A 12–15. század közötti albán területek története a balkáni középkor egyik legnehezebben rekonstruálható időszaka. A források szórványosak, a hatalmi viszonyok gyorsan változtak, és a mai nemzeti történetírások gyakran visszavetítik a modern albán nemzeti kategóriákat a középkori nemesi családokra. Ez az alfejezet a dokumentált tényekre és a tudományos konszenzusra támaszkodva mutatja be az Arbëri Fejedelemséget, a Balšićok és a Kastrioti család felemelkedését, valamint a helyi nemesi hatalom működését. A fő kérdés az, hogyan jöttek létre és működtek a középkori albán fejedelemségek a Bizánci Birodalom, a Szerb Cárság, a Nápolyi Királyság és a Velencei Köztársaság érdekszféráinak metszéspontjában.
A Arbëri Fejedelemség (albánul Principata e Arbërit, latinul Principatum Albaniae) a mai Közép- és Észak-Albánia területén, a Mat folyó és a Drin folyó közötti hegyvidéki régióban jött létre a 12. század végén. A terület a Bizánci Birodalom Dyrrhachion thema (Durrës közigazgatási körzet) része volt, de a 12. század végén a birodalom központi hatalma meggyengült, és a helyi nemesi családok, különösen a Progoni család, fokozatosan függetlenedtek a császári adminisztrációtól.
Az első dokumentált uralkodó Progon (al. Progoni) volt, akit a források először 1190 körül említenek. Halála után fiai, Gjini és Dhimitri (Demetrius) uralkodtak. Dhimitri 1208 és 1216 között viselte a „panhypersebastos” bizánci udvari címet, ami azt jelzi, hogy formálisan elismerte a Bizánci Birodalom fennhatóságát, ugyanakkor ténylegesen önálló uralkodóként gyakorolta hatalmát. A Progoni család székhelye Kruja (Krujë) vára volt, amely a későbbi albán ellenállás egyik legfontosabb erődítményévé vált.
Az Arbëri Fejedelemség területén a hatalom alapja a hegyi erődök és a családi kötelékek voltak, nem pedig a bizánci típusú központi adminisztráció. A helyi lakosság földművelésből és pásztorkodásból élt; az írott forrásokban albanenses vagy arvanites néven tűnnek fel, de ezek a kifejezések sokáig földrajzi vagy foglalkozási azonosítók voltak, nem modern nemzetiségi megjelölések. A 13. század elején a területet a Nemanjić-dinasztia szerb uralkodói, majd a Nápolyi Királyság angevin uralkodói is magukénak követelték, ami előrevetítette a későbbi rivalizálást.
A 14. században, a Szerb Cárság (1346–1371) felbomlása után a mai Észak-Albánia területén a Balšić család (albánul Balshajt, szerbül Balšići) épített ki jelentős regionális hatalmat. A család eredete vitatott: a szerb történetírás szerb nemesi családként tartja számon, az albán történetírás egyes képviselői albán eredetűként írják le, a modern szakirodalom pedig általában a késő középkori balkáni nemesi elit regionális mobilitását hangsúlyozza, amelyben az etnikai besorolás másodlagos volt a családi és területi lojalitáshoz képest.
A Balšićok felemelkedése Balša I (megh. 1362 körül) nevéhez köthető, aki a Zeta (a mai Montenegró és Észak-Albánia határvidéke) területén szerzett birtokokat. Fiai, Stracimir, Đurađ I (György, alb. Gjergj I), és Balša II fokozatosan kiterjesztették hatalmukat a Shkodrai-tó (Liqeni i Shkodrës) környékére, a Drin folyó alsó folyására, valamint a tengerparti Ulqin (Ulcinj), Tivar (Bar) és Budva városaira. 1372-ben Balša II elfoglalta Durrëst (Durrës, albánul Durrësit), amely addig a Nápolyi Királyság fennhatósága alatt állt, és felvette a „Durazzo hercege” címet.
