Az 1868-as horvát–magyar kiegyezés (hrvatsko-ugarska nagodba) a dualista Monarchia délnyugati felében olyan intézményi keretet hozott létre, amely a horvát politikai elit egy része számára a nemzeti fejlődés lehetőségét, mások számára a magyar korona alá rendeltség tartósítását jelentette. A kiegyezés nem légüres térben született: előzménye az 1848–49-es horvát–magyar szembenállás, a neoabszolutizmus évtizede, majd az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés volt. Az alfejezet azt mutatja be, hogy az 1868-as törvény milyen autonómiát adott Horvátországnak, hogyan működött a báni kormányzat, milyen pártok és politikai irányzatok versengtek a horvát társadalom támogatásáért, és hogy a dualista keret milyen gazdasági modernizációt tett lehetővé, illetve milyen konfliktusokat konzervált.
Az illír mozgalom és a nemzeti ébredés nyomán a horvát politikai gondolkodásban a 19. század közepére két fő irányzat kristályosodott ki: a délszláv kulturális és politikai egységet hirdető irányzat, valamint a horvát állami jog (državno pravo) alapján a magyar koronától való elszakadást követelő irányzat. Az 1848–49-es események során Josip Jelačić bán (Ban) a bécsi udvar oldalán lépett fel a magyar kormányzattal szemben, de a szabadságharc leverése után a Habsburg-udvar nem jutalmazta a horvátokat önálló államisággal: a Bach-rendszer központosítása a horvát autonómiát is felszámolta.
Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés után a magyar kormány számára elkerülhetetlenné vált a horvát kérdés rendezése, mert a magyar országgyűlés jogigénye a Szent István-i korona országaira kiterjedt, de a horvát rendek ragaszkodtak saját országgyűlésükhöz és területi különállásukhoz. A tárgyalások során a horvát fél a teljes állami autonómiát, a magyar fél a szorosabb köteléket szorgalmazta. A kompromisszumot 1868-ban fogadták el: a magyar országgyűlés 1868. évi XXX. törvénycikként, a horvát országgyűlés (Sabor) 1868. évi 1. törvénycikként iktatta be. A horvát történetírás gyakran „kis kiegyezésként” (mala nagodba) vagy egyszerűen „kiegyezésként” (Nagodba) emlegeti.
A kiegyezés értelmében Horvátország, Szlavónia és – papíron, de ténylegesen soha nem érvényesítve – Dalmácia a magyar korona „társországaként” (pridružena kraljevina) rendelkezett bizonyos autonómiával. A közös ügyek közé tartozott a hadügy, a külügy és az ezeket fedező pénzügy, valamint a kereskedelem, a vasút, a posta és a távíró egyes kérdései. Az autonóm ügyek körébe sorolták a belügyet, a vallásügyet, a közoktatást és az igazságügyet. A horvát országgyűlés jogot kapott arra, hogy az autonóm ügyekben törvényeket alkosson; a magyar országgyűlésbe horvát képviselőket küldtek, akik a közös ügyek tárgyalásában vehettek részt, és csak azokban szavazhattak. A horvát nyelv hivatalos nyelvvé vált az autonóm intézményekben, a bán (Ban) pedig a horvát kormány feje lett.
A kiegyezés azonban több ponton is korlátozta a horvát mozgásteret. A bánt a magyar miniszterelnök javaslatára az uralkodó nevezte ki, így a bán politikai felelősséggel a magyar kormánynak, nemcsak a horvát Sabor felé tartozott. A pénzügyi autonómia szűk volt: a horvát autonóm kormányzat a magyar korona országainak közös bevételeiből részesült, de a hányad mértékét rendszeresen újra kellett tárgyalni, és a horvát fél folyamatosan sérelmezte, hogy a közös kiadások levonása után fennmaradó összegből a horvát igények nem érvényesülnek kellő mértékben. A pontos százalékos arány forrásonként és időszakonként eltérő; a lényeg az, hogy a horvát autonóm költségvetés függősége állandó vitát generált.
A kiegyezés után a báni kormányzat (Zemaljska vlada) Zágrábban (Zagreb) működött, és három osztályra tagolódott: belügyi, igazságügyi, valamint vallási és közoktatási osztályra. Az első bán Levin Rauch báró (1868–1871) volt, aki a magyar érdekeket képviselte, és választási manipulációkkal biztosította az unionista többséget a Saborban. Rauch bukása után rövid ideig Koloman Bedeković (1871–1872) következett, majd 1873-ban Ivan Mažuranićot nevezték ki bánná, aki az első olyan bán volt, aki nem a főnemesi rendből származott, hanem polgári értelmiségi családból.
