Az alfejezet az 1944–1945-ös horvátországi fordulatot a partizánmozgalom államépítő projektjének, a front összeomlásának, a bleiburgi tragédiának és a kommunista hatalom intézményesítésének egymásba fonódó folyamataként tárgyalja. A szöveg a hadtörténeti események mellett a politikai rendszerépítésre, a megtorlás mechanizmusaira és az emlékezetpolitikai vitákra helyezi a hangsúlyt, jelezve, hogy a források egy része hiányos, megsemmisült vagy utólagosan politikai céllal értelmezett.
A horvátországi háború utolsó szakasza nem egyszerűen katonai vereség vagy felszabadulás volt, hanem egyidejűleg zajló politikai, társadalmi és emlékezeti fordulat. A Független Horvát Állam (Nezavisna Država Hrvatska, NDH) összeomlása, a partizánmozgalom győzelme és a jugoszláv föderáció horvát tagköztársaságának megalakulása olyan eseménysort alkotott, amelynek értelmezése a mai napig vitatott. Az eseményeket a korabeli szereplők – usztasa hatóságok, partizánvezetők, német és olasz katonai körök, nyugati szövetségesek, menekültek és helyi civilek – eltérően élték meg, és eltérően is dokumentálták. A történész feladata, hogy ezeket a nézőpontokat forráskritikailag kezelje, és különbséget tegyen a dokumentált tény, a hadtörténeti rekonstrukció, a tudományos konszenzus és az utólagos emlékezetpolitikai állítás között.
A háború utolsó évének horvátországi eseményei szorosan kötődnek ahhoz az államépítő folyamathoz, amelyet a Josip Broz Tito vezette partizánmozgalom már 1941–1943-ban megindított. Ennek központi intézménye az Antifasiszta Népfelszabadító Tanács (szerbhorvátul Antifašističko vijeće narodnog oslobođenja Jugoslavije, AVNOJ) volt, amely 1943. november 29–30-án a boszniai Jajcén tartott második ülésén ideiglenes törvényhozó és végrehajtó testületté nyilvánította magát, elutasította a londoni emigráns királyi kormány kizárólagos képviseleti igényét, és megalapozta a háború utáni föderatív Jugoszlávia tervét. Horvátországban ennek megfelelően 1943. június 13–14-én Otočacon, majd 1944. május 8–9-én Topuskón ülésezett a Horvát Nemzeti Felszabadítási Antifasiszta Tanács (Zemaljsko antifašističko vijeće narodnog oslobođenja Hrvatske, ZAVNOH). A ZAVNOH a horvát tagköztársaság legfőbb politikai képviseletének tekintette magát, bár területi illetékessége ekkor még a partizánok által ellenőrzött vidékekre korlátozódott.
A ZAVNOH 1944-es topuskói ülésén a horvát partizánvezetés olyan határozatokat fogadott el, amelyek a háború utáni berendezkedés alapelveit rögzítették. Kimondták Horvátország egyenjogúságát a leendő jugoszláv föderációban, hangsúlyozták a horvát és a szerb nép, valamint a kisebbségek egyenjogúságát, és elhatárolódtak az NDH etnikai politikájától. A dokumentumok nyelvezete tudatosan kerülte a háború előtti nagyszerb vagy horvát nacionalista retorikát, ugyanakkor a „horvát nemzeti felszabadító harc” fogalmát használta, amely a horvát államiság kontinuitását a partizánmozgalomhoz kötötte. Ez a kettősség fontos: a kommunista vezetés a nemzeti kérdést nem tagadta, hanem föderatív keretben kívánta kezelni, szembeállítva a királyi Jugoszlávia centralizmusával és az NDH etnikai kirekesztésével.
