Az első világháború végén a szlovén területek politikai elitje kényszerű választás elé került: a Habsburg Birodalom összeomlása után az olasz területi igényekkel szemben a délszláv államközösségben keresett védelmet, ugyanakkor ezzel egy olyan centralizált monarchia részévé vált, amelyben a szlovén nemzeti autonómia és a katolikus politikai hagyomány folyamatosan konfliktusba került a belgrádi kormányzati gyakorlattal. Az 1918 és 1941 közötti időszak ezért nem csupán a szlovén államiság előtörténete, hanem a modern délszláv integráció és a nemzeti önrendelkezés közötti feszültség egyik legkorábbi tanulságos esete is.
A háború alatt a szlovén politikai élet meghatározó szereplői – a katolikus tábor, a liberális értelmiség és a szociáldemokrácia – eltérő módon képzelték el a Monarchia föderalizálását, illetve a délszláv egyesülést. A Monarchia katonai összeomlását követően, 1918. október 29-én a zágrábi Nemzeti Tanács kikiáltotta a Szlovének, Horvátok és Szerbek Államát (Država Slovencev, Hrvatov in Srbov), amelyet a szlovén területek politikai vezetői is elismertek. Ez az államalakulat azonban rövid életű és katonailag védtelen volt, mivel a győztes antant hatalmak, különösen Olaszország, az 1915-ös londoni egyezmény alapján jelentős adriai területekre tartottak igényt.
A szlovén politikai elit – élén a Szlovén Néppárt (Slovenska ljudska stranka) vezetőjével, Anton Korošeccel – a gyors egyesülés mellett döntött. 1918. december 1-jén kikiáltották a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot (Kraljevina Srba, Hrvata i Slovenaca), amelynek uralkodója I. Péter szerb király lett, a kormány élén pedig a szerb Nikola Pašić állt. A szlovén területek – Krajna (Kranjska), Stájerország déli része (Spodnja Štajerska), Karintia egy része (Koroška), Görz és Gradisca, valamint Isztria és Trieszt térsége – részben az új állam, részben Olaszország ellenőrzése alá kerültek.
Az 1919-es Saint-Germain-i békeszerződés és az 1920-as rapallói egyezmény (pogodba v Rapallu) rögzítette az olasz–jugoszláv határt. Az egyezmény értelmében Olaszországhoz került Trieszt, Görz, Isztria nagy része és Dalmácia egyes részei; a szlovén etnikai terület mintegy egyharmada, becslések szerint 327 000–330 000 szlovén került olasz fennhatóság alá. Ez a szám a korszak statisztikai módszertana miatt bizonytalan, de a nagyságrendet a történeti irodalom egybehangzóan jelzi. A határ meghúzása tehát a szlovén nemzeti terület jelentős részét idegen állam alá rendelte, ami a későbbi revíziós törekvések és az olasz asszimilációs politika miatt hosszú távú sérelmet okozott.
A karintiai kérdés különösen fájdalmas epizód volt. Az 1919-es Saint-Germain-i béke előirányozta a népszavazást a vegyes lakosságú klagenfurti medencében (Koroška). Az 1920. október 10-én megtartott népszavazáson a szavazásra jogosultak többsége az Ausztriához való csatlakozás mellett döntött, így a terület jelentős része – a szlovén lakosságú déli sáv kivételével – az osztrák köztársaság része maradt. A népszavazás eredménye a szlovén nemzeti emlékezetben sokáig fájó pontként élt tovább, és hozzájárult ahhoz az érzethez, hogy a szlovén érdekek a nagyhatalmi rendezésben alárendelt szerepet kaptak.
A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság államberendezkedését az 1921. június 28-án, Szent Vid napján (Vidovdan) elfogadott alkotmány határozta meg. A vidovdani alkotmány (Vidovdanska ustava) centralizált, unitárius államot hozott létre, amely nem ismerte el a történelmi tartományok vagy nemzeti területek autonómiáját. Az országot közigazgatási körzetekre osztották, és a végrehajtó hatalom a belgrádi kormány kezében összpontosult. A szlovén területek elvesztették a Habsburg-korban élvezett tartományi önkormányzati jogosítványaikat, és a központi minisztériumok, valamint a kormány által kinevezett hivatalnokok irányítása alá kerültek.
