Az 1918. december 1-jén kikiáltott Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (szerbül/horvátul: Kraljevina Srba, Hrvata i Slovenaca, szlovénül: Kraljevina Srbov, Hrvatov in Slovencev) létrejötte a szerb politikai elitek számára a délszláv egyesítés beteljesülését jelentette, ám az új állam kezdettől fogva magában hordozta a központosítás, a nemzeti sokféleség és a gazdasági egyenlőtlenségek feszültségeit. Ez az alfejezet az 1918 és 1941 közötti időszakot tárgyalja, különös tekintettel a szerb elit szerepére, a nemzeti kérdés alakulására és az 1929 utáni gazdasági válság következményeire. A korszak megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy a későbbi jugoszláv államkísérletek és a 20. század végi konfliktusok gyökereit értelmezzük. A fejezet a A független Szerbia 1878–1912 részre épül, ahol a Szerb Királyság területi és politikai megerősödését mutattuk be; az itt tárgyalt időszak annak a folyamatnak a folytatása, amelyben a szerb államiság a délszláv egyesülés keretébe olvadt.
Az első világháború végén, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásával párhuzamosan a délszláv területeken több politikai központ is igényt tartott az új állam képviseletére. A zágrábi Nemzeti Tanács (Narodno vijeće) a Monarchia délszláv területeit képviselte, míg a Szerb Királyság a harcok során megerősödött hadseregével és diplomáciai támogatottságával a délszláv egyesítés motorjaként lépett fel. A Szerb Királyság hadserege 1918 őszén bevonult a Monarchia déli területeire, és jelenléte befolyásolta az egyesülési folyamatot. A genfi egyezmény (1918. november 9.) a szerb kormány és a zágrábi Nemzeti Tanács között átmeneti, föderatív jellegű államot irányzott elő, ám a szerb fél ezt hamarosan felülírta. December 1-jén a Sándor régensherceg (a későbbi I. Sándor király) nevében kikiáltották az egyesülést, és a központot Belgrádba helyezték. A dokumentált tény az egyesülés kikiáltása, ám az egyesülés pontos feltételei – különösen a föderalizmus és a centralizmus közötti választás – már a kezdetektől vitatott értelmezés tárgyát képezték.
Az új állam első kormányai a szerb Népi Radikális Párt (Narodna radikalna stranka) és a Demokrata Párt (Demokratska stranka) politikusaira támaszkodtak. Nikola Pašić, a radikálisok vezetője a centralizált állam elkötelezett híve volt, és a szerb államérdeket a délszláv egységgel azonosította. A szerb politikai osztályon belül azonban megosztottság volt: a demokrata Ljubomir Davidović a délszláv nemzeti egység liberálisabb értelmezését képviselte, míg a radikálisok egy része a szerb hagyományokra építő, erős központi államot támogatta. Az 1920. novemberi alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon a szerb pártok szerezték a legtöbb mandátumot, de a szlovén Szlovén Néppárt (Slovenska ljudska stranka) és a horvát Horvát Parasztpárt (Hrvatska seljačka stranka, HSS) is jelentős támogatottságot szerzett. A választásokat követően a Kommunista Párt (Komunistička partija Jugoslavije, KPJ) erős eredményt ért el, mire a kormányzat 1921-ben betiltotta, és ez a lépés a politikai rendszer autoriter jegyeit mutatta.
