A horvát nemzeti mozgalom számára a 19. század egyik legégetőbb kérdése az volt, hogy a magyar koronától független, Bécsből igazgatott két osztrák tartomány, Dalmácia (horvátul Dalmacija, olaszul Dalmazia) és Isztria (horvátul/szlovénül Istra, olaszul Istria) hogyan kapcsolódjon a horvát politikai nemzet építéséhez. Míg a horvát–magyar kiegyezésről szóló alfejezet a báni Horvátország belpolitikai viszonyait mutatta be, itt a Habsburg Birodalom ciszlajtán (osztrák) felének két olyan tartományát vizsgáljuk, amelyekben a horvát lakosság mellett olasz, szlovén és szerb közösségek is éltek, és ahol a nemzeti mozgalmak egymással versengve, gyakran a helyi autonómia és a birodalmi igazgatás keretei között bontakoztak ki.
Dalmácia és Isztria a 19. század elején nem alkottak egységes közigazgatási területet, és történetük szorosan összefonódott a Velencei Köztársaság 1797-es megszűnésével, valamint a napóleoni háborúkkal. A campói béke (1797) után mindkét terület a Habsburg Monarchiához került, de 1805-ben a pozsonyi béke értelmében a Francia Császárság befolyása alatt álló Itáliai Királyság kapta meg. 1809 és 1813 között Dalmácia, Isztria és a volt horvát–szlavón katonai határőrvidék egy része a francia Illír Tartományok (franciául Provinces illyriennes) része lett. A francia uralom rövid időszaka fontos tapasztalatot jelentett: a központosított francia közigazgatás, a Code Napoléon és a nemzeti nyelv korlátozott intézményesítése új igazgatási mintákat hozott, ugyanakkor a lakosság a francia megszállást idegen uralomként élte meg.
A bécsi kongresszus (1815) után mindkét tartomány véglegesen a Habsburg Birodalomhoz került. Dalmácia az Osztrák Császárság tartománya lett, fővárosa Zára (horvátul Zadar, olaszul Zara), Isztria pedig a Tengermellék (osztrák németül Küstenland) közigazgatási egység része, amelyhez a Görz–Gradiska grófság és Trieszt is tartozott. Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés után mind Dalmácia, mind Isztria az Osztrák–Magyar Monarchia ciszlajtán felében maradt, így a bécsi kormányzat és a Reichsrat alá tartoztak, nem pedig a magyar országgyűlés alá. Ez a közjogi helyzet meghatározó volt a horvát politikai törekvések szempontjából, hiszen a horvát nemzeti mozgalom Dalmáciát a Horvát Királyság részének tekintette, Isztriát pedig a horvát–szlovén nemzeti térhez sorolta.
A tartományi autonómia formális kereteit az 1861-es februári pátens hozta létre, amely a ciszlajtán tartományokban tartományi gyűléseket (németül Landtag) állított fel. Dalmáciában a tartományi gyűlés (horvátul Dalmatinski sabor, olaszul Dieta Provinciale Dalmata) 1861-ben ült össze, és a választójogi rendszer a kurális rendszer alapján korlátozott, vagyoni cenzushoz kötött választójogot biztosított. Hasonlóképpen Isztriában is működött tartományi gyűlés (olaszul Dieta Provinciale dell’Istria). A tartományi gyűlések hatásköre a tartományi oktatás, a közmunkák, a szegényügy és a helyi közigazgatás egyes kérdéseire terjedt ki, de a tényleges hatalom a bécsi minisztériumok és a tartományi helytartó kezében összpontosult.
A tartományok belső közigazgatásában a 19. század első felében az olasz nyelv dominált, különösen a partvidéki városokban, ahol a hagyományos olasz elit – kereskedők, ügyvédek, hivatalnokok – a velencei örökség letéteményese volt. A hátország lakossága azonban túlnyomórészt horvát (Dalmáciában) vagy horvát és szlovén (Isztriában) ajkú volt. Ez a nyelvi és társadalmi kettősség alapozta meg a 19. század második felének nemzeti versengését.
Dalmácia városaiban a 19. század közepén az olasz műveltség és nyelv hegemóniája vitathatatlan volt. Zára, Spalato (horvátul Split), Raguza (horvátul Dubrovnik) és Sebenico (horvátul Šibenik) olasz ajkú elitje a tartományi közigazgatás, az oktatás és a bíráskodás nyelveként az olaszt tekintette természetesnek. A horvát nyelvű lakosság, amely főként a vidéki területeken, a polgárság alsó rétegeiben és a papság egy részében volt jelen, a 19. század első felében nem rendelkezett intézményesített nyelvi jogokkal.
