Az első világháború (1914–1918) nem csupán a Habsburg Monarchia katonai és politikai válságát hozta el, hanem alapjaiban rendezte át a horvát politikai elit addigi céljait is. A háború előestéjén a horvát politika még a dualista Monarchia keretein belül, a délszláv kérdés trialista vagy föderalista átalakításában gondolkodott; a háború végére azonban a Monarchia felbomlása és a független délszláv állam létrehozása vált a domináns programmá. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan jutott el Horvátország a háborús lojalitástól az 1918. októberi szakításig, milyen viták kísérték a zágrábi Nemzeti Tanács működését, és miért volt a Jugoszláviához való csatlakozás egyszerre reményteli és mélyen vitatott lépés. A horvát tapasztalat megértéséhez elengedhetetlen a Dalmácia és Isztria a 19. században című alfejezetben tárgyalt regionális különbségek ismerete, mert a háborús években Dalmácia, Isztria és Horvát-Szlavónország politikai útjai eltérően, de egymásra reflektálva alakultak.
A szarajevói merénylet (1914. június 28.) és a Monarchia hadüzenete Szerbiának (július 28.) a horvát politikai nyilvánosságot is háborús állapotba helyezte. A horvát bán, Ivan Skerlecz (1913–1917) és a magyar kormányhoz lojális hivatalnokréteg a háborút a Monarchia egységének megőrzéseként, a szerb irredentizmus elleni fellépésként keretezte. A horvát országgyűlés (Sabor) 1914 nyarán kénytelen volt háborús intézkedéseket támogatni, ám a képviselők jelentős része óvatosan viszonyult a konfliktushoz. A horvát lakosság egy része a Monarchia katonájaként vonult be: a horvátországi és szlavóniai ezredek, valamint a dalmáciai tengerészegységek a keleti fronton, a szerbiai hadszíntéren és később az olasz fronton harcoltak. A közös hadsereg horvát katonáinak lojalitása a háború első éveiben általában fennmaradt, de a Monarchia hadvezetése – különösen a szerbekkel szembeni gyanakvás és a polgári lakosság elleni megtorlások miatt – a horvát közvéleményben is egyre több kritikát váltott ki.
A hátországban a háború gazdasági és szociális következményei fokozatosan erodálták a Monarchia iránti bizalmat. A mozgósítás munkaerőhiányt, élelmiszerhiányt és inflációt okozott; a rekvirálások és a hadigazdálkodás különösen a paraszti tömegeket sújtotta. A horvát városokban – Zágrábban, Fiuméban, Osijekben – a munkásság és az értelmiség egy része a háborút a birodalmi elitek konfliktusaként értelmezte, amelyben a délszláv népek érdekei alárendelődnek a bécsi és budapesti döntéshozóknak. A horvát politikai emigráció és a szerb kormány már 1914 végétől kereste annak lehetőségét, hogy a háború utáni rendezésben a délszláv egyesítést a Monarchia alternatívájaként léptesse fel. Ez a program azonban a horvátországi politikai elit számára sokáig nem volt magától értetődő: a Horvát Jogpárt (Stranka prava) egyes körei a Habsburg-keretek megőrzését, mások a horvát államiság radikálisabb érvényesítését, míg a Horvát–Szerb Koalíció (Hrvatsko-srpska koalicija) vezetői a Monarchián belüli délszláv egységet preferálták.
A háború első két évében a horvát politikai elit meghatározó része a Monarchia reformjában gondolkodott. A trializmus – azaz a Monarchia dualista szerkezetének hárompólusúvá alakítása egy délszláv egység bevonásával – azonban sem a bécsi udvar, sem a magyar politikai vezetés számára nem vált elfogadható opcióvá. A magyar kormány ragaszkodott a horvát–szlavón területek integritásához, és elutasította, hogy Dalmácia, Bosznia-Hercegovina és a délszláv területek egy Habsburg koronájú délszláv egységbe olvadjanak. Ez a merev álláspont fokozatosan gyengítette a Monarchián belüli megoldás támogatóit.
