynevezett „ószlovén” (staroslovenci) irányzat, amelynek vezetői – köztük Janez Bleiweis (1808–1881), a Kmetijske in rokodelske novice című lap szerkesztője – a konzervatív, katolikus és lojális Habsburg-politikát képviselték. Számukra a nemzeti fejlődés elsődleges színtere a nyelv, az iskola és a helyi egyházközség volt, és a birodalom egységének megőrzését fontosabbnak tartották a radikális területi követeléseknél. Velük szemben az 1860-as évek második felében megerősödő „ifjúszlovén” (mladoslovenci) irányzat – Fran Levstik (1831–1887), Josip Stritar (1836–1923) és mások – liberálisabb, konfrontatívabb politikát sürgetett, nagyobb hangsúlyt helyezett a világi kultúrára, és bírálta az ószlovének passzivitását. Az irányzatok közötti ellentét nem csupán taktikai kérdés volt: eltérő társadalmi hátteret (papság, vidéki konzervatív értelmiség versus városi, világi értelmiség és polgárság) és eltérő viszonyt a katolikus egyházhoz tükrözött. Fontos megjegyezni, hogy mindkét irányzat a szlovén nemzeti keretek között gondolkodott, és egyik sem kérdőjelezte meg a Habsburg Birodalom kereteit; a vita az autonómia formájáról és a politikai eszközökről szólt.
A tartományi gyűlésekben a szlovén képviselők a német többséggel küzdöttek. Krajna tartományi gyűlésében a szlovén nyelv hivatalos használatáért folytatott harc az 1860-as években rendszeres konfliktusforrássá vált. A szlovén nacionalista történetírás ezt az időszakot gyakran a német elnyomással szembeni nemzeti küzdelemként ábrázolja; a kérdés azonban árnyaltabb: a tartományi elitek közötti hatalmi harc mellett a nyelvkérdés a modern bürokrácia és oktatásügy kiépülésének velejárója is volt, és a német nyelvű lakosság egy része maga is többnyelvű, átmeneti identitású volt. A dokumentált tény az, hogy az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés nyomán a szlovén területek az Osztrák Császárság (Ciszlajtánia) részébe kerültek, míg a Muravidék továbbra is a Magyar Királysághoz tartozott. Ez a kettősség a későbbi nemzeti politika egyik alapvető strukturális adottsága maradt.
Az 1867-es kiegyezés a birodalmat osztrák–magyar dualista állammá alakította, amelyben a szlovén területek zöme az osztrák félben maradt. A dualista szerkezet a szláv népek számára kedvezőtlen keret volt, mivel a birodalom két domináns nemzete, a német és a magyar osztozott a hatalmon. A szlovén politikai elit számára ez a helyzet ismételten napirendre tűzte az „egyesített Szlovénia” követelését, amelyet most már a dualista struktúra átalakításának – trializmussá (osztrák–magyar–délszláv) vagy föderalizmussá való átépítésének – kontextusában fogalmaztak meg. A trialista elképzelés szerint a délszláv területek – köztük a horvát és szlovén tartományok – a birodalom harmadik, egyenrangú egységét alkották volna. Ez a program összekapcsolta a szlovén követeléseket a horvát nemzeti mozgalommal, ugyanakkor belső feszültséget is hordozott: a horvát politikai elit a horvát történeti jog (jogfolytonosság) alapján követelte a délszláv egység megszervezését, míg a szlovén program elsősorban etnikai-nyelvi alapú volt. Mindkét felfogás a dualista rend keretein belül maradt, de a birodalmi kormányzat elutasította a szerkezeti átalakítást.
Az 1870-es években a szlovén politikai életben a konzervatívok és a liberálisok közötti versengés intézményesült. A katolikus egyházhoz szorosan kötődő konzervatív tábor a vidéki lakosság körében erős támogatottságot épített ki, míg a liberálisok főként a városi polgárságra, az értelmiségre és a nem katolikus, illetve szekularizált rétegekre támaszkodtak. Ebben az időszakban alakultak ki a modern politikai klubok, egyletek és olvasókörök, amelyek a későbbi tömegpártok előfutárai voltak. Az 1861-ben alapított Szlovén Matica (Slovenska matica) kulturális-kiadói intézmény a nemzeti tudományosság és irodalom központjává vált, és fontos szerepet játszott a nemzeti kánon megteremtésében. Az 1880-as évekre a szlovén nyelvű sajtó, irodalom és közművelődés intézményrendszere elérte azt a fejlettségi szintet, amely a nemzeti mozgalom tömegesedésének előfeltétele volt.