Az alkotmányozó nemzetgyűlés vitáit a horvát és szlovén képviselők egy részének bojkottja kísérte, mert ők a föderatív berendezkedést vagy legalább a horvát autonómiát követelték. Ennek ellenére 1921. június 28-án, a szerb nemzeti emlékezetben fontos Szent Vid napján (a rigómezei csata évfordulóján) elfogadták a Vidovdani alkotmányt (Vidovdanski ustav). Az alkotmány egységes, központosított államot hozott létre, a hatalmat a belgrádi kormányra és a szerb dinasztiára, a Karađorđević-házra ruházta. A hivatalos ideológia a „három törzsű nemzet” (szerbek, horvátok, szlovének) egységét hirdette, amelyben a nemzetiségi különbségek eltörlendőnek számítottak. A dokumentált tény az alkotmány elfogadása és annak centralista tartalma; a tudományos konszenzus szerint ez a berendezkedés a gyakorlatban a szerb politikai, katonai és adminisztratív elit dominanciáját eredményezte. A „szerb hegemónia” fogalma azonban emlékezetpolitikai töltetű: a horvát és más ellenzéki politikusok már a korszakban ezzel bírálták a szerb elit uralmát, míg a szerb oldal a délszláv egység és az állami stabilitás védelmeként tekintett a centralizmusra.
A szerb elit dominanciája nem csupán a politikai intézményekben mutatkozott meg. A hadsereg tisztikara túlnyomórészt a szerb hadsereg örököse volt, a közigazgatásban is a szerb tisztviselők voltak felülreprezentálva, és a Karađorđević-dinasztia legitimációja a szerb államisághoz kötődött. Ugyanakkor a szerb politikai közösség sem volt egységes: a belgrádi udvar és a pártok közötti hatalmi harcok, a radikálisok belső megosztottsága, valamint a szerb értelmiség egy részének nyitottsága a föderatív megoldásokra azt mutatják, hogy a „szerb álláspont” korántsem volt monolitikus.
Az 1921 és 1928 közötti parlamenti időszakot a szerb pártok közötti versengés és a nem szerb politikai erők növekvő elégedetlensége jellemezte. A horvát Horvát Parasztpárt Stjepan Radić vezetésével a horvát autonómiát és a föderalizmust követelte, és időnként a parlamenten kívüli ellenállás eszközeihez nyúlt. Radić 1925-ben elismerte a monarchiát, és belépett a kormányba, de a horvát–szerb politikai közeledés törékenynek bizonyult. A szerb politikai elit egy része a horvát követeléseket a délszláv állam szétverésére irányuló törekvésnek látta, míg a horvát politikusok a szerb centralizmust a horvát nemzeti lét felszámolásaként értelmezték.
A feszültség csúcspontját az 1928. június 20-i belgrádi parlamenti merénylet jelentette, amikor Puniša Račić, a szerb radikális párt képviselője a nemzetgyűlés épületében agyonlőtt két horvát képviselőt, és súlyosan megsebesítette Stjepan Radićot, aki később belehalt sérüléseibe. A merénylet dokumentált ténye a parlamenti politika erőszakos szétesését jelzi; annak politikai értelmezése azonban vitatott: egyes történészek a szerb szélsőséges nacionalizmus kifejeződését látják benne, mások a parlamentáris rendszer általános válságának tüneteként értékelik, amelyben a horvát bojkott és a szerb pártok hatalmi harcai is szerepet játszottak.
A parlamenti patthelyzetre és a Radić-gyilkosságra válaszul I. Sándor király 1929. január 6-án felfüggesztette a Vidovdani alkotmányt, feloszlatta a nemzetgyűlést, és bevezette a királyi diktatúrát (szerbül/horvátul: Šestojanuarska diktatura, a „hatodiki diktatúra”). Az állam nevét Jugoszláv Királyságra (Kraljevina Jugoslavija) változtatták, és a kormányzat a „jugoszláv nemzet” (jugoslovenstvo) egységének megteremtését tűzte ki célul. A diktatúra élén kezdetben Petar Živković tábornok, a király közeli bizalmasa állt, aki a hadseregre és a centralista bürokráciára támaszkodott.
