Az 1878 utáni évtizedekben az albán területeken zajló változásokat a kortársak és a későbbi történetírás egyaránt rilindja (albánul: Rilindja Kombëtare, azaz „nemzeti újjászületés”) néven foglalták össze. A fogalom azonban félrevezető lehet, ha azt sugallja, hogy egy már korábban is egységes, csak „elfeledett” albán nemzet ébredt volna fel. A 19. század végének albán társadalma nyelvében, vallásában, jogi hagyományaiban és regionális identitásaiban erősen tagolt volt. A rilindja ezért nem egy ősi nemzet feltámadása, hanem egy modern nemzetépítési folyamat volt, amely tudatos kulturális, oktatási és politikai programok révén kísérelte meg létrehozni a közös albán identitást. E folyamat részben párhuzamosan futott a szomszédos görög, szerb és bolgár nemzeti mozgalmakkal, részben azonban azokkal éles versenyben állt, mivel a területi igények átfedték egymást. Az albán eset sajátossága az volt, hogy a nemzeti mozgalom rendkívül későn, az 1870-es évek végétől bontakozott ki, és a 20. század elejéig nem rendelkezett sem egységes politikai központtal, sem a nagyhatalmak egyértelmű támogatásával. A rilindja megértése ezért egyszerre igényli a belső kulturális és társadalmi átalakulás, valamint a keleti válság és a nagyhatalmi diplomácia vizsgálatát.
A rilindja előtti albán területek társadalmi és kulturális viszonyait az előző alfejezet már bemutatta, itt csak a nemzeti mozgalom szempontjából legfontosabb elemeket érdemes felidézni. Az Oszmán Birodalomban az albánlakta területek négy vilajetre (közigazgatási tartományra) oszlottak: Shkodra, Koszova (Üsküb központtal), Monastir és Janina. Az albánok e területeken nem alkottak zárt etnikai tömböt: a városokban jelentős görög, török, zsidó és szláv lakosság élt, a hegyvidékeken pedig a regionális törzsi és vallási identitások gyakran erősebbek voltak a nyelvi összetartozásnál. A vallási megoszlás – a szunnita muszlim többség, a bektási rend, az ortodox keresztények és a katolikusok – eltérő iskolahálózatokat, eltérő eliteket és eltérő külföldi kapcsolatokat eredményezett. A déli ortodox albánok egy része a görög kulturális és egyházi hierarchiához kötődött, a katolikus északiak Olaszország és az Osztrák–Magyar Monarchia felé tekintettek, a muszlim elitek pedig a birodalmi adminisztrációban és hadseregben látták karrierjük keretét. Ez a tagoltság magyarázza, hogy a nemzeti mozgalom első szakasza miért a nyelv és az oktatás kérdéseire összpontosított, és miért voltak a politikai célok hosszú ideig bizonytalanok.
A modern albán nemzeti identitás kialakulásának egyik legfontosabb akadálya az egységes írott nyelv hiánya volt. Az albán nyelv a 19. század közepéig elsősorban beszélt nyelvként létezett, irodalmi használata szórványos volt. Az első ismert albán nyelvemlékek – egy 1462-es keresztelési formula, az 1555-ös Meshari („Misekönyv”) Gjon Buzukutól, valamint néhány 16–17. századi katolikus és ortodox vallási szöveg – dokumentáltan léteznek, de nem alapoztak meg folyamatos irodalmi hagyományt. A 19. században a nyelv standardizálása előtt három alapvető kérdést kellett megoldani: melyik nyelvjárást emeljék irodalmi rangra, milyen ábécét használjanak, és milyen legyen a kapcsolat a nyelvi standard és a népi beszéd között.