A szlovén területek gazdasági szerkezete ezekben az évtizedekben kezdett jelentősen átalakulni. A vasúthálózat kiépítése – különösen a Bécs–Trieszt vasútvonal (Südbahn) 1857-es átadása – bekapcsolta a térséget a birodalmi piacba, elősegítette a mezőgazdasági termékek és a fa áruvá válását, és megindította a városi munkásság kialakulását. A szlovén területek iparosodása azonban a Monarchia egészéhez képest mérsékelt maradt: a legjelentősebb ipari központok Ljubljana (németül Laibach), Maribor (Marburg an der Drau) és a stájerországi bányavárosok, valamint Trieszt (Trst) környéke voltak. Trieszt, amelynek lakossága a 19. században rohamosan nőtt, etnikailag kevert város volt: szlovén, olasz, német és más közösségek éltek együtt, a városi elit és a közigazgatás azonban túlnyomórészt olasz nyelvű maradt. A szlovén lakosság aránya a városban a század második felében nőtt, ami a szlovén–olasz nemzeti konfliktus egyik legélesebb színterévé tette Triesztet. A trieszti kérdés a későbbi határviták és az első világháború utáni rendezés szempontjából is kiemelkedő jelentőségűvé vált.
Az 1890-es évek a szlovén politika intézményesült pártosodásának korszaka. 1890-ben alakult meg a Katolikus Néppárt (Katoliška narodna stranka), amely 1905-től Szlovén Néppárt (Slovenska ljudska stranka, SLS) néven működött, és a konzervatív-katolikus tábor hegemón politikai szervezetévé vált. Az SLS vezetője, a teológus-politikus Janez Evangelist Krek (1865–1917) a pártot a vidéki kisbirtokos parasztság és a katolikus munkásság szociális kérdései felé nyitotta, és a katolikus szociális tanítás jegyében szövetkezeteket, hitelszövetkezeteket és munkásegyesületeket szervezett. Krek politikája a nemzeti követeléseket összekapcsolta a szociális reformmal, ami az SLS-t a szlovén területek legerősebb politikai erejévé tette. Az SLS programjában a szlovén autonómia és a délszláv összefogás követelése mellett az agrárreform, a szociális védelem és a katolikus oktatás védelme szerepelt.
Az 1894-ben alapított Nemzeti Haladó Párt (Narodna napredna stranka) a liberális tábor szervezete volt, amely a városi polgárságra, a szabadfoglalkozású értelmiségre és a szekuláris iskolarendszer híveire támaszkodott. A liberálisok a politikai szabadságjogok, az egyház közéleti befolyásának csökkentése és a modernizáció mellett érveltek. A két párt közötti viszony a korszakban rendkívül konfliktusos volt; a politikai küzdelem a kultúrharc (Kulturkampf) mintázatait követte, és a közéletet a konzervatív–liberális törésvonal alapvetően meghatározta. Fontos azonban jelezni, hogy ez a törésvonal nem feleltethető meg a mai baloldal–jobboldal felosztásnak: a korabeli szlovén pártok mind a nemzeti kérdés keretein belül működtek, és a szociális kérdésben is többféle álláspont létezett.
Az 1896-ban megalakult Jugoszláv Szociáldemokrata Párt (Jugoslovanska socialdemokratska stranka, JSDS) az ipari munkásság politikai képviseletét tűzte ki célul. A párt a nemzetközi munkásmozgalom keretei között működött, és a szlovén, horvát és szerb munkások közös szervezeteként határozta meg magát. A szociáldemokraták a nemzeti kérdésben autonómiát és a nemzetek egyenjogúságát követelték, de a polgári nemzeti pártokkal szemben fenntartással viseltettek, és a társadalmi osztálykérdést tartották elsődlegesnek. A JSDS viszonylag gyenge maradt: a szlovén területek iparosodottsága alacsony volt, és az SLS katolikus munkásegyesületei versenytársat jelentettek a munkásság megszervezéséért. Mégis, a szociáldemokrata szervezkedés az 1900-as években meghonosította a modern tömegsztrájkok, a május 1-jei felvonulások és a szakszervezeti mozgalom gyakorlatát.