A diktatúra egyik legfontosabb intézkedése a közigazgatási reform volt: az országot kilenc bánságra (banovina) osztották, amelyek határait úgy húzták meg, hogy mesterségesen keresztezzék a történelmi és etnikai határokat. A szerb többségű területeket is felosztották, de a gyakorlatban a szerb elit dominanciája fennmaradt. Az 1931. szeptember 3-án királyi rendelettel (oktrojálva) bevezetett új alkotmány névleg parlamentáris vonásokat tartalmazott, ám a választójogot korlátozták, a kormányt továbbra is a királyi udvar irányította, és a nyílt politikai versenyt ellehetetlenítették. A dokumentált tény maga az alkotmány kiadása és a bánságok létrehozása; a tudományos konszenzus szerint a diktatúra a délszláv egységet felülről, erőszakkal kívánta megteremteni, és ezzel inkább elmélyítette a nemzeti ellentéteket.
A királyi diktatúra időszakában a macedón és albán kérdés is kiéleződött. A macedón szlávok hivatalosan délszerbeknek számítottak, és a Belső Macedón Forradalmi Szervezet (Vnatrešna makedonska revolucionerna organizacija, VMRO) ellen a belgrádi kormány kemény megtorlást alkalmazott. Ugyanakkor a VMRO bolgár irredenta kapcsolatai miatt a szerb hatóságok a bolgár befolyás letörésére törekedtek. Koszovóban az albán lakosságot fokozott szerb telepespolitikával és diszkriminációval sújtották, ami az albán ellenállást erősítette. Ez a politika a független Szerbia 1878–1912 alfejezetben tárgyalt, a Balkán-háborúk utáni szerb terjeszkedés következménye volt, és hosszú távon hozzájárult a koszovói konfliktus későbbi kiéleződéséhez.
A diktatúra külpolitikai következményeit is figyelembe kell venni. I. Sándor király a kisantant révén Romániával és Csehszlovákiával szövetségi rendszert épített Franciaország támogatásával; ez a szerb politika hagyományos antantorientációját tükrözte. Ugyanakkor Olaszország revíziós törekvései és a magyar, valamint bolgár területi követelések állandó külső nyomást jelentettek. A királyi diktatúra elnyomó intézkedései a horvát és macedón szélsőséges nacionalizmus erősödéséhez vezettek, és ezek a mozgalmak külföldi támogatásra is szert tettek. 1934. október 9-én Marseille-ben a macedón VMRO és a horvát Usztasa (Ustaša) mozgalom közös merényletében meggyilkolták I. Sándor királyt. A merénylet dokumentált ténye a politikai erőszak nemzetközi dimenzióját mutatja; annak megítélése, hogy a diktatúra mennyiben provokálta ki a szélsőségeket, vitatott értelmezés tárgya.
Sándor király halála után a kiskorú II. Péter király nevében régenstanács kormányzott, amelynek tényleges irányítója Pál herceg lett. A Milan Stojadinović vezette kormány (1935–1939) a gazdasági válságból való kilábalásra és a nemzetközi helyzet kezelésére koncentrált. Stojadinović a szerb radikálisok örököseként a centralista hagyományt képviselte, ám fokozatosan a tengelyhatalmak felé közeledett, mivel Németország és Olaszország gazdasági és politikai befolyása nőtt a térségben. A belső feszültségek azonban továbbra sem oldódtak meg.
A horvát kérdés rendezésére irányuló tárgyalások 1939 augusztusában vezettek a Cvetković–Maček egyezményhez (Sporazum Cvetković–Maček). Az egyezmény létrehozta a Horvát Bánságot (Banovina Hrvatska), amely széles autonómiát kapott, és magában foglalta a horvát többségű területek mellett bosznia-hercegovinai részeket is. Ivan Šubašić lett a horvát bán. Az egyezmény dokumentált ténye a jugoszláv államszerkezet föderatív irányba történő módosítása. Ugyanakkor a megállapodás sem a horvát, sem a szerb oldalon nem teremtett tartós elégedettséget: a horvát szélsőségesek a teljes függetlenséget hiányolták, míg a szerb politikai elit egy része a szerb nemzeti érdekek feladását látta benne. A szerbek ugyanis az új határok között szétszórtan éltek, és a horvát autonómia mintát jelentett a további föderalizálásra, ami a szerb nemzeti egység felbomlásának rémét vetítette előre. Ez az úgynevezett „szerb kérdés” a korszak végére a jugoszláv politikai viták középpontjába került.