Az albán nyelv két fő nyelvjárási csoportra oszlik: északon a geg, délen pedig a tosk területi változatra. A 19. századi kulturális életben mindkét nyelvjárás képviseltette magát. A geg irodalmi hagyomány elsősorban a katolikus északi papsághoz és a Shkodrához köthető, míg a tosk változatot elsősorban a dél-albániai, gyakran ortodox hátterű értelmiségiek és a külföldi diaszpóra használta. A két nyelvjárás közötti különbségek nem olyan mértékűek, hogy a kölcsönös megértést lehetetlenné tették volna, de az irodalmi standard kiválasztása politikai és kulturális tétet hordozott: az északi elit a geg, a déli pedig a tosk változatot tekintette természetes alapnak.
Az ábécé kérdése még élesebb vitákat váltott ki. Az albán hangrendszer több olyan hangot tartalmaz, amelyeket sem a görög, sem a latin, sem az arab alapú írásrendszerek nem jelöltek egyértelműen. A 19. században három fő írásmód versengett: a latin betűs, a görög betűs – amelyet elsősorban a dél-albániai ortodox kereskedők és értelmiségiek használtak –, valamint az arab betűs, amelyet a muszlim vallási iskolákban tanult városi rétegek alkalmaztak. Ez a hármasság nem egyszerűen technikai kérdés volt; mindegyik írásmód más kulturális orientációt, vallási hátteret és politikai kapcsolatrendszert jelölt. A görög betű használata a görög egyházi és kulturális befolyás iránti nyitottságot jelezte, az arab betű az oszmán-iszlám hagyományhoz kötötte az albán nyelvű írásbeliséget, a latin betű pedig a nyugati, elsősorban olasz és osztrák kapcsolatok felé mutatott.
A latin betűs írásmód fokozatos térnyerését több tényező segítette. A katolikus papság a 17. század óta latin betűvel jegyezte az albán nyelvű vallási szövegeket, és Shkodrában a 19. században is működtek kisebb nyomdák. Az Itáliában élő arberes közösségek – a 15. században kivándorolt albánok leszármazottai – szintén latin betűs irodalmat hoztak létre, és a 19. században fokozott érdeklődést mutattak az anyaország kulturális fejlődése iránt. Az 1870-es évektől a latin betűs irányzat fokozatosan dominánssá vált, de az egységes ábécé csak a 20. század elején jött létre. A monastiri kongresszuson (1908) – amelyet a mai Észak-Macedónia területén fekvő Manastir/Bitola városában tartottak – a küldöttek elfogadták a kizárólag latin betűkből álló, a korábbi javaslatokat továbbfejlesztő ábécét. A döntés a mai napig alapja az albán írásbeliségnek, és a történetírás az albán nemzeti mozgalom egyik legfontosabb kulturális eredményének tekinti. Fontos azonban megjegyezni, hogy a monastiri kongresszus résztvevői túlnyomórészt értelmiségiek és egyesületi képviselők voltak; a döntés nem jelentette azt, hogy a lakosság többsége azonnal áttért volna az új írásmódra.
A nemzeti mozgalom második pillére a nyelvalapú oktatás megteremtése volt. Az Oszmán Birodalomban a 19. században az alapfokú oktatás elsősorban felekezeti keretekben zajlott: a muszlimok a mecsetiskolákban (mekteb) és a medreszékben tanultak, az ortodoxok a görög egyház iskoláiban, a katolikusok pedig a ferences és jezsuita intézményekben. Az albán nyelvű oktatás hiánya azt jelentette, hogy az iskolázott albánok többsége valamelyik másik kulturális hálózatban szocializálódott, és gyakran magát görögnek, oszmánnak vagy regionális identitásúnak vallotta. A rilindja egyik legfontosabb követelése ezért az albán nyelvű iskolák felállítása lett.
