Az első világháborút lezáró rendezés alapvetően átrendezte a Balkán politikai térképét. Az 1913-as bukaresti béke által Szerbiához csatolt, a háború alatt bolgár megszállás alatt álló Vardar-Macedónia területe 1918 decemberétől az újonnan létrejött Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (Kraljevina Srba, Hrvata i Slovenaca, 1929-től Jugoszláv Királyság) része lett. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan illeszkedett ez a soknemzetiségű, déli perifériának számító régió a centralizált jugoszláv államba, milyen politikát folytatott Belgrád a helyi lakossággal szemben, hogyan működött a Belső Macedón Forradalmi Szervezet (VMRO) ellenállása, és milyen társadalmi-gazdasági viszonyok jellemezték a térséget a második világháború kitöréséig. A kérdés azért kulcsfontosságú, mert a két világháború közötti időszak politikája – a szerb asszimilációs törekvések, a bolgár irredentizmus és a macedón identitás csíráinak megjelenése – közvetlenül megalapozta a második világháború alatti megszállást, a macedón államiság 1944-es kikiáltását, és mindmáig ható emlékezetpolitikai vitákat hagyott maga után. A fejezet az A macedón kérdés és a Balkán-háborúk alfejezetben tárgyalt területi vitákból indul ki, de a hangsúlyt a háború utáni államépítés és a helyi társadalom viszonyára helyezi.
A Vardar-Macedónia néven ismert terület – a Vardar folyó völgye, körülötte hegyvidékekkel – a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság déli részén helyezkedett el. A régió nem alkotott önálló közigazgatási egységet: az 1921-es vidovdani alkotmány centralizált államberendezkedést hozott létre, amelyben a történelmi tartományok nem rendelkeztek autonómiával. A terület több okrugra (körzetre) oszlott, amelyek közvetlenül a belgrádi kormány ellenőrzése alatt álltak. Az 1929-es királyi diktatúra bevezetése után az országot kilenc bánságra (banovina) osztották, és a mai Észak-Macedónia területének nagy része a Vardar Bánság (Vardarska banovina) része lett, székhelye Szkopje (Skopje) volt (Kislexikon: 43; Banac, 1984: 311). Fontos jelezni, hogy a bánság határai szándékosan nem követték a történelmi vagy etnikai határokat: a szerb kormányzat a közigazgatási beosztással is a délszláv egységet, illetve a szerb dominanciájú állam területi integritását kívánta megerősíteni.
A királyi Jugoszlávia hivatalos ideológiája szerint a szerbek, horvátok és szlovének egyetlen „háromnevű nemzetet” alkottak, a macedónok pedig nem számítottak önálló nemzetiségnek. A belgrádi kormányzat a Vardar-Macedóniát „Dél-Szerbiának” (Južna Srbija) nevezte, a helyi szláv lakosságot pedig szerbnek tekintette. Ez a felfogás nem pusztán retorika volt: az állam a közigazgatásban, az oktatásban, az egyházszervezetben és a kultúrpolitikában is következetesen a szerb nemzeti narratívát érvényesítette. A régióban a szerb ortodox egyház vette át a korábbi Ohridi Érsekség (Ohridska arhiepiskopija) és a Peći Patriarchátus (Pećka patrijaršija) területének egyházi fennhatóságát, amelyet az 1920-as egyházi egyesítés során a szerb pátriárka alá rendeltek. A helyi papság egy része ellenállt, de a bolgár egyház befolyása is megmaradt, ami a lojalitások bonyolult hálóját hozta létre (Poulton, 1995: 74–76).
A délszerbiai politika legvitatottabb eleme az asszimilációs törekvés volt, amelynek célja a helyi szláv lakosság szerb nemzeti tudatának megteremtése vagy megerősítése. Ennek eszközei között szerepelt a szerb nyelv kizárólagos használata az oktatásban és a közigazgatásban, a szerb történelem és irodalom oktatása, a szerb állami ünnepek és szimbólumok bevezetése, valamint a helyi nyelvjárások, szokások és a bolgár kulturális hatások háttérbe szorítása. A tankönyvekben a macedón területet „Ó-Szerbiaként” (Stara Srbija) ábrázolták, amelyet átmenetileg az oszmán uralom szakított el az anyaországtól, de amelynek lakossága lényegében szerb. Ezt a narratívát egyes szerb tudósok, például Jovan Cvijić geográfus is támogatta, aki a balkáni népek pszichológiai és földrajzi tipológiájában a macedón szlávokat „floating mass”-ként (lebegő tömegként) írta le, akiknek nincs kiforrott nemzeti tudatuk, ezért a szerb nemzeti integráció természetes folyamat (Cvijić, 1918: 320–321). Ez az elméleti keret igazolta a szerb állam számára, hogy a macedóniai szlávokat nem kisebbségként, hanem integrálandó szerbként kezelje.