A nemzetközi nyomás 1940–1941-ben vált kritikussá. A tengelyhatalmak térnyerése és a balkáni német–olasz befolyás arra kényszerítette a belgrádi kormányt, hogy 1941. március 25-én aláírja a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozást. Két nappal később, március 27-én azonban szerb tisztek és politikusok puccsot hajtottak végre, megdöntötték a kormányt, és II. Pétert nagykorúvá nyilvánították. A puccs dokumentált ténye a szerb elit egy részének a tengelyhatalmakkal szembeni ellenállását mutatja; ennek értelmezése azonban összetett: a puccs mögött a szerb nemzeti büszkeség, a kisantant hagyománya és a jugoszláv egység védelme állt, de a lépés kiváltotta Hitler azonnali megtorlási parancsát, ami a királyság 1941 áprilisi szétzúzásához vezetett. Ez már a második világháború és a megszállás időszakába vezet át, amelyet a következő alfejezet tárgyal.
Az új állam gazdasági integrációja rendkívül nehézkes volt. A háború utáni helyreállítás, a korábban eltérő vám- és jogrendszerek egyesítése, valamint a külföldi adósságok terhe súlyosan érintette az államháztartást. Az 1920-as évek elején végrehajtott földreform felosztotta a nagybirtokokat, és kedvezett a paraszti kisbirtoknak, ám a parasztság többsége tőkehiánnyal és eladósodottsággal küzdött. Szerbia gazdasága továbbra is alapvetően mezőgazdasági jellegű maradt, a fejlettebb szlovén és horvát területekhez képest ipara elmaradottabb volt. A dokumentált tény a földreform és a regionális egyenlőtlenségek fennállása; a gazdasági adatok azonban gyakran becsléseken alapulnak, és a korszak statisztikai rendszere nem volt egységes.
Az 1929–1933-as nagy gazdasági világválság súlyosan érintette a jugoszláv gazdaságot. A mezőgazdasági árak drasztikusan zuhantak, a paraszti jövedelmek összeomlottak, és a kényszerárverezések tömegeket sodortak a nyomorba. A munkanélküliség nőtt, a bankválság tovább rontotta a hitelhez jutást. A válság hatásai különösen Szerbia agrárvidékeit sújtották, ahol a paraszti lakosság az össznépesség nagy többségét alkotta. A kormányzat protekcionista intézkedésekkel és a külkereskedelem állami ellenőrzésével próbálta mérsékelni a visszaesést, de a kilábalás lassú volt, és a regionális különbségek tovább nőttek.
A társadalom szerkezete is ellentmondásos képet mutatott. A lakosság túlnyomó része vidéken élt, a paraszti réteg politikai öntudata azonban eltérően fejlődött a különböző nemzeti közösségekben. A városi munkásság, az értelmiség és a tisztviselőréteg a politikai élet aktív szereplője volt, ám a nemzeti hovatartozás gyakran meghatározta a társadalmi helyzetet is. Az oktatásban a hivatalos jugoszláv nemzeti egység ideológiája érvényesült, miközben a nemzeti nyelvek és kultúrák kérdése állandó vitákat gerjesztett. Az egyházak – az ortodox, a katolikus és az iszlám közösségek – fontos társadalmi és politikai szereplők maradtak, és a nemzeti identitások megerősítésében is kulcsszerepet játszottak.
A szerb politikai elit számára az első Jugoszlávia a szerb nemzeti célok beteljesítését jelentette, ám ez a siker hamarosan a hegemónia vádjával fonódott össze. A szerb radikálisok és demokraták közötti versengés, majd a királyi diktatúra bevezetése a szerb politikai osztály belső törésvonalait is felszínre hozta. A szerb értelmiség egy része – különösen a demokrata Svetozar Pribićević, aki később a horvátokkal szövetkezett – bírálta a szerb nacionalizmus túlkapásait, és a délszláv egység föderatív értelmezését támogatta. Ez a belső vita fontos jelzés arra, hogy a szerb társadalom nem volt egységes a jugoszláv állam jellegének megítélésében.