A folyamat kulcsfigurája Naim Frashëri (1846–1900) volt, aki a dél-albániai Frashër faluból származott, és a korabeli albán irodalom egyik legnagyobb hatású szerzőjévé vált. Naim Frashëri a bektási rendhez kötődött, és vallási tárgyú műveket is írt, de tudatosan albán nyelvű költészetet és tankönyveket alkotott. Testvérei, Sami Frashëri (1850–1904) és Abdyl Frashëri (1839–1892) szintén a mozgalom meghatározó alakjai voltak. Sami Frashëri 1879-ben Isztambulban részt vett az Albán Nyomtatási Társaság (Shoqëria e të Shtypurit Shkronja Shqip) megalapításában, amelynek célja albán nyelvű könyvek és tankönyvek kiadása volt. A társaság tevékenysége azonban korlátozott maradt, mert az oszmán hatóságok gyanakvással figyelték az albán nyelvű publikációkat, és a felekezeti megosztottság is akadályozta az egységes piac létrejöttét.
A legnagyobb hatású oktatási kezdeményezés a mësonjëtore hálózat kiépítése volt. A szó albánul „iskolát” jelent, de ebben a kontextusban az albán nyelvű magániskolákat jelölte. Az első ilyen intézmény Korçában (ma Korça, Albánia) nyílt meg 1887. március 7-én. A korçai fiúiskola létrehozását a helyi ortodox kereskedőréteg és a külföldön élő albán diaszpóra finanszírozta, tanítási nyelve pedig kizárólag az albán volt. Az iskola alapítása a dokumentált források szerint komoly ellenállást váltott ki a görög ortodox egyházi hatóságokból, mivel azok attól tartottak, hogy az albán nyelvű oktatás gyengíti a görög kulturális befolyást. Az iskola mégis fennmaradt, és mintája lett a későbbi hasonló intézményeknek. Az 1890-es években több albán nyelvű iskola nyílt, de számuk alacsony maradt, és működésüket az oszmán adminisztráció, valamint a görög egyház részéről is ismétlődő akadályok nehezítették. A női oktatás terén az első albán nyelvű leányiskola 1891-ben szintén Korçában jött létre, ami a korabeli viszonyok között figyelemre méltó, bár a szélesebb körű női iskoláztatás a 20. század elejéig váratott magára.
Az oktatás kérdése összekapcsolódott a női szerepek átalakulásával is. A rilindja irodalmában és publicisztikájában hangsúlyosan megjelent a „művelt anya” mint a nemzeti nevelés letéteményese. Ez a toposz nem volt egyedülálló; a korabeli szerb, görög és bolgár nemzeti mozgalmakban is hasonló szerepet szántak a nőknek. Az albán esetben azonban különösen éles volt az ellentmondás a modernizáló programok és a vidéki társadalom hagyományos szerkezete között, amelyben a nők iskoláztatása az északi hegyvidéki közösségekben hosszú ideig marginális jelenség maradt.
A rilindja politikaivá válásának fordulópontját az 1877–1878-as keleti válság és a berlini kongresszus (1878) jelentette. Az orosz–török háború nyomán az Oszmán Birodalom európai területeinek jelentős része elveszett, és a szomszédos nemzetállamok – Szerbia, Montenegró, Görögország – területi követelések sorát jelentették be az albánlakta vidékekre. A berlini kongresszus döntései közül a nemzeti mozgalom szempontjából elsősorban két mozzanat bírt jelentőséggel: Montenegró megkapta Plavát és Guszinyét (Guci), Szerbia pedig a Niši szandzsákot és a Vranjei kerületet. Az utóbbi területekről az 1877–1878-as háború idején jelentős számú albán lakosság menekült el vagy űzetett ki, ami a szerb-albán viszonyban a későbbiekben ismétlődő feszültségforrássá vált. Ezt a folyamatot az előző alfejezet és a későbbi korszakok tárgyalása is érinti.