A horvát nemzeti mozgalom Dalmáciában az 1860-as években bontakozott ki, részben a horvátországi nemzeti újjászületés (narodni preporod) hatására, részben a tartományi gyűlés megalakulása nyomán. Az 1861-es gyűlésben a horvát képviselők már hangot adtak a horvát nyelv hivatalos elismerésének, a horvát nyelvű iskolák felállításának és Dalmácia egyesítésének követelésének a báni Horvátországgal. A horvát nemzeti mozgalom vezéralakjai közé tartozott Mihovil Pavlinović, Juraj Biankini és Stjepan Buzolić, akik a Néppárt (horvátul Narodna stranka, olaszul Partito Nazionale) keretében szervezték a horvát nyelvű lakosság politikai mobilizációját.
A horvát nyelv intézményesítése fokozatosan haladt előre. 1862-ben a tartományi gyűlés elvben kimondta a horvát nyelv egyenjogúságát a közigazgatásban, de a gyakorlatban az olasz nyelv továbbra is megőrizte vezető szerepét, különösen a városi hivatalokban. Az 1866-ban meginduló Narodni list című horvát nyelvű hetilap a horvát nemzeti célok fontos fóruma lett. Az 1870-es években a horvát nyelvű középiskolák és tanítóképzők alapítása, valamint a horvát nyelv fokozatos bevezetése a tartományi iskolákban jelentős lépést jelentett. A döntő fordulatot az 1883-as tartományi nyelvi rendezés hozta, amely a horvát nyelvet a tartományi közigazgatás és oktatás egyenjogú nyelvévé tette, bár az olasz nyelv is megmaradt párhuzamos hivatalos nyelvként. Ez a kompromisszum a horvát mozgalom részleges sikerét és az olasz elit befolyásának megtörését jelezte, ugyanakkor a nyelvi viták továbbra is a politikai élet állandó elemei maradtak.
Az olasz oldalon az Autonóm Párt (olaszul Partito Autonomista, horvátul Autonomaška stranka) képviselte a tartományi autonómia és az olasz nyelvi-kulturális dominancia védelmét. Az autonómisták érvelése szerint Dalmácia történelmileg a latin–velencei civilizáció része, és a tartományi azonosság nem azonos a horvát nemzeti hovatartozással. A horvát ellenfeleik ezt az érvelést „autonóm álorcába bújt olasz nacionalizmusnak” tekintették. A választójogi rendszer az autonómistáknak kedvezett: a kurális rendszerben a nagy adófizetők, a városi értelmiség és a kereskedelmi kamarák szűk választói köre aránytalanul nagy súlyt biztosított az olasz ajkú elitnek. A horvát nemzeti mozgalom ezért a század utolsó harmadában a választójog demokratizálását is követelte, ami a nyelvi küzdelmet társadalmi reformkövetelésekkel kapcsolta össze.
Isztria nyelvi és etnikai térképe bonyolultabb volt, mint Dalmáciáé. A tengerparti városokban – Pólában (horvátul Pula, olaszul Pola), Porečben (olaszul Parenzo), Rovinjban (olaszul Rovigno) – olasz ajkú lakosság élt; a félsziget belső és keleti részén horvát, az északi és északkeleti vidékeken szlovén falvak helyezkedtek el. A 19. század második felének népszámlálási adatai – amelyeket a nyelvi kategóriák változása és az önbesorolás bizonytalansága miatt óvatosan kell kezelni – azt mutatják, hogy a lakosság többsége horvát és szlovén anyanyelvű volt, míg az olaszok a városokban koncentrálódtak. A tartományi gyűlésben azonban az olasz liberálisok domináltak, mivel a választási rendszer a városi polgárságnak kedvezett.
Az isztriai horvát nemzeti mozgalom a 19. század közepén a katolikus papság alsó rétegeiből és a falusi értelmiségből merített erőt. Kiemelkedő alakja Juraj Dobrila (1812–1882), aki 1857-től poreč–pólai püspök volt. Dobrila a horvát nyelvű oktatás, a horvát nyelvű egyházi irodalom és a horvát nemzeti öntudat elkötelezett támogatója volt. Püspökként anyagilag és szervezetileg is segítette a horvát nyelvű iskolák és olvasókörök létrehozását, és a horvát nemzeti mozgalom Isztriában az ő tevékenységéhez kötődött. A szlovén nemzeti mozgalom hasonló utat járt be: a szlovén nyelvű papság és tanítók a szlovén nyelvű oktatás és sajtó fejlesztését szorgalmazták, elsősorban a trieszti szlovén közösséggel együttműködve.
