A 15. század közepén az Oszmán Birodalom már nem csupán a Balkán déli medencéjének egyik hódítója volt, hanem a félsziget belső területein is tartós katonai és adminisztratív jelenlétet épített ki. A korábbi epiruszi, albániai és makedón területek apró, egymással vetélkedő keresztény uradalmai – amelyekkel a A középkori albán fejedelemségek foglalkozott – egyre kevésbé voltak képesek önállóan ellenállni a szultáni hadaknak. Ebben a helyzetben lépett fel Gjergj Kastrioti, akit a későbbi európai és albán emlékezet Szkander bég (albánul Skënderbeu, vagyis „Szkander bég”) néven ismer. Alakja és harca nem csupán katonai epizód, hanem a kora újkori balkáni ellenállás, a keresztény–oszmán határvidék és a későbbi nemzeti emlékezet egyik leginkább terhelt témája. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, mit lehet forráskritikailag alátámasztani az 1443 és 1479 közötti eseményekből, hogyan működött a Lezhai Liga, és milyen folyamatok vezettek az oszmán uralom fokozatos megszilárdulásához az albánok lakta területeken.
A 14. század végétől az oszmán hódítás fokozatosan elérte a mai Albánia területét, illetve a környező epiruszi és montenegrói részeket. A helyi albán nyelvű nemesség és a hegyvidéki közösségek eltérően reagáltak: egyes uradalmak adófizetőként, vazallusként beilleszkedtek az oszmán hűbéri rendbe, mások Velence, a Nápolyi Királyság vagy a szerb despoták támogatását keresték. A korabeli források nem beszélnek egységes „albán nemzeti” ellenállásról, hanem olyan családi, katonai és vallási hálózatokról, amelyek az iszlám és a kereszténység, valamint a különböző regionális hatalmak között mozogtak. Az oszmán előrenyomulás különösen az 1430-as években erősödött fel, amikor a szultáni seregek elfoglalták a fontosabb völgyeket és városokat, például Gjirokastrát és Beratot, miközben a hegyvidéki közösségek gyakran megtartották helyi önigazgatásukat.
Gjergj Kastrioti (albánul Gjergj Kastrioti) az észak-albániai Kastrioti család sarjaként született, amelynek központja a mai Kruja (albánul Krujë) környéki hegyvidéken volt. Apját, Gjon Kastriotit a korabeli források a Kruja vidékének egyik uraságaként említik. Az oszmán hódítás logikája szerint a szultán gyakran követelte a helyi előkelők fiait túszként az udvarba, hogy nevelésükkel és lehetséges karrierjükkel a birodalomhoz kössék őket. Gjergj így került az oszmán udvarba, ahol iszlám hitre tért, és katonai kiképzést kapott. Neve, a „Szkander” az iszlám világban népszerű Alexander (Nagy Sándor) név oszmán-török alakjára vezethető vissza, a „bég” pedig katonai-politikai rangot jelölt. A későbbi nyugati és albán hagyomány ezt a pályafutást hangsúlyozza, ám a részleteket – például, hogy milyen tisztségeket töltött be, mennyire volt „rabszolga” vagy inkább nevelt katona – a források eltérően adják elő. Annyi bizonyosnak tekinthető, hogy 1443-ban, a Magyar Királyság ellen vezetett hosszú hadjárat során vagy annak utáni zavarban Szkander bég elhagyta az oszmán sereget, visszatért Krujába, és átvette a családi központ irányítását. A krujai vár elfoglalását a krónikák gyakran egy hamis parancslevélhez kötik, amelynek hitelessége vitatott, de a lényeg – a helyi helyőrség átjátszása vagy a vár megnyitása – a kortárs beszámolók szerint valósnak tűnik. Ezzel kezdődött az a tizenkét éves katonai szakasz, amelynek során Szkander bég a szultáni hódítás egyik legmakacsabb helyi ellenfelévé vált.
Az 1444. év tavaszán, a Lezha (albánul Lezhë) városában tartott gyűlésen az észak-albániai és közép-albániai területek több ura szövetséget kötött. Ezt a szövetséget a későbbi történetírás Lezhai Ligaként (albánul Lidhja e Lezhës) ismeri. A liga nem hozott létre modern értelemben vett államot, és nem is a mai albán nemzetállam előzménye volt; sokkal inkább a korabeli balkáni szövetségi gyakorlat egyik formája, amelyben az egyes fejedelmek megtartották uradalmukat, de közös katonai vezetést és közös adóbefizetést vállaltak, elsősorban az oszmán támadások elhárítására. A források általában Szkander bégnek tulajdonítanak vezető szerepet, de a liga nem volt alárendeltje egyetlen személynek. Résztvevői közé sorolják a Dukagjini, a Muzaka, az Arianiti és más családok tagjait, akik korábban gyakran egymással is harcoltak. A liga céljai között a források a következő elemeket jelzik: közös haderő fenntartása, a fontosabb erődök közös védelme, a meghódított területek elosztásának ígérete és a szultánnak fizetendő adók összehangolt kezelése. A liga működésének tényleges hatékonysága vitatott: mivel a résztvevők hűsége változó volt, és gyakran kötöttek különbékét az oszmánokkal, a szövetség több évtizedes fennmaradása inkább katonai sikernek, semmint intézményi stabilitásnak tudható be.