A területi veszteségek hatására 1878. június 10-én Prizrenben – a mai Koszovó területén – albán földbirtokosok, törzsi elöljárók, vallási vezetők és városi elitek gyűlése alakult meg Prizreni Liga (Lidhja e Prizrenit) néven. A Liga létrejöttének körülményei a történetírásban vitatottak: egyes értelmezések szerint a szervezetet elsősorban az oszmán kormányzat támogatta, hogy az albánokat a birodalom védelmére mozgósítsa, mások szerint a helyi elitek önálló kezdeményezéséről volt szó. A legvalószínűbb, hogy a Liga létrejöttében mindkét tényező szerepet játszott, és a szervezet politikai irányvonala idővel eltolódott az autonómiatörekvések felé. A Liga programja kezdetben azt követelte, hogy a berlini kongresszus által Montenegrónak és Görögországnak ítélt albánlakta területek maradjanak az Oszmán Birodalom kötelékében, és hogy az albánlakta vilajeteket ne csatolhassák idegen államokhoz. A követelés tehát nem függetlenséget, hanem területi integritást és autonómiát fogalmazott meg.
A Liga 1878 és 1881 között részben katonai erővel is próbálta érvényesíteni követeléseit. A plavai és guszinyei albán fegyveresek ellenálltak a montenegrói annektálásnak, és a nagyhatalmak végül módosították a határmegállapítást. A Liga tevékenysége azonban hamarosan ellentétbe került az oszmán központosító politikával is. Amikor a Liga vezetése 1880-ban már nyíltan követelte az albánlakta területek autonómiáját, és egyes csoportjai alkalmi szövetséget kerestek a montenegrói és görög igényekkel szemben, a szultáni kormányzat katonai erőt vetett be. A Liga 1881-ben vereséget szenvedett, vezetőit letartóztatták vagy száműzték. A Prizreni Liga bukása ellenére a későbbi albán nemzeti történetírásban – és a jelenkori koszovói emlékezetben is – a mozgalom a nemzeti ellenállás első nagy politikai jelképévé vált. A történeti értékelésnél azonban hangsúlyozni kell, hogy a Liga társadalmi bázisa keskeny volt, programja nem terjedt ki a társadalmi reformokra, és a résztvevők egy része számára a helyi hatalmi pozíciók megőrzése legalább annyira fontos volt, mint a nemzeti egység.
A Prizreni Liga feloszlatása után a nemzeti mozgalom súlypontja részben a külföldi diaszpórákba, részben a birodalmon belüli kulturális egyesületekbe helyeződött át. A mozgalmon belül a dokumentált források alapján három irányzat különíthető el, bár a határok közöttük gyakran átjárhatók voltak.
Az első irányzat az autonomista program köré szerveződött. Ennek képviselői – köztük Sami Frashëri, aki 1899-ben Isztambulban Shqipëria – ç’ka qenë, ç’është e ç’do të bëhetë? („Albánia – ami volt, ami van, és ami lesz”) címmel programadó írást jelentetett meg – úgy vélték, hogy az albánlakta területeknek az Oszmán Birodalmon belül egységes közigazgatási egységet kell alkotniuk, albán nyelvű közigazgatással és oktatással. Ez az irányzat nem kívánt szakítani a birodalommal, hanem a 19. század közepén formálódó oszmán alkotmányosság keretei között képzelte el az albán nemzeti fejlődést. Az autonómia mértéke és tartalma azonban a kortársak körében is vitatott volt.
A második irányzat a fegyveres ellenállás és a felkelés híveit foglalta magában. Ez a vonal különösen a 20. század első évtizedében erősödött meg, amikor a macedóniai fegyveres mozgalmak mintájára albán csapatok (çeta) szerveződtek, és az oszmán adóztatás, fegyveres erőszak és közigazgatás ellen több helyi felkelést robbantottak ki. A fegyveres mozgalom társadalmi háttere összetett volt: részt vettek benne elszegényedett parasztok, helyi törzsi harcosok, illetve olyan földbirtokosok és kereskedők is, akiknek érdekeit sértette a központosító oszmán politika. A felkelők céljai korántsem voltak egységesek; egyes csoportok csupán a helyi adóterhek enyhítését követelték, mások a nemzeti autonómia programjához kapcsolódtak.