A centralizáció mögött elsősorban a szerb politikai elit állt, amely a győztes szerb államiság mintájára akarta megszervezni az új királyságot. A szlovén politikai osztály ezzel szemben a föderalista vagy legalább tartományi autonómián alapuló berendezkedést szorgalmazta, mivel így tudta volna megőrizni a szlovén terület sajátos jogi, kulturális és gazdasági érdekeit. A két álláspont közötti vita az egész korszakot végigkísérte, és folyamatosan újratermelte a belgrádi kormányzattal szembeni bizalmatlanságot.
A szlovén közéletben a legfontosabb politikai erő a Szlovén Néppárt (Slovenska ljudska stranka, SLS) volt, amely a katolikus egyházhoz kötődő, nagyrészt falusi és kisvárosi társadalmi bázisra támaszkodott. Vezetője, Anton Korošec a korszak egyik legjelentősebb szlovén politikusa volt, aki időszakosan miniszteri, sőt miniszterelnöki pozíciót is betöltött a jugoszláv kormányokban. A néppárt elsősorban a szlovén területi és kulturális autonómiát, az egyházi intézmények védelmét és a keresztényszociális gazdaságpolitikát képviselte.
A másik pólust a liberális, antiklerikális erők alkották, amelyek a Jugoszláv Demokrata Párt (Jugoslovanska demokratska stranka) és a későbbi Önálló Demokrata Párt (Samostojna demokratska stranka) köré szerveződtek. Ez a tábor a szlovén városi értelmiség, a kereskedők, a jogászok és a mérsékelt polgárság egy részét tömörítette, és a délszláv egységet hangsúlyozta, ugyanakkor élesen szemben állt a katolikus egyház politikai befolyásával. A két tábor közötti megosztottság – a szlovén „kulturális harc” (Kulturkampf) – mélyen átszőtte a közéletet, az oktatást, a sajtót és az egyesületi életet, és akadályozta a szlovén politikai elit egységes belgrádi fellépését.
A szlovén területek gazdasága a Monarchia fejlettebb tartományai közé tartozott. Az új délszláv államban a szlovén vidék és a kisvárosok az átlagosnál magasabb életszínvonallal, fejlettebb vasúti infrastruktúrával és erősebb takarékszövetkezeti hálózattal rendelkeztek. Ugyanakkor a centralizált kormányzás és a belgrádi pénzügyi központ adópolitikája a szlovén gazdasági szereplők egy részében azt az érzetet erősítette, hogy a szlovén terület gazdasági teljesítményét a központ az ország kevésbé fejlett részeinek finanszírozására használja fel. Ez a sérelem a későbbi föderalista érvelés fontos elemévé vált.
A mezőgazdaságban az apró- és törpebirtokok domináltak, a paraszti lakosság nagy része azonban már a háború előtt is kiegészítő jövedelemre szorult. A szlovén területeken erős volt a szövetkezeti mozgalom, amelyet a katolikus tábor és a liberális körök egyaránt támogattak, bár egymással versengő intézményi hálózatokban. A hitel- és értékesítő szövetkezetek nem csupán gazdasági szerepet töltöttek be, hanem a politikai táborok mozgósító csatornáiként is működtek.
Az ipar a szlovén területeken elsősorban a textil-, a bányászati és a fémfeldolgozó ágazatokban összpontosult. Különösen fontos volt a trbovljei szénbányászat (Trbovlje), amely a szlovén munkásmozgalom egyik központja is lett. A szociáldemokrata, majd a kommunista párt befolyása ezekben a munkásközösségekben növekedett, noha a szlovén politikai élet egészében a katolikus és a liberális tábor dominanciája maradt meghatározó.
A két világháború közötti időszakban a szlovén társadalmat a nagyarányú kivándorlás is jellemezte. A gazdasági nehézségek, a földhiány és a politikai bizonytalanság következtében sokan választották az amerikai, később pedig a nyugat-európai migrációt. A kivándorlás pontos számai a korszak statisztikai nyilvántartásának hiányosságai miatt csak becsülhetők, de a történeti irodalom szerint a szlovén etnikai területről tízezres nagyságrendben távoztak munkavállalók és családtagjaik. A diaszpóra kapcsolatai később fontos szerepet játszottak a szlovén nemzeti identitás fenntartásában és a hazai politikai törekvések támogatásában.
A nők helyzete fokozatosan változott: az általános, de nem egyenlő választójog 1919-ben a szlovén nőkre szűkített formában terjedt ki, a helyhatósági választásokon egyes kategóriákban szavazhattak, az országos választójogot azonban csak a második világháború utáni szocialista Jugoszláviában nyerték el. A korszak nőegyletei – a katolikus nőmozgalomtól a polgári feminista csoportokig – elsősorban az oktatás, a családvédelem és a karitatív munka területén fejtettek ki tevékenységet, de politikai értelemben a pártok férfi által dominált struktúráinak perifériáján maradtak.