A politikai rendszerépítés szempontjából meghatározó volt a nemzeti felszabadító bizottságok (narodnooslobodilački odbori) hálózata, amelyek a partizánok ellenőrizte területeken a polgári közigazgatás csíráit jelentették. Ezek a bizottságok adót vetettek ki, megszervezték az élelmiszer-ellátást, katonai mozgósítást hajtottak végre, és részt vettek az iskoláztatás újraindításában. A bizottságok működése a háború alatt szükségszerűen ideiglenes és katonai jellegű volt, mégis olyan politikai tapasztalatot adott, amelyre 1944–1945-ben a polgári közigazgatás kiépítése támaszkodhatott. A bizottságok összetétele heterogén volt: a kommunisták mellett részt vettek bennük a HSS (Horvát Parasztpárt, Hrvatska seljačka stranka) baloldali szárnyának tagjai, független értelmiségiek, helyi parasztok és szerb nemzetiségű partizánok is. Ez a széles antifasiszta koalíció a háború végén fokozatosan szűkült, ahogy a kommunista párt a hatalom monopolizálására törekedett.
A partizánmozgalom horvátországi megerősödését katonai szempontból az 1943. szeptemberi olasz kapituláció tette lehetővé. A dalmáciai és szigetvilági olasz csapatok lefegyverzése révén a partizánok jelentős fegyverzethez, járművekhez és raktárkészletekhez jutottak. A dalmát partizán egységek ideiglenesen ellenőrzésük alá vonták Splitet, Šibeniket és több szigetet, bár a német erők hamarosan visszafoglalták a legfontosabb kikötőket. Az 1943–1944-es téli német offenzívákban a partizánmozgalom súlyos veszteségeket szenvedett, de fennmaradt, és 1944 nyarára a horvátországi hadszíntéren is stratégiai kezdeményezésbe lendült.
A kommunista mozgalom szervezeti gerincét a Horvátországi Kommunista Párt (Komunistička partija Hrvatske, KPH) adta, amely a Jugoszláv Kommunista Párton belül működő tagpárt volt. A KPH élén Andrija Hebrang állt, aki 1942–1944 között a horvát partizánmozgalom politikai vezetőjeként a horvát nemzeti elem hangsúlyosabb megjelenítését képviselte. Hebrangot 1944 őszén leváltották, és Vladimir Bakarić vette át a KPH vezetését. Hebrang eltávolítása mögött részben a Tito és Hebrang közötti stratégiai nézeteltérések álltak, részben pedig az a gyanú, hogy Hebrang túlzottan önálló horvát politikát folytat. Hebrang későbbi sorsa – 1948-ban a Kominform-konfliktus során letartóztatták, és tisztázatlan körülmények között halt meg – jól mutatja a jugoszláv kommunista elit belső frakcióharcait, amelyek Horvátországban is éreztették hatásukat.
A partizánmozgalom katonai szervezete 1945. március 1-jén vette fel a Jugoszláv Hadsereg (Jugoslavenska armija, JA) nevet, bár a gyakorlatban a „partizán hadsereg” elnevezés tovább élt. A hadsereg 1944 végén már nem gerillacsapatok laza szövetsége volt, hanem reguláris haderő: hadosztályok, hadtestek és hadseregcsoportok szervezeti keretei között működött, tüzérséggel, híradó alakulatokkal és – a szövetségesek segítségével – korlátozott légierővel is rendelkezett. A horvátországi fronton a JA egységei a német E hadseregcsoport és az NDH fegyveres erői ellen harcoltak, miközben a szovjet Vörös Hadsereg 1944 őszén a Duna-menti frontról nyomult előre Magyarország és a Bácska irányába.
A horvátországi katonai helyzetet alapvetően befolyásolta a keleti front összeomlása. Románia 1944. augusztusi kiugrása és Bulgária hadba lépése Németország ellen megnyitotta az utat a szovjet csapatok előtt a Balkán keleti része felé. 1944. október 20-án a partizánok és a Vörös Hadsereg közösen foglalták el Belgrádot. Ettől kezdve a német hadvezetés számára a balkáni front fő célja a visszavonulás biztosítása volt: a görögországi és albániai csapatokat a Száva–Dráva vonalán keresztül kellett kivonni a Birodalom területére. Ez a stratégiai kényszer határozta meg a horvátországi hadműveleteket 1944 novemberétől 1945 májusáig.
