A horvátok (Hrvati) betelepülése a kora középkori Balkán egyik legnehezebben rekonstruálható folyamata, mert a 7. századból alig maradt fenn közvetlen írásos forrás, a későbbi bizánci és frank elbeszélések pedig már saját hatalmi és egyházi érdekeiket tükrözik. Ez a fejezet a korai horvát politikai szerveződés 7–9. századi történetét tárgyalja, a frank és bizánci fennhatóság, a kereszténység felvétele és a Tengermelléki Horvátország intézményesülése szempontjából. A kérdés azért kulcsfontosságú, mert a későbbi horvát királyság területi, egyházi és jogi alapjai ebben az időszakban alakultak ki, és a kora középkori hatalmi viszonyok magyarázzák a dalmát városok, a hegyvidéki hátország és a frank–bizánci határzóna eltérő fejlődését. A fejezet épít A szlávok és avarok betelepülése című részre, és előkészíti A horvát királyság tárgyalását.
A római kori Dalmácia a 6–7. században mélyreható átalakuláson ment át. A bizánci források szerint az avarok és a velük szövetséges szláv csoportok a 6. század végétől ismételten betörtek a Balkánra, és a 7. század első felében a dalmáciai városok – Salona, Epidaurum, Narona – többnyire elpusztultak vagy elnéptelenedtek. A túlélő romanizált lakosság a part menti erődített településekre, így Splitbe (Spalatum) és Raguzába (Dubrovnik, Ragusa) húzódott. A horvátok mint önálló szláv csoport megjelenéséről a legfontosabb – bár késői – elbeszélés Bíborbanszületett Konstantin 10. századi művében, a De Administrando Imperio című értekezésben olvasható. A császár szerint a horvátok a távoli fehér horvátok (Bijela Hrvatska) leszármazottai, akik Hérakleiosz bizánci császár (ur. 610–641) idején, a 7. században érkeztek Dalmáciába, miután legyőzték az avarokat. A modern történettudomány ezt az elbeszélést nem tekinti szó szerinti forrásnak, mert a császár a saját korának politikai viszonyait vetíti vissza, és a betelepülést a bizánci uralkodó tudatos szervezésének állítja be. A régészeti leletek – kora középkori szláv jellegű kerámia, hamvasztásos és csontvázas temetők – azonban valóban a 7. századra teszik a szláv nyelvű népesség nagyobb arányú jelenlétét Dalmácia hátországában.
A horvátok származásáról és útvonaláról nincs egyetértés: egyes kutatók a Kárpátok északi oldalán élő szláv törzsszövetségből, mások egy iráni eredetű elit vezette szláv csoportból, megint mások az avar kaganátus keretéből eredeztetik őket. A nyelvészeti adatok alapján a horvát nyelv mindenképpen a délszláv nyelvek nyugati ágához tartozik, és a horvátok a 9. századra saját politikai intézményekkel rendelkező közösséget alkottak. A kora középkori „horvát” megnevezés azonban nem modern nemzeti kategória, hanem egy nyelvileg és területileg körülhatárolható, de törzsi alapon szerveződő csoportot jelöl. A 7–8. századi horvát társadalomról kevés közvetlen forrás van, de a régészeti leletek arra utalnak, hogy a lakosság túlnyomó többsége földműveléssel, állattartással és halászattal foglalkozott. A nők a háztartásban és a mezőgazdasági termelésben dolgoztak; a sírokban talált orsógombok, textilmaradványok és ékszerek a textilelőállítás és a helyi viselet jelentőségét mutatják. A hatalom helyi, törzsi alapon szerveződött; központosított államról a 9. század előtt nem beszélhetünk.
