1941 tavaszán a macedóniai régió területe ismét birodalmi érdekszférák metszéspontjába került. A két háború közötti Vardar-Macedónia A jugoszláv Bosznia és az első Jugoszlávia A függetlenség keretében a szerb uralom alatt élt; most a tengelyhatalmak szétosztották a térséget. A bolgár és német megszállás, a kibontakozó partizánmozgalom, majd az 1944-es ASNOM-gyűlés olyan eseménysort alkotott, amely máig meghatározza a macedón nemzeti történeti tudatot. E fejezet azt mutatja be, hogyan vált a háború alatti ellenállás és a jugoszláv föderációs terv a modern macedón államiság politikai alapjává, és miért vitatott mind a mai napig ennek a folyamatnak az értelmezése.
A bolgár megszállás jellege alapvetően eltért a szerb vagy görög területeken alkalmazott német gyakorlattól. Bulgária a régiót nem csupán megszállt, hanem a bolgár nemzeti tér „felszabadított” részeként kezelte. A bolgár hatóságok azonnal hozzáláttak a bolgár közigazgatás, a bolgár nyelvű oktatás és a bolgár ortodox egyházjog bevezetéséhez. A helyi lakosságot bolgár állampolgárnak nyilvánították, a szerb telepeseket – akik az első Jugoszlávia idején érkeztek a régióba – pedig nagyrészt kiutasították. A bolgár államapparátus célja a terület tartós bekebelezése volt, amit a német vezetés a háború idejére hallgatólagosan tudomásul vett, bár formális annexiós szerződést nem írtak alá; a terület státusza jogilag „bolgár közigazgatás alatt álló” zóna maradt, hogy a végső rendezést a háború utáni békekonferenciára hagyják.
Ez az állapot a kortársak számára is ellentmondásos volt. A bolgár megszállást kezdetben a szláv ajkú lakosság egy része – különösen a két háború közötti szerb centralizációtól és asszimilációs politikától szenvedő rétegek – felszabadításként, vagy legalábbis a szerb uralom enyhüléseként élte meg. Más részük, különösen az értelmiség és a városi középosztály, hamar szembesült azzal, hogy a bolgár adminisztráció ugyanazt a nemzeti homogenizáló politikát folytatja, csak éppen bolgár irányból. A görög területekről menekült szerb telepesek elűzése nyomán számos falu maradt üresen, amit a bolgár hatóságok bolgár telepesekkel próbáltak feltölteni. A bolgár uralom alatti területeken a görögkeleti egyházi hierarchiát a bolgár exarchátus alá rendelték, a szerb nyelvű könyveket és levéltárakat megsemmisítették vagy elszállították, a helyi értelmiség egy részét pedig internálták.
Az olasz, majd német fennhatóságú nyugati zónában az albán közigazgatás az albán nyelvű oktatást és a helyi albán elitek politikai szerepét erősítette. Ezt a lakosság albán része kedvezően fogadta, a szláv lakosság viszont diszkriminációként élte meg. A korszak etnikai feszültségei tehát nem pusztán a megszállókkal szembeni ellenállásból fakadtak, hanem abból is, hogy a megszálló hatalmak a helyi etnikai csoportok közötti sérelmeket és a két háború közötti időszak A két háború közötti Vardar-Macedónia ki nem rendezett konfliktusait használták fel saját uralmuk konszolidálására.
A bolgár uralom alatt a megszállt terület közigazgatásilag három bolgár megyéhez – Szkopjei, Bitolai és Velesi megyéhez – tartozott. A bolgár állam 1942-ben elrendelte a bolgár állampolgárság kiterjesztését a helyi szláv lakosságra, ami a bolgár nemzeti jogfolytonosság igényét fejezte ki. Ugyanakkor a bolgár állampolgárság nem járt automatikusan azonos jogokkal: a helyi lakosok nem szavazhattak a bolgár parlamentben, és a katonai szolgálatot is csak korlátozottan alkalmazták rájuk. A bolgár hatóságok adókat vetettek ki, bevezették a bolgár munkaerő-mozgósítást, és a helyi gazdaságot a bolgár háborús erőfeszítések szolgálatába állították. A dohány, a gyapot és az élelmiszer-termelés a bolgár hadsereg ellátását szolgálta; a feketepiac és az infláció a városi lakosságot különösen sújtotta.
