Az első világháború után Bosznia-Hercegovina nem független államként, hanem egy újonnan létrejött délszláv állam részeként lépett ki a Habsburg Monarchiából. 1918. december 1-jén kikiáltották a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot (szerbhorvátul Kraljevina Srba, Hrvata i Slovenaca, rövidítve SHS Királyság), amelyhez a boszniai területek közvetlenül a belgrádi kormány közigazgatása alá kerültek. A korábbi Habsburg tartományi intézményeket felszámolták, de a társadalmi, vallási és etnikai viszonyok nem szűntek meg: a boszniai szerbek, horvátok és muszlimok közötti törésvonalak az új állam keretein belül új politikai dinamikát kaptak. Ez az időszak azért is kulcsfontosságú, mert az itt felhalmozódó nemzeti, földbirtoklási és területi feszültségek később a második világháborús erőszak legfontosabb előzményévé váltak. A fejezet a Habsburg-uralom korszakában kialakult intézményi örökséghez (A Habsburg uralom) kapcsolódik, és a háborús megsemmisítés és ellenállás tárgyalásához (A háború és a Holocaust) vezet át.
A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását a délszláv integráció retorikája kísérte, ám a gyakorlatban az állam központosított szerb közigazgatási modellt követett. Bosznia-Hercegovina történelmi határait az új közigazgatási beosztásban nem vették figyelembe; a tartományt körökre és járásokra osztották, majd a központi kormány közvetlen irányítása alá helyezték. A boszniai politikai elitek számára ez egyszerre jelentett lehetőséget és fenyegetést: a boszniai szerbek a belgrádi nemzeti projektben a szerb nemzeti felszabadulás betetőzését látták, a boszniai horvátok viszont tartottak attól, hogy a délszláv állam a horvát autonómia rovására erősíti a szerb dominanciát. A muszlim lakosság helyzete volt a legbizonytalanabb, mert sem a szerb, sem a horvát nemzeti ideológia nem ismerte el önálló nemzeti közösségként: a muszlimokat gyakran „muszlim vallású szerbeknek” vagy „muszlim vallású horvátoknak” tekintették, akik csak vallásukban különböznek.
Az 1918 és 1920 közötti átmeneti időszakban a térségben több helyen fordultak elő erőszakos cselekmények, különösen a muszlim lakossággal szemben. Ezek pontos mértéke és jellege vitatott; a kortárs jelentések gyakran elfogultak, a későbbi emlékezetpolitikai diskurzusok pedig hangsúlyeltolódást mutatnak. A tudományos konszenzus annyiban megállapítható, hogy a vidéki muszlim lakosság sok helyen kiszolgáltatottá vált a helyi szerb fegyveres csoportokkal és az új államhatalommal szemben, különösen azokon a területeken, ahol a muszlim nagybirtokosok és a keresztény parasztok közötti feszültség korábban is magas volt. Ez az erőszakhullám nem azonos a későbbi, szervezett etnikai tisztogatásokkal, de hozzájárult a bizalmatlanság megszilárdulásához.
Az első Jugoszlávia egyik legnagyobb társadalmi átalakítása a földreform (szerbhorvátul agrarna reforma) volt, amely 1919-ben ideiglenes rendeletekkel indult, majd az 1931-es törvényben nyert végleges formát. A reform célja a nagybirtokok felszámolása és a paraszti birtoklás megerősítése volt, de Boszniában hatását a vallási és etnikai törésvonalak mentén értelmezték. A boszniai nagybirtokosok túlnyomórészt muszlimok voltak – gyakran a korábbi oszmán földesúri réteg leszármazottai –, míg a földet megművelő parasztok többsége ortodox keresztény, azaz boszniai szerb, illetve kisebb részben katolikus horvát volt. A földreform tehát nem egyszerűen osztályintézkedés volt, hanem nemzeti-etnikai átrendeződéssel is járt.
