A horvát rendi állam a 18. század végén a Habsburg Monarchia keretei között őrizte ugyan intézményeit, ám a jozefinista reformok, a napóleoni háborúk és az 1790-es évek magyarországi rendi mozgalmai új módon vetették fel a nyelv, az oktatás és az igazgatás kérdését. A horvát nemesség egy része ekkor már nem csupán a rendi jogok védelmét kereste, hanem egy szélesebb kulturális és nyelvi közösség létrehozását is. Ez az igény vezetett a 19. század első felében a horvát nemzeti ébredéshez és azon belül az illír mozgalom (horvátul: ilirski pokret) kibontakozásához, amelynek középpontjában Ljudevit Gaj és a horvát irodalmi nyelv megteremtése állt. A mozgalom nemcsak Horvátországban hatott, hanem a délszláv területek más részein is, és hosszú távon megalapozta a későbbi jugoszláv gondolatot.
A 18. század végére a Horvát Királyság és Szlavónia területén a rendi politikai nemzet fogalma elsősorban a nemességhez kötődött, és a hivatalos nyelv a latin volt. A horvát nyelv a mindennapi életben és az egyházi gyakorlatban használatos, de irodalmi és hivatalos szerepe korlátozott maradt. A horvát területeken három fő nyelvjáráscsoport élt egymás mellett: a kaj (kajkavski), a čа (čakavski) és a što (štokavski). A rendi országgyűlésen a latin mellett a magyar nyelv bevezetésére irányuló törekvések is megjelentek, ami a horvát rendekben aggodalmat keltett. A magyar rendi nacionalizmus 1790–1791-es országgyűlési térnyerése – amely a magyar nyelv hivatalossá tételét szorgalmazta – Horvátországban válaszreakciót váltott ki: a horvát rendek ragaszkodtak a latin nyelvhez, illetve egyesek a horvát nyelv hivatalos használatát kezdték követelni. Ez a vita nem csupán nyelvi, hanem alkotmányos kérdés is volt, mert a horvát rendi jogok védelmét a nyelvhasználat szorosan érintette.
A felvilágosodás és a jozefinizmus öröksége – amelyet A felvilágosodás és a nemzeti ébredés alfejezet tárgyal – a horvát területeken is megerősítette a művelődés és az anyanyelv iránti érdeklődést. A katolikus alsópapság és a városi értelmiség körében megjelent a gondolat, hogy a nép nyelvén kell írni és tanítani. A horvát nyelvű könyvkiadás azonban szétszórt maradt, és a nyelvjárások közötti különbségek akadályozták az egységes irodalmi nyelv kialakulását. A nyelvi egység megteremtésének igénye a 19. század elején kapott erőteljesebb formát, amikor a fiatal értelmiség egy része a szláv nyelvek közötti kölcsönösség eszméjét kezdte hirdetni.
A mozgalom kulcsfigurája Ljudevit Gaj (1809–1872) volt, aki a kaj-horvát nyelvterületről, Krapina környékéről származott. Gaj 1830-ban adta ki Kratka osnova horvatsko-slavenskoga pravopisanja (A horvát–szláv helyesírás rövid alapjai) című munkáját, amelyben a latin betűs helyesírás egységesítését javasolta a cseh minta alapján, diakritikus jelekkel jelölve a horvát hangokat. Ez a reform a horvát nyelvű írásbeliség számára gyakorlati alapot teremtett, és hozzájárult a nyelvjárások közötti átjárhatósághoz. Gaj ugyanakkor nem csupán nyelvészként lépett fel, hanem a kulturális és politikai mozgósítás szervezőjeként is.
1835-ben Gaj elindította Novine Horvatske (Horvát Újság) című lapját, amelyet hamarosan Danicza horvatzka, slavonzka y dalmatinzka (Horvát, szlavón és dalmát Hajnalcsillag) című irodalmi melléklettel egészített ki. A lapok hamarosan az illír mozgalom fórumává váltak. A kezdetben kaj nyelvjárásban írott újság hamarosan áttért a što nyelvjárásra, mert a mozgalom vezetői felismerték, hogy a horvát nyelvterület nagyobb részén ezt beszélik, és a szerb nyelvvel való közös alapot is ez biztosítja. Ez a váltás döntő jelentőségű volt a horvát irodalmi nyelv későbbi standardizációjában, és egyben a délszláv nyelvi egység irányába mutatott.