A pártosodás korszakában a szlovén nemzeti mozgalom követelései fokozatosan radikalizálódtak. Az 1890-es évektől az „egyesített Szlovénia” programja mellett egyre határozottabban fogalmazódott meg a délszláv államközösség – a trializmus vagy a szövetségi átszervezés – gondolata. Ez részben a horvát nemzeti mozgalommal való kapcsolatok erősödésének, részben a Monarchia válságainak – különösen a magyarországi nemzetiségi politikának – volt a következménye. Az 1905-ös trieszti és isztriai nyelvvita, amely a szlovén és olasz nyelv hivatalos használatáról robbant ki, a nemzeti konfliktus kiéleződését jelezte a tengerparti területeken. A források szerint a vita során a szlovén követelések a települési szintű kétnyelvűségre és a szlovén iskolák bővítésére irányultak; az olasz tartományi elit ezt a pozíciói elleni támadásként értékelte. Ez a konfliktus előre vetítette az 1918 utáni olasz–szlovén határviták élességét.
Az első világháború 1914-es kitörése alapvetően átalakította a szlovén politikát. A szlovén területek közvetlenül a hadszíntér közelébe kerültek, amikor 1915 májusában Olaszország hadba lépett az antant oldalán, és megnyílt az isonzói front (soška fronta), amely a mai Szlovénia nyugati határvidékén, az Isonzó (Soča) folyó mentén húzódott. A háború 29 hónapja alatt a térség az emberi szenvedés és az anyagi pusztulás színterévé vált: a dokumentált katonai áldozatok száma a fronton mindkét oldalon rendkívül magas volt, bár a pontos veszteségi adatok forrásonként eltérnek, és a becslések bizonytalanok. A közvetlen frontzónából a polgári lakosságot evakuálták, a városok és falvak jelentős része elpusztult. Az 1917-es caporettói (kobaridi) áttörés nyomán a frontvonal a Piave folyóig tolódott, és a szlovén területek egy részét az olasz csapatok szállták meg. A megszállt területeken a polgári lakosság helyzete nehéz volt; a magyar és osztrák hatóságok által végrehajtott intézkedések mellett az olasz katonai közigazgatás is korlátozta a szlovén intézmények működését. A háborús tapasztalat – a front közelsége, a menekültáradat, a hadigazdaság – a szlovén társadalom egészét érintette.
A hátországban a háború a politikai élet beszűkülését hozta: a parlament működése korlátozottá vált, a cenzúra fokozódott, és a nemzeti kérdések nyílt vitája háttérbe szorult. Ugyanakkor a szlovén politikai elit egy része a háború alatt is aktívan tervezte a jövőt. Az SLS a háború első éveiben lojális maradt a Monarchiához, és a trialista megoldásban reménykedett, míg a liberális és szociáldemokrata körök egy része fokozatosan a délszláv állam gondolata felé fordult. A fordulatot 1917–1918 eseményei hozták el: az oroszországi forradalmak, az Egyesült Államok hadba lépése és Wilson elnök önrendelkezési elve, valamint a Monarchia belső válsága a birodalmi keret fenntarthatóságát kérdőjelezte meg. A Monarchiával szembeni lojalitás a szlovén politikai elitben is gyorsan erodálódott.
Az 1917. májusi úgynevezett májusi deklaráció (Majniška deklaracija) fordulópontot jelentett. A bécsi parlament szlovén, horvát és szerb képviselői – köztük az SLS vezetője, Anton Korošec (1872–1940) – közös nyilatkozatban követelték a Monarchia délszláv területeinek egyesítését egy önálló, demokratikus államjogi egységbe a Habsburg uralkodó alatt. A deklaráció a trialista megoldás utolsó jelentős kísérlete volt, ugyanakkor a délszláv egyesülés gondolatát a hivatalos politika szintjére emelte. A deklaráció dokumentált szövege szerint a képviselők a „szlovének, horvátok és szerbek által lakott területek” egyesítését követelték, de a konkrét államjogi forma és a viszony a birodalomhoz szándékosan nyitva maradt. A Monarchia vezetése azonban érdemben nem tárgyalt a tervről.
