Az Oszmán Birodalom a 15. század végére megtörte az albán fejedelemségek és Szkander bég és az oszmán hódítás ellenállását, de a mai Albánia területének integrálása nem egyetlen hódítási aktus volt, hanem hosszú, egyenetlen folyamat. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan szervezték meg az oszmán igazgatást, milyen ütemben és miért terjedt az iszlám, hogyan alakult át a társadalmi szerkezet, és milyen helyi autonómiák maradtak fenn a hegyvidéki és falusi közösségekben. A hangsúly a 15. század végétől a 19. század elejéig tartó időszakon van, de a folyamatok egy része már a 14. század végétől megindult. A fejezet célja az is, hogy a későbbi albán nemzeti mozgalmak társadalmi és vallási alapjait érthetővé tegye.
Az oszmán hódítás nem törölte el azonnal a helyi közigazgatási és egyházi kereteket, hanem fokozatosan illesztette be a birodalom tartományi rendszerébe. A mai Albánia területe a Ruméliai beglerbégség (Rumeli beylerbeyliği) része lett, majd a 16. századtól több szandzsákra (sancak) oszlott: Vlora (Vlorë), Delvina (Delvinë), Elbasan, Ohri (Ohër) és Szkutari (Shkodra) szandzsákjaira. A szandzsákok élén a szandzsákbég (sancakbeyi) állt, aki a beglerbégnek, illetve a szultánnak volt alárendelve. A közigazgatási határok gyakran változtak, és a hegyvidéki területeken a közvetlen oszmán jelenlét sokáig korlátozott maradt. Az oszmán adminisztrációban az „Arnavutluk” kifejezés inkább földrajzi-néprajzi fogalom volt, nem pedig egységes tartomány; az albánok által lakott területeket több közigazgatási egységbe osztották, és önálló albán tartomány csak a 19. századi reformvitákban kapott politikai jelentőséget.
A föld az oszmán felfogás szerint alapvetően az államé (miri) volt. A termőföldet timár (tımar) birtokokra osztották, amelyeket a szpáhi (sipahi) lovas katonák kaptak szolgálat fejében. A timár nem örökölhető magántulajdon volt, hanem jövedelemadomány; a szpáhi adót szedett a rábízott falvaktól, de a föld feletti rendelkezési joga korlátozott maradt. A nagyobb jövedelmű ziámet (zeamet) birtokokat magasabb rangú katonák, a hász (has) birtokokat pedig a szultáni udvar, a beglerbégek vagy vezírek kapták. Az összeírásokat tapu tahrir defterleri néven vezették; ezek a kora újkori Albánia társadalom- és gazdaságtörténetének legfontosabb forrásai. A defterek falvanként sorolják fel az adófizető háztartásokat, a terményeket és az adónemeket, ezért alkalmasak a településhálózat, a demográfiai hullámzás és a vallási összetétel becslésére, de modern etnikai kategóriák leolvasására nem.
A nem muszlim alattvalók (zimmi) fejadót, dzsizjét (cizye) fizettek, és földadót, haradzsot (haraç) is róttak ki rájuk. A muszlimokra más adók hárultak, de a dzsizje alóli mentesség az iszlámra való áttérés egyik kézzelfogható előnye volt. Az adók mértéke és behajtása koronként és vidékenként változott; a hegyi közösségek gyakran kaptak kedvezményeket, ami az oszmán adórendszer rugalmasságát is mutatja. A kádi (kadı) bíróságok a muszlimok és nem muszlimok számára egyaránt hozzáférhetők voltak, és a helyi jogviták, házassági szerződések, öröklési ügyek rendezésében fontos szerepet játszottak.
A keresztény egyházak a millet rendszer keretében kaptak szerepet. Az ortodox lakosság a konstantinápolyi patriarchátus alá tartozott, amely az adóbeszedésben és a házassági, öröklési ügyekben is közvetített. Az ohridi érsekséget 1767-ben megszüntették, és híveit a konstantinápolyi patriarchátus alá rendelték; ez a döntés a 18. századi albán ortodox közösségek görögösödési folyamatát is erősítette. A katolikus közösségek helyzete kényesebb volt: Velence és a Habsburgok közelsége miatt az oszmán hatóságok gyanakodva tekintettek rájuk, de a ferences szerzetesek működését hosszú időre megtűrték, és a katolikus püspökök továbbra is fenntartottak kapcsolatot Rómával.