A Szerémségi front (Srijemski front) 1944. november végétől 1945. április közepéig tartó állóháborúja a második világháború egyik legelhúzódóbb jugoszláviai hadművelete volt. A front a Duna és a Száva közötti sávban, nagyjából Vukovár és Brčko térségében húzódott. A JA és a kisebb szovjet alakulatok többször kísérelték meg az áttörést, de a német és az NDH-erők szilárdan tartották állásaikat. A harcokban több tízezer katona esett el vagy sebesült meg; a pontos veszteségszámokra vonatkozóan nincs megbízható, azonos elveken alapuló statisztika, ezért a szakirodalomban közölt becslések széles sávban szóródnak. A Szerémségi front emlékezete a szocialista Jugoszláviában kiemelt helyet kapott, mert a harcokat a népek közötti testvériség és a fasizmus elleni küzdelem példájaként ábrázolták. A veszteségek aránytalanul nagy része fiatal, gyakran rövid kiképzés után frontra küldött szerbiai és boszniai újonc volt.
A horvátországi hadműveletek másik fontos színtere Dalmácia volt. A német erők 1944 őszén fokozatosan kiürítették a dalmát partvidéket, hogy elkerüljék a bekerítést. Split 1944. október 26-án, Zadar 1944. november 1-jén, Šibenik 1944. november 3-án került a partizánok kezére. A dalmát kikötők megszerzése logisztikailag kulcsfontosságú volt, mert lehetővé tette a brit haditengerészet ellenőrzése alatt álló utánpótlási útvonalak kiépítését. A szigetvilágban a partizán haditengerészet (mornarica NOVJ) és a brit kommandók közös akciókat hajtottak végre a német helyőrségek ellen.
Lika, Gorski kotar és a Kordun területén a partizánmozgalom a háború során mindvégig erős bázisokkal rendelkezett. Ezek a hegyvidéki, ritkán lakott vidékek 1941-től kezdve menedéket nyújtottak a szerb lakosságot ért usztasa megtorlások elől menekülőknek, és itt alakultak ki a partizánmozgalom legkorábbi magterületei is. A háború utolsó hónapjaiban e területek hátországi bázisként szolgáltak a Horvátország északi részén előrenyomuló JA-egységek számára. A korábbi frontvándorlás logikája megfordult: a partizánok most már reguláris hadseregként közelítették meg a nagyobb városokat.
A Független Horvát Állam 1945 tavaszán katonailag és politikailag egyaránt összeomlott. Az NDH fegyveres erői, a Honi Védelem (Domobranstvo) és az usztasa milícia (Ustaška vojnica) belső megosztottsággal küzdöttek. A domobrán tisztikar egy része 1944 végétől titkos kapcsolatot keresett a partizánokkal, felismerve, hogy a német vereség után az NDH önállóan nem maradhat fenn. Tito és a partizánvezetés amnesztiaígéretekkel igyekezett elősegíteni a domobránok átállását. 1945. április végén több domobrán alakulat nyíltan átállt, vagy szétszéledt. Az usztasa mag, különösen Ante Pavelić közvetlen hívei, ugyanakkor kitartott a végsőkig, részben mert tisztában voltak azzal, hogy személyes felelősségük miatt nem számíthatnak kegyelemre.
A német csapatok szervezett visszavonulása 1945. május elején gyorsult fel. A cél az volt, hogy a német, NDH, szlovén domobrán és szerb csetnik erők elérjék az osztrák határt Klagenfurt és Bleiburg irányába, és megadják magukat a Brit Hadseregnek. A menekülő katonai alakulatokhoz nagyszámú civil csatlakozott: NDH-tisztségviselők, usztasa tagok családtagjai, városi középosztálybeliek, akik a partizán megtorlástól tartottak. A menekülő oszlop létszámát a korabeli résztvevők és a későbbi emlékezetirodalom gyakran százezres nagyságrendűre tette; a történettudomány ezt a számot vitatottnak tartja, és 60 000–100 000 közötti felfegyverzett katonára, valamint ennél nagyobb, de pontosan nem ismert számú civilre becsüli.
