Az 1918. december 1-jén kikiáltott Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (Kraljevina Srba, Hrvata i Slovenaca) létrejötte a horvát politikai elit egy része számára a Habsburg-keretből való kiszabadulást és a délszláv nemzeti integrációt ígérte, ám a gyakorlatban egy olyan állam született, amelynek alapkérdése – centralizmus vagy föderalizmus, szerb államnemzet vagy három egyenrangú törzs – az első pillanattól kezdve megosztotta a politikai osztályt. A horvát tapasztalat ebben az időszakban nem egyszerűen „elnyomástörténet”, hanem egy többpólusú politikai mező működése, amelyben a Horvát Parasztpárt (Hrvatska seljačka stranka, HSS) fokozatosan a horvát nemzeti követelések legfőbb parlamenti képviselőjévé vált, miközben a belgrádi kormányzat a centralizált állam fenntartására törekedett. Az 1928-as parlamenti merénylet, majd az 1929-es királyi diktatúra ennek a strukturális konfliktusnak az erőszakos betetőzését jelentette; az 1930-as években pedig a horvát kérdés a nemzetközi revíziós politikák és a fokozatosan megerősödő usztasa mozgalom (Ustaša – horvát forradalmi szervezet, Ustaša – Hrvatska revolucionarna organizacija) árnyékában oldódott meg részlegesen, a történeti horvát területek autonómiáját megteremtő 1939-es egyezménnyel (Sporazum Cvetković–Maček). E fejezet azt vizsgálja, hogyan működött Horvátország az első Jugoszlávián belül, miért vált a nemzeti kérdés állandó belpolitikai válságtényezővé, és milyen utakon vezetett mindez az 1941-es széthullás küszöbére.
A horvát területek 1918 őszén két különböző jogi úton csatlakoztak a délszláv államhoz. A Horvát–Szlavónország (Hrvatska i Slavonija) – amely a Magyar Királysággal állt perszonálunióban, de a horvát szábor (Sabor) autonómiával bírt – az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása után, 1918. október 29-én a Zágrábban ülésező Nemzeti Tanács (Narodno vijeće Slovenaca, Hrvata i Srba) határozata alapján szakított a Habsburg-kapcsolattal. A Nemzeti Tanács kikiáltotta az ideiglenes Szlovének, Horvátok és Szerbek Államát (Država Slovenaca, Hrvata i Srba), amely azonban katonailag gyenge, nemzetközileg el nem ismert és a háború utáni területi vitáktól fenyegetett képződmény volt. Dalmácia (Dalmacija) nagy része az olasz területi igények árnyékában, a zágrábi Nemzeti Tanács és a helyi szervek útján csatlakozott ugyanehhez a konstrukcióhoz, miközben Isztria (Istra) és egyes adriai szigetek olasz megszállás alá kerültek, amit később az 1920-as rapallói egyezmény erősített meg. A Nemzeti Tanács 1918. november végén a szerb királysággal való egyesülés mellett döntött; ezt a döntést a gyorsan fenyegető olasz terjeszkedés, a belső szociális elégedetlenség és a délszláv egység elitjének politikai törekvése egyaránt motiválta.
Az egyesülést a horvát politikai elit jelentős része nem feltétel nélkül fogadta el. A korabeli horvát politikát meghatározó Stjepan Radić – a Horvát Népi Parasztpárt, a későbbi HSS vezetője – már 1918 novemberében figyelmeztetett arra, hogy a központosító szerb államvezetés a horvát önállóság felszámolására törekedhet. Radić követelése a földművesköztársaság és a konföderatív átalakulás volt, ami nem csupán a szerb politikai osztállyal, hanem a horvát polgári pártok egy részével is szembefordította. Az új állam berendezkedését azonban a szerb Karadjordjević-dinasztia és a szerb centralista elitek határozták meg. Az 1920 novemberében megtartott alkotmányozó nemzetgyűlési választáson a horvát területeken a Radić-féle parasztpárt elsöprő sikert aratott, ami már jelezte: a horvát választók tömegesen elutasítják a centralista integrációt. A párt azonban – tiltakozásul – nem vette fel a mandátumokat, és bojkottálta az alkotmányozó munkát.