A 8. század végén a frank birodalom keleti irányú terjeszkedése megváltoztatta a horvát területek hatalmi helyzetét. Nagy Károly seregei 791–796 között megtörték az avar kaganátust, és a frank uralom kiterjedt a mai Horvátország belső területeire. A frank évkönyvek (Annales Regni Francorum) 799-ben említik először a horvátokat, amikor egy frank vezető, Eric friuli herceg a horvátok elleni hadjáratban esett el. A 9. század elején a horvát területek két nagyobb politikai egységre oszlottak: a Tengermelléki Horvátország (Primorska Hrvatska) a dinári hegyvidék és az adriai part között, központjával Nin (Nona) és később Biograd térségében, valamint a pannóniai horvát területek a Száva és a Dráva között, amelyek a frank fennhatóság alatt álló alsó-pannóniai határőrgrófsággal érintkeztek. A Tengermelléki Horvátország déli része a bizánci thema Dalmatica városaival volt határos, és a két hatalom versengett a befolyásért.
A 9. század első felében a horvát fejedelmek kettős függésben éltek: a Tengermelléki Horvátország vezetői a frank király hűbéreseiként, de a bizánci császár névleges fennhatóságát is elismerve kormányoztak. A frank évkönyvek szerint Borna (ur. kb. 810–821) viselte a dux Dalmatiae atque Liburniae (Dalmácia és Liburnia hercege) címet, és a frankok szövetségese volt. Borna részt vett a frankok oldalán az alsó-pannóniai szláv fejedelem, Ljudevit Posavski 819–823 közötti felkelésének leverésében. Ljudevit lázadása rávilágít a frank uralommal szembeni ellenállásra, de a horvát területek egy részének vezetője a frankokkal tartott, ami a horvát politikai elit megosztottságát mutatja. Borna halála után a frank hatalom fokozatosan meggyengült a térségben, és a horvát fejedelemség egyre önállóbbá vált.
A 9. század közepén Trpimir fejedelem (ur. kb. 845–864) már saját nevében adott ki oklevelet, és magát dux Croatorum (a horvátok hercege) címmel illette. Az 852-es évből fennmaradt oklevél – amelynek hitelessége vitatott – megemlíti a horvát udvart és a keresztény egyházat. Trpimir uralkodása alatt a Tengermelléki Horvátország megerősödött, és a fejedelem a frank befolyástól függetlenebb politikát folytatott. A bizánci fennhatóság a part menti városokban érvényesült, míg a horvát hátországban a helyi elit gyakorolta a hatalmat. A 864–879 közötti időszakban a horvát trónért belső harcok folytak, és a frankok, a bizánciak, valamint a velenceiek is beavatkoztak. Domagoj fejedelem (ur. 864–876) például kalóztámadásokat vezetett a velencei hajóforgalom ellen, ami miatt a velencei források „a legrosszabb horvát herceg”-ként emlegetik. Ezt a kortárs velencei elfogultság kontextusába kell helyezni; a délkelet-európai fejedelmek és a velencei kereskedelmi érdekek közötti konfliktus gyakori jelenség volt, és a velencei elbeszélés a rivális politikai szereplőt démonizálta.
A horvátok a 7–8. században még túlnyomórészt pogányok voltak, bár a part menti, romanizált lakosság keresztény maradt. A kereszténység terjedése a 9. században gyorsult fel, és több irányból érkezett: a frank hódítással a nyugati latin rítusú misszió, az aquileiai patriarchátus és a Salzburgi érsekség egyházi befolyása, a bizánci városokból pedig a görög rítusú kereszténység hatott. A horvát uralkodó elit a 9. század közepétől kezdve tudatosan építette a kapcsolatokat a római pápasággal, ami a későbbi politikai önállóság egyik pillére lett. A keresztény hit felvétele nem jelentette a pogány hagyományok azonnali eltűnését; a régészeti leletek a 9–10. századi temetőkben továbbra is kimutatnak a keresztény rítus mellett pogány szokásokat, például mellékletes temetkezést.