Mažuranić bánsága (1873–1880) a horvát autonómia intézményi kiépítésének és a modernizációnak a korszaka volt. Megreformálta a közigazgatást, fejlesztette a közoktatást, és hozzákezdett a bírósági szervezet átalakításához. Az ő nevéhez kötik a horvát közoktatásügyi törvényt, amely a népiskolák állami felügyeletét erősítette. Mažuranić ugyanakkor nem kérdőjelezte meg a magyar–horvát kiegyezés kereteit, ezért a Jogpárt ellenzéke „magyar bérnöknek” tartotta. Bánsága alatt a horvát Sabor működése rendszeressé vált, de a választójog igen szűk volt: a cenzus alapján a lakosság töredéke szavazhatott.
A katonai határőrvidék (Vojna krajina) felszámolása a báni kormányzat egyik legjelentősebb területi változása volt. A katonai igazgatás alatt álló területeket 1873 és 1881 között fokozatosan egyesítették Horvát-Szlavónországgal, ami növelte a horvát országgyűlés illetékességi területét, de jelentős szerb ortodox lakosságot is hozott a horvát politikai közösségbe. A horvátországi szerbek autonómiaigényét a kiegyezés nem rendezte; a szerbek egyházi autonómiájukra (Srpska pravoslavna crkva) és a szerb nemzeti kongresszusokra támaszkodva kívántak politikai jogokat szerezni. Ez a kérdés a későbbi horvát–szerb együttműködés és konfliktus egyik forrásává vált.
A horvát országgyűlés (Sabor) összetétele a kiegyezés után a virilisták (püspökök, főispánok, főurak) és a választott képviselők elegye volt. A választójog cenzusos jellege miatt a parasztság és a városi munkásság gyakorlatilag kirekesztődött a politikai részvételből. A Sabor így elsősorban a nemesség, a papság és a módosabb polgárság érdekeit jelenítette meg. A horvát nemzeti mozgalom számára a Sabor a politikai nyilvánosság legfontosabb fóruma volt, még akkor is, ha a magyar kormányzat befolyása erős maradt.
A kiegyezés utáni horvát politikai életet alapvetően három-négy irányzat határozta meg, amelyek a magyar–horvát viszonyhoz való viszonyuk és a délszláv kérdéshez való hozzáállásuk szerint különültek el.
Az unionisták (unionisti) a magyar koronával való szoros közjogi kapcsolat hívei voltak. Támogatták a kiegyezést, és a magyar kormányzattal együttműködő bánok mögött sorakoztak fel. Az unionisták főként a főnemesség és a hivatalnoki réteg körében voltak erősek; a horvát nemzeti közvélemény jelentős része idegenkedett tőlük, mert a magyar érdekek kiszolgálóinak tartotta őket.
A Néppárt (Narodna stranka) az illír mozgalom örököseként a délszláv kulturális és politikai közeledést hirdette. Vezéralakja Josip Juraj Strossmayer diakovári (đakovo) püspök volt, aki a Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémiát (JAZU, alapítva 1866-ban) és a Zágrábi Egyetemet (Sveučilište u Zagrebu, alapítva 1874-ben) is létrehozta. A Néppárt elfogadta a kiegyezés kereteit, de a horvát autonómia bővítését, a Dalmáciával való egyesülést és a délszláv egység fokozatos megvalósítását követelte. Strossmayer és hívei a horvát nemzeti mozgalom mérsékelt, kulturális irányzatát képviselték.
A Jogpárt (Stranka prava) a horvát állami jog elve alapján elutasította a magyar–horvát kiegyezést, és a horvát államiság teljes helyreállítását tűzte ki célul. Alapítói, Ante Starčević és Eugen Kvaternik a horvát nemzetet ősi, a magyar koronától független politikai nemzetként fogták fel. Starčević élesen bírálta a Habsburg-udvart és a magyar kormányt is; a Jogpárt idővel a horvát nacionalizmus legradikálisabb formáját képviselte. A párt a századforduló körül kettészakadt: egy mérsékeltebb, délszláv orientációjú ága (a „Jogpárt – jugoszláv irányzat”) elfogadta a délszláv integrációt, míg a radikálisabb ág a horvát állami függetlenséget hangsúlyozta minden délszláv államkerettel szemben.