A dokumentált tények közé tartozik, hogy az 1920-as években a szerb hatóságok bezárták a bolgár iskolákat és kulturális intézményeket, és megakadályozták a bolgár egyházi szervezetek működését. A Szent Száva Társaság (Društvo Sv. Save) és más szerb nemzeti szervezetek aktívan részt vettek a szerb identitás terjesztésében: iskolákat, olvasóköröket és templomokat alapítottak, tanítókat és papokat hoztak Szerbiából. Az 1921-es népszámlálás a Vardar-Macedónia területén élő szláv lakosság döntő többségét szerbnek, kisebb részét bolgárnak minősítette; ezek az adatok azonban erősen vitatottak, mivel a népszámlálás kategóriáit és a kérdezőbiztosok gyakorlatát a szerb állam érdekei szerint alakították ki. A bolgár források a helyi szláv lakosság túlnyomó részét bolgárnak tekintették, a későbbi macedón történetírás pedig macedónnak. A három álláspont a mai napig verseng egymással, ami jól mutatja, hogy a 20. század elején a nemzeti identitás kategóriái mennyire képlékenyek voltak (Banac, 1984: 307–310; Jelavich, 1983: 91–93).
A vitatott értelmezések között tartjuk számon azt a kérdést, hogy a szerb asszimilációs politikát milyen mértékben támogatta a helyi lakosság. Egyes történészek szerint a paraszti társadalom jelentős része közömbös volt a nemzeti címkékkel szemben, és elsősorban a helyi, vallási és regionális identitás (például a faluhoz, a klánhoz, az ortodox egyházhoz való kötődés) határozta meg önképét. Mások arra mutatnak rá, hogy a szerb államnak sikerült megnyernie a helyi elit egy részét, különösen azokat, akik az oszmán korban a szerb egyházhoz vagy a szerb nemzeti mozgalomhoz kötődtek. A bolgár és később a macedón nemzeti történetírás ezzel szemben a szerb politikát erőszakos asszimilációként írja le, amely elnyomta a helyi lakosság természetes bolgár vagy éppen macedón nemzeti fejlődését. A forráskiadás hiánya és a korabeli statisztikák bizonytalansága miatt a kérdés nem dönthető el végérvényesen; a történészi konszenzus azonban abban egyetért, hogy a szerb integrációs politika a régióban széles körű elégedetlenséget szült, és hozzájárult a VMRO ellenállásához (Poulton, 1995: 84–88; Rossos, 2008: 135–140).
A Belső Macedón Forradalmi Szervezet (VMRO; macedónul Vnatrešna Makedonska Revolucionerna Organizacija, bolgárul Vǎtrešna Makedonska Revoljucionna Organizacija) az 1890-es években jött létre, és az oszmán uralom alatt Szaloniki központtal működött. Az A macedón kérdés és a Balkán-háborúk alfejezetben tárgyalt harcok után a szervezet súlypontja a bolgár és a szerb uralom alá került területekre helyeződött át. A két világháború közötti időszakban a VMRO fő bázisa a Bulgáriához tartozó Pirini-Macedónia volt, székhellyel a mai Blagoevgradban (akkor Gorna Džumaja). A szervezet célja a macedón területek egyesítése volt egy autonóm vagy független államban, de a szervezet belső frakcióharcai és a bolgár kormányhoz fűződő szoros kapcsolata miatt a célkitűzések gyakran ködösek maradtak. A VMRO jobbszárnya Todor Alekszandrov és később Ivan Mihajlov vezetésével gyakorlatilag a bolgár nemzeti érdekek eszközévé vált, míg a balszárny a macedón autonómia mellett a balkáni föderáció eszméjét is felkarolta. A szervezet nem volt egységes, és a „macedón ügy” képviselete mellett gyakran banditizmushoz, zsaroláshoz és politikai gyilkosságokhoz folyamodott (Banac, 1984: 318–324; Rossos, 2008: 142–148).