Az 1921. június 28-án, Szent Vid napján (Vidovdan) elfogadott alkotmány a centralizált nemzetállami modellt erősítette meg. A vidovdani alkotmány (Vidovdanski ustav) a szerb többségű, centralizált állam kereteit intézményesítette: a hatalom a belgrádi kormány és a király kezében összpontosult, a horvát történelmi területek önálló jogi személyisége megszűnt, és az országot mesterségesen kialakított adminisztratív megyékre osztották. Az alkotmány elfogadásakor a horvát képviselők többsége nem volt jelen, így a horvát nemzeti szempontból a dokumentum legitimációs hiányossággal született. A horvát politikai közvélemény jelentős része nem ismerte el az alkotmányt kötelező érvényűként, és visszatérő követeléssé vált annak felülvizsgálata. Ettől kezdve a horvát kérdés – a történeti horvát területek autonómiája, a föderatív átalakítás, a parlamentarizmus és a köztársasági államforma – évtizedeken át meghatározó törésvonal maradt.
Az 1920-as és 1930-as évek horvát politikájának legfontosabb szereplője a Horvát Parasztpárt volt. A szervezet nem egyszerűen agrárpárt volt, hanem olyan nemzeti-politikai mozgalom, amely a horvát parasztságot – a horvát társadalom demográfiai többségét – tette a horvát nemzeti szuverenitás hordozójává. Vezetője, Stjepan Radić a korabeli közép-európai agrárpopulista irányzatokhoz hasonló, de sajátosan horvát nyelvezetű programot fogalmazott meg: a paraszti tulajdon és a helyi önkormányzat védelmét, az erőszakos centralizáció elutasítását, valamint a horvát történeti jog és a paraszti nemzetkoncepció összekapcsolását. Radić politikai stílusa, éles parlamenti felszólalásai és a paraszti tömegek mobilizálására épülő stratégiája miatt a belgrádi politikai elit szemében veszélyes radikálisnak számított, követői számára viszont a horvát nemzeti ellenállás szimbólumává vált.
A HSS 1920-as évekbeli politikáját a parlamenti bojkott és a nemzetközi fórumok keresése jellemezte. Radić 1923 és 1924 között többször külföldre utazott, többek között a szovjetországi Parasztinternacionálé (Kresztintern) kongresszusára is, ami a belgrádi kormányzat szemében hazaárulásnak minősült. A párt eközben a horvát területeken kiépítette szervezeti hálózatát, és a helyi választásokon, a szövetkezetekben és a sajtójában folyamatosan napirenden tartotta a horvát kérdést. 1925-ben Radić – részben a nemzetközi elszigeteltség nyomására, részben taktikai megfontolásból – elismerte a Karadjordjević-dinasztiát és belépett a kormánykoalícióba, de az együttműködés rövid életű volt. A belgrádi kormányzat centralista politikája, a korrupció, a választási visszaélések és a horvátországi szerb politikai befolyás növekedése folyamatosan újraélesztette a konfliktust.
A horvát–szerb viszony a délszláv államon belül nem általánosítható a mai nemzeti kategóriák szerint. A horvát területeken – különösen Krajinában, Szlavóniában és Dalmácia egyes vidékein – jelentős szerb kisebbség élt, amelynek politikai képviselői többnyire a belgrádi centralista pártokhoz kötődtek, és a horvát autonómiatörekvéseket a szerb nemzeti érdekek fenyegetéseként értelmezték. Ugyanakkor a horvát politikai elit egy része – különösen a Horvát Jogpárt (Hrvatska stranka prava) és a katolikus körök – a horvát államiság radikálisabb formáját követelte, és a nemzeti sérelmeket a szerb hegemóniával szembeni küzdelemként fogalmazta meg. A horvát társadalmon belül a parasztság mellett a városi értelmiség, a katolikus egyház alsópapsága és a diaszpóra egyes körei is a nemzeti ellenállás hordozóivá váltak. Ez a párhuzamosság a későbbi usztasa mozgalom számára is táptalajt kínált, bár annak szervezett befolyása az 1920-as években még marginális maradt.