A Balšićok hatalma azonban törékenynek bizonyult. A 14. század végén a Oszmán Birodalom előrenyomulása miatt kénytelenek voltak elismerni a szultán fennhatóságát, és adót fizetni. Ugyanakkor a család tagjai aktívan részt vettek a Velencei Köztársaság elleni harcokban is, mivel a tengerparti városok birtoklása kulcsfontosságú volt a vámbevételek és a kereskedelem ellenőrzése szempontjából. A Balšićok és a velenceiek közötti konfliktusok jól dokumentáltak a velencei levéltárakban: a Shkodrai Törvényszék (szerbül Sud u Skadru, latinul Curia Scodrensis) iratai részletesen bemutatják a határvidéki mindennapi konfliktusokat, a kereskedelem vitáit és a nemesi családok közötti birtokpereket.
A Balšić család hatalma a 15. század elején hanyatlott, miután a Topia család (alb. Topiajt) és a Dukagjini család (alb. Dukagjinët) erősödött meg. A Balšićok utolsó jelentős képviselője, Balša III 1421-ben halt meg, és birtokait a szerb despotának, Stefan Lazarevićnek engedte át, ami a család regionális szerepének végét jelentette.
A késő középkori albán területek politikai térképét a nagy családok közötti folyamatos szövetségváltások és konfliktusok alakították. A 14–15. században a legjelentősebb nemesi családok közé tartoztak:
A Topia család (alb. Topiajt) a közép-albániai Shkumbin folyó völgyében és Durrës környékén épített ki hatalmat. A család legismertebb tagja, Karl Topia (megh. 1388) 1368-ban elfoglalta Durrëst, és felvette a „Albania hercege” (latinul Princeps Albaniae) címet. Uralma alatt a terület de facto független volt, de Karl Topia formálisan elismerte a Nápolyi Királyság fennhatóságát, hogy védelmet kapjon a szerb és a török támadások ellen. Lánya, Voisava Topia (alb. Vojsava Topiajt) a későbbi albán nemzeti hős, Szkander bég anyja volt.
A Muzaka család (alb. Muzakajt) a mai Dél-Albánia területén, Berat (alb. Beratit) és Vlora (alb. Vlorës) környékén uralkodott. A család krónikája, a „Muzaka-krónika” (görögül Chronikon tes Muzakon), Gjon Muzaka (megh. 1510) itáliai emigrációban írt emlékirata, az egyik legfontosabb, de ellentmondásokkal terhelt forrás a késő középkori albán nemesi családok történetéhez. Gjon Muzaka a család történetét a mitikus ősökig vezette vissza, és nyíltan elfogult a család szerepének bemutatásában, ezért a krónikát kritikával kell kezelni.
A Zenebish család (alb. Zenebishët, görögül Zenebissai) az epiruszi Gjirokastra (alb. Gjirokastrës, görögül Argyrokastro) környékén működött. A család tagjai gyakran szolgáltak bizánci vagy szerb uralkodókat, és katonai tisztségeket viseltek. A család jól példázza a késő középkori balkáni elitek kettős lojalitását: egyszerre voltak helyi földesurak és birodalmi hivatalnokok.
A Dukagjini család (alb. Dukagjinët) a mai Észak-Albániában, a Dukagjin-felföldön (alb. Rrafshi i Dukagjinit) birtokolt területeket. A család egyik ága a 15. században Velence szolgálatába állt, és Lekë Dukagjini (megh. 1481) nevéhez fűződik a hagyományos albán szokásjog, a Kanun egyik legfontosabb változatának kialakulása. A Lekë Dukagjini-féle Kanun későbbi kodifikációja azonban a 19. századi nemzeti ébredés terméke, ezért a középkori eredet kérdése vitatott.
A Kastrioti család (alb. Kastriotët) a 14. század végén tűnik fel a forrásokban, a mai Észak-Albánia és Észak-Macedónia határvidékén. A család székhelye Kruja és a Dibra (alb. Dibra, macedónul Debar) környéki birtokok voltak. Az első dokumentált tag, Pal Kastrioti (megh. 1407) részt vett az 1389-es rigómezői csatában (Kosovo Polje) a szerb uralkodó oldalán, ami azt jelzi, hogy a család a szerb–osztrák–bosnyák nemesi hálózatok része volt.