Az 1920-as évek végére a délszláv állam belpolitikai válsága elmélyült: a horvát és a szerb politikai elitek közötti feszültség, a parlament munkájának több éven át tartó akadozása és a nemzeti radikalizmus erősödése aláásta a köztársasági intézményekbe vetett bizalmat. A helyzet 1928-ban gyilkosságsorozattal tetőzött, amikor a belgrádi parlamentben egy szerb képviselő lelőtte a horvát parasztpárt vezetőit. Ebben a légkörben I. Sándor király 1929. január 6-án királydiktatúrát vezetett be, feloszlatta a parlamentet, betiltotta az addigi pártok jelentős részét, és alkotmányos reformot ígért.
A diktatúra a szlovén területeken is felszámolta a korábbi politikai intézményrendszert. Az 1929-es közigazgatási átszervezés során az országot kilenc bánságra osztották, amelyek határait mesterségesen, a történelmi és etnikai viszonyokat tudatosan figyelmen kívül hagyva húzták meg. A szlovén területek nagy része a Drávai bánsághoz (Dravska banovina) került, amelynek székhelye Ljubljana (szlovénül Ljubljana) lett. A bánság elnevezése a Dráva folyóra utalt, nem valamely nemzeti vagy történelmi hagyományra, ami önmagában is kifejezte a centralizáció szellemét.
A közigazgatási reform ugyanakkor bizonyos mértékig kedvezett a szlovén területnek, mivel a bánság határai hozzávetőleg egybeestek a szlovén etnikai terület belső, Jugoszlávián belüli részével. A báni adminisztráció Ljubljanából irányította a közoktatás, a szociálpolitika és az infrastruktúra egyes ügyeit, ami a szlovén szakmai elit számára bizonyos fokú önkormányzati cselekvési teret biztosított. A bánsági hivatalnokok egy része szlovén volt, és a hivatalos nyelvhasználatban a szlovén is megjelent, noha a központi állam jellege továbbra is centralizált maradt.
A diktatúra időszaka alatt a szlovén politikusok megosztottak maradtak. Anton Korošec – aki időszakosan a diktatúra kormányaiban is vállalt szerepet – a katolikus tábor egy részével együtt a pragmatikus együttműködést választotta, mivel úgy ítélte meg, hogy a szlovén érdekeket belülről jobban lehet védeni, mint kívülről. A liberális és a baloldali csoportok egy része viszont határozottan elutasította a királyi abszolutizmust, és a parlamenti demokrácia visszaállítását követelte. Ez a stratégiai vita tovább mélyítette a szlovén politikai táborok közötti törésvonalat.
Az 1931-es oktoált alkotmány korlátozott parlamentarizmust vezetett be, de a pártrendszert csak fokozatosan állították helyre. Az 1934-es mérsékelt politikai nyitás és I. Sándor király 1934. októberi, marseille-i meggyilkolása után a kormányzás Pál herceg régenssége alatt folytatódott. A szlovén politika ekkor elsősorban arra törekedett, hogy a horvát kérdés rendezése során a szlovén terület számára is hasonló autonómiát érjen el. Az 1939-es Cvetković–Maček-egyezmény, amely a horvát bánságot létrehozta, ugyanakkor nem oldotta meg a szlovén kérdést, sőt egyes korabeli szlovén politikusokban azt a félelmet erősítette, hogy a délszláv állam belső átszervezése a szlovén terület rovására történik.
A politikai rendszer centralizációja ellenére a szlovén területen a nemzeti kulturális élet rendkívül intenzív maradt. Az 1919-ben alapított Ljubljanai Egyetem (Univerza v Ljubljani) a szlovén oktatásügy legfontosabb intézményévé vált, és a szlovén értelmiség utánpótlásának központja lett. A szlovén nyelvű elemi és középiskolai oktatás a délszláv államban is működött, bár a központi tantervek időnként a délszláv egységet hangsúlyozták a szlovén nemzeti sajátosságok rovására.
A sajtó, az irodalom és a művészeti élet a nemzeti identitás megőrzésének fontos terepe volt. A katolikus tábor lapjai – például a Slovenec –, a liberális Slovenski narod és a szociáldemokrata sajtótermékek egymással versengve formálták a közvéleményt. A szlovén irodalomban ebben az időszakban erősödött meg a modern nemzeti öntudat, miközben a politikai táborok közötti kulturális harc a folyóiratok, a könyvkiadás és az egyesületi élet szintjén is megjelent.