Az isztriai horvát és szlovén nemzeti mozgalmak a 19. század utolsó harmadában egyre szorosabban együttműködtek, mivel közös érdekük volt az olasz tartományi dominancia visszaszorítása. Az 1880-as évektől a horvát–szlovén együttműködés jelszava a Naša sloga („A mi összhangunk”) lett, és a két közösség közös jelölteket állított a tartományi gyűlési választásokon. Az olasz liberálisok és később az olasz irredenta mozgalom ezzel szemben az Isztria olasz jellegének fenntartását és az Olasz Királysággal való egyesülést hirdette. Az 1866-os porosz–osztrák háború után az Olasz Királyság megszerezte Velencét, és az olasz irredenta mozgalom Isztriára is kiterjesztette területi igényeit. Ez a feszültség a századfordulóra a tartományi politikát erősen polarizálta.
A 19. század utolsó évtizedeiben Dalmáciában a horvát nemzeti mozgalom fokozatosan tért nyert az autonómistákkal szemben. Az 1870-es évektől a választójogi reformok és a horvát nyelvű oktatás terjedése növelte a horvát nemzeti erők választói bázisát. Az 1880-as és 1890-es években a horvát Néppárt többször is megszerezte a tartományi gyűlés többségét, és az autonóm párt befolyása fokozatosan visszaszorult. A horvát–szerb együttműködés Dalmáciában is megjelent, mivel a tartományban kisebb szerb közösség élt (főleg a hátország egyes területein), és a két nemzeti mozgalom közös érdeke volt az olasz dominancia felszámolása.
Az 1905-ös rijekai határozat (horvátul Riječka rezolucija) és a zadari határozat (horvátul Zadarska rezolucija) a horvát és szerb politikai erők összefogását szorgalmazta a magyarországi és a dalmáciai nemzeti követelések érdekében. Dalmáciában ez a horvát–szerb koalíció megerősödéséhez vezetett, és az 1908-as tartományi választásokon a horvát–szerb szövetség megszerezte a többséget. Az autonóm párt ekkorra már csak Zára és néhány városi kerület olasz szavazóira támaszkodhatott. A horvát nemzeti erők győzelme azonban nem jelentette az olasz nyelvi közösség teljes kiszorítását: a városi hivatalokban és a kereskedelemben az olasz nyelv továbbra is jelen volt, és a horvát politikusok egy része pragmatikusan elfogadta a kétnyelvűséget, míg mások a horvát nyelv kizárólagos hivatalossá tételét követelték.
Isztriában a nemzeti mozgalmak versengése a 20. század első évtizedében is intenzív maradt. Az olasz irredenta mozgalom a dalmáciai olasz közösséggel együtt a Monarchia elleni propagandát folytatott, míg a horvát és szlovén nemzeti erők a birodalmi kereteken belül próbálták megerősíteni nyelvi és kulturális pozícióikat. Az isztriai tartományi gyűlésben az olasz liberálisok és az irredenták továbbra is befolyásosak voltak, de a horvát–szlovén képviselők száma folyamatosan nőtt. A gazdasági fejlődés, különösen Póla hadikikötővé és hajóépítő központtá fejlesztése, a századfordulóra nagyszámú munkást vonzott a tartományba, ami új, nyelvileg vegyes munkásnegyedeket hozott létre, és a nemzeti kérdést a szociális kérdéssel is összekapcsolta.
Az első világháború előestéjén Dalmácia és Isztria a Monarchia déli, stratégiailag érzékeny határvidékét alkották. A horvát politikai közvélemény a báni Horvátországgal való egyesítést és a délszláv állam létrehozását egyre határozottabban követelte. 1915 tavaszán Olaszország a londoni titkos szerződésben vállalta, hogy az antant oldalán belép a háborúba, cserébe területi ígéreteket kapott: Isztriát, Dalmácia jelentős részét (beleértve Zárát és több szigetet), valamint a dalmát tengerpart egy szakaszát. A szerződés pontosan meghatározta a háború utáni olasz határvonalat, de a horvát és szlovén lakosság által lakott területek egy részének hovatartozása már akkor vitatott volt.