A bolgár oktatáspolitika a megszállás egyik legfontosabb eszköze volt. A bolgár tannyelvű iskolák száma gyorsan nőtt, a szerb és görög nyelvű oktatási intézményeket bezárták. A bolgár történeti narratíva a helyi lakosságot „bolgár nemzeti törzsként” határozta meg, ami a nemzeti identitás kérdését a háború alatt is politikai üggyé tette. A bolgár hatóságok a helyi egyházi életben is a bolgár exarchátus fennhatóságát vezették be, ami a hívők egy részénél ellenállást váltott ki, hiszen a két háború közötti szerb ortodox egyház ugyanígy nemzeti intézményként működött. A bolgár megszállás tehát a nemzeti homogenizálás és a birodalmi igazgatás keveréke volt: a bolgár állam a területet nem gyarmatként, hanem nemzeti területként kezelte, de a helyi lakosságot mégsem tekintette teljes jogú bolgár állampolgárnak.
A bolgár uralom alatt a zsidó lakosság sorsa különösen tragikus fordulatot vett. A mai Észak-Macedónia területén – elsősorban Szkopjéban, Bitolában és Stipben – élő szefárd zsidó közösség a két háború közötti időszakban mintegy 8 000–10 000 főre becsülhető. Bulgária 1943-ban – a német nyomásnak engedve – a saját, régi bolgár területeken élő zsidók deportálását megtagadta, de a megszállt Vardár-Macedónia és a görög Trákia zsidó lakosságát kiadta a német hatóságoknak. 1943. március 11-én a bolgár rendőrség és katonaság mintegy 7 000 macedóniai zsidót gyűjtött össze, akiket a szkopjei dohánygyárban zsúfoltak össze, majd tehervonatokkal a treblinkai megsemmisítő táborba deportáltak. A becslések szerint a vardár-macedóniai zsidóság 98%-a a Holocaust áldozata lett; a túlélők száma néhány tucat főre tehető. Az esemény a bolgár megszállás legsötétebb fejezete, és a háború utáni bolgár történetírás hosszú ideig hallgatott róla. A mai bolgár történeti közbeszédben a kérdés máig emlékezetpolitikai vita tárgya: egyes bolgár szerzők a német nyomásra hivatkoznak, mások – és a nemzetközi holokausztkutatás – a bolgár állam közreműködését hangsúlyozzák.
A macedóniai ellenállás kezdetben lassan bontakozott ki. Ennek okai között szerepelt a bolgár megszállás kezdeti elfogadottsága a szláv lakosság egyes rétegei körében, a szerb uralom elleni sérelmek friss emléke, valamint az, hogy a Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) macedóniai szervezete szervezetileg gyenge volt. A JKP – Josip Broz Tito vezetésével – 1941 nyarán általános felkelést hirdetett Jugoszlávia szerte, de a macedóniai pártszervezet a bolgár megszállás kezdeti szakaszában nem tudott tömegbázist mozgósítani. A bolgár hatóságok a kommunista mozgalmat rendőri eszközökkel üldözték; a macedón kommunisták egy része a bolgár kommunista párthoz, más részük a jugoszláv párthoz kötődött, ami a mozgalom belső megosztottságát tükrözte.
Az ellenállás első fegyveres akciói 1941 őszén kezdődtek. A Prilep melletti partizáncsoport 1941. október 11-én támadást hajtott végre a bolgár rendőrőrs ellen; ezt a dátumot a későbbi jugoszláv és macedón hivatalos történetírás a macedón nemzeti felszabadító harc kezdetének nyilvánította. A partizánosztagok azonban ekkor még kis létszámú, rosszul felszerelt csoportok voltak, amelyek a hegyvidéki területeken bujkáltak, és elsősorban szabotázsakciókat hajtottak végre. A bolgár katonai és rendőri erők, valamint a helyi ellenforradalmi alakulatok – amelyeket a bolgár hatóságok szerveztek – keményen megtorolták az akciókat: a letartóztatott kommunistákat kivégezték vagy internálták, a partizánok családtagjait pedig gyakran túszként szedték össze.
A macedóniai partizánmozgalom 1942–1943 folyamán fokozatosan erősödött, de az országos jugoszláv ellenálláshoz képest továbbra is kisebb léptékű maradt. Ennek oka a bolgár megszállás viszonylagos enyhébb jellege volt a német uralomhoz képest, valamint az, hogy a bolgár hatóságok a helyi lakosság egy részét sikerrel integrálták a bolgár nemzeti keretbe. A partizánmozgalom bázisát elsősorban a fiatal, városi értelmiség, a munkások és a szegényparasztság alkotta; a mozgalom a háború előrehaladtával egyre inkább a jugoszláv föderációs tervhez kötődött, ami a macedón nemzeti elismerés ígéretét hordozta. A JKP 1943-ban hivatalosan is elismerte a macedón nemzet létezését, és a macedón kommunistákat a jugoszláv ellenállás szerves részének tekintette. Ez a politikai fordulat a macedón mozgalom számára döntő jelentőségű volt: a bolgár megszállóval szembeni ellenállás immár nem csupán szociális forradalmat, hanem a macedón nemzet jugoszláv föderáción belüli elismerését is célul tűzte.