Pal fia, Gjon Kastrioti (megh. 1442) a 15. század elején megerősítette a család hatalmát, és a Velencei Köztársaságtól elnyerte a „Nobilis” címet. Két fia, Stanisha és Gjergj (a későbbi Szkander bég) 1415 körül túszként került az oszmán udvarba, ahol mindketten iszlám hitre tértek, és oszmán katonai kiképzést kaptak. Stanisha a defterdár (adóösszeíró) tisztséget viselte, Gjergj pedig a szandzsákbég (tartományi kormányzó) rangra emelkedett, és a „Szkander” (Szkander bég, azaz Sándor bég) nevet kapta Nagy Sándor emlékére.
Gjergj Kastrioti 1443-ban, a moravai hadjárat során dezertált az oszmán hadseregből, és visszatért Apja birtokára, Kruja várába. Ez az esemény fordulópontot jelentett a család és a régió történetében: Gjergj Kastrioti felvette a „Kastrioti György” nevet, és 1444-ben létrehozta a Lezhai Ligát (alb. Lidhja e Lezhës), amely a helyi nemesi családok katonai szövetsége volt az oszmán hódítás ellen.
A középkori albán nemesi családok hatalmának alapja a földbirtok és a katonai erő volt. A helyi nemesek, akiket az albán nyelvben fisnik (nemes) vagy bujar (úr) néven emlegettek, a bizánci pronoia rendszer mintájára kaptak birtokokat szolgálataikért, de a 14. század végétől a föld egyre inkább örökletes magántulajdonná vált. A jogi iratokban a latin homo, dominus vagy a szláv knez, vojvoda kifejezések is előfordulnak, ami tükrözi a terület nyelvi és jogi sokszínűségét.
A hegyvidéki területeken a hatalom decentralizált volt: a falvak és völgyek lakói a vérségi kötelékek és a területi közösségek (alb. bashkësi) szerint szerveződtek. A nemesi családok a folyóvölgyekben és a kereskedelmi utak mentén emeltek várakat, amelyeknek kettős funkciója volt: védték a lakosságot a támadásoktól, és ellenőrizték a kereskedelmi forgalmat. A legfontosabb erődítmények közé tartozott Kruja, Berat, Gjirokastra, Shkodra és Lezha (alb. Lezhës).
A tengerparti városok, különösen Durrës, Vlora és Shkodra, a Velencei Köztársaság kereskedelmi érdekszférájába tartoztak. A velencei levéltárakból tudható, hogy a helyi nemesek gyakran kötöttek szerződéseket a velencei hatóságokkal, amelyekben katonai szolgálatukért cserébe vámbevételeket, sójövedelmeket vagy kereskedelmi kedvezményeket kaptak. Ezek a források ugyanakkor elsősorban a velencei adminisztráció szempontjából mutatják be a viszonyokat, és kevés közvetlen adatot szolgáltatnak a helyi lakosság mindennapi életéről.
A paraszti lakosság jogállása a bizánci és szerb mintához hasonlóan a birtokos nemeshez kötődött. A jobbágy (alb. bujk vagy çifçi) munkaerejét és terményeinek egy részét a földesúrnak adta, cserébe védelmet és földhasználati jogot kapott. Az írott források hiánya miatt azonban a pontos jogi viszonyok nehezen rekonstruálhatók; a kora újkori oszmán adóösszeírásokban (defterek) fennmaradt állapotok visszavetítése módszertanilag vitatott.
A középkori albán területek vallási képe összetett volt. A késő antikvitás és a bizánci kor örökségeként a ortodox kereszténység dominált, különösen a déli területeken, ahol a Ohridi Érsekség (görögül Archiepiskopē Achridas) befolyása érvényesült. Az északi területeken a római katolikus egyház is jelen volt, különösen a tengerparti városokban és a velencei fennhatóság alatt álló területeken. A két egyház közötti határ nem volt éles: a nemesi családok gyakran váltogatták az egyházi lojalitásukat politikai érdekeik szerint.