A liga fennállása alatt Szkander bég több jelentős hadjáratot vezetett az oszmán seregek ellen. A nyugati források és a későbbi krónikák (különösen a 16. századi Marinus Barletius latin nyelvű életrajza) számos győzelmet tulajdonítanak neki, ezek közül a legismertebb a torviolli csata (1444), az albulenai csata (1457) és Kruja többszöri sikeres védelme, különösen az 1450-es és az 1466–1467-es ostromok. Az egyes csaták lefolyásának részletei – a seregek létszáma, a veszteségek, a taktikai megoldások – a forrásokban gyakran túlzóak vagy ellentmondásosak. A becslések szerint Szkander bég hadereje soha nem haladta meg a néhány ezer főt, míg az oszmán seregek ennél nagyobbak lehettek, de a hegyvidéki terep és a helyi ismeretek kiegyenlítették az erőviszonyokat. A krónikák által említett győzelmeket a modern történetírás részben elfogadja, részben a korabeli propagandához és a későbbi hősies életrajzírói hagyományhoz köti. Annyi biztos, hogy az oszmán hódítás érdemben lelassult az albániai hegyvidéken, és a szultáni hadvezetés többször kényszerült külön hadjáratokat indítani, ami azt mutatja, hogy a helyi ellenállásnak komoly katonai jelentősége volt.
A hadviselés mellett Szkander bég diplomáciai hálózatot is épített. Kapcsolatot tartott a Nápolyi Királysággal, a pápasággal, Velencével és időnként a magyar királysággal. A Nápolyi Királyság uralkodója, I. Alfonz (Alfonso V) 1451-ben vazallusi szerződést kötött Szkander béggel, amelyben katonai támogatásért cserébe pénzt és védelmet ígért; ez a szerződés később a nápolyi Anjou-örökség részeként jogi hivatkozási alapot is adott. A pápai udvar szintén anyagi támogatást nyújtott, de annak mértéke és rendszeressége vitatott. Velence viszonya bonyolultabb volt: a köztársaság a dalmáciai és albániai partvidék városait (például Durrëst és Shkodrát) birtokolta, és kereskedelmi érdekei miatt egyszerre kívánta az oszmánokkal fenntartani a békét, és támogatni a helyi ellenállókat. Ebből gyakran konfliktusok, de időszakos együttműködés is született. A forrásokból az látszik, hogy Szkander bég pragmatikusan váltogatta szövetségeseit, és soha nem vált egyetlen külső hatalom feltétlen eszközévé.
Az oszmán hódítás nem csupán katonai vereségek és győzelmek sorozata volt, hanem fokozatos birodalmi beolvasztás. A szultáni adminisztráció az albániai területeket a 15. század folyamán fokozatosan szandzsákokba szervezte, és a meghódított területeken bevezette a timár-rendszert, amelyben a katonai szolgálatért cserébe földjövedelmet adtak. A helyi albán nyelvű keresztény lakosság egy része az oszmán adórendszer alanyaként élt, más része hegyvidéki közösségekben őrizte meg viszonylagos autonómiáját. A hódítás előrehaladtával megkezdődött az iszlamizáció is, bár a 15. század végén ez még lassú és egyenetlen folyamat volt. Az oszmán források – adóösszeírások, defterek – alapján a lakosság többsége ekkor még keresztény volt, és a muszlimok aránya a városi központokban és a helyi elittel érintkező csoportokban nőtt meg hamarabb. Az oszmán hódítás logikájához tartozott a helyi előkelők egy részének beemelése a birodalmi elitbe, ami tartós lojalitást eredményezett, de időnként átállásokat és lázadásokat is kiváltott. Szkander bég mozgalmát a szultáni udvar nem elsősorban „nemzeti” felkelésként, hanem egy hűtlen vazallus és szövetségesei lázadásaként értelmezte, amit a birodalmi rend helyreállításával kellett felszámolni.