A Horvát–Szerb Koalíció (Hrvatsko-srpska koalicija) 1905-ben jött létre horvát és szerb ellenzéki csoportokból. A koalíció a dualizmus ellen lépett fel, és a horvátországi szerbekkel való szoros politikai együttműködést szorgalmazta. Vezetői közé tartozott Frano Supilo és Svetozar Pribićević. A koalíció programja a horvát autonómia kiszélesítését és a magyar befolyás visszaszorítását követelte; a trialista Monarchia vagy a délszláv állam képzete egyaránt megjelent retorikájában. Az 1906-os horvátországi választásokon a koalíció jelentős sikert ért el, és a magyar kormányzatnak nehézséget okozott a Sabor ellenőrzése.
A Horvát Parasztpárt (Hrvatska seljačka stranka) 1904–1905 táján szerveződött meg Stjepan Radić vezetésével. Radić a parasztságot tekintette a horvát nemzet társadalmi bázisának, és a paraszti érdekek képviseletét helyezte előtérbe a közjogi kérdésekkel szemben. A Parasztpárt kezdetben kevés képviselővel rendelkezett a cenzusos választójog miatt, de Radić népszerűsége a vidéki lakosság körében folyamatosan nőtt. A párt a horvát nemzeti mozgalomban a szociális és agrárkérdést kapcsolta össze a nemzeti követelésekkel.
A pártstruktúrában fokozatosan megjelent a modern tömegpolitika is: a századforduló után a szociáldemokrata mozgalom, a keresztényszocialista irányzat és a különféle ifjúsági, diák- és munkásszervezetek. A választójog kiterjesztéséért folytatott küzdelem a horvát politikai élet állandó témája volt; a magyarországi választójogi reformok ugyanakkor nem terjedtek ki automatikusan Horvátországra, ami tovább élezte a feszültséget.
A kiegyezés utáni évtizedekben Horvátország gazdasága fokozatosan bekapcsolódott a Monarchia piaci hálózatába. A modernizációt elsősorban a vasútépítés, a bankrendszer kiépülése és a városiasodás hajtotta.
A vasúthálózat fejlődése kulcsfontosságú volt. A Zágráb–Károlyváros (Karlovac) vasútvonal már 1865-ben megnyílt, a Budapest–Fiume (Rijeka) fővonalat pedig 1873-ban adták át. Fiume, mint a magyar korona kikötője, a magyar kormány kiemelt fejlesztési területe volt; a horvát fél azonban vitatta Fiume jogállását, mert a kiegyezés a várost a magyar korona külön testeként (corpus separatum) kezelte. A kikötő forgalmának bővülése elősegítette a horvátországi termények és faanyag exportját, de a vasúti tarifák és a kereskedelempolitika közös hatáskörbe tartozott, így a horvát gazdasági érdekek nem mindig érvényesültek.
Az iparosodás lassan haladt. A legfontosabb ágazatok a faipar, az élelmiszeripar és a textilipar voltak. A szlavóniai gabona és a likai, valamint a Gorski kotar-i fafeldolgozás jelentős bevételt hozott, de a tőkehiány és a magyarországi ipar versenye korlátozta a horvát ipari fejlődést. A parasztság eladósodása és a földbirtokviszonyok konzerválódása miatt a vidéki lakosság jelentős része egyre nehezebb helyzetbe került, és a századfordulótól tömegessé vált a kivándorlás Észak-Amerikába.
A bankügy terén Zágráb pénzügyi központtá vált. A Horvát–Szlavón Földhitelintézet és a takarékpénztárak a hitelnyújtás mellett a földvásárlásokat és a vállalkozásokat is finanszírozták. A zágrábi tőzsde nem alakult ki olyan súllyal, mint a bécsi vagy a budapesti, de a pénzintézetek száma és tőkeereje növekedett. A gazdasági modernizáció azonban nem vezetett a horvát társadalom egészének felemelkedéséhez: a dualista keretben a horvát terület a magyar gazdaság félperifériájának szerepét töltötte be.
A városiasodás és a kulturális intézményfejlődés látványos volt. Zágráb lakossága 1869 és 1910 között több mint kétszeresére nőtt, a városban és más nagyobb településeken iskolák, múzeumok, színházak és egyetemi intézmények létesültek. A Zágrábi Egyetem 1874-es alapítása a horvát nyelvű tudományosság központját hozta létre, a JAZU pedig a nemzeti kultúra intézményes keretét biztosította. A Matica hrvatska (alapítva 1842-ben) könyvkiadói tevékenysége a horvát nyelvű irodalom és történetírás terjesztését szolgálta.