A 14. század végétől az oszmán hódítással párhuzamosan megindult az iszlamizáció folyamata. A nemesi családok egy része, különösen azok, akik az oszmán adminisztrációban kívántak előrejutni, iszlám hitre tért. Ez a folyamat a Kastrioti család történetében is megfigyelhető: Gjon Kastrioti fiai, Gjergj és Stanisha iszlám hitre tértek az oszmán udvarban, de Gjergj 1443-ban visszatért a kereszténységhez, és később a pápaságtól kért támogatást az oszmán elleni harchoz. A vallási identitás tehát a késő középkori albán területeken inkább politikai, mintsem teológiai kérdés volt.
A középkori albán fejedelemségek nem alkottak egységes államot, és a mai albán nemzeti történetírás eltérően értékeli szerepüket. Egyes értelmezések szerint a nemesi családok a bizánci és szerb birodalmi elitek regionális képviselői voltak, akik saját családi érdekeiket követve váltogatták szövetségeseiket. Mások szerint a 14. századi albán nemesi családok már érvényesítették egy sajátos albán regionális identitás elemeit, amely később a nemzeti mozgalom alapjává vált. A történész Alain Ducellier és Oliver Jens Schmitt munkáiban a késő középkori albán nemesi elitek autonóm hatalmi központként jelennek meg, amelyek a birodalmi keretek válsága idején képesek voltak önálló területi uralmat kiépíteni.
A Balšićok, a Topiák, a Muzakák, a Zenebishek és a Kastrioti család hatalma a 15. század közepére fokozatosan összeomlott. Ennek fő oka az oszmán hódítás nyomása volt, de a családok közötti belső rivalizálás is gyengítette a közös ellenállást. A Lezhai Liga 1444-ben létrejött ugyan, de a szövetség törékeny maradt, és a tagok közötti konfliktusok az oszmán hódítás lezárultával végső soron a fejedelemségek megszűnéséhez vezettek. A 15. század végére az albán területek teljes egészében az Oszmán Birodalom fennhatósága alá kerültek, és a nemesi családok egy része Itáliába emigrált, ahol az arberes (alb. arbëreshë) közösségeket alapították.
A középkori albán fejedelemségek történetének forrásbázisa erősen egyenetlen. A bizánci források, mint például Nikétas Chóniatés és Geórgiosz Akropolités krónikái, elsősorban a császári adminisztráció szempontjából említik a területet, és kevés részletet közölnek a helyi viszonyokról. A szerb források, különösen a Nemanjić-dinasztia oklevelei, fontos adatokat szolgáltatnak a 14. századi birtokviszonyokról, de a források szerb egyházi és udvari szempontból íródtak, és az albán területeket a szerb birodalmi igény részeként mutatják be.
A velencei levéltárak, különösen a Consiglio dei Rogati (Velencei Szenátus) és a Collegio iratai, valamint a jegyzőkönyvek, páratlanul részletes képet adnak a kereskedelmi és katonai kapcsolatokról, de a velencei adminisztráció érdekeit tükrözik. Az albán nyelvű írott források a korszakból hiányoznak: az első ismert albán nyelvű szöveg a 15. század közepéről származó Formula e pagëzimit (keresztelési formula) és Fjalori i Arnold von Harfit (Arnold von Harff szójegyzéke), amelyek azonban nem történeti elbeszélések.
A régészeti források, különösen a várromok és a templomok feltárása, fontos adatokat szolgáltatnak a településszerkezetről és a gazdasági életről, de a középkori albán fejedelemségek politikai határainak pontos rekonstrukciója továbbra is vitatott. A Muzaka-krónika és más családi emlékiratok genetikai és etnikai állításai különösen problematikusak, mivel a 16. századi itáliai emigráns nemesi családok presztízsigényei szerint íródtak, és nem tekinthetők független történeti forrásnak.
A Balšićok etnikai hovatartozása, a Kastrioti család eredete és a Lezhai Liga tényleges katonai jelentősége a modern történettudományban is vitatott kérdés. Az albán és a szerb történetírás eltérően értelmezi ugyanazokat a forrásokat, ezért a szakirodalomban az adatok politikai célú kisajátításának kockázata különösen magas.