A keresztény hit hivatalos megerősödésének legfontosabb forrása Branimir fejedelem (ur. 879–892) korából származik. Egy 888 körüli, a nin-solimi Szent Péter-templomból származó felirat Branimirt dux Croatorumként említi, és a pápai elismerés jeleként értelmezik. VIII. János pápa 879-ben levelet intézett Branimirhez, amelyben a horvát fejedelmet felszólította a római egyház iránti hűségre, és a horvát egyházat a római patriarchátus alá rendelte. A pápai levél nem ismeri el a horvát fejedelemséget szuverén államként a modern értelemben, de azt mutatja, hogy a horvát elit a 9. század végén a latin kereszténység keretében, a pápasággal közvetlen kapcsolatban szervezte meg egyházát. A glagolita ábécé (glagoljica) megjelenése a horvát területeken szintén a 9. századra tehető, és Metód szláv hittérítő tanítványainak tevékenységéhez kötődik. A glagolita írás a szláv nyelvű liturgia eszköze volt, amely a horvát tengerparton a középkor folyamán fennmaradt, és a horvát egyházi kultúra sajátos vonásává vált. A kereszténység a nők helyzetét is érintette: a keresztény házasság és a monasztikus intézmények új társadalmi normákat közvetítettek, bár a források a nők vallási szerepéről csak szűkszavúan beszélnek.
A korai horvát egyházszervezet bizonytalan: a 9. században a horvát területek egyházi joghatósága megoszlott az aquileiai patriarchátus, a spliti érsekség és a bizánci hierarchia között. A 10. századi spliti zsinatok (925, 928) a horvát királyság idején foglalkoztak a horvát püspökségek és a szláv liturgia kérdésével, de a vita gyökerei a 9. századi állapotokra nyúlnak vissza. A glagolita és latin írásbeliség párhuzamos jelenléte a horvát középkori kultúra jellegzetessége lett, és a későbbi horvát egyházi hagyományban a szláv nyelvű liturgia fontos identitásjelölő szerepet kapott.
A Tengermelléki Horvátország a kora középkori horvát államiság magterülete volt. A terület magában foglalta a Dinári-hegység nyugati lejtőit, a karsztos part menti síkságot és a szigetek egy részét, nagyjából a mai horvát tengerpart középső szakaszának megfelelő területen. A fejedelmi központ kezdetben Nin (Nona), majd Biograd (Zara Vecchia) volt; a 10. század elejétől a hatalom súlypontja fokozatosan a part menti városok és a hátország közötti átmeneti zónába helyeződött. A régió természeti adottságai – a keskeny termőföldsáv, a hegyi legelők és a tenger – a lakosságot önellátó mezőgazdaságra, állattartásra és tengeri kereskedelemre késztették. A só, a bor, az olíva és a halászati termékek a helyi gazdaság fontos árucikkei voltak, és a part menti latin városokkal folytatott csere hozzájárult a horvát elit jövedelmeinek növekedéséhez. A part menti latin városok, Zadar (Zara), Trogir (Trau), Split (Spalatum) és Dubrovnik (Ragusa) a 9. században még bizánci fennhatóság alatt álltak, és lakosságuk döntően latin nyelvű, keresztény közösség volt. A horvát fejedelmek fokozatosan terjesztették ki befolyásukat ezekre a városokra is, de a városok jogi különállása és a bizánci császár névleges fennhatósága a 10. századig megmaradt.
A korai horvát állam intézményeiről a források szűkszavúak. A fejedelem (dux, princeps) hatalma a kíséretre, a területi vezetőkre és a keresztény egyház támogatására épült. A zsupán (župan) a kisebb területi egységek, a zsupánságok (županija) élén állt, és a fejedelem nevében igazgatta a helyi ügyeket, adót szedett és katonai kontingenst állított ki. A bán (ban) tisztsége a 10. századtól jelenik meg a horvát államban, és a király helytartójaként egyes tartományok, például a későbbi Szlavónia igazgatásáért felelt; a 9. századi előzményei vitatottak. A fejedelmi udvarban a keresztény papság, a harcos elit és a tengerparti városokból érkező latin írástudók játszottak szerepet. Az írásbeliség latin és szláv nyelvű formában is jelen volt, de a 9. századi horvát oklevelek többsége nem maradt fenn, így az állam működéséről alkotott kép nagyrészt későbbi analógiákra és a régészeti anyagra támaszkodik. A paraszti lakosság szabad közösségekben élt, de a fejedelmi hatalom és a zsupánok adóztatási joga fokozatosan korlátozta a helyi autonómiát; a jobbágyság intézménye azonban csak a későbbi évszázadokban vált meghatározóvá.