A kisajátított földeket elsősorban a helyi keresztény parasztok kapták, emellett az állam tudatos telepítési politikát is folytatott: Dél-Szerbiából, Montenegróból és Hercegovinából érkezett telepesek kaptak birtokokat, gyakran a muszlim tulajdonosoktól elvett területeken. A kártalanítás jogilag elő volt írva, de a végrehajtás lassú, részleges és alacsony összegű volt; sok muszlim földbirtokos gyakorlatilag elvesztette vagyonát anélkül, hogy megfelelő kárpótlást kapott volna. A földreform pontos boszniai adatai vitatottak: a kisajátított terület nagyságára vonatkozó becslések eltérnek, mivel a korabeli nyilvántartások hiányosak, és a politikai érdekek befolyásolták a hivatalos statisztikákat.
A földreform társadalmi következménye a muszlim elit gazdasági hanyatlása és a keresztény paraszti réteg megerősödése volt, de a paraszti nyomor nem oldódott meg. A megosztott földek gyakran túl kicsikké váltak a hatékony gazdálkodáshoz, a parasztok eladósodtak, és a mezőgazdasági technológia elmaradott maradt. A boszniai vidék így az 1920-as években is a szegénység és a társadalmi feszültség színtere volt.
A boszniai muszlimok politikai érdekképviselete az 1919-ben alapított Jugoszláv Muszlim Szervezet (szerbhorvátul Jugoslavenska muslimanska organizacija, rövidítve JMO) keretében összpontosult. A párt vezetője, Mehmed Spaho a boszniai muszlim közösség politikai súlyát a szerb és horvát nemzeti projektek közötti egyensúlyozással próbálta növelni. A JMO programjában három fő követelés szerepelt: a muszlim vallási és kulturális autonómia megőrzése, a földreform igazságos kártalanítása, valamint Bosznia-Hercegovina területi integritásának fenntartása. Ez utóbbi különösen fontos volt, mert mind a szerb, mind a horvát politika részéről időről időre felmerült a boszniai terület nemzeti alapon történő felosztásának gondolata.
A JMO a belgrádi parlamentben rendszeresen jelen volt, és koalíciós partnere volt különböző kormányoknak, cserébe a muszlim vallási intézmények viszonylagos autonómiájának és a földreform végrehajtásának mérsékléséért. A párt szavazóbázisát a muszlim lakosság adta, különösen a városi polgárság, a földbirtokos elitek és az értelmiség. A boszniai muszlim lakosság jó része ugyanakkor vidéki paraszt volt, akiknek mindennapi érdekeit a JMO csak részben tudta becsatornázni. A párt programjában fokozatosan erősödött a bosnyák nemzeti gondolat, de ezt a korabeli közbeszédben inkább vallási-kulturális közösségként fogalmazták meg; a bosnyák (Bošnjak) nemzeti elnevezés ekkor még nem vált hivatalos kategóriává, és csak a 20. század második felében nyert széles körű elfogadást.
Az 1921. évi Vidovdani alkotmány (szerbhorvátul Vidovdanski ustav) centralista államberendezkedést hozott létre. A dokumentum kimondta a vallásszabadságot, és lehetővé tette a muszlimok parlamenti képviseletét, de nem ismerte el a boszniai muszlimokat önálló nemzetként; a hivatalos kategóriák „szerb-horvát-szlovén” nemzeti egységet feltételeztek. A muszlim politikusok ezért folyamatosan azt érezték, hogy identitásuk másodlagos, és hogy a boszniai terület integritása nem garantált. Az 1920-as években a JMO hol a szerb radikális párttal, hol a horvát parasztpárttal lépett szövetségre, attól függően, hogy melyik oldal ígért nagyobb engedményeket a muszlim autonómiának. Ez a pragmatikus politika rövid távon hasznos volt, de hosszabb távon megerősítette azt a képet, hogy a boszniai muszlimok csupán „mérlegnyelv” a szerbek és horvátok küzdelmében.
A boszniai politikai életet az 1920-as években a nemzeti blokkok küzdelme uralta. A boszniai szerbek többsége a belgrádi központi pártok, elsősorban a Szerb Radikális Párt és a Demokrata Párt támogatója volt, és a centralista államot a szerb nemzeti érdek biztosítékának tekintette. A boszniai horvátok főként a Horvát Parasztpárt (horvátul Hrvatska seljačka stranka, HSS) mögé sorakoztak fel, amely a délszláv állam föderalizálását és a horvát nemzeti autonómiát hirdette. A JMO e két pólus között manőverezett, és gyakran a kormányzati stabilitás kulcspozíciójába került.