A belpolitikai válság 1928. június 20-án éles fordulatot vett. A belgrádi nemzetgyűlésben Puniša Račić, a szerb radikális párt képviselője pisztollyal támadt a horvát ellenzéki frakció tagjaira; a támadásban azonnal életét vesztette Djuro Basariček és Pavle Radić, Stjepan Radić unokaöccse, maga Stjepan Radić pedig súlyosan megsebesült, és néhány héttel később, augusztus 8-án belehalt sérüléseibe. A merénylet nem izolált esemény volt, hanem a horvát–szerb parlamenti konfliktus tartós elmérgesedésének következménye. A horvát képviselők már a merénylet előtt hónapokkal rendszeresen parlamenti obstrukcióval tiltakoztak a kormányzati politika ellen, a szerb kormánypárti sajtó pedig gyűlöletkampányt folytatott a horvát ellenzékkel szemben. A merénylet után Zágrábban és a horvát városokban tömegtüntetések robbantak ki; a horvát politikai szervezetek felfüggesztették a kapcsolatot a belgrádi intézményekkel.
I. Sándor király (Aleksandar I Karađorđević) 1929. január 6-án királyi diktatúrát vezetett be. Az alkotmányt hatályon kívül helyezte, feloszlatta a parlamentet, betiltotta a politikai pártokat, és az állam nevét Jugoszláviára változtatta. A diktatúra hivatalos ideológiája az integrális jugoszláv nemzetegység („egy nemzet, egy állam”) volt, amely a szerb, horvát és szlovén különálló nemzeti identitásokat egyetlen „jugoszláv” nemzetbe kívánta olvasztani. A gyakorlatban ez a centralizált állam megerősítését, a horvát történelmi hagyományok és a horvát nemzeti szimbólumok rendőri eszközökkel történő elnyomását jelentette. Az új adminisztratív beosztás – a banovinák rendszere – mesterséges határokkal szabdalt fel a történeti régiókat, és a horvát területek egy részét szerb többségű egységekhez csatolta. A diktatúra időszakában a horvát politikai tevékenység illegalitásba szorult; a HSS vezetőjét, Vladko Mačeket letartóztatták, Radić korábbi munkatársait rendőri felügyelet alá helyezték, a horvát nacionalista szervezetek egy része pedig emigrációba kényszerült.
A diktatúra nem oldotta meg a horvát kérdést, hanem ellenkezőleg, radikalizálta azt. Az emigrációban 1929-ben Ante Pavelić vezetésével megszerveződött az Usztasa – Horvát Forradalmi Szervezet (Ustaša – Hrvatska revolucionarna organizacija). Az usztasa mozgalom kezdettől fogva a horvát állami függetlenség fegyveres kivívását hirdette, és ideológiájában a horvát nemzeti kizárólagosságot a faji és vallási intoleranciával kapcsolta össze. A mozgalom az 1930-as években külföldi támogatókat talált, elsősorban a fasiszta Olaszországban és később a nemzetiszocialista Németországban; 1934-ben az usztasa szervezet részt vett I. Sándor király marseille-i meggyilkolásában is, bár a merénylet végrehajtója a macedón VMRO (Belső Macedón Forradalmi Szervezet, Vnatrešna makedonska revolucionerna organizacija) tagja volt. A diktatúra időszakában az usztasa támogatottsága a horvát társadalmon belül korlátozott maradt; a horvát ellenzék döntő többsége továbbra is a Maček-féle HSS köré szerveződött, és parlamentáris, alkotmányos eszközökkel követelte a horvát autonómiát. Ugyanakkor a rendőri elnyomás, a nemzeti szimbólumok betiltása és a horvát területek megosztása szélesebb körben tette elfogadottá a radikális megoldások gondolatát.
