Az 1945 után kiépülő jugoszláv föderációban Horvátország a második világháború utáni kommunista hatalomátvétel és az azt kísérő megtorlások örökségével lépett be. A háború előtti horvát autonóm törekvések, az 1941–1945 közötti usztasa állam és a partizánmozgalom tapasztalatai egyaránt meghatározták a szocialista korszak induló feltételeit. A horvát tagköztársaság 1945 és 1990 közötti története nem érthető meg sem a föderatív államszervezet, sem a jugoszláv tervgazdaság és önigazgatási rendszer, sem a nemzeti kérdés fokozatos kiéleződése nélkül. A korszak egyszerre hozott mély társadalmi átalakulást, gyors iparosodást, a tömegturizmus révén nyugati kapcsolatokat, és egyre erősödő vitákat a horvát nemzeti identitás és a föderatív elosztás körül.
Horvátország 1945-ben a Jugoszláv Föderatív Népköztársaság (Federativna Narodna Republika Jugoslavija) egyik tagköztársaságaként jött létre Horvát Népköztársaság (Narodna Republika Hrvatska, NRH) néven. Az 1946-os jugoszláv alkotmány a föderációt hat tagköztársaságra – Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Montenegró és Macedónia –, valamint Szerbián belül két autonóm tartományra, a Vajdaságra és Koszovóra tagolta. A horvát tagköztársaság területe nagyjából megfelelt a korábbi horvát–szlavón területek, Dalmácia és Isztria egy részének, de a határok kijelölése során a történelmi régiók és a nemzeti összetétel szempontjai keveredtek.
A föderatív berendezkedés formálisan elismerte a horvátokat mint államalkotó nemzetet, és a horvát tagköztársaságnak saját parlamentje, kormánya és igazságügyi szervei voltak. A tényleges hatalom azonban a Jugoszláv Kommunista Szövetség (Savez komunista Jugoslavije, SKJ) kezében összpontosult, amelynek horvát tagszervezete, a Horvát Kommunista Szövetség (Savez komunista Hrvatske, SKH) a föderális párthierarchia részeként működött. Az állampárt irányította a közigazgatást, a gazdaságot, a kultúrát és a társadalmi szervezeteket. A horvátországi vezetés ugyan részt vett a föderatív döntéshozatalban, de a stratégiai kérdésekben Belgrád és a szövetségi pártelnökség szava döntött. A háború utáni években a politikai rendőrség, az OZNA majd később az UDBA kiterjedt hálózata működött Horvátországban is, és a háborús bűnösök, valamint a rendszer ellenségeinek üldözése éveken át folytatódott.
A kommunista hatalomgyakorlás a föderalizmust eleinte inkább eszközként használta a nemzeti feszültségek kezelésére. A horvátországi szerb lakosság számára biztosították a kulturális és nyelvi jogokat, a horvátországi szerb területeken szerb nyelvű iskolák és kulturális intézmények működtek. Ugyanakkor a horvát nemzeti szimbólumok használatát szigorúan ellenőrizték, a háború előtti horvát államiság hagyatékát pedig gyanakvással kezelték. A kommunista vezetés igyekezett elkerülni a horvát nacionalizmus megerősödését, de a föderatív keret fenntartása hosszú távon a nemzeti identitások intézményesülését is elősegítette.
Horvátország a második világháborúban jelentős anyagi károkat szenvedett, különösen a partizánharcok, a megszálló hadműveletek és az usztasa állam működése következtében. A háború utáni újjáépítés azonnali feladat volt, és a jugoszláv állam a szovjet típusú tervgazdaság mintájára fogott hozzá. Az 1947–1952 közötti első ötéves terv Horvátországban is a nehézipar, a vasút, az energiaellátás és a hajógyártás fejlesztését irányozta elő. A horvátországi iparosodás központjai Zágráb, Rijeka, Split, Sziszek és a szlavóniai ipari városok lettek. A mezőgazdaságban földosztást hajtottak végre, majd megkezdődött a kollektivizálás, amely azonban a parasztság ellenállása miatt horvát területeken is csak részben valósult meg, és az 1950-es évek elején visszavonták.