A pártok közötti versengés nem csupán parlamenti, hanem helyi szinten is feszültségeket szült. A választási kampányok gyakran vallási-nemzeti alapon mozgósítottak, és a politikai ellenfelek közötti konfliktusok erőszakba torkollhattak. A boszniai szociáldemokrata mozgalom és a kommunista párt jelen volt ugyan, de támogatottságuk korlátozott maradt; a kommunista pártot 1921-ben betiltották, ami tovább szűkítette a nem nemzeti alapon szerveződő politikai alternatívák terét. A boszniai társadalom politikai megosztottsága így elsősorban a nemzeti hovatartozás mentén szerveződött, ami megnehezítette az osztályalapú vagy regionális érdekképviseletet.
A boszniai muszlim elit számára ez a lépés különösen fenyegető volt. A banovinák határai nélkülözték a történelmi régiók logikáját, és a muszlim lakosságot szétszórták a szerb többségű vagy vegyes közigazgatási egységekben. A JMO-t betiltották, vezetői illegalitásba kényszerültek vagy visszavonultak. A diktatúra jugoszlávosító politikája a vallási és nyelvi különbségeket is szándékosan háttérbe szorította; a muszlim vallási intézmények működtek ugyan, de a nemzeti törekvések megnyilvánulásait elnyomták. A királydiktatúra ezzel nem oldotta meg a boszniai kérdést, csupán felszín alá szorította azt. Az 1930-as évek elején az állam hivatalosan a „jugoszláv nemzet” egységét hirdette, ami a gyakorlatban a szerb dominancia fenntartását jelentette, és ez a boszniai muszlimokat a szerb centralizmus ellenfeleivé tette.
A diktatúra nem hozta meg a várt stabilitást; az 1930-as években a horvát ellenzék (elsősorban a HSS és vezetője, Vladko Maček) egyre határozottabban követelte a horvát autonómiát. 1939. augusztus 26-án a kormányfő Dragiša Cvetković és Maček megkötötte a Cvetković–Maček megállapodást (Sporazum Cvetković–Maček), amely létrehozta a Horvát Banovinát (Banovina Hrvatska). Az új banovina a horvát történelmi területek mellett számos boszniai járást is magába foglalt, amelyekben a horvát (katolikus) lakosság jelentős részt alkotott. Ez a döntés a boszniai terület nemzeti alapon történő felosztásának első komoly, államilag szentesített lépése volt.
A JMO és a boszniai muszlim politikusok élesen tiltakoztak a Sporazum ellen, mert azt látták benne, hogy Bosznia-Hercegovina területét véglegesen felosztják a szerb és horvát nemzeti projektek között. A boszniai muszlim követelés egy autonóm Bosznia vagy legalább a boszniai területi integritás megőrzése volt, de ezt sem a belgrádi kormány, sem a horvát ellenzék nem támogatta. A Sporazum a szerb politikai életben is vitát váltott ki, mert sokan a szerb nemzeti érdekek elárulását látták benne. A boszniai szerbek attól tartottak, hogy a horvát autonómia a szerb településterület rovására bővül, és ez tovább növelte a nemzeti ellentéteket. A Sporazum így nem a jugoszláv válság megoldása, hanem annak elmélyítése lett; a boszniai terület felosztásának lehetősége a második világháború kitörésének idején már valós fenyegetésként jelent meg a régió lakói számára.
Az 1918–1941 közötti boszniai társadalom gazdasági értelemben az elmaradottság jeleit mutatta. Az iparosítás lassú és egyenetlen volt; a nagyobb városok – Szarajevó, Mostar, Tuzla, Banja Luka – a közigazgatás, a kereskedelem és a kisebb manufaktúrák révén növekedtek, de a vidéki lakosság túlnyomó többsége továbbra is mezőgazdaságból élt. A paraszti birtokok elaprózódtak, a technikai modernizáció alig haladt, és az adóterhek, valamint a rossz terméseredmények sok családot eladósítottak. A kivándorlás különösen az 1920-as években erősödött fel: boszniai férfiak tízezrei mentek az Egyesült Államokba, Dél-Amerikába és Nyugat-Európába, hogy a családjukat hazautalt pénzből támogassák. Ez a migráció nemcsak gazdasági, hanem társadalmi következményekkel is járt: a falvak elöregedtek, és a hagyományos családi minták átalakultak.