A harmadik, bár a 19. században még kisebbségben lévő irányzat a független albán állam híveit tömörítette. Ez a program elsősorban a nyugat-európai diaszpórákban – Isztambulban, Bukarestben, Bécsben, Brüsszelben és az olasz arberes közösségekben – formálódott. A diaszpóra szerepe a rilindjában különösen fontos volt, mert itt a cenzúra és az oszmán elnyomás kevésbé korlátozta a politikai szervezkedést. A külföldi albán egyesületek újságokat, könyveket és röpiratokat adtak ki, amelyeket a birodalomba csempészve terjesztettek. A leghatásosabb lapok közé tartozott a Faik Konica által alapított Albania című folyóirat, amely 1897-től Brüsszelben, majd Londonban jelent meg. Konica a függetlenségi programot képviselte, és éles vitákat folytatott a mérsékeltebb autonomista szerzőkkel. Az újságok példányszámáról és tényleges elterjedtségéről pontos statisztikák nem állnak rendelkezésre, de a korabeli levelezések és rendőrségi jelentések arra utalnak, hogy a birodalom albánlakta városaiban rendszeresen olvasták őket.
A rilindja társadalmi beágyazottsága regionálisan nagyon eltérő volt. A déli területeken – Korça, Gjirokastra, Berat környékén – a nemzeti mozgalom bázisát elsősorban a városi ortodox és muszlim kereskedőréteg, a bektási vallási hálózat és az emigráns értelmiség adta. Az északi hegyvidéken ezzel szemben a társadalmat a törzsi szervezet és a hagyományos szokásjog határozta meg. A geg törzsek (albánul: fis) élén a vérségi és területi alapon szerveződő nagycsaládok, illetve azok vezetői álltak. A törzsi közösségek önigazgatása a szokásjogon alapult, amelyet a 19. században több gyűjteményben is rögzítettek. A legfontosabb ezek közül a Lekë Dukagjini nevéhez kötött Kanun (albánul: Kanuni i Lekë Dukagjinit), amely a vérbosszú, a vendégvédelem, a becsület és a földhasználat szabályait foglalta össze.
A törzsi társadalom és a nemzeti mozgalom viszonya összetett volt. A törzsi vezetők egy része a 20. század elején csatlakozott a felkelésekhez, mert az oszmán központosítás – különösen a fegyverviselés korlátozása, a katonai sorozás és az adóreformok – sértette hagyományos autonómiájukat. Más törzsi közösségek azonban közömbösek maradtak a nemzeti program iránt, vagy éppen a szomszédos törzsekkel folytatott helyi konfliktusaik kötötték le őket. A nemzeti mozgalom értelmiségi vezetői ezért hosszú időn át vitatták, hogy a törzsi társadalom a nemzetépítés erőforrása vagy éppen annak akadálya-e. A Kanun írott változatának megítélése is összetett: egyesek a hagyományos albán jogi kultúra megőrzését látták benne, mások a vérbosszú intézményének rögzítését kifogásolták. A történeti kutatás számára a Kanun inkább a 19. századi észak-albániai társadalmi rend lenyomata, mintsem egy változatlan „ősi törvénykönyv”, ahogyan azt később gyakran ábrázolták.
Az 1908. júliusi ifjútörök forradalom – amelyet a birodalom európai tartományaiban, mindenekelőtt Macedóniában állomásozó, az Egység és Haladás Bizottsága (törökül: İttihat ve Terakki Cemiyeti) által szervezett tiszti csoportok robbantottak ki – az 1876-os alkotmány visszaállításához vezetett. Az albán nemzeti mozgalom tagjai közül sokan lelkesen üdvözölték a forradalmat, mivel az alkotmányos kormányzástól a gyülekezési és sajtószabadság bővülését, a helyi önkormányzat megerősödését és az albán nyelvű oktatás elfogadását remélték. A forradalmat követő hónapokban az albánlakta területeken valóban iskolák nyíltak, politikai klubok alakultak, és a monastiri ábécé-kongresszus is ebben a légkörben ülhetett össze.