A horvát politikai emigráció – mindenekelőtt a Jugoszláv Bizottság (Jugoslavenski odbor), amely 1915-ben alakult meg, és amelynek központja kezdetben Londonban volt – a délszláv egyesítést már nem a Monarchia keretein belül, hanem a szerb és a többi délszláv terület egyesítésével képzelte el. A Bizottság és a szerb kormány között húzódó feszültség azonban már a háború alatt felszínre került: a szerb kormány a délszláv egyesítést elsősorban a szerb állam kiterjesztéseként, a Bizottság jelentős része viszont egyenrangú föderációként értelmezte. Ezt a vitát a Korfui Nyilatkozat (1917. július 20.) ideiglenesen hidálta át: a szerb kormány és a Jugoszláv Bizottság megállapodott egy közös, parlamentáris és demokratikus alapokon álló, a szerb Karađorđević-dinasztia fennhatósága alatt egyesítendő délszláv állam tervében. A nyilatkozat azonban nem döntötte el egyértelműen, hogy az új állam centralizált vagy föderális berendezkedésű lesz-e, és ezt a homályosságot a későbbi horvát politika súlyos árnak tekintette.
A Monarchián belüli délszláv politikusok 1917 tavaszán léptek az ún. Májusi Nyilatkozat (Svibanjska deklaracija) útjára. A bécsi birodalmi gyűlés délszláv képviselői – köztük a szlovén Anton Korošec és a horvátországi politikusok – a trialista elv jegyében követelték a Monarchia délszláv területeinek egyesítését egy önálló, a Habsburg-korona alatt álló délszláv államban. A Májusi Nyilatkozat a horvát és a szlovén politikai nyilvánosságban széles támogatást kapott, és a horvát Sabor 1917 nyarán hivatalosan is elfogadta a trialista követelést. A magyar kormány és a bécsi udvar azonban ezt is elutasította, ami tovább erősítette a Monarchiából kiábrándult irányzatokat.
A háború eseményei eközben a délszláv egyesítés radikálisabb értelmezésének is teret adtak. A Monarchia 1915-ös vereségei Szerbiával szemben, a szerb hadsereg Albánián át történő visszavonulása, majd a szerb hadseregnek a macedón fronton való újjászerveződése a délszláv kérdést nemzetközi kontextusba helyezték. Az antant hatalmak – különösen Nagy-Britannia és Franciaország – a Monarchia feldarabolását és a délszláv állam létrehozását a háború utáni rendezés egyik lehetséges elemeként kezdték tárgyalni. Ugyanakkor az 1915-ös londoni egyezmény, amelyben Olaszország hadba lépésének ellentételezéseként jelentős adriai területeket – köztük Dalmácia egy részét – ígértek Olaszországnak, a horvát politikai elitek számára azt jelezte, hogy a Monarchia bukása esetén a horvát területek sorsa nemzetközi alkuk tárgya lehet.
1917–1918-ban a Monarchia belső eróziója felgyorsult. A birodalmi élelmiszer-ellátás összeomlása, az oroszországi forradalmak híre, a hadseregben kitörő lázadások és az olasz fronton elszenvedett súlyos emberveszteség a horvát hátországban is a rendszer legitimitásának megrendüléséhez vezetett. A horvát Sabor 1918 tavaszán egyre határozottabban követelte a délszláv kérdés megoldását, és a horvátországi politikai erők egy része a Monarchiával való szakítás lehetőségét is mérlegelte.
A horvátországi politikai életben ebben az időben három fő irányzat versengett. Az első a Monarchián belüli trialista megoldást támogatta, de ennek legitimitása a bécsi és budapesti elutasítás miatt egyre csökkent. A második a délszláv egyesítést a Monarchia keretein kívül, a szerb állammal való egyesülésként fogta fel, de a horvát autonómia és a föderatív berendezkedés biztosítása mellett. A harmadik – amelyet elsősorban a radikálisabb Horvát Jogpárt és egyes értelmiségi körök képviseltek – a független Horvátország megteremtését tartotta kívánatosnak, ám ez az irány a háború végére háttérbe szorult a délszláv egyesítés domináns programjával szemben. Ezt az irányváltást jól mutatja, hogy a horvát politikai vezetés 1918 őszére már nem a trializmusban, hanem a délszláv nemzeti egységben látta a horvát területek biztonságának és fejlődésének zálogát.
A horvát politika számára kulcskérdés volt, hogy az olasz területi igényekkel szemben a délszláv egyesítés nemzetközi védelmet nyújthat. Az 1918. őszi olasz előrenyomulás Dalmáciában és az olasz politika adriai ambíciói a horvát közvéleményt a délszláv állam felé terelték, hiszen egyedül a szerb hadsereg és a leendő délszláv állam tűnt képesnek megakadályozni a horvát területek olasz megszállását. Ez a félelem az 1918. októberi politikai döntésekben is meghatározó szerepet játszott.