A gazdasági rendszer 1950-től fokozatosan eltávolodott a szovjet modelltől. Az önigazgatás (samoupravljanje) bevezetése a munkástanácsokra ruházta az üzemek irányításának egy részét, és a piaci elemek fokozatosan megjelentek a tervgazdaságban. Horvátország számára ez a fordulat különösen kedvező volt, mert a tagköztársaság viszonylag fejlett iparral, képzett munkaerővel és kedvező földrajzi helyzettel rendelkezett. A horvát ipar az 1950-es és 1960-as években gyorsan növekedett, különösen a vegyipar, a gépgyártás, a textilipar és a hajóépítés. A rijekai kikötő és a dalmát hajógyárak a jugoszláv külkereskedelem fontos szereplőivé váltak.
Az 1965-ös gazdasági reform tovább növelte a piaci viszonyok szerepét, és a föderális újraelosztás kérdése egyre élesebben vetődött fel. Horvátország és Szlovénia, mint a fejlettebb tagköztársaságok, egyre inkább sérelmezték, hogy a szövetségi költségvetésbe befizetett bevételeikből a déli, kevésbé fejlett tagköztársaságokat és a tartományokat támogatják. A horvát gazdaságban a fejlett ipari központok és a szlavóniai mezőgazdaság mellett Dalmácia és a hegyvidéki területek lemaradása feszültségeket szült. A horvát gazdasági vezetés a decentralizációt és a nagyobb pénzügyi önállóságot követelte, ami egybeesett a horvát nemzeti követelésekkel.
A horvátországi szocialista korszak egyik leglátványosabb gazdasági sikere a tömegturizmus kiépülése volt. A horvát tengerpart, különösen az Isztriai-félsziget, a Kvarner-öböl és Dalmácia, az 1960-as évektől a jugoszláv idegenforgalom motorjává vált. A lakosság bevonásával, nagyrészt állami beruházásokkal üdülőkomplexumok, szállodák, kempingek és kikötők épültek. A turizmus hamarosan a horvát tagköztársaság egyik legfontosabb devizaforrása lett, és jelentősen hozzájárult a jugoszláv fizetési mérleg egyensúlyához. A becslések szerint a horvát tengerpart adta a jugoszláv vendégéjszakák többségét, és a horvát idegenforgalom devizabevétele a föderáció összes devizabevételének igen jelentős, esetenként 60–80 százalékra becsült hányadát tette ki.
A turizmus nem csupán gazdasági tényező volt. Lehetővé tette a nyugati valuták beáramlását, a nyugat-európai vendégek jelenlétét a társadalomban, és a horvát lakosság számára a fogyasztói kultúra, a divat, a zene és az életmód közvetítését. Az 1960-as évek végétől a horvát tengerparti városokban és szigeteken a magánszállásadás is terjedt, ami a lakosság egy részének kiegészítő jövedelmet hozott, és a magántulajdon iránti attitűdöket is átalakította. A turizmus ugyanakkor szezonális jellege miatt egyenlőtlen jövedelmeket teremtett, és a tengerparti régiókban a spekuláció, a környezeti terhelés és a hagyományos halászközösségek átalakulása is megindult. A jugoszláv hatóságok a turizmust a szocialista modernizáció sikerének bemutatására is használták, ugyanakkor a nyugati nyitás a rendszer ideológiai ellenőrzését is lazította.
A horvátországi szocialista korszak leginkább vitatott belpolitikai eseménysora az 1971-es horvát tavasz (Hrvatsko proljeće) volt. Az 1960-as évek második felében a horvát kommunista vezetés reformer szárnya, elsősorban a horvát pártelnök Savka Dabčević-Kučar és Miko Tripalo körül, a föderáció decentralizálása, a nagyobb horvát gazdasági önállóság és a horvát nyelv hivatalos használatának kiterjesztése mellett állt ki. A mozgalomhoz csatlakoztak értelmiségiek, diákok, a Matica hrvatska kulturális egyesület tagjai, és részben a horvátországi katolikus egyház hívei is. A követelések között szerepelt a horvát nyelv önálló használata a hadseregben, a vasútnál és a föderális intézményekben; a horvátországi devizabevételek nagyobb arányú helyben tartása; a horvát kulturális intézmények megerősítése; és a horvát nemzeti szimbólumok szabadabb használata.