1918 őszére a katonai összeomlás és a birodalmi közigazgatás felbomlása felgyorsította az eseményeket. A szlovén területeken helyi nemzeti tanácsok alakultak, amelyek a közigazgatás átvételét és a rend fenntartását szervezték. A szlovén politikai pártok a délszláv államalapítás mellett döntöttek, bár a döntés nem volt konfliktusmentes: az SLS egy része és a katolikus egyház egyes képviselői óvatosságra intettek, míg a liberálisok és a szociáldemokraták többsége a radikális szakítást támogatta. A Zágrábi Nemzeti Tanács (Narodno vijeće) 1918. október 29-én kikiáltotta a Szlovének, Horvátok és Szerbek Államát (Država Slovencev, Hrvatov in Srbov), amely a Monarchiából kiváló délszláv területeket tömörítette. Az új állam azonban nemzetközi elismerés híján és belső fegyveres erő nélkül kiszolgáltatott helyzetben volt; a szlovén területeken a legközvetlenebb fenyegetést az olasz csapatok előrenyomulása jelentette, amely Trieszt, Görz és Isztria megszállásával a londoni szerződés (1915) titkos területi ígéreteit érvényesítette. Ebben a helyzetben a zágrábi tanács a Szerb Királysággal való egyesülést választotta: 1918. december 1-jén kikiáltották a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot (Kraljevina Srba, Hrvata i Slovenaca), amelynek uralkodója I. Péter szerb király lett.
Az 1918-as döntés a szlovén nemzeti program történetében radikális fordulat volt: a „egyesített Szlovénia” 1848-as követelése egy nagyobb délszláv állam keretei között, annak részeként valósult meg, de a területi egység nem jött létre, és a szlovén lakosság egy része – Trieszt, Görz, Isztria és a Muravidék – az új állam határain kívül maradt. Az első világháború tehát nem csupán a Habsburg-keret felszámolását hozta, hanem új határviták, etnikai konfliktusok és bizonytalan államjogi helyzetek forrását is megteremtette. A szlovén politikának az új délszláv államban kellett újradefiniálnia nemzeti céljait, miközben a háborús emberveszteség, a gazdasági kimerülés és a társadalmi traumák feldolgozása is a következő évek feladata lett.
Az 1848–1918 közötti szlovén történelem forrásadottsága viszonylag gazdag, de a forrástípusok egyenetlen eloszlást mutatnak. A politikai programok, pártdokumentumok, parlamenti jegyzőkönyvek és a nemzeti sajtó anyaga jól dokumentált; az 1848-as „egyesített Szlovénia” program szövege, az 1861-es tartományi gyűlési viták, az 1917-es májusi deklaráció és az 1918-as államalapítási dokumentumok elsődleges forrásként hozzáférhetők. Ugyanakkor a mindennapi élet, a paraszti társadalom, a nők és a munkásság tapasztalatairól kevesebb közvetlen forrás áll rendelkezésre; ezeket gyakran az egyházi anyakönyvek, bírósági iratok, iskolai jelentések és a helyi sajtó alapján, közvetett módon rekonstruálja a történetírás.
A vitatott értelmezési pontok közé tartozik a nemzeti mozgalom társadalmi bázisának pontos összetétele, a konzervatív–liberális törésvonal jelentősége és az 1918-as államalapítási döntés megítélése. A szlovén történetírásban hagyományosan pozitív értékelést kapott a délszláv egyesülés, amelyet a nemzeti felszabadulás betetőzéseként ábrázoltak; az újabb, kritikai irányzatok azonban rámutatnak az 1918 utáni állam belső feszültségeire, a központosításra és a szlovén területi veszteségekre, és az egyesülést kompromisszumos, részben kényszerű döntésként értelmezik. Az első világháborús veszteségi adatok – különösen az isonzói front katonai és polgári áldozatainak száma – ma is vitatottak: a különböző statisztikák eltérő módszertannal dolgoznak, és a civil áldozatok esetében a becslések széles sávban mozognak. A szlovén–olasz és a szlovén–német viszony értékelése emlékezetpolitikailag terhelt, különösen Trieszt és a tengerparti területek esetében. A tankönyvi feldolgozás során ezért a politikatörténeti folyamatok jól alátámaszthatók, míg a társadalomtörténeti és emlékezeti kérdésekben a bizonytalanság jelzése elengedhetetlen.