Az egyház szerepe a szlovén társadalomban kiemelkedő maradt. A katolikus egyház a szlovén nemzeti identitás egyik legfontosabb intézményi hordozója volt, mivel a szlovén nyelvű liturgia, a hitoktatás és az egyházi egyesületek a mindennapi élet széles rétegeit mozgatták meg. Ugyanakkor az egyház politikai befolyása a liberális és baloldali körök heves ellenállását váltotta ki, ami a szlovén közélet tartós megosztottságát eredményezte.
A szlovén nemzeti identitás ebben az időszakban fokozatosan modernizálódott, de továbbra is a nyelv, a katolikus hagyomány és a területi kötődés köré szerveződött. A délszláv államiság keretei között a szlovén elit egy része a „nemzeti individualitás” fogalmát hangsúlyozta, amellyel a központi unitarista törekvésekkel szemben a szlovén terület sajátos jogállását kívánta igazolni. Ez a fogalom a korabeli politikai vitákban folyamatosan újraértelmeződött, és nem azonosítható a későbbi, 1980-as évek végi szuverenitási diskurzussal.
Az 1930-as évek végén a délszláv királyság nemzetközi helyzete gyorsan romlott. A fasiszta Olaszország 1939-ben megszállta Albániát, és a szlovén területekkel szemben is területi követeléseket fogalmazott meg. A náci Németország 1938-ban annektálta Ausztriát, így a szlovén határ közvetlenül a német birodalommal lett szomszédos. A szlovén politikai elit egy része ekkor a délszláv állam egységének megerősítésében látta a külső fenyegetéssel szembeni védelmet, mások viszont a nemzeti önállóság növelését szorgalmazták, mivel úgy vélték, hogy Belgrád külpolitikai döntései a szlovén területet is veszélybe sodorhatják.
A délszláv kormány időszakosan próbált egyensúlyozni a tengelyhatalmak és a nyugati szövetségesek között, ami a szlovén közvéleményben is vitákat szült. Az 1941. márciusi belgrádi katonai puccs után, amely a tengelyhez való csatlakozást ellenző tisztek vezetésével történt, a náci Németország és szövetségesei 1941. április 6-án megtámadták Jugoszláviát. A szlovén terület ezzel a második világháborús megszállás állapotába került, amely a következő években a nemzeti lét addigi legnagyobb kihívását hozta el.
A korszak vizsgálatához a legfontosabb elsődleges források közé tartoznak a belgrádi parlament és a bánsági hatóságok iratai, a pártlapok és a politikai vezetők beszédei, valamint a diplomáciai anyagok, különösen a saint-germaini és a rapallói egyezmények ratifikációs jegyzőkönyvei. A szlovén nemzeti sérelmekkel kapcsolatos állítások nagy része ezekből a forrásokból dokumentálható, ugyanakkor a sérelmek politikai tálalása a korabeli publicisztikában erősen túlfűtött, ezért a kutatók a pártos állításokat a hivatalos jegyzőkönyvekkel vetik össze.
A népszámlálási adatok és a gazdasági statisztikák a két világháború közötti Jugoszláviában nem egységes módszertannal készültek, ezért a szlovén lakosság lélekszámára, a kivándorlásra és a foglalkoztatási szerkezetre vonatkozó számok becslésnek tekintendők. A karintiai népszavazás eredményét a szlovén és az osztrák történetírás eltérő hangsúlyokkal értelmezi: az eredmény ténye nem vitatott, de hogy a szlovén szavazók milyen arányban szavaztak Ausztria mellett, illetve milyen szerepet játszottak a gazdasági és propaganda-tényezők, a mai napig tudományos vita tárgya.
Az olasz fennhatóság alá került szlovén lakosság számára vonatkozó adatok szintén bizonytalanok, mivel a különböző népszámlálások az etnikai hovatartozást eltérő kritériumok alapján rögzítették. A történeti irodalomban a 320 000 körüli adat gyakran szerepel, de ezt a kutatók egy része túlzónak, mások alulbecsültnek tartja. A királydiktatúra időszakának belpolitikai viszonyairól a forrásanyag hiányos, mivel a cenzúra és a pártrendszer felszámolása következtében a nyilvános politikai vita beszűkült. A szlovén politikai táborok belső vitáiról ezért elsősorban a későbbi visszaemlékezések és a pártarchívumok töredékes anyagai tudósítanak.