I. Sándor 1934-es meggyilkolása után a hatalom a régensség kezébe került, és a politikai rendszer fokozatosan, de ellentmondásosan nyitott a parlamentarizmus felé. Vladko Maček és a HSS az 1935-ös és 1938-as választásokon a horvát választók elsöprő többségét maga mögött tudta, és ezzel bebizonyította, hogy a horvát nemzeti követelés politikai értelemben nem képzelhető el a parasztpárt nélkül. Az 1938-as választásokon az ellenzéki koalíció, amelynek a HSS volt a fő ereje, a kormánypárttal szemben szoros eredményt ért el; a választási csalásokról szóló beszámolók és a horvát területek egységes ellenzéki szavazata nyilvánvalóvá tette, hogy a centralista modell legitimitása súlyosan meggyengült. A nemzetközi helyzet – az Anschluss, a müncheni egyezmény, a fasiszta hatalmak térnyerése – tovább növelte a belgrádi kormányzat nyomás alá helyezett mozgásterét.
A horvát kérdés rendezése bel- és külpolitikai értelemben egyaránt sürgőssé vált. A belgrádi kormányzat és a HSS között 1938 végétől folytak tárgyalások, amelyek 1939. augusztus 26-án a Cvetković–Maček-egyezmény (Sporazum Cvetković–Maček) aláírásához vezettek. Az egyezmény létrehozta a Horvát Bánságot (Banovina Hrvatska), amely immár nem a korábbi adminisztratív határokra, hanem a történeti horvát területekre épült: magában foglalta a korábbi Horvát–Szlavónország mellett Dalmácia jelentős részét, valamint a mai Bosznia-Hercegovina területén élő horvát többségű vagy vegyes lakosságú járások egy részét is. A Horvát Bánság saját autonóm kormányzattal és bánnal (Ban) rendelkezett, belügyeiben jelentős önállóságot kapott; a közös állami ügyek – külpolitika, hadsereg, külkereskedelem – Belgrád hatáskörében maradtak. Maček a horvát bánság miniszterelnök-helyettese lett, és így a központi kormányzatban is részt vett.
Az 1939-es egyezmény megítélése a horvát politikai életben és a történetírásban egyaránt vitatott. A HSS értelmezésében az egyezmény a horvát nemzeti szuverenitás visszaszerzésének fontos lépése volt, amely békés úton, alkotmányos tárgyalásokkal biztosította a horvát területek autonómiáját. A kritikusok – mind a horvát radikálisok, mind a szerb centralisták – szerint az egyezmény viszont elkésett, és nem oldotta meg a többi nemzeti közösség – különösen a boszniai muszlimok, a szerbek és a macedónok – jogi helyzetét. A Horvát Bánság határainak meghúzása etnikai-vallási szempontból ellentmondásos volt: a bánság magában foglalt szerb többségű területeket is, míg sok horvát lakosságú terület kívül rekedt. Az egyezményt ráadásul nem erősítette meg a szövetségi parlament, és a végrehajtás – a költségvetés, az autonóm pénzügyi források, a rendőrség és az oktatás kérdései – lassan haladt. Mindazonáltal az 1939–1941-es időszak a horvát intézményépítés kísérleti szakasza volt: a bánság saját közigazgatást, oktatási intézményeket és gazdasági szervezeteket kezdett kialakítani, és rövid távon a horvát nemzeti követelések intézményes keretét kínálta.