Szkander bég 1468-ban, valószínűleg malária következtében halt meg Lezhában. Halála után a liga szervezete fokozatosan felbomlott, bár az ellenállás nem szűnt meg azonnal. Az észak-albániai és hegyvidéki közösségek, élükön a Dukagjini és más családokkal, még évekig folytatták a harcot, de az oszmán haderő fokozatosan elfoglalta a fontosabb erődöket. Kruját 1478-ban, Shkodrát (Scutari) 1479-ben adták fel a védők, részben azután, hogy Velence és a szultán között 1479-ben megkötött béke értelmében a köztársaság lemondott albániai birtokairól. Ezzel a mai Albánia területének nagy része tartós oszmán fennhatóság alá került. Az 1479-es év a hagyományos történetírásban az oszmán uralom megszilárdulásának szimbolikus dátuma, de a valóságban a hegyvidéki közösségek ellenőrzése még évtizedekig nem volt teljes. A török adóösszeírások és katonai dokumentumok szerint az albániai szandzsákokban gyakoriak voltak a helyi felkelések és a kettős adóztatás vitái. A 16. századra azonban az oszmán közigazgatás beépítette a területet a birodalmi rendbe, és az albániai területek a nyugati Balkán egyik fontos határvidékévé váltak.
Az oszmán uralom első évtizedeinek társadalmi következményeiről a források csak közvetett képet adnak. A timár-rendszer bevezetése átalakította a földbirtoklást: a korábbi keresztény nemesi birtokok egy részét katonai hűbérbirtokká szervezték, bár sok helyi előkelő oszmán szolgálatban is megőrizhette pozícióját. Az adózás rendjét a saría és a birodalmi rendeletek szabályozták, és a keresztény lakosság a dzsizje (fejadó) fizetésére kötelezett. A városokban a török nyelvű adminisztráció és a muszlim vallási intézmények jelentek meg, miközben a keresztény ortodox egyház továbbra is működött, de korlátozott jogi helyzetben. Az iszlamizáció a 15. század végén még elsősorban a katonai és adminisztratív elittel érintkező csoportokat, illetve a városi lakosság egy részét érintette; a vidéki albán nyelvű közösségek zömükben keresztények maradtak. A folyamat regionálisan eltérő ütemű volt, és a későbbi évszázadokban felerősödött. A 15. századi átmenetben a hagyományos albániai nemzetségek és vérségi szerveződések sok helyen fennmaradtak, és az oszmán kormányzat ezeket gyakran adóbeszedő egységként is felhasználta.
A Szkander bégre és az 1444–1479 közötti évekre vonatkozó ismereteink többféle forrástípusból származnak, amelyek mindegyikét külön-külön kell kritikával kezelni. A legrészletesebb narratív forrás a 16. század elején keletkezett latin nyelvű életrajz, amelyet Marinus Barletius (Barleti) írt; ez a mű hősies és retorikus átdolgozás, amelyet a humanista történetírás és a keresztény–oszmán szembenállás igényei formáltak. Barletius adatai – például a csaták létszámai, a párbeszédek, a győzelmek részletei – a modern történetírás szerint gyakran túlzóak vagy kitaláltak. Az oszmán oldalról fennmaradt krónikák és defterek hivatalos birodalmi nézőpontot képviselnek, amelyek a lázadások leverésére és a közigazgatási rend helyreállítására helyezik a hangsúlyt. Nyugati diplomáciai iratok, pápai levelek, velencei követi jelentések és nápolyi szerződések egészítik ki a képet, de ezek is elfogultak, és gyakran a Szkander bégnek nyújtott támogatás vagy az oszmán veszély nagyságának igazolását szolgálják. A régészeti bizonyítékok korlátozottak: a krujai vár és más erődítések feltárása a haditechnikai átalakulásról adhat jeleket, de a csaták lefolyását nem tudja rekonstruálni. A mai albán nemzeti emlékezet Szkander béget modern nemzeti hősként ábrázolja, és a Lezhai Ligát az albán államiság első megnyilvánulásaként értelmezi; ez az értelmezés a 19. századi nemzeti ébredés óta fontos identitásképző elem, de a korabeli forrásokat visszavetítve olvassa. A történeti kutatásban vitatott, hogy a liga egyáltalán tekinthető-e „albán” szerveződésnek a modern értelemben, vagy inkább a korabeli balkáni szövetségek egyik változata volt. Hasonlóképpen vita tárgya Szkander bég vallási hovatartozásának értelmezése: a források hol kereszténynek, hol az oszmán udvarban iszlámra tértnek mutatják, és a későbbi ábrázolások ezt is a maguk képére formálták. A legfontosabb bizonytalanságok közé tartoznak a csaták pontos helyszínei, az oszmán és a liga haderejének tényleges méretei, a szövetségesek közötti belső konfliktusok részletei, valamint az oszmán hódítás időbeli üteme az egyes régiókban. Az 1479-es dátum mint az „albániai oszmán uralom kezdete” leegyszerűsítés: a hegyvidéki területek feletti ellenőrzés csak fokozatosan, a 16. században vált teljesebbé, és a lakosság oszmán intézményekbe való beilleszkedése is hosszú folyamat volt.