A kiegyezés keretei folyamatos feszültségek forrásai voltak. A horvát közvélemény sérelmezte a magyar nyelv hivatalos használatát a közös intézményekben, a vasútnál és a hadseregben; a katonai határőrvidék felszámolása után a magyar kormányzat igyekezett minél több hatáskört a közös ügyek körébe vonni. A bánok gyakran magyar érdekeket képviseltek, és a Sabor ellenzéke a horvát autonómia kiüresedését látta a mindennapi gyakorlatban.
1883-ban Zágrábban tömegtüntetések robbantak ki a horvát címer és a magyar feliratok ügyében. A tiltakozásokat Khuen-Héderváry Károly bán (1883–1903) erőszakkal fojtotta el, ami mély nyomot hagyott a horvát politikai emlékezetben. Khuen-Héderváry hosszú bánsága alatt a magyar kormányzat a horvátországi pártviszonyokat manipulálta, és az unionista erőket támogatta; a horvát nemzeti ellenzék ezt a korszakot a „magyarosítás” időszakaként tartotta számon.
A századforduló után a horvát–szerb együttműködés erősödött, ami a magyar kormányzat számára új kihívást jelentett. 1905-ben a horvát–szerb koalíció megalakulása, majd a következő évi választási győzelme megmutatta, hogy a magyar kormányzat nem tudja többé a Sabor többségét egyszerűen az unionistákra építeni. A koalíció a magyar–horvát közjogi viszony újratárgyalását követelte, és a trialista átalakulás, illetve a délszláv állam gondolata egyre nagyobb teret nyert.
Az első világháború alatt a horvát politikai elit megosztott volt. A hivatalos horvát kormányzat a Monarchia keretein belül maradt, de a délszláv egység hívei a háború alatt a Szerbiával és más délszláv területekkel való egyesülés előkészítésén dolgoztak. A horvát Sabor 1918. október 29-én kimondta a Magyar Királyságtól való elszakadást, és a horvát területek a születő délszláv állam (később Jugoszlávia) részévé váltak. Ezzel a magyar–horvát kiegyezés formálisan megszűnt; a folyamat az első világháború és Jugoszlávia alfejezetben tárgyalt eseményekhez vezet.
A horvát–magyar kiegyezés tárgyalása elsődlegesen a kiegyezési törvényszövegekre támaszkodik: a magyar 1868. évi XXX. tc. és a horvát 1868. évi 1. tc. szövegére, valamint a horvát Sabor és a magyar országgyűlés jegyzőkönyveire. A báni kormányzat működésére vonatkozóan a báni rendeletek, a horvát kormányzati iratok és a korabeli statisztikai évkönyvek szolgálnak forrásul. A politikai pártok programjait pártkiáltványokból, a pártlapokból és a vezető politikusok beszédeiből, írásaiból ismerjük.
Vitás pont a kiegyezés jellege: a horvát történetírás egy része a horvát autonómia látszólagosságát, a magyar történetírás egy része a magyar korona integritását hangsúlyozza. A pénzügyi hányad és a közös ügyek tényleges hatásköre az értelmezés függvénye; a pontos százalékos arányok időben változtak, ezért a szöveg nem ad meg egyetlen rögzített értéket. A katonai határőrvidék felszámolásának demográfiai következményei becsléseken alapulnak, mert a korabeli népszámlálások a felekezeti és nyelvi adatokat eltérő módon rögzítették. A horvát–szerb koalíció belső viszonyairól a résztvevők memoárjai és a korabeli sajtó tudósítanak, de az egyes politikai döntések motivációja vitatott.
A dualista korszak gazdasági modernizációjának értékelése sem egységes: a mennyiségi mutatók (vasúthálózat hossza, bankbetétek, ipartelepek száma) rendelkezésre állnak, de az ágazati hozzáadott érték és a paraszti jövedelmek becslése bizonytalan. A horvátországi szerbek autonómiaigényének forrásai az egyházi kongresszusi jegyzőkönyvek és a szerb nemzeti szervezetek iratai, de ezek interpretációja a 20. századi nemzeti narratívák visszavetítésétől is terhelt lehet.