A nyelvújítás nem korlátozódott a helyesírásra. A mozgalomhoz csatlakozó írók, költők és tudósok – köztük Ivan Mažuranić, Petar Preradović, Stanko Vraz és Ljudevit Vukotinović – a horvát irodalmi nyelv kifejezőképességének bővítésén dolgoztak. A cél egy olyan irodalmi nyelv megteremtése volt, amely alkalmas a tudományos, közigazgatási és szépirodalmi használatra. A horvát nyelvű irodalom fejlődése a nemzeti identitás formálódásának egyik legfontosabb eszközévé vált. A mozgalom időszakában születtek meg azok a nyelvtani és helyesírási munkák, amelyek a későbbi horvát standard alapját képezték, bár a végleges kodifikáció csak a 19. század második felében és a 20. században következett be.
A mozgalom az illír nevet a 16–17. századi humanista hagyományból vette át, amely a déli szlávokat az ókori illírek leszármazottainak tekintette. Ez az elnevezés lehetővé tette, hogy a horvát, szlovén, szerb és más délszláv csoportok közös kulturális keretben jelenjenek meg anélkül, hogy egyetlen meglévő etnikai nevet kellett volna kiemelni. Gaj és társai az illír nevet nem csupán a horvátokra, hanem az összes déli szlávra alkalmazták, és ezzel a délszláv kulturális egység eszméjét hirdették. A mozgalom célja kezdetben nem egy délszláv állam létrehozása volt, hanem a nyelvi és kulturális közeledés, a közös irodalmi nyelv kialakítása, valamint a szláv kölcsönösség erősítése.
A délszláv együttműködés gondolata nem csupán horvát kezdeményezés volt. A 19. század első felében a szláv népek körében általánosan terjedt a pánszlávizmus eszméje, amelynek keretében a horvát értelmiség kapcsolatot keresett a cseh, szlovák, szerb és szlovén mozgalmakkal. Az illír mozgalom szoros kapcsolatban állt a szerb Vuk Stefanović Karadžić nyelvújító törekvéseivel, amelyek a što nyelvjárásra épülő szerb irodalmi nyelvet kodifikálták. A horvát és szerb nyelvújítók közötti együttműködés és párhuzamos fejlődés hosszú távon a későbbi szerbhorvát nyelvi közösség alapját képezte, de a 19. század közepén ez még nem jelentett politikai egységet.
Az illír mozgalom ugyanakkor belső vitáktól sem volt mentes. A szlovén értelmiség egy része – például France Prešeren – óvatos volt a horvát dominanciájú illír koncepcióval szemben, mert attól tartott, hogy a szlovén nyelv és identitás háttérbe szorul. A horvát mozgalmon belül is vita folyt arról, hogy az illír név mennyire fedi le a horvát nemzeti sajátosságokat, és hogy a délszláv egység eszméje nem oldja-e fel a horvát különállást. A mozgalom tehát nem egy homogén, ellentmondásmentes törekvés volt, hanem különböző irányzatok ütközése, amelyben a horvát nemzeti identitás megerősítése és a délszláv szolidaritás gondolata egyszerre volt jelen.
Az illír mozgalom nem csupán a sajtón és az irodalmon keresztül hatott, hanem intézményesült is. 1841-ben Zágrábban megalakult a Matica ilirska (később Matica hrvatska), amely a horvát nyelvű könyvkiadás és a tudományos ismeretterjesztés központja lett. A Matica mellett olvasókörök, kaszinók és dalkörök jöttek létre a horvát városokban és vidéki központokban. Ezek az intézmények a nemzeti kultúra terjesztésének alulról szerveződő hálózatát alkották, és lehetővé tették, hogy a mozgalom túllépjen a szűk értelmiségi körön. A horvát nyelvű színjátszás, a népi hagyományok gyűjtése és a nemzeti viselet is a mozgalom részévé vált.