A visszavonulás útvonala Ljubljanán át az osztrák Karintia irányába vezetett. 1945. május 8-án Németország kapitulált, de a Jugoszláviába vezényelt német erők parancsnoka, Alexander Löhr vezérezredes a kapituláció hírét követően is a brit csapatok elérésére adott parancsot. Ennek nyomán került sor a bleiburgi eseményekre, amelyek a horvátországi és a szélesebb jugoszláviai második világháború egyik legvitatottabb, emlékezetpolitikailag leginkább terhelt epizódját jelentik.
A bleiburgi mezőn és a környező erdőkben a brit alakulatok és a JA egységei között húzódó demarkációs vonal közelében a horvát csapatok felszerelésüktől megfosztva a partizán fennhatóság alá kerültek. A kapitulációt követően a JA és az OZNA (Odjeljenje za zaštitu naroda, Népvédelmi Osztály) irányításával megindult a foglyok elszállítása Maribor, Celje és más gyűjtőtáborok irányába, majd tovább Horvátország és Szerbia területére. Már az elszállítás során, majd a gyűjtőtáborokban és a menetoszlopok útvonalán tömeges kivégzésekre került sor. Az áldozatok között felfegyverzett NDH-katonák, usztasa milicisták, domobránok, csetnikek és civilek egyaránt voltak.
A bleiburgi eseményekhez kötődő halálos áldozatok számát a mai napig nem lehet megbízhatóan meghatározni. A szocialista Jugoszlávia idején a téma nyilvános tárgyalása tabu volt; a hivatalos narratíva a partizán győzelmet és a felszabadulást hangsúlyozta, a kivégzéseket pedig – ha egyáltalán említette – a háborús bűnösök megbüntetéseként keretezte. Az 1980-as évek végétől a horvát emigráns körökben és a horvát közéletben a „bleiburgi tragédia” a nemzeti szenvedéstörténet központi elemévé vált. A horvát történettudományban az 1990-es évek óta több kutató kísérelt meg alsó és felső becslést adni; a reálisnak tartott tartomány 40 000 és 100 000 közötti halálos áldozat, de az adatbázis-alapú kutatások egy része ennél alacsonyabb, más része magasabb számot valószínűsít. A különbségek abból adódnak, hogy a kivégzettek egy részét nem temették el, a tömegsírok nagy része feltáratlan, a korabeli OZNA-iratok pedig részben megsemmisültek, részben ma is hozzáférhetetlenek.
A bleiburgi emlékezetpolitikai vita szorosan kapcsolódik a második világháborús horvát kollektív emlékezet tágabb kérdéséhez. A szocialista Jugoszlávia a partizán harcot és az usztasa bűnök elítélését állította a középpontba, a bleiburgi kivégzéseket azonban elhallgatta. A függetlenné vált Horvátországban a 1990-es évek óta a Jasenovac és Bleiburg közötti emlékezeti egyensúly megtalálása állandó belpolitikai vita tárgya. A történettudományi álláspont szerint a két esemény nem mosható össze: Jasenovac a horvát usztasa állam által elkövetett, intézményesített és szisztematikus népirtás helyszíne volt, míg Bleiburg és az utólagos kivégzések a háború végén, a győztes partizán hatalom által elkövetett, elsősorban a legyőzött politikai és katonai ellenséget sújtó megtorlás részei. A két esemény összehasonlítása vagy szemben állítása gyakran politikai célokat szolgál, és eltéríti a figyelmet a történeti rekonstrukciótól.