A Monarchia katonai veresége 1918 őszén elkerülhetetlenné vált. A bolgár fegyverszünet (szeptember 29.) után a szaloniki front összeomlott, a Monarchia hadserege pedig az olasz fronton szenvedett döntő vereséget a vittorio venetói csata (1918. október 24–november 3.) során. A birodalom belső rendje már a fegyverszünet előtt felbomlóban volt: a cseh, lengyel, szlovák és délszláv területeken nemzeti tanácsok alakultak, amelyek a helyi hatalmat fokozatosan átvették.
A délszláv területeken 1918. október 5–8. között Zágrábban megalakult a Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa (Narodno vijeće Slovenaca, Hrvata i Srba), amely a Monarchia délszláv területeinek képviseletére tartott igényt. A testület elnöke a szlovén Anton Korošec, alelnökei pedig a horvát Ante Pavelić (nem azonos a későbbi usztasa vezetővel) és a szerb Svetozar Pribićević lettek. A Nemzeti Tanács magában foglalta a horvát Sabor, a dalmát, isztriai, boszniai és szlovén területek politikai képviselőit, és célja a délszláv területek egyesítése, valamint az új állam létrehozása volt anélkül, hogy ennek formáját azonnal eldöntötték volna.
A horvát Sabor 1918. október 29-én kimondta a Horvátországnak a magyar koronával fennálló közjogi kapcsolat megszűnését, és Horvátországot a Nemzeti Tanács fennhatósága alá helyezte. Ez a lépés formálisan is jelezte a Habsburg-Monarchiától való elszakadást. Ugyanezen a napon a Nemzeti Tanács kikiáltotta a Szlovének, Horvátok és Szerbek Államát (Država Slovenaca, Hrvata i Srba), amely rövid életű, nemzetközileg el nem ismert államalakulat volt. Az új állam magában foglalta a horvát–szlavón területeket, Dalmáciát, Isztriát, valamint a szlovén és bosznia-hercegovinai területek egy részét, de nem terjedt ki a Szerb Királyságra és a Vajdaságra, és határai is tisztázatlanok maradtak.
A Nemzeti Tanács ugyanakkor súlyos dilemmákkal szembesült. Katonai ereje nem volt, a Monarchia hadseregének maradványai pedig nem álltak az új állam rendelkezésére. Az olasz csapatok 1918 novemberében bevonultak Isztriába, Fiuméba és Dalmácia jelentős részébe, és az olasz politika egyértelművé tette, hogy az adriai területeket nem hajlandó egy délszláv államnak átengedni. A Nemzeti Tanács ezért a szerb hadsereggel és a Szerb Királysággal való egyesülést nem csupán ideológiai, hanem katonai és diplomáciai szükségszerűségként is értelmezte: egyedül a szerb állam tűnt képesnek arra, hogy a győztes antant hatalmakkal szemben érvényesítse a délszláv területi igényeket.
A Nemzeti Tanácson belül azonban komoly viták zajlottak az egyesítés feltételeiről. Egyes horvát politikusok – elsősorban a Horvát Jogpárt köreiből – azt követelték, hogy az egyesítés előtt rögzítsék a horvát államiság folytonosságát, a föderatív berendezkedést és az autonóm intézményeket. Mások, köztük a Horvát–Szerb Koalíció egyes tagjai és a szerb politikai képviselők, a gyors, feltétlen egyesítést szorgalmazták, arra hivatkozva, hogy a nemzetközi helyzet és az olasz terjeszkedés nem tűr halasztást. A vita mögött az a szerkezeti feszültség húzódott, amely a későbbi Jugoszlávia egész történetét meghatározta: vajon az új állam a délszláv népek egyenrangú föderációja lesz-e, vagy egy centralizált, alapvetően szerb dominanciájú állam.
A Nemzeti Tanács 1918. november 24-én döntött az egyesítésről, és küldöttséget indított Belgrádba. A döntést befolyásolta, hogy a szerb hadsereg – amelyet a Nemzeti Tanács maga kért fel – valójában a vitatott területek, például a Bánság, Bácska és Baranya egy részét, valamint a szlovén és horvát területek egyes részeit már megszállta, és a szerb kormány a centralizált államszervezet mellett foglalt állást. A Nemzeti Tanács által kiküldött delegáció ún. Naputak (utasítás) alapján járt el, amely a horvát autonómia és a föderatív berendezkedés biztosítását írta elő, de a tárgyalások során ezek az elvek nem érvényesültek maradéktalanul.