A korszak társadalom- és gazdaságtörténeti szempontból sem írható le pusztán a nemzeti konfliktus fogalmaival. A horvát területek az első Jugoszlávián belül gazdasági szempontból is periférikus helyzetben voltak; a tengerparti turizmus, a hajózás és a kereskedelem lehetőségeit a központi költségvetés és a belgrádi bankrendszer koncentrációja korlátozta. A mezőgazdaságban a birtokszerkezet egyenlőtlen maradt, a szegényparasztság és a földnélküli napszámosok tömegei a városokba vagy tengerentúli emigrációba kényszerültek. A horvátországi ipar Szlavónia és a Zágráb környéki területek néhány ágazatára összpontosult, miközben a dalmáciai hátország elszigeteltsége fokozódott. A gazdasági világválság az 1930-as évek elején különösen súlyosan érintette a paraszti eladósodást és a kivándorlást; a horvát parasztság megélhetési válsága a nemzeti sérelmek háttereként is értelmezhető. A nők politikai részvétele a korszakban a korlátozott választójog miatt marginális maradt, bár a HSS-n belül asszonyi szervezetei is működtek; a korszak nőtörténete a paraszti háztartások, a városi munkásnők és a feminista mozgalmak szempontjából máig feldolgozatlan terület.
Az első Jugoszláviára vonatkozó ismereteink alapvetően három forrástípusra támaszkodnak: a hivatalos állami dokumentumokra (alkotmányszövegek, törvények, választási jegyzőkönyvek, kormányzati iratok), a korabeli sajtóra és pártkiadványokra, valamint a memoárokra és későbbi történetírói feldolgozásokra. A horvát–szerb konfliktus története forráskritikai szempontból különösen érzékeny, mert az egykori résztvevők visszaemlékezései erősen érdekösszefüggésben születtek; a HSS-politikusok visszaemlékezései a békés horvát követeléseket hangsúlyozzák, míg a centralista szerb körök emlékiratai a horvát „szeparatizmust” és az állam destabilizálását emelik ki. Az 1928-as merénylet körülményei – különösen a szerb kormánykörök esetleges előzetes tudomása – a mai napig vitatottak; a levéltári források hiányosak, a korabeli bírósági eljárás pedig nem tisztázta megnyugtatóan a felelősség kérdését. Az 1929–1934 közötti diktatúra elnyomó intézkedéseinek áldozatszáma pontosan nem ismert; a rendőri terror és a politikai bebörtönzések becsült számai széles skálán mozognak.
Az 1939-es egyezmény értékelése a történetírásban két nagy iskola között oszlik meg. Az egyik a dokumentumot a horvát államiság visszanyerése felé tett fontos lépésként, a másik pedig a jugoszláv állam felbomlásának előjeleként értelmezi. A mai horvát historiográfia egy része a Cvetković–Maček-egyezményt a horvát nemzeti autonómia kiemelkedő pillanataként ünnepli, míg a jugoszláv örökséghez kötődő szakirodalom a rendezés késlekedését és az etnikai határok problematikus voltát hangsúlyozza. A nemzetközi szakirodalomban a konszenzusos értelmezés szerint az egyezmény valódi engedményt tett a horvát követeléseknek, de túl későn ahhoz, hogy megakadályozza a királyság 1941-es felbomlását; azt azonban nem lehet állítani, hogy a horvát autonómia önmagában okozta volna a délszláv állam szétesését, mivel a széthullás annak az 1941. áprilisi, német vezetésű támadásnak a következménye volt, amelyet a revíziós hatalmak és a belső szeparatista mozgalmak egyaránt kihasználtak. Az usztasa mozgalom 1930-as évekbeli társadalmi bázisának méretéről nincsenek megbízható adatok; a szervezet taglétszámára vonatkozó becslések a pár száz főtől a néhány ezerig terjednek, és ezek a számok gyakran attól függnek, hogy a becslés az emigrációt vagy a belföldi rejtett hálózatot veszi-e alapul.