A kommunista hatalomátvétel Horvátországban nem egyetlen dátumban összesűrűsödő esemény, hanem 1944 végétől 1946 elejéig tartó folyamat volt. Ennek keretében a partizánmozgalom polgári és katonai szervei fokozatosan átvették a közigazgatást, a rendfenntartást, a gazdaságirányítást és a kulturális élet ellenőrzését. A folyamat három párhuzamos szálon haladt: a katonai megszálláson, a közigazgatási rendszer kiépítésén és a politikai ellenfelek kiszorításán.
A katonai megszállás logikája szerint a JA és az OZNA egységei a felszabadított területeken először a fegyveres ellenség maradványait számolták fel. Ez a gyakorlatban nemcsak az NDH hadseregének és az usztasa milíciának a lefegyverzését jelentette, hanem a csetnik csoportok felszámolását is. A szlovén domobránok és a szerb csetnikek egyes alakulatai szintén megpróbáltak nyugatra menekülni; a csetnik vezetők közül többet a boszniai és montenegrói hadszíntéren fogtak el és végeztek ki. A horvátországi megtorlás kiterjedt a német és olasz kollaboránsok, a helyi milicisták, valamint a partizánhatalommal szemben álló politikai csoportok tagjaira.
A közigazgatási hatalomátvétel intézményi központja a ZAVNOH volt, amely 1945. július 25-én Zágrábban tartott ülésén nevét Horvát Nép Száborra (Narodni sabor Hrvatske) változtatta. Az 1945. augusztusi úgynevezett ideiglenes nemzetgyűlési választásokon a választópolgárok a Népfront (Narodna fronta) listájára szavazhattak, amelyet a kommunista párt dominált. A választások nem voltak szabadnak nevezhetők a modern demokratikus normák szerint: a Népfront egyetlen listaként indult, az ellenzéki pártok működése ellehetetlenült, a szavazást pedig katonai és rendőri jelenlét kísérte. A horvátországi választási részvétel magas volt, ami részben a mozgósításnak, részben a politikai konformitás kényszerének tudható be. A megválasztott ideiglenes képviselőtestület 1945. november 29-én elfogadta a Föderatív Népköztársaság Jugoszlávia (Federativna Narodna Republika Jugoslavija, FNRJ) alkotmányát, megszüntetve a monarchiát. Horvátország ebben a keretben Horvát Népköztársaság (Narodna Republika Hrvatska) néven tagköztársaság lett.
A politikai rendszer kiépítésével párhuzamosan zajlott a gazdasági rendszer átalakítása. 1945 elejétől a partizán hatóságok szekvesztrálták a „kollaboráns” vállalatokat, bankokat és nagybirtokokat. A szocialista államosítás első hulláma a németek, olaszok, usztasa tisztségviselők és a menekültek tulajdonát érintette. Az intézkedés nemcsak ideológiai célokat szolgált, hanem a háború utáni újjáépítés forrásigényét is. A horvátországi ipar – a háború előtti Jugoszlávia iparának mintegy negyede – a bombázások és a menekülő német csapatok által végrehajtott leszerelések miatt jelentős károkat szenvedett. A helyreállítás a szénbányászat, a vasút és a textilipar területén indult meg, gyakran kényszermunka és ideiglenes munkakötelezettség alkalmazásával.
A kulturális és oktatási élet kommunista irányítás alá helyezése volt a hatalomátvétel harmadik pillére. A partizán hatóságok a „népfelszabadító harc” emlékezetét, a testvériség-egység elvét és a Szovjetunióval fenntartott szövetséget állították a tananyag középpontjába. A régi iskolai tankönyvek egy részét visszavonták, a tanerőket politikai megbízhatósági vizsgálatnak vetették alá. Az egyházak – elsősorban a római katolikus egyház, amely a horvát nemzeti identitás hordozójaként és az NDH-hoz kötődő szereplőként egyszerre volt érintett – szorult helyzetbe kerültek. Alojzije Stepinac zágrábi érseket 1946-ban koncepciós perben ítélték el kollaboráció vádjával. A Stepinac-per a horvát egyház és a kommunista állam közötti konfliktus szimbólumává vált, és máig erősen vitatott: az egyházi és a konzervatív emlékezet mártírként, míg a baloldali hagyomány a háborús rendszerhez kötődő kollaboránsként ábrázolja. A történettudományi értékelés a per jogi megalapozottságát gyengének, a politikai motivációt pedig meghatározónak tartja, de hangsúlyozza, hogy Stepinacnak az NDH államához való viszonya valóban ellentmondásos volt.