Az egyesítést hivatalosan 1918. december 1-jén Belgrádban kiáltották ki, amikor Sándor régensherceg (Aleksandar Karađorđević) fogadta a Nemzeti Tanács küldöttségét, és kikiáltotta a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot (Kraljevina Srba, Hrvata i Slovenaca), amely 1929-től a Jugoszlávia nevet vette fel. A kikiáltás formája és tartalma azonban kezdettől fogva vita tárgya volt: a horvát küldöttség egy része a föderatív feltételek és a horvát államiság elismerése nélkül tett nyilatkozatot, mások viszont a nemzeti egység nevében elfogadták a centralizációt. A kikiáltó aktus nem rögzítette a horvát Sabor döntésének feltételeit, és az új állam alkotmányos formája csak később, az 1921-es központosító alkotmányban nyert formát.
A horvát társadalom egy része az egyesítést lelkesedéssel fogadta, különösen azokban a körökben, amelyek a délszláv nemzeti egységben a nemzeti felszabadulást és a társadalmi haladást látták. Más csoportok – a parasztság jelentős része, a katolikus egyház egyes vezetői, a horvát értelmiség egy része – azonban gyanakvással tekintett az új államra, és a horvát autonómia elvesztésétől tartott. A háború utáni első hónapokban a horvát területeken a földosztás, a közbiztonság helyreállítása, az élelmiszerhiány és az olasz megszállás kérdései foglalkoztatták a lakosságot, miközben az új állam intézményei még kiépítetlenek voltak.
A horvát történetírásban a háború és az egyesítés értékelése hosszú ideig erősen vitatott volt. A két világháború közötti jugoszláv állami narratíva az egyesítést a délszláv népek felszabadulásaként és a szerb hadsereg hősies szerepének eredményeként ábrázolta. Ezzel szemben a horvát nemzeti történetírás egy része a december 1-jei aktust kényszerű kompromisszumként, a horvát államiság felszámolásának kezdeteként értelmezte. A szocialista Jugoszlávia idején a háború és az egyesítés a „testvériség–egység” narratívájában nyert helyet, amely a nemzeti sérelmeket háttérbe szorította. A rendszerváltás utáni horvát történetírás újraértékelte a kérdést, hangsúlyozva a zágrábi Nemzeti Tanács és a horvát Sabor autonóm döntését, valamint az egyesítési tárgyalásokon a horvát feltételek figyelmen kívül hagyását.
A legújabb kutatások szerint az 1918-as egyesítés sem pusztán a horvát elit hibás döntése, sem egyértelműen a szerb centralizmus győzelme nem volt. A döntést a háború utáni bizonytalanság, a nemzetközi fenyegetés és a délszláv nemzeti egység ideológiájának ereje együttesen alakította. Az viszont dokumentálható, hogy az egyesítés feltételeit a horvát fél nem tudta írásban rögzíteni, és az új állam alkotmányos berendezkedéséről szóló vita már az egyesítés pillanatában eldöntetlen maradt.
Az alfejezet elsősorban a horvát Sabor 1918. október 29-i határozatára, a Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsának jegyzőkönyveire, a Korfui Nyilatkozat szövegére, valamint a belgrádi egyesítési nyilatkozatra támaszkodik. Ezek elsődleges források, de értelmezésük koronként eltérő: a Sabor 1918-as döntésének közjogi jelentőségét a magyar és a horvát jogtörténet eltérően ítéli meg, mert a magyar korona és a horvát rendek viszonya a háború előtt sem volt egyértelműen szabályozott a modern alkotmányosság szerint.
Viták övezik az egyesítési tárgyalások lefolyását is. A belgrádi aktus pontos körülményeire és a horvát delegáció utasításainak tényleges érvényesülésére vonatkozóan a visszaemlékezések és a résztvevők későbbi nyilatkozatai ellentmondásosak. Az is bizonytalan, hogy a Nemzeti Tanácsnak milyen mértékű támogatottsága volt a horvát lakosság körében, mert közvélemény-kutatások nem készültek, a korabeli sajtó pedig pártos. A háborús áldozatokra és a gazdasági veszteségekre vonatkozó adatok becslések, és országonként, sőt régiónként eltérő módszertannal készültek.
A legfontosabb bizonytalanság maga a „Jugoszlávia” fogalmának 1918-as értelmezése: a kortárs szereplők egy része a délszláv nemzeti egységet látta benne, mások a szerb állam kiterjesztését, megint mások a horvát autonómia biztosítékát. A történetírás ezért ma már nem beszél egységes „jugoszláv projektről”, hanem párhuzamos és egymással versengő elképzelésekről, amelyek konfliktusa a későbbi állam történetét is meghatározta.