A Vardar-Macedóniában a VMRO komitácsi hálózatokat tartott fenn, amelyek a hegyvidéki falvakban és a határ menti területeken működtek. A szerb hatóságok a VMRO-t terroristaszervezetként kezelték, és a jugoszláv hadsereg (később a csendőrség) rendszeres razziákat tartott a feltételezett támogatók ellen. A VMRO viszont 1920-ban és 1921-ben több merényletet hajtott végre szerb tisztviselők és politikusok ellen, valamint bombatámadásokat szervezett Szkopjéban. A legismertebb akció az 1923-as sztipjei merénylet volt, amelyben a VMRO fegyveresei meggyilkoltak több szerb hivatalnokot; a válasz a szerb hatóságok részéről kollektív megtorlás volt. Az erőszakhullám kölcsönös: mindkét oldal követett el atrocitásokat a civil lakosság ellen, amit a korabeli jelentések és későbbi visszaemlékezések is alátámasztanak. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a VMRO 1924-ben a negyedi kongresszusán átmenetileg a balszárny került többségbe, és a szervezet együttműködési megállapodást kötött a Kominternnel, amely elismerte a macedón nemzet létét és az egyesült Macedónia jelszavát. Ez a fordulat azonban rövid életű volt: Alekszandrovot 1924 augusztusában meggyilkolták, és a jobbszárny Mihajlov vezetésével visszaszerezte az irányítást, eltávolítva a balszárnyat és felmondva a kommunista kapcsolatot (Poulton, 1995: 88–96; Daskalov & Marinov, 2013: 335–337).
A VMRO tevékenységének megítélése a mai napig megosztott. A bolgár történetírás gyakran bolgár nemzeti szabadságharcosként ábrázolja a szervezetet, míg a macedón történetírásban – különösen a függetlenség után – a VMRO-t a macedón nemzeti mozgalom előfutáraként, de megosztott és ellentmondásos szervezetként értékelik. A szerb történetírás hagyományosan terroristaként és bolgár irredentista eszközként írja le. Az akadémiai konszenzus szerint a VMRO a macedón kérdés radikalizálódásában és a régió destabilizálásában játszott szerepe miatt meghatározó, de a szervezet ideológiai profilja és a helyi lakossághoz fűződő viszonya további forrásfeltárást igényel. A szervezet erőszakos módszerei, a bolgár állammal való szoros összefonódása és a belső frakcióharcok miatt a „nemzeti felszabadító mozgalom” címke problematikus (Banac, 1984: 324–328; Rossos, 2008: 148–153).
A Vardar-Macedónia a királyi Jugoszlávia egyik legszegényebb, legelmaradottabb régiója volt. Az 1920-as és 1930-as években a lakosság túlnyomó többsége, becslések szerint 80–85 százaléka, mezőgazdaságból élt, gyakran önellátó családi gazdaságokban. A termőföld minősége a hegyvidéki területeken gyenge volt, a völgyekben pedig a malária és a rossz vízgazdálkodás nehezítette a földművelést. A régióban a modern ipar csak nyomokban volt jelen: Szkopjéban és Bitolában (Bitola) működött néhány kisebb feldolgozóüzem, gőzmalom és dohányfeldolgozó. A vasúthálózat a Vardar völgyében haladó 1874-es Szaloniki–Szkopje–Mitrovica vonalra (később a Belgrád–Szkopje–Szaloniki fővonal része) és annak szárnyvonalaira korlátozódott, ami a régiót egy tranzitfolyosó szerepére kárhoztatta. Az urbanizáció alacsony maradt: az 1931-es népszámlálás szerint Szkopje lakossága körülbelül 64 000 fő volt, Bitoláé 33 000, Prilepé 21 000, míg a többi település többsége falusi jellegű maradt (Daskalov & Marinov, 2013: 278–280; Kislexikon: 58). Ezek a számok a népszámlálási kategóriák bizonytalansága miatt csak közelítő értékként kezelendők.
A társadalmat a családi házközösség (zadruga) intézménye, a falusi közösségek és a rokonsági hálózatok szervezték. Az oszmán korból örökölt földbirtokviszonyokat az 1918 utáni földreform részben átalakította: a szerb állam földet osztott a szerb telepeseknek és a helyi, főként szerbnek elismert parasztoknak, de a reform végrehajtása lassú és egyenlőtlen volt. A korábban cifliknek nevezett nagybirtokok egy része a helyi muszlim, albán és török földtulajdonosok kezén volt, akik közül sokan az 1912–1913-as háborúk és az azt követő erőszakhullám miatt elhagyták a régiót vagy Törökországba emigráltak. A helyi muszlim lakosság (albánok, törökök, szláv muzulmánok) a szerb állam vallási és nemzeti politikájának kettős nyomása alatt élt: egy részük kivándorolt, mások a jugoszláv állam keretei között próbáltak boldogulni, de politikai képviseletük minimális volt. Az 1930-as évekbeli jugoszláv–török egyezmények keretében további, részben önkéntes, részben kényszerű muszlim kivándorlás zajlott Törökországba (Poulton, 1995: 99–101; Jelavich, 1983: 169–172).