A devsirme (devşirme) intézménye az albán területeken is működött: keresztény fiúkat vittek el, Isztambulban muszlimmá neveltek, és katonai-igazgatási pályára állítottak. Az albán származású janicsárok (yeniçeri) és hivatalnokok közül többen magasra emelkedtek; a leginkább ismert példa a Köprülü család, amelynek tagjai a 17. században nagyvezíri tisztséget viseltek. A devsirme pontos albániai mérete vitatott, mert a források ritkán rögzítik a gyermekek nyelvi-eredeti közösségét, és a családi hagyományok gyakran utólag építettek fel származási történeteket.
Az iszlámosodás nem egyetlen hullámban ment végbe. A 16. századi defterek a mai Albánia területén túlnyomórészt keresztény adófizetőket mutatnak; a 17. századtól a muszlim háztartások aránya fokozatosan nőtt, különösen a városokban, a síkvidéki és a közép-albániai területeken. A 18. század végére a muszlimok többségbe kerülhettek, de a területi különbségek nagyok maradtak: a Szkutari környéki hegyekben és Mirditában a katolikus, a déli hegyvidékeken az ortodox közösségek őrizték meg tömegesen a kereszténységet. Pontos arányokat nehéz megadni, mert a defterek vallási kategóriái adóztatási célt szolgáltak, és a kripto-kereszténység elfedhette a tényleges hovatartozást.
Az áttérés okai között a szakirodalom a dzsizje terhét, a városi mesterségekhez és hivatalokhoz való hozzáférést, a földbirtok megtartását, valamint a dervisrendek és a városi muszlim elit társadalmi vonzerőjét emeli ki. Az erőszakos térítés szerepe kisebb volt, de nem zárható ki; a háborúk, a járványok és a gazdasági nyomás sokakat közvetett kényszerhelyzetbe hozott. A 16–17. századi háborús határvidékeken, különösen a velencei és Habsburg területek közelében, a lakosság ingadozó lojalitása is befolyásolta a vallási választásokat.
A bektási (Bektaşi) dervisrend sajátosan kötődött az albán területekhez. A rend a janicsárok körében is népszerű volt, és a 16–17. századtól kolostorokat (tekke) alapított Albániában. A bektási iszlám toleráns, szinkretista jellege – a szentkultusz, a zene, a szertartások – sok helyi közösség számára hidat jelentett a régi vallási gyakorlat és az új hit között. A rend különösen a déli, toszk területeken vált erőssé, és hosszú távon az albán muszlim identitás egyik sajátos változatává lett.
A 17–18. századi katolikus misszionáriusi jelentések kripto-kereszténységről is beszámoltak: olyan közösségekről, amelyek kifelé muszlimnak mutatkoztak, de otthon keresztelkedtek, keresztény ünnepeket tartottak, és titokban papokhoz jártak. A jelenséget „laraman” (tarka) néven is emlegették. A kripto-kereszténység kiterjedtsége vitatott; egyes kutatók szerint a 17–18. században széles körben jelen volt, mások szerint a misszionáriusok túlbecsülték, mert a rejtett keresztények látványos példáit általánosították. Annyi bizonyos, hogy a vallási határok a mindennapi gyakorlatban gyakran átjárhatók maradtak: muszlim és keresztény szent helyeket egyaránt felkerestek, és a családi ünnepekben keveredtek a hagyományok.
A társadalom nem vallási alapon tagolódott csupán; a legmélyebb törésvonal a földbirtokos és a paraszti lakosság között húzódott. A timár-rendszer a 17. század végétől fokozatosan válságba került, és a 18. században a çiftlik (nagybirtok) rendszer terjedt: a helyi előkelők (ayan) és tartományi hatalmasságok (derebej) magánbirtokként vontak ellenőrzésük alá földeket, ami a paraszti terhek növekedéséhez vezetett. A çiftlik-rendszer különösen a termékeny sík- és dombvidékeken, valamint a kereskedelmi útvonalak mentén erősödött meg; a hegyvidéki parasztság nagyobb szabadságot őrzött meg.
Az oszmán városok – Berat, Gjirokastra, Elbasan, Vlora, Szkutari – a 16–17. században virágzó kézműves és kereskedelmi központok voltak. A városi gazdaságban a céhek (esnaf) szervezték a mesterségeket; a kereskedők közül sokan görög, zsidó, örmény vagy muszlim albán családokból kerültek ki. A kikötők (Vlora, Durrës) a velencei, majd a 17. századtól a francia és angol kereskedelembe is bekapcsolódtak, bár a forgalom erősen ingadozott. A vidéki gazdaság alapja az állattenyésztés, a gabonatermesztés, az olajbogyó és a szőlő volt; a hegyvidéki pásztorkodó közösségek – köztük a vlach pásztorok – évszakos vándorlással (transzhumálás) élték túl a mostoha feltételeket.