1943 fordulópontot hozott a Balkánon. Az olasz kapituláció után Németország közvetlen katonai ellenőrzés alá vonta a korábbi olasz zónákat, így a nyugat-macedóniai területeket is. A német hadsereg és az SS-alakulatok jelenléte keményebb megszállási politikát hozott: a partizánellenes műveletek intenzívebbé váltak, a polgári lakosság elleni megtorlások gyakoribbá. A német megszállás alatt működött a Balli Kombëtar (albánul Balli Kombëtar, magyarul Nemzeti Front) nevű albán nacionalista szervezet helyi szárnya is, amely az albán lakta területeken az albán nemzeti célokért küzdött, és részben kollaborált a megszállókkal a kommunista partizánok ellen. A Balli Kombëtar és a partizánok közötti konfliktus a nyugat-macedóniai területeken különösen véres volt, és a háború utáni emlékezetpolitikai viták egyik kulcskérdésévé vált.
A bolgár megszállási zónában 1943 második felétől a bolgár hatóságok és a partizánmozgalom közötti harc kiéleződött. A szovjet Vörös Hadsereg előrenyomulása és a keleti fronton bekövetkezett német vereségek hatására a bolgár politikai elit egy része a szövetségesekhez való átállás lehetőségét kezdte keresni, ami a megszállási politikát bizonytalanabbá tette. Ugyanakkor a bolgár katonai és rendőri erők továbbra is részt vettek a partizánellenes műveletekben, és a polgári lakosság elleni atrocitásokért is felelősséggel tartoznak. A bolgár megszállás alatti erőszak mértéke a mai történeti kutatásban vitatott: a bolgár történetírás a megszállást általában enyhébbként mutatja be, míg a macedón történetírás a bolgár uralom asszimilációs törekvéseit és a deportálásokat hangsúlyozza. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a bolgár hatóságok tömegesen internáltak szerb telepeseket és politikai ellenfeleket, és hogy a zsidó lakosság deportálásában aktívan közreműködtek.
A macedón partizánmozgalom politikai kerete 1944-re szilárdult meg. A Jugoszláv Kommunista Párt 1943-as jajcei AVNOJ-határozata – amely a jugoszláv föderáció elvét hirdette meg – lehetővé tette, hogy a macedón kommunisták a macedón nemzet jogait a jugoszláv keretben képviseljék. A macedón partizánegységek 1944-ben már szervezett haderőként működtek, és a Vörös Hadsereg előrenyomulásával párhuzamosan fokozatosan átvették az ellenőrzést a bolgár megszállási zóna egyes részei felett. A macedóniai partizánmozgalom vezetője, Metodije Andonov-Čento lett, aki a macedón nemzeti követelések egyik leghatározottabb szószólója volt.
Az ASNOM-gyűlés jelentőségét a háború utáni jugoszláv és macedón hivatalos történetírás kiemelten kezelte, mint a macedón államiság kezdetét. A dokumentált tények közé tartozik, hogy az ASNOM a partizánmozgalom politikai szerveként működött, és hogy határozatait a JKP és Tito elismerte. Ugyanakkor az ASNOM korabeli jogi státusza korlátozott volt: a gyűlés nem rendelkezett tényleges államhatalommal, és a macedón területek egy része még megszállás alatt állt. A macedón államiság 1944-ben politikai programként létezett, nem pedig tényleges államszervezetként. Ez a különbségtétel a mai napig fontos a macedón történeti tudatban: az augusztus 2-i dátum a független Észak-Macedónia nemzeti ünnepe, és az ASNOM-ot a macedón államiság szimbolikus kezdeteként ünneplik, miközben a tényleges államalapítás a jugoszláv föderáció keretében, 1945–1946 folyamán zajlott le.
1944 őszén a bolgár hadsereg – amely 1944. szeptember 9-én a hazafias front felkelését követően a szovjet oldalra állt – kivonult a megszállt macedóniai területekről. A partizánegységek a bolgár hadsereggel és a Vörös Hadsereggel együttműködve szállták meg a vidéket, és fokozatosan átvették az ellenőrzést a városok felett. Szkopje 1944. november 13-án került a partizánok ellenőrzése alá, ami gyakorlatilag a bolgár és német megszállás végét jelentette a mai Észak-Macedónia területén. A háború utolsó hónapjaiban a partizánmozgalom a helyi közigazgatást is megszervezte, és megkezdte a politikai ellenfelekkel való leszámolást. A megtorlások áldozatai között voltak a bolgár megszállókkal kollaboráló helyi lakosok, a Balli Kombëtar tagjai, valamint a politikai ellenfelek – köztük olyan macedón értelmiségiek, akik a jugoszláv föderációval szemben a független vagy Bulgáriához közeledő macedón államiságot képviselték.