A nők társadalmi helyzete a régióban a hagyományos patriarchális rend szerint alakult: a nők többsége a háztartásban és a mezőgazdaságban dolgozott, iskoláztatásuk korlátozott volt, különösen a falvakban. A városi polgári rétegekben a két világháború között megjelentek az első női egyesületek és a női folyóiratok, de ezek hatóköre szűk maradt. A zsidó közösség jelentős része Szkopjéban és Bitolában élt, és főként kereskedelemből, kézművességből élt; a helyi szefárd zsidóság a maga ladino nyelvű kultúrájával a városi társadalom szerves része volt. A roma közösségek a városok peremén és a falvakban éltek, gyakran idénymunkából és zenélésből. A vlach (aromán) kereskedők, akik a 19. században jelentős szerepet játszottak a balkáni kereskedelemben, az 1918 utáni határmódosítások következtében családi hálózataik egy részét elveszítették, és egy részük Romániába vagy Görögországba települt át (Daskalov & Marinov, 2013: 330–333).
Az oktatás volt az asszimilációs politika egyik legfontosabb terepe. A szerb hatóságok bezárták a bolgár iskolákat, és a tanítás kizárólag szerb nyelven folyt. Az 1920-as években a tankönyvek és tantervek a szerb nemzeti kánont közvetítették: a macedón területet „Dél-Szerbiaként” írták le, a helyi nyelvjárásokat a szerb nyelv déli változatainak tekintették. A bolgár kulturális intézményeket, olvasóköröket és a bolgár exarchátus iskoláit felszámolták. A helyi értelmiség egy része, különösen azok, akik bolgár vagy szerb iskolákban tanultak, a szerb állam alkalmazásában talált megélhetést: tanítók, papok, hivatalnokok lettek, ami a lojalitás és a kényszer bonyolult keverékét hozta létre. Az 1930-as években a Szkopjei Bölcsészettudományi Kar alapítása (1946-ban egyetemmé bővítve) a szerb kulturális hegemónia intézményesítésének egyik lépése volt (Rossos, 2008: 155–158).
A macedón identitás ebben az időszakban nem volt egységes, és nem felelt meg a mai nemzeti kategóriáknak. A helyi szláv lakosság önmeghatározása rétegekben írható le: vallási (ortodox), regionális (például bitolai, szkopjei, tikveši), nyelvi (a helyi dialektusok), és csak ezután következett a nemzeti hovatartozás kérdése, amelyet a szerb és a bolgár állam egyaránt a maga javára próbált alakítani. A bolgár kormányzat a VMRO-n és az egyházon keresztül szintén igyekezett fenntartani a bolgár nemzeti tudatot, míg a Komintern 1934-es határozata a macedón nemzet és nyelv elismerését szorgalmazta. Ez a határozat hosszú távon a jugoszláv kommunisták számára vált hivatkozási alappá, de a két világháború között a helyi lakosság körében korlátozott visszhangot kapott. A macedón nyelv kodifikálására csak 1944–1945-ben került sor, ami azt jelzi, hogy a nyelvi standardizáció a politikai államépítés későbbi terméke (Daskalov & Marinov, 2013: 340–344).
A két világháború közötti időszak a Vardar-Macedóniában a nacionalista feszültségek kiéleződésével és a társadalmi elégedetlenség növekedésével zárult. A Jugoszláv Kommunista Párt (KPJ) az 1930-as években kezdte megszervezni macedóniai alapszervezeteit, és a Komintern 1934-es macedón határozata alapján a macedón nemzet elismerését hirdette. A párt népszerűsége azonban a háború előtt csekély maradt; a helyi parasztság nagy része apolitikus volt, a VMRO pedig a pristinai merényletek és a belső leszámolások miatt hitelét vesztette. Az 1941-es jugoszláv összeomlás után a terület nagy részét Bulgária annektálta, nyugati peremét Olaszország Albániához csatolta, és a megszálló bolgár hatóságok a szerb korszakhoz hasonló erőszakos nemzetépítésbe kezdtek, ezúttal bolgár irányba. A kommunista partizánmozgalom, amely 1943-tól erősödött meg, a macedón nemzeti slogant is zászlajára tűzte, és az 1944. augusztusi ASNOM (Antifašističko sobranie na narodnoto osloboduvanje na Makedonija) ülésén kikiáltotta a macedón államiságot. Ez a fordulat közvetlenül a két háború közötti állapotokra adott válaszként értelmezhető (Poulton, 1995: 105–110; Rossos, 2008: 160–168).