A szerb parasztság, amely a válság terheit leginkább viselte, gyakran a központi állam intézkedéseivel szemben érzett csalódottságot, miközben a szerb nemzeti büszkeség és a háborús áldozatok emlékezete erős érzelmi kötődést teremtett a monarchiához. A szerb politikai vezetés ugyanakkor a központosítást a rend és a stabilitás zálogának tekintette, és a horvát, szlovén vagy macedón autonómiatörekvéseket a délszláv egység megbontására irányuló lépésként értelmezte. Ez a perceptuális szakadék a nemzeti kérdés kezelését szinte lehetetlenné tette, és hozzájárult a korszak végét jellemző politikai radikalizálódáshoz.
A szerb elit emlékezetpolitikája is formálódott ebben az időszakban: az első világháború szerb áldozatainak emlékezete, a balkáni háborúk hősiessége és a délszláv egyesítés történeti küldetése a hivatalos narratíva részévé vált. Ez az emlékezetpolitikai konstrukció később, a 20. század végén is újraaktiválódott, ezért a korszak értékelésénél különösen fontos a dokumentált tény és a mitizáló interpretáció szétválasztása.
Az első Jugoszlávia történetének rekonstrukciójához elsődleges forrásként szolgálnak az 1921. évi Vidovdani alkotmány, az 1931. évi oktrojált alkotmány, a Cvetković–Maček egyezmény szövege, valamint a korszak parlamenti jegyzőkönyvei és minisztertanácsi iratai. A statisztikai adatokat az 1921. és 1931. évi népszámlálások, illetve a jugoszláv statisztikai évkönyvek szolgáltatják, de ezek kategóriái nem felelnek meg a mai nemzetiségi fogalmaknak; a vallási és nyelvi adatokból való nemzetiségi következtetések ezért bizonytalanok. A korszak gazdasági mutatói gyakran becsléseken alapulnak, és a regionális bontásban is jelentős hiányosságok vannak.
A másodlagos szakirodalomban a korszak megítélése éles viták tárgya. Ivo Banac The National Question in Yugoslavia (1984) című munkája a „szerb hegemónia” értelmezését mélyítette el, míg Stevan K. Pavlowitch A History of the Balkans 1804–1945 (1999) című kötete a szerb politikai elit belső dilemmáit is hangsúlyozza. Dejan Djokić Elusive Compromise: A History of Interwar Yugoslavia (2007) című könyve a kompromisszumok kudarcát elemzi, John R. Lampe Yugoslavia as History (1996) című munkája pedig a gazdasági és társadalmi folyamatokra helyezi a súlyt. Az interwar Jugoszlávia értékelése a mai nemzeti történetírásokban is eltérő: a szerb történetírás egy része a délszláv egység védelmezőjeként tekint a korabeli szerb elitre, míg a horvát és más nemzeti historiográfiák a centralista elnyomást hangsúlyozzák. Ez az emlékezetpolitikai szembenállás még a tudományos munkákban is tükröződik, ezért az olvasónak érdemes a források eredetét és a szerző pozícióját is figyelembe vennie.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartozik a királyi diktatúra értékelése: egyes értelmezések szerint a diktatúra a parlamenti rendszer működésképtelensége miatt szükségszerű válasz volt, mások szerint a szerb elit hegemóniájának biztosítását szolgálta. Hasonlóképpen vitatott az 1939-es Cvetković–Maček egyezmény hosszú távú hatása: egyesek szerint a föderalizálás felé mutató egyetlen reális lépés volt, mások szerint a szerb nemzeti érdek feladása és a további széthullás előjele. Az 1928-as parlamenti merénylet és a szerb politikai erőszak háttere is részben feltáratlan, mert a résztvevők későbbi elmondásai és a korabeli dokumentumok ellentmondásosak.