A kommunista hatalomátvétel a macedóniai területeken tehát nem pusztán a megszállók kiűzését jelentette, hanem a politikai ellenfelek felszámolását is. A partizánmozgalom a háború végére de facto egypárti uralmat épített ki, és a helyi társadalmat a kommunista párt irányítása alá rendelte. A bolgár megszállás alatt bevezetett bolgár intézményeket felszámolták, a bolgár telepeseket elűzték, és a szerb telepesek egy része visszatért – bár a háború utáni jugoszláv állam ezt a kérdést már a föderációs keretben kezelte. Az 1945-ben megalakult Macedón Nemzeti Kormány – amelynek vezetője a kommunista párt bizalmi embere volt – a jugoszláv föderáció tagköztársaságának előkészítését szolgálta.
A macedón államiság háború alatti kezdete tehát kettős természetű: egyrészt a bolgár és német megszállással szembeni fegyveres ellenállásból nőtt ki, másrészt a jugoszláv föderációs terv politikai keretébe illeszkedett. Az ASNOM-gyűlés a macedón nemzeti elismerés szimbolikus aktusa volt, de a tényleges államépítés a háború utáni jugoszláv állam keretei között ment végbe. Ez a kettősség a mai macedón – és bolgár – történeti viták egyik központi témája: a macedón álláspont szerint az ASNOM a macedón nemzeti folytonosság és a macedón államiság alapja, míg a bolgár álláspont a macedón nemzet mesterséges voltát és a bolgár nemzeti folytonosság megszakítását hangsúlyozza. A nemzetközi történettudományban az a konszenzus körvonalazódik, hogy a macedón nemzet kialakulása a 19–20. századi nemzetépítési folyamatok eredménye, amelynek fontos állomása a háború alatti partizánmozgalom és az ASNOM, de a nemzeti identitás kérdése a régióban máig vitatott.
A fejezet forrásbázisa többrétegű. A megszállás intézménytörténetéhez a bolgár és német katonai és polgári közigazgatási iratok, a bolgár törvénytár és a háború utáni jugoszláv levéltári anyag állnak rendelkezésre. A partizánmozgalom történetéhez a jugoszláv és macedón kommunista párt archívumai, a partizánegységek hadműveleti naplói, valamint a háború utáni visszaemlékezések szolgálnak forrásul. Az ASNOM-gyűlés jegyzőkönyvei és határozatai fennmaradtak, de a gyűlés összetételéről és a határozatok létrejöttének körülményeiről a források hézagosak. A bolgár történetírás egyes szerzői vitatják az ASNOM reprezentativitását, és azt hangsúlyozzák, hogy a gyűlést a jugoszláv kommunisták irányították.
A Holocaust macedóniai áldozatainak számáról a becslések 7 025 és 7 215 fő között mozognak; a pontos adat azért bizonytalan, mert a bolgár deportálási iratok egy része megsemmisült, a túlélők visszaemlékezései pedig töredékesek. A partizánmozgalom és a bolgár erők közötti harcok áldozatainak száma szintén becslés: a macedón történetírás általában magasabb, a bolgár alacsonyabb számot közöl, és a polgári lakosság elleni megtorlások mértéke is vita tárgya. A háború utáni kommunista megtorlások áldozatainak száma nem dokumentált pontosan; a levéltárak megnyitása után a kutatás ezen a téren még folyamatban van.
A legnagyobb bizonytalanság a nemzeti identitás kérdését övezi. A bolgár és macedón történetírás közötti vita arról, hogy a Vardar-Macedónia szláv lakossága a háború idején bolgárnak, macedónnak vagy szerbnek tekintette-e magát, nem oldható meg egyértelműen a források alapján. A bolgár hatóságok statisztikai felmérései a lakosságot bolgárnak mutatják, a jugoszláv források macedónnak, a szerb források délszerbnek. A kortárs identitások plurálisak és szituációfüggőek voltak; a mai nemzeti kategóriák visszavetítése a 1940-es évekre történetileg problematikus. Ezt a bizonytalanságot a fejezet tudatosan jelzi, és nem foglal állást a nemzeti vita egyik oldalán sem.