A két világháború közötti Vardar-Macedónia történetének rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik, de ezek egyenetlenül maradtak fenn és részben ellentmondanak egymásnak. Az elsődleges források közé tartoznak a jugoszláv állam hivatalos dokumentumai: népszámlálási ívek (1921, 1931), közigazgatási jelentések, rendőrségi akták, iskolai tantervek, törvények és rendeletek. A VMRO tevékenységéhez a szervezet belső dokumentumai (kongresszusi jegyzőkönyvek, körlevelek, röplapok), a szerb és bolgár belügyminisztérium jelentései, valamint a korabeli sajtó nyújtanak támpontot. A nemzetközi források közül a Népszövetség kisebbségi petíciói, a brit és francia konzuli jelentések, valamint a Carnegie Alapítvány 1913-as és későbbi jelentései is fontosak. A helyi társadalom mindennapjaira a falusi krónikák, a családi levelezések, a visszaemlékezések és a néprajzi gyűjtések világítanak rá, de ezek többsége a második világháború után keletkezett, így az utólagos értelmezés torzíthat (Banac, 1984: 325–327; Daskalov & Marinov, 2013: 278–281).
A legnagyobb bizonytalanság a népességi és etnikai adatokra vonatkozik. Az 1921-es és 1931-es jugoszláv népszámlálás a szláv lakosságot a szerb kategóriában vette fel, a macedón vagy a bolgár kategóriát nem engedte meg. A bolgár források ezzel szemben a Vardar-Macedónia lakosságának túlnyomó részét bolgárnak minősítették. A mai macedón történetírásban a két világháború közötti időszakot a szerb elnyomás koraként tárgyalják, és a macedón nemzeti tudat meglétét a szerb asszimilációs politika ellenére is hangsúlyozzák. Ezt az álláspontot a források nem mindig támasztják alá egyértelműen; a nemzeti identitás folyékony és szituatív volt. A VMRO áldozatainak és a szerb megtorlásoknak a pontos száma nem ismert, a becslések széles skálán mozognak, és a korabeli propaganda mindkét oldalon torzított. Az alfejezetben szereplő számszerű adatok (például a városi lakosság nagysága) a népszámlálásokból származnak, de a kategóriák és a népszámlálási gyakorlat bizonytalansága miatt óvatosan kezelendők (Poulton, 1995: 84–88; Rossos, 2008: 135–140).
A történetírásban máig vitatott, hogy a két világháború közötti szerb politikát asszimilációnak, integrációnak vagy kolonizációnak nevezzük-e. Egyes szerb történészek szerint a régióban a szerb állam modernizációt és civilizációs fejlődést hozott, míg a bolgár és macedón történetírás szerint az elnyomás és a nemzeti lét elfojtása volt a meghatározó. Az akadémiai konszenzus a két szélsőség között helyezkedik el: a szerb állam centralizációs és homogénező politikája kétségtelenül jelen volt, de a helyi lakosság válaszreakciói sokfélék voltak. A VMRO szerepét illetően hasonló a helyzet: a szervezet nem írható le egyszerűen sem felszabadítóként, sem terroristaként; tevékenysége a bolgár állam érdekeihez, a belső frakcióharcokhoz és a régió geopolitikai helyzetéhez kötődött. A macedón identitás kialakulásának időpontja szintén tudományos vita tárgya: a mai macedón történetírás hajlamos a nemzeti tudat folyamatosságát hangsúlyozni, míg a nemzetközi kutatás egy része a 20. századi intézményesülést (iskola, egyház, állam) emeli ki. A könyv ezért a két világháború közötti időszakot a nemzeti identitások küzdelmének és átalakulásának, nem pedig egy eleve adott macedón nemzeti történelem egyszerű fejezeteként tárgyalja (Banac, 1984: 328–330; Daskalov & Marinov, 2013: 340–345).