A mozgalom társadalmi bázisa vegyes volt. A vezető réteget a városi értelmiség, a katolikus alsópapság és a nemesség egy része alkotta. A nemesség jelentős része azonban továbbra is a rendi jogok védelmét tartotta elsődlegesnek, és nem mindig támogatta a nyelvi és kulturális újításokat. A horvát parasztság – amely a lakosság túlnyomó többségét adta – a mozgalom korai szakaszában alig kapcsolódott be, mivel az írásbeliség és az iskoláztatás lehetőségei korlátozottak voltak. A nők szerepe a nemzeti ébredésben elsősorban a családi szocializáció és a női olvasókörök révén jelentkezett, de a mozgalom vezető pozícióit férfiak foglalták el. A 19. század első felében a női részvétel a nemzeti mozgalomban még jórészt rejtett maradt, bár a művelődés terén már megjelentek az első kezdeményezések.
A mozgalom földrajzi súlypontja Zágráb és a Horvát Királyság területe volt, de hatása kiterjedt Dalmáciára, Isztriára és a szomszédos délszláv területekre is. Dalmáciában – amely ekkor a Habsburg Monarchia osztrák feléhez tartozott – az illír eszmék a horvát nyelvű sajtó és a helyi értelmiség révén terjedtek, bár ott a mozgalom szervezeti formái később és gyengébben jelentek meg. A katonai határőrvidék horvát lakossága körében a nemzeti ébredés sajátos utat járt be, mivel a határőrök katonai közigazgatás alatt éltek, és a rendi intézmények nem érintették őket közvetlenül.
Az illír mozgalom a Habsburg Monarchia politikai rendszerében működött, ahol a cenzúra és a rendőri felügyelet korlátozta a nyilvános politizálást. A bécsi udvar kezdetben bizonyos fokú jóindulattal viszonyult a horvát kulturális mozgalomhoz, mert abban a magyar nacionalizmussal szembeni ellensúlyt látta. A horvát rendi ellenállás hagyománya – amelyet A horvát rendi állam és a Habsburgok alfejezet elemzett – a 19. század elején a magyar centralizációs törekvésekkel szemben is megnyilvánult. A magyar országgyűlés 1830-as és 1840-es évekbeli nyelvtörvényei, amelyek a magyar nyelv kiterjesztését célozták a horvát igazgatásban és oktatásban, heves horvát tiltakozást váltottak ki. A horvát rendek az 1832-es és az 1845-ös országgyűlési követutasításokban a horvát nyelv hivatalos használatát és a magyarosítás elleni fellépést követelték.
A mozgalom politikai irányvonala fokozatosan radikalizálódott. Az 1840-es évek elején a horvát ifjúság és a városi polgárság körében megjelent a nyíltan magyarellenes hangulat, és a mozgalom a horvát nyelv hivatalossá tételét, a horvát területek egyesítését, valamint a délszláv egység politikai formáinak keresését tűzte napirendre. A konfliktus 1845-ben, a zágrábi megyei tisztújítás során véres összecsapásba torkollott, amikor magyar párti erők és illír tüntetők csaptak össze a városban. A „júliusi áldozatok” emléke a horvát nemzeti mozgalom mártírológiájának részévé vált.
A Habsburg-udvar a mozgalom erősödését egyre gyanakvóbban figyelte, különösen mert a délszláv egység gondolata a birodalom déli határain túlra is mutatott, és kapcsolatba került a szerb fejedelemség és az orosz pánszláv befolyás eszméjével. 1843-ban a bécsi kormányzat betiltotta az illír név használatát a sajtóban és a nyilvános intézményekben, arra hivatkozva, hogy az a birodalom területén kívüli politikai törekvésekkel hozható összefüggésbe. A betiltás azonban nem vetett véget a mozgalomnak, csupán átmenetileg a horvát elnevezés használatának irányába terelte azt. A mozgalom így tovább élt, de a hangsúly a szélesebb délszláv keret helyett egyre inkább a horvát nemzeti követelésekre helyeződött.