A 9. század végére a Tengermelléki Horvátország olyan politikai egységgé vált, amely képes volt a frank befolyástól független külpolitikát folytatni, a pápasággal közvetlen kapcsolatot tartani, és a part menti bizánci városok felé terjeszkedni. A következő lépés a királyi cím felvétele volt, amelyre a 10. század első évtizedeiben került sor, és amelyet A horvát királyság című rész tárgyal. A korai állam öröksége azonban meghatározta a horvát középkori államiság intézményeit, egyházi szervezetét és területi kereteit.
A horvátok betelepüléséről és a korai államról szóló ismeretek forrásai három nagy csoportba sorolhatók. Az elsődleges írásos források közé tartozik Bíborbanszületett Konstantin De Administrando Imperio című műve (10. század), amely a 7. századi betelepülésről szóló elbeszélést tartalmaz, de nem kortárs dokumentum, és a bizánci császári propaganda elemeit is magában foglalja. A frank évkönyvek (Annales Regni Francorum) a 8. század végétől a 9. század közepéig kortárs beszámolókat adnak a horvát vezetőkről és a frank–horvát kapcsolatokról, de a periféria eseményeit csak a frank udvar szempontjából rögzítik. A pápai levelek, különösen VIII. János pápa 879-es Branimirhez írt levele, és a korabeli feliratok – például a Branimir-felirat – a keresztény udvar és az egyházi kapcsolatok rekonstruálásához nélkülözhetetlenek. A régészeti leletek, főként a kora középkori temetők, a kerámia és a fegyverleletek, a szláv betelepülés anyagi nyomait mutatják, de az etnikai azonosítás régészetileg vitatott: a tárgyi kultúra megoszlása nem feltétlenül követi a nyelvi vagy politikai határokat.
A tudományos konszenzus szerint a horvátok szláv nyelvű közösségként a 7. században telepedtek le Dalmácia hátországában, és a 9. századra hoztak létre fejedelemséget. Viták övezik a „fehér horvátok” földrajzi helyét, a betelepülés pontos idejét, az esetleges iráni vagy avar elit szerepét, valamint a korai horvát politikai intézmények jellegét. A horvát nemzeti történetírás hagyományosan a 7. századi betelepülést a horvát államiság kezdetének tekinti, és a 9. századi fejedelemséget a folytonosság bizonyítékának láttatja; más kutatók hangsúlyozzák, hogy a kora középkori „horvát” megjelölés lokális és törzsi jellegű volt, és nem azonos a modern horvát nemzeti identitással. A források hiánya miatt a 7–8. századi horvát társadalomról alkotott kép nagyrészt rekonstrukció, amelyet a későbbi állapotokból és analógiákból vezetnek le. A frank és bizánci fennhatóság váltakozásának részletei szintén vitatottak, mert a források a hatalmi viszonyokat eltérően értelmezik, és a horvát elit belső megosztottsága csak közvetve látszik. A régészeti kormeghatározás a temetők és a kerámialeletek alapján sok esetben csak tág időintervallumot ad, ezért a pontos kronológia bizonytalan. A nők és a paraszti lakosság mindennapi életéről a korabeli források szinte semmit nem mondanak; a történészek ezt a hiányt a régészeti leletekből és a későbbi néprajzi analógiákból próbálják pótolni, de ezek a következtetések óvatosan kezelendők.