A horvát tavasz hátterében a gazdasági sérelmek és a nemzeti identitás iránti igény összekapcsolódott. A horvátországi értelmiség egy része úgy érezte, hogy a föderáció elnyomja a horvát kulturális és nyelvi sajátosságokat, és hogy a horvát gazdaság teljesítményét a föderatív újraelosztás más tagköztársaságok javára szívja el. A horvátországi szerb kisebbség ellenben attól tartott, hogy a horvát nemzeti követelések a szerb jogok csorbításához vezetnek, és a horvát nacionalizmus megerősödését látták benne. A szerb politikai elit Belgrádban és a horvátországi szerb értelmiség egy része is élesen bírálta a horvát vezetést, ami a föderatív szintű konfliktust elmélyítette.
Az események 1971 őszén tetőztek, amikor a zágrábi egyetemisták sztrájkba léptek, és a horvát pártvezetés reformer csoportja nyíltan szembefordult a föderális központtal. Josip Broz Tito, a Jugoszláv Kommunista Szövetség elnöke 1971 decemberében a karadžorđevói plénumon közbelépett, és a horvát pártvezetést lemondásra szólította fel. A horvát tavasz vezetőit leváltották, több száz értelmiségit, diákot és párttagot kizártak, a Matica hrvatska tevékenységét felfüggesztették, és a horvátországi nemzeti mozgalmat elnyomták. A megtorlás a horvát kommunista szervezeten belül is tisztogatást hozott, és a nemzeti kérdést a föderációban hosszú időre tabuvá tették.
A horvát tavasz elnyomása nem szüntette meg a horvát követeléseket, csupán a föld alá szorította azokat. A karadžorđevói plénum után a horvát vezetés konzervatív szárnya került előtérbe, de a horvátországi társadalomban a nemzeti identitás iránti igény nem tűnt el. Az 1974-es jugoszláv alkotmány, amely a tagköztársaságoknak nagyobb hatáskört biztosított, részben éppen a horvát tavasz által felvetett decentralizációs követelésekre adott választ, anélkül hogy a reformer vezetőket rehabilitálta volna. A horvát nyelv kérdésében is történtek engedmények, például a horvát nyelvtan hivatalos elismerése, de a horvátországi szerbek félelmei és a szerb politikai elit ellenállása továbbra is feszültséget okozott.
A szocialista Horvátország társadalma négy évtized alatt alapvetően átalakult. A háború utáni agrárjellegű társadalom helyébe fokozatosan urbanizált, ipari-posztindusztriális társadalom lépett. A városok, különösen Zágráb, Split, Rijeka és Eszék, gyorsan növekedtek, a falusi lakosság tömegesen költözött az ipari központokba. A városi lakótelepek, a munkásönigazgatás intézményei és a tömegoktatás új társadalmi mobilitási csatornákat nyitottak. A nők nagy számban léptek be a munkaerőpiacra, az oktatásban és az egészségügyben részvételük nőtt, de a háztartási munka és a gyermeknevelés terhei továbbra is aránytalanul rájuk hárultak. A szocialista rendszer a női egyenjogúságot hirdette, ám a gyakorlatban a hagyományos nemi szerepek fennmaradtak.
A horvátországi munkások a munkástanácsok révén formális beleszólást kaptak az üzemek irányításába, de a tényleges döntések továbbra is a párt- és vállalati elit kezében maradtak. A munkásság helyzete az 1970-es években viszonylag stabil volt, a fogyasztói javakhoz való hozzáférés bővült, és a szocialista életszínvonal a környező szocialista országokénál magasabbnak tűnt. A nyugat-európai vendégmunkás-áramlás azonban tízezreket érintett: horvátországi munkások ezrei mentek a Német Szövetségi Köztársaságba, Ausztriába és Svájcba, ahol devizabevételt termeltek, de családjaiktól távol éltek, és sokan közülük nyugati tapasztalatokkal tértek haza. A vendégmunkások átutalásai hozzájárultak a horvátországi háztartások jövedelméhez, de a kivándorlás a munkaerőhiányt és a generációs feszültségeket is növelte.