A nők helyzete az oszmán jog és a helyi szokásjog kettős keretében alakult. A kádi bíróságok előtt a nők elvileg örökölhettek, házassági szerződést köthettek és vagyonukat védhették, de a gyakorlatban a patriarchális családi rend és a szokásjog erősen korlátozta őket. Az északi törzsi területeken a nők a kanun szerint nem örökölhettek földet; a déli faluközösségekben a női munka a mezőgazdaságban és a textiliparban meghatározó volt. A muszlim városi elit nőtagjai gyakran elkülönülten éltek, de a szegényebb paraszti és pásztorkodó közösségekben a nők aktívan részt vettek a termelésben.
Az oszmán uralom nem volt egyenletes sűrűségű. A hegyvidéki területeken – különösen a mai Észak-Albániában – a közvetlen oszmán igazgatás gyenge maradt, és a helyi közösségek saját intézményekkel rendelkeztek. Az északi albán törzsi társadalom alapegysége a fis (nemzetség) volt: vérségi-leszármazási alapon szerveződő közösség, amely közös földet használt és közös védelmet szervezett. Több fis katonai-területi egységet, bajrakot (zászló) alkotott, amelynek élén a bajraktár (zászlótartó) állt. A bajrak-rendszer a 17–19. században az oszmán hatóságokkal való együttműködés kerete is lett: a bajraktárok gyakran közvetítettek az adóbeszedésben és a katonai szolgálatban. A törzsi önkormányzat jogi alapja a kanun (szokásjog) volt, amelynek legismertebb változata a Lekë Dukagjini kanunja (Kanuni i Lekë Dukagjinit). A kanun szabályozta a családot, a házasságot, az öröklést, a vendégjogot (besa), a becsületet és a vérbosszút (gjakmarrja). A vérbosszú nem egyszerűen indulati cselekmény volt, hanem a családi becsület helyreállításának szokásjogi intézménye; a 20. században is továbbélt, és a mai napig ható társadalmi problémaként tartják számon. A kanun írásos változata késői, 19–20. századi lejegyzés, ezért a középkori eredete vitatott.
Az oszmán hatóságok a hegyi közösségeket derbendzsi (derbentçi) státusszal is felruházhatták: hágók, utak, hidak őrzéséért cserébe adókedvezményt kaptak. A martalócok (martolos) eredetileg keresztény irreguláris katonák voltak, akik határőrizetet, helyőrségi szolgálatot és rendfenntartást láttak el; albán területeken is alkalmazták őket, és idővel muszlim martalócok is megjelentek. Ezek az intézmények azt mutatják, hogy az oszmán uralom nem egyszerűen elnyomta, hanem be is építette a helyi fegyveres hagyományokat. A hegyi közösségek kiváltságai azonban nem jelentettek teljes függetlenséget: az oszmánok időről időre büntető hadjáratokat vezettek, ha az adók vagy a katonai szolgálat elmaradt.
A 18. század második felében a központi hatalom gyengülésével két nagy helyi hatalmi központ emelkedett ki: északon a Bushati család Szkutari központtal, délen pedig Ali Tepeleni pasa Janina központtal. Mindketten formálisan oszmán kormányzók maradtak, de gyakorlatilag saját külpolitikát folytattak, saját hadsereget tartottak fenn, és csak lazán engedelmeskedtek a szultánnak. Ez a folyamat átvezet a 19. századi nemzeti ébredés és az oszmán reformok időszakához. A nemzeti ébredés alfejezetben foglalkozunk majd azzal, hogyan vált ez a helyi autonómia a központosító reformok (tanzimát) célpontjává.
Az oszmán Albánia történetének elsődleges forrásai az oszmán adóösszeírások (tapu tahrir defterleri), a kádi-bírósági jegyzőkönyvek (sicil), a szultáni rendeletek (fermán), valamint a nyugati utazók és diplomaták beszámolói. Az albán nyelvű írásos források a kora újkorban ritkák; a helyi szóbeli hagyományt (énekek, családi legendák, kanun) csak a 19–20. században jegyezték le. A defterek becslései bizonytalanok: a háztartások száma, a vallási hovatartozás és az adókategóriák értelmezése sok vitát vált ki. A modern nemzeti történetírás gyakran a törzsi ellenállást és a kereszténység megőrzését hangsúlyozza, míg az oszmán kori források a birodalmi rend szemszögéből írnak. A kripto-kereszténység, az iszlámosodás üteme és a devsirme albániai szerepe a mai napig vitatott kérdések. A kanun középkori eredete nem bizonyított, és a vérbosszú mai megítélése emlékezetpolitikai és jogi vita tárgya. A 18. századi pasalikok katonai és gazdasági erejére vonatkozóan is csak közvetett becslések állnak rendelkezésre; a kortárs nyugati beszámolók gyakran túloznak.