A háború befejeződését a horvátországi lakosság nem egyformán élte meg. A dalmáciai, likai, korduni, bánsági és szlavóniai vidéki közösségek egy része számára a felszabadulás valódi, ünnepelt fordulat volt: az usztasa terror, a német megszállás és a háborús nélkülözés után a partizánok bevonulása a béke és a túlélés reményét hozta. Különösen a szerb nemzetiségű lakosság, amely a Független Horvát Állam területén a legnagyobb áldozati csoportot adta, fogadta felszabadításként a JA érkezését. Ugyanakkor a győztes hatalom iránti lojalitást nem lehet kizárólag etnikai alapon leírni: a horvát lakosság jelentős része is támogatta a partizánmozgalmat, mert az a háború előtti paraszti és munkásmozgalmi hagyományok folytatója volt, és mert a partizánok a háború utolsó évében már a győzelem letéteményeseinek tűntek.
A városi polgárság, a katolikus egyházhoz kötődő középosztály és az NDH közigazgatásában, hadseregében vagy pártjában szerepet vállalt családok számára a „felszabadulás” terrorral és bizonytalansággal járt. A tömeges kivégzések, a vagyonelkobzások, az internálások és a családtagok elleni retorziók a vesztes oldal kollektív tapasztalatává váltak. A megtorlás sok esetben nem tett különbséget tényleges háborús bűnösök és politikai ellenfelek, illetve vétlen civilek között. Az OZNA működését a titkosítás és a rendkívüli bíróságok logikája jellemezte; a kivégzések jelentős része tárgyalás nélkül vagy rövid, színjátékszerű eljárás után történt.
A nők tapasztalata különösen összetett volt. A háború alatt a nők tömegesen kapcsolódtak be a partizánmozgalomba – nemcsak ápolóként, futárként és logisztikai feladatokban, hanem fegyveres harcosként is. A Népfelszabadító Harc Női Antifasiszta Frontja (Antifašistička fronta žena, AFŽ) Horvátországban 1942-től működött, és a háború utáni időszakban a női analfabetizmus felszámolása, a női munkavállalás és a politikai részvétel területén ért el eredményeket. Ugyanakkor a nők a megtorlásnak is célpontjai voltak: usztasa tisztek feleségeit, lányaitsokszor férfi hozzátartozóik tetteiért hurcolták meg. A férfi hozzátartozókat elvesztő családok – mind a vesztes, mind a győztes oldalon – a háború utáni években a női kenyérkereső munkára kényszerültek, ami hosszabb távon átalakította a horvát vidéki családok gazdasági és társadalmi szerepeit.
A gyermekek és a fiatal felnőttek generációjának háborús élménye szintén meghatározó volt. A partizánmozgalom tömegesen mozgósított tizenéveseket; a Szerémségi front áldozatai között kiemelkedően magas volt a 17–20 évesek aránya. A háború után az új rendszer ifjúsági szervezetei, a Népi Ifjúság (Narodna omladina) keretében a fiatalok nagyszabású önkéntes munkatáborokban vettek részt az újjáépítésben, ami a politikai szocializáció eszköze is volt. A háborús generáció identitását a győzelem és a trauma kettőssége alakította: a partizán emlékezetben a hősiesség, a vesztes családokban a megaláztatás és a fájdalom vált meghatározóvá.