Az illír mozgalom a horvát nemzeti identitás formálódásának döntő szakasza volt. A mozgalom előtt a horvát identitás elsősorban rendi és regionális keretekben létezett, a lakosság nagy része a helyi közösséghez, a valláshoz és a nyelvjáráshoz kötődött. A nemzeti ébredés során a horvát nyelv, a közös múlt és a kulturális hagyományok a modern nemzeti identitás alapjaivá váltak. A mozgalom által teremtett intézmények – a Matica, a sajtó, az olvasókörök – hosszú távon fennmaradtak, és a későbbi nemzedékek számára is a nemzeti mozgósítás eszközei maradtak.
A mozgalom utóélete szempontjából fontos, hogy az 1848-as forradalmak idején a horvát nemzeti követelések – a horvát nyelv hivatalossá tétele, a horvát területek egyesítése, a magyar kormányzattal szembeni autonómia – az illír mozgalom által kialakított nyelvi és kulturális alapokra épültek. A későbbi horvát politikai mozgalmak és a délszláv állam létrehozásának gondolata is visszanyúlt az illír örökséghez. Ugyanakkor a mozgalom értelmezése a későbbi nemzeti és jugoszláv történetírásban vitatott maradt: egyesek a horvát nemzeti ébredés csúcspontjaként, mások a délszláv egység első nagy kísérleteként értékelték, megint mások a horvát nemzeti különállás elhalványításának veszélyére figyelmeztettek.
A mozgalom társadalmi hatása összetett volt. A horvát parasztság számára a nemzeti nyelv és a kulturális intézmények csak fokozatosan váltak hozzáférhetővé, és a modern értelemben vett nemzeti tudat széles körű elterjedése csak a 19. század második felében és a 20. században következett be. Az illír mozgalom tehát nem egy már meglévő nemzeti tudat egyszerű kifejeződése volt, hanem aktív szerepet játszott annak megteremtésében. A nemzeti identitás e folyamatban nem valamiféle ősi adottság, hanem a kulturális és politikai munka eredménye, amelyet a korabeli elit és a későbbi intézmények folyamatosan alakítottak.
Az illír mozgalom történetének rekonstrukciója elsősorban korabeli sajtótermékekre, levelezésekre, rendi országgyűlési iratokra, cenzúra- és rendőrségi jelentésekre, valamint a mozgalom résztvevőinek visszaemlékezéseire támaszkodik. Gaj újságai, a Novine Horvatske és a Danica, a mozgalom programadó szövegei és a Matica ilirska korai kiadványai elsődleges forrásként értelmezhetők. A mozgalom belső vitáiról és a bécsi udvar politikájáról a Habsburg-levéltárak iratai nyújtanak információt. A korszakkal foglalkozó modern horvát történettudomány – például Jaroslav Šidak, Nikša Stančić és Ivo Goldstein munkái – a források széles körére épül, de az értelmezési keretek eltérőek.
A legfontosabb bizonytalanság a mozgalom társadalmi hatókörének mértéke. Nem ismerjük pontosan, hogy a korabeli horvát lakosság mekkora része olvasta a mozgalom sajtóját, és mennyire azonosult az illír programmal. A példányszámokra vonatkozó adatok hiányosak, a becslések eltérőek. Az is vitatott, hogy a délszláv egység eszméje mennyire volt őszinte és mennyiben volt taktikai eszköz a horvát pozíció erősítésére. A mozgalom elnevezésének és a horvát nemzeti identitáshoz való viszonyának értelmezése a mai napig emlékezetpolitikai és történettudományi vita tárgya. A 20. századi jugoszláv állam ideológiája hajlamos volt az illír mozgalmat a délszláv egység előfutáraként ábrázolni, míg a horvát nemzeti történetírás egy része a horvát nemzeti ébredés fontosságát hangsúlyozta. A két értelmezés közötti feszültség a források szelektív olvasatából is fakad.
A mozgalom női résztvevőiről és a parasztság befogadói szerepéről kevés közvetlen forrás áll rendelkezésre, ezért ezek a kérdések a történeti kutatás peremterületei maradtak. A zágrábi 1845-ös események áldozatainak pontos száma és a felelősség kérdése is vita tárgyát képezi, mivel a korabeli beszámolók elfogultak és hiányosak. Mindezek miatt az illír mozgalom története nem mondható lezártnak, és a jelenlegi tudásunk több ponton feltételes.