A háború alatt Dalmácia és Isztria közvetlen harctérré vált. Az olasz csapatok 1915-ös hadba lépésük után az Isonzó-fronton harcoltak, de a dalmát partvidéken a Monarchia haditengerészete és az olasz flotta összecsapásai is zajlottak. A lakosság szenvedett a hadigazdálkodástól, az élelmiszerhiánytól és a nemzeti gyanúsítgatásoktól: az olasz irredenta gyanúsítottakat internálták, a horvát és szlovén nemzeti aktivistákat pedig a hatóságok gyakran a Monarchia ellenségeiként kezelték. 1917-ben a caporettói áttörés után az olasz front összeomlott, de a háború végére a Monarchia katonai összeomlása nyitott utat a tartományok politikai átalakulásának.
1918 októberében, ahogy a horvát–magyar kiegyezés tárgyalása is mutatta, a horvát Sabor felmondta a kiegyezést, és a horvát politikai vezetés a Szlovének, Horvátok és Szerbek Államának létrehozása mellett döntött. Dalmácia és Isztria képviselői csatlakoztak ehhez az államalakulathoz, amely azonban nem tudta azonnal megszilárdítani a tényleges hatalmat a tartományok felett. 1918 novemberében az olasz csapatok a londoni szerződésre hivatkozva megszállták Isztriát, Fiumét (horvátul Rijeka), Zárát és több dalmát szigetet. Ez a megszállás a párizsi békekonferencia éveiben hosszú, konfliktusos tárgyalásokhoz vezetett, amelyek a tartományok végső határait csak 1920-ban (a rapallói szerződésben) és 1924-ben (a római szerződésben) rögzítették. Dalmácia nagy része a későbbi Jugoszláv Királysághoz került, míg Isztria, Zára és Fiume Olaszországhoz; az Isztrián élő horvát és szlovén lakosság ezzel olasz uralom alá került, ami a következő évtizedekben súlyos nemzetiségi feszültségeket eredményezett.
A dalmáciai és isztriai viszonyok rekonstrukciójához az osztrák tartományi hatóságok iratai, a tartományi gyűlések jegyzőkönyvei, a bécsi kormányzat rendeletei, a korabeli sajtó (pl. a Narodni list, az olasz nyelvű Il Dalmata, az isztriai olasz lapok), valamint a nemzeti mozgalmak vezetőinek levelezései és visszaemlékezései állnak rendelkezésre. Az 1880, 1890, 1900 és 1910. évi osztrák népszámlálások nyelvi adatai a legfontosabb demográfiai források, de ezek értelmezése komoly módszertani nehézségekbe ütközik. A népszámlálások a „közhasználatú nyelvet” (németül Umgangssprache) kérdezték, ami nem feltétlenül azonos az anyanyelvvel vagy a nemzeti identitással; a kétnyelvű lakosok besorolása gyakran a helyi hatalmi viszonyoktól függött, és a válaszadókat befolyásolta a nemzeti propaganda is.
A nemzeti mozgalmak történetírása a 20. században erősen átpolitizált volt: a horvát, olasz és szlovén történészek gyakran saját nemzeti narratívájukat vetítették vissza a 19. századi viszonyokra. A dalmát autonómista mozgalom például sokáig az olasz nacionalista történetírásban „olasz védőbástyaként”, a horvát történetírásban „elnyomó osztálypártként” jelent meg; a mai kutatás inkább a helyi, tartományi identitások sokféleségét és a politikai érdekek változékonyságát hangsúlyozza. Az isztriai horvát–szlovén együttműködés értékelése sem egységes: a szlovén és horvát nemzeti mozgalmak közötti feszültségek (például a határvonal kérdése a szlovén és horvát nyelvterület között) időnként felülírták a közös fellépést, és ez a forrásokban is eltérő hangsúllyal jelenik meg. A választási eredmények elemzésekor figyelembe kell venni, hogy a kurális választójog miatt a tartományi gyűlések összetétele nem tükrözte a lakosság nemzetiségi arányait, és a választói névjegyzékek is hiányosan maradtak fenn. Végül az 1918 utáni olasz megszállás és a későbbi határváltozások következményei – a kitelepítések, az erőszak, a hatalomváltások – a 21. században is emlékezetpolitikai viták tárgyát képezik, amelyek visszahatnak a 19. századi előzmények értelmezésére is.