A vallási élet, különösen a római katolikus egyház helyzete, feszült maradt. A kommunista hatóságok és a katolikus egyház viszonyát Alojzije Stepinac bíboros 1946-os elítélésének emléke terhelte, és a papság egy részét rendszeresen megfigyelték. Az 1960-as évektől azonban a nyílt üldözés enyhült, és a horvátországi katolikus identitás a nemzeti önkifejezés egyik fontos csatornája maradt. A horvát nyelv és kultúra terén a Matica hrvatska betiltása után új intézmények jöttek létre, de a nemzeti öntudat kifejezésének határait szigorúan ellenőrizték. A rockzene, a jugoszláv film és a nyugati popkultúra a fiatal generációk körében a hivatalos ideológiától való távolságtartás formáit is közvetítette.
Az 1980-as években a jugoszláv gazdasági válság Horvátországot is súlyosan érintette. A külső adósság növekedése, az infláció, a munkanélküliség emelkedése és a föderális költségvetés egyensúlyának felborulása a szocialista rendszer legitimitását erodálta. A horvátországi üzemekben sztrájkok törtek ki, a fiatalok körében a párttal szembeni bizalmatlanság nőtt, és a nemzeti feszültségek ismét felszínre törtek. A horvátországi szerb kisebbség politikai aktivizálódása, a szerbiai nacionalista diskurzus megerősödése és a koszovói válság együttesen feszítették a föderatív kereteket. A horvát kommunista vezetés a nyolcvanas évek végére elvesztette kezdeményező szerepét, és a demokratikus ellenzék, valamint a nemzeti mozgalmak megerősödése már a rendszerváltást készítette elő.
A szocialista Horvátország korszaka tehát ellentmondásos örökséget hagyott: látványos iparosodást, a turizmus révén nyugati nyitást, a nők és a munkások életkörülményeinek részleges javulását, de egyszersmind a nemzeti kérdés elfojtását, a horvát tavasz elnyomását és a föderáció gazdasági feszültségeit. Az 1990-ben bekövetkező többpárti választások és a függetlenségi törekvések közvetlenül ebből a felhalmozódott örökségből táplálkoztak.
A szocialista Horvátország történetének rekonstrukciója elsősorban a Jugoszláv Kommunista Szövetség és a Horvát Kommunista Szövetség pártdokumentumaira, a tagköztársasági és föderális törvényhozás anyagaira, a statisztikai évkönyvekre, valamint a korabeli sajtóra támaszkodik. A horvát tavasz eseményeit a karadžorđevói plénum jegyzőkönyvei, a korabeli újságcikkek és a résztvevők későbbi visszaemlékezései dokumentálják. A gazdasági és turisztikai adatok a jugoszláv statisztikai hivatal kiadványaiból származnak, de a föderatív statisztikai rendszerben az adatgyűjtés módszertana és az önbevalláson alapuló mutatók miatt a számok pontossága korlátozott. Különösen a turizmus devizabevételére, a horvát gazdaság föderális hozzájárulására és a vendégmunkások számára vonatkozóan eltérő becslések léteznek.
A horvát tavasz értékelésében a horvát és a szerb historiográfia máig jelentősen eltér. A horvát történetírás egy része a mozgalmat elsősorban demokratikus és nemzeti reformtörekvésként ábrázolja, míg a szerb és a jugoszláv föderalista értelmezés hangsúlyozza a horvát nacionalizmus veszélyét és a horvátországi szerbek félelmeit. A karadžorđevói plénum utáni megtorlás áldozatainak száma, a kizárt párttagok és letartóztatottak köre, valamint a Matica hrvatska tevékenységének megítélése vitatott. A szocialista korszak társadalmi változásaira vonatkozóan kevés megbízható, reprezentatív felmérés áll rendelkezésre, ezért a nők helyzetére, a vallásgyakorlásra és a közhangulatra vonatkozó állítások gyakran közvetett forrásokon, irodalmi és szociológiai leírásokon alapulnak.