A háború utáni horvátországi társadalomban a demográfiai katasztrófa mértéke idővel a statisztikai diskurzus részévé vált. A horvátországi emberveszteség pontos nagysága nem ismert. A szocialista korszakban a népi felszabadító háború veszteségét hangsúlyozták, a függetlenség után a „horvát összesített veszteség” került a középpontba, beleértve a partizán oldal, az NDH oldal és a civil lakosság veszteségeit is. A történettudomány számára a leginkább megbízható adatforrás a későbbi népszámlálásokból visszaszámított demográfiai hiány, de ez sem teszi lehetővé az áldozatok politikai és etnikai kategorizálását. A horvátországi háborús emberveszteség becslése jelenleg 250 000 és 350 000 közötti sávban mozog, de ez a szám tartalmazza a horvátországi frontokon elesett német, olasz, szerbiai, boszniai és más katonákat, a holokauszt áldozatait, a szerb civilek elleni usztasairtásokat és a háború utáni megtorlás áldozatait is. A kategória tehát nem egyetlen politikai vagy etnikai narratívához rendelhető.
A horvátországi háború végének és a kommunista hatalomátvételnek a rekonstrukcióját alapvetően nehezíti, hogy a források egyenlőtlenül és politikailag erősen terhelten maradtak fenn. Az AVNOJ és a ZAVNOH határozatai, a JA hadműveleti dokumentumai, a kapitulációs tárgyalások feljegyzései és a brit hadsereg egyes jelentései elsődleges dokumentumként hozzáférhetők, de a partizán oldal iratanyaga is hiányos, a vesztes oldal iratai pedig nagyrészt megsemmisültek vagy szétszóródtak. A német hadsereg irataiból a balkáni visszavonulás műveleti logikája jól rekonstruálható, de az NDH hadseregének belső helyzetéről kevés megbízható dokumentum maradt fenn.
A bleiburgi események és a háború utáni kivégzések kutatásának legnagyobb akadálya a tömegsírok feltáratlansága és az OZNA-iratok hozzáférhetetlensége. A rendelkezésre álló források részben visszaemlékezések, amelyeket az emlékezeti torzítás, az utólagos igazolás és a politikai instrumentalizáció alakított. A visszaemlékezések használata ezért különös forráskritikát igényel. A tömegsírok kutatásában a horvát, szlovén és nemzetközi kutatócsoportok az 1990-es évek óta több helyszínen végeztek feltárásokat, de ezek a kutatások sem adtak teljes körű adatsort. A levéltári források egy része Belgrádban, Ljubljanában, Zágrábban és Bécsben található; az OZNA-anyagok egy jelentős része azonban a mai napig titkos, nem kutatható vagy megsemmisült.
A kommunista hatalomátvétel megítélésében a történettudomány és a közéleti emlékezet között tartós feszültség van. A szocialista korszak hivatalos narratívája a partizán győzelmet és a felszabadító jellegű átalakulást hangsúlyozta, a megtorlást elhallgatta. Az 1990 utáni horvát emlékezetpolitika részben ennek az elhallgatásnak a korrekciójaként a bleiburgi tragédiát állította középpontba, ami viszont a fasiszta NDH relativizálásának veszélyét hordozza. A tudományos konszenzus ma abban foglalható össze, hogy az NDH a második világháború során szisztematikus etnikai politikát folytatott, amely a szerbek, zsidók és romák elleni tömeggyilkosságokhoz vezetett; a partizánmozgalom széles antifasiszta koalícióként nyerte meg a háborút; a háború utáni kommunista hatóságok pedig tömeges, részben törvénytelen megtorlást hajtottak végre a vesztes oldal tagjai ellen. Mindhárom állítás egyszerre igaz, és együttesen adnak reális képet a korszak erkölcsi és történeti összetettségéről.
A demográfiai becslések bizonytalansága különösen nagy, mert a háborús veszteségek és a menekülési hullámok, a kitelepítések és a későbbi kivándorlás hatásai a statisztikákban nehezen választhatók szét. Az 1948-as horvátországi népszámlálás már a háború utáni állapotot tükrözi, de az áldozati adatokra vonatkozóan nem ad közvetlen választ. Az emberveszteség számszerűsítése tehát továbbra is becslés, nem pedig lezárt statisztikai tény.