A nők helyzete a boszniai társadalomban a városi területeken fokozatosan javult az oktatás terjedésével, de a vidéki muszlim közösségekben a patriarchális rend továbbra is erős volt. A lányok iskoláztatása a városi középosztályban vált elfogadottá, míg a falvakban a nők munkacreje nélkülözhetetlen maradt a mezőgazdaságban. A vallási intézmények közül az Iszlám Közösség (bosnyákul Islamska vjerska zajednica) továbbra is működött, de az állam szekularizációs törekvései korlátozták a vallási jogszolgáltatást és az iskolai vallásoktatást. A muszlim értelmiség az újjászületés (bosnyákul preporod) mozgalom keretében próbálta erősíteni a vallási-kulturális identitást, és a diktatúra idején is fenntartotta az oktatási és kulturális intézmények egy részét.
A boszniai zsidó közösség, különösen a szarajevói szefárd zsidóság, a Habsburg-utódlás évtizedeiben polgári és gazdasági szempontból integrálódott, de az 1930-as években növekvő antiszemitizmussal szembesült. A jugoszláv állam hivatalosan nem folytatott antiszemita politikát ebben az időszakban, de a helyi társadalomban és a szélsőjobboldali mozgalmakban megjelentek a zsidóellenes hangok, ami a második világháború alatti tragikus fejlemények előjele volt. Hasonlóképpen a roma lakosságot a szegregáció és a társadalmi kirekesztés sújtotta, és ez a háború alatti üldözésük kontextusát is meghatározta.
Az első Jugoszlávia boszniai viszonyainak rekonstrukciójához több forráscsoport áll rendelkezésre, de mindegyiknek megvannak a korlátai. Az elsődleges források közé tartoznak a jugoszláv népszámlálási évkönyvek, különösen az 1921-es és az 1931-es összeírások, amelyek vallási kategóriákat használtak: ezek szerint Bosznia-Hercegovina lakosságának nagyjából 43%-a volt ortodox, mintegy 31%-a muszlim, és körülbelül 23%-a római katolikus. Ezek a számok azonban nem nemzeti azonosítást tükröznek, és a későbbi történészek vitatják, hogy a vallási adatok mennyire feleltethetők meg a nemzeti hovatartozásnak. A politikai folyamatokra vonatkozóan a parlament jegyzőkönyvei, a JMO programja és a korabeli sajtó fontos források, de ezek gyakran elfogultak, és a politikai csatározások tükrében értelmezendők.
A földreform pontos adatai bizonytalanok: a kisajátított birtokok nagyságára és a kártalanítás tényleges kifizetésére vonatkozó becslések jelentősen eltérnek. A szakirodalom által idézett számok gyakran politikai célokat szolgáltak, ezért érdemes óvatosan kezelni őket. A korszakkal kapcsolatos vitatott értelmezések közé tartozik a muszlim identitás megítélése: egyes szerb és horvát történetírások a boszniai muszlimokat a saját nemzeti közösségük részének tekintették, míg a bosnyák historiográfia a különálló nemzeti fejlődés folyamatosságát hangsúlyozza. Az emlékezetpolitikai vita abban is megmutatkozik, hogy az első Jugoszláviát a bosnyák emlékezet elsősorban a szerb centralizmus és a vallási elnyomás időszakaként tartja számon, míg a szerb emlékezet gyakran a délszláv integráció sikeres korszakát látja benne. A szövegben használt másodlagos irodalom – például Noel Malcolm, Ivo Banac, Marko Attila Hoare, John R. Lampe és Sabrina P. Ramet munkái – ezeket az ellentétes értelmezéseket különböző mértékben kezeli.