A remények gyorsan szertefoszlottak. Az Egység és Haladás Bizottsága a birodalom integritását mindenek fölé helyezte, és a nemzeti mozgalmak autonómiatörekvéseit a birodalom felbomlásához vezető veszélynek tekintette. Az ifjútörök kormányzat a közigazgatás központosítását erőltette, a nemzeti alapon szerveződő politikai klubokat betiltotta vagy ellenőrzés alá vonta, és az albán nyelvű oktatást ismét korlátozta. Az albánlakta területeken alkalmazott intézkedések – a fegyverviselés korlátozása, a katonai sorozás kiterjesztése, a keményebb adóztatás, valamint a speciális bíróságok – az 1910–1912 közötti években több fegyveres felkeléshez vezettek. A felkelések központja részben Kosovó és a mai Észak-Albánia hegyvidéke volt, ahol a törzsi ellenállás hagyománya és az ifjútörök modernizációs nyomás különösen élesen ütközött.
1912 tavaszán és nyarán újabb, az addigiaknál szélesebb körű felkelés robbant ki. A dokumentált források szerint a felkelők – akik között muszlim és katolikus, északi és déli csoportok egyaránt voltak – elfoglalták a mai Koszovó és Észak-Albánia nagyobb városait, köztük Pristinát, Prizrent és Üskübot (ma Skopje). A felkelés vezetői 1912 augusztusában követeléseket nyújtottak be az oszmán kormányzatnak, amelyek lényege az volt, hogy az albánlakta vilajetek kapjanak közigazgatási autonómiát, az albán nyelv legyen hivatalos az oktatásban és a helyi adminisztrációban, a sorozás és az adóztatás pedig vegye figyelembe a helyi viszonyokat. A kormányzat részben engedett, és 1912. szeptember 4-én széles körű reformokat ígért.
A reformígéretek azonban nem valósultak meg, mert 1912 októberében kitört az első Balkán-háború. A balkáni szövetség – Szerbia, Montenegró, Bulgária és Görögország – gyors offenzívája összeomlasztotta az oszmán hadsereget a Balkánon. A szerb csapatok Kosovón és Észak-Albánián át az Adriai-tenger felé nyomultak, a montenegrói erők Shkodrát ostromolták, a görögök pedig dél felől törtek előre. A szövetségesek vezetői az albánlakta területeket felosztásra ítélték, és a háború során több helyen súlyos atrocitásokat követtek el a helyi lakossággal szemben. Ez utóbbi eseményekről a későbbi nagyhatalmi vizsgálóbizottságok és külföldi újságírói beszámolók szolgáltatnak adatokat, de a pontos áldozatszámokat illetően a történetírás óvatosságra int.
A háború által teremtett kényszerhelyzetben az albán politikai elitek egy része úgy ítélte meg, hogy a nemzeti lét egyetlen esélye a független állam kikiáltása, amely tényként állíthatja a nagyhatalmak elé az albán területek különállását. A döntést felgyorsította, hogy a szerb hadsereg elérte az Adriát, és a nagyhatalmak még nem döntöttek a háború utáni rendezésről. 1912. november 28-án Vlorában (olaszosan Valona) albán delegáltak gyűlése Ismail Qemal (1844–1919) vezetésével kikiáltotta Albánia függetlenségét. Ismail Qemal hosszú ideig oszmán diplomata és politikus volt, aki a birodalmi reformok hívéből fokozatosan a függetlenségi irányzat képviselőjévé vált. A vlorai nyilatkozat az albán állam megalakulásának dokumentált kezdőpontja.
A november 28-i nyilatkozatot a későbbi albán emlékezetben gyakran egységes nemzeti akaratként ábrázolják. A történészi értékelés ennél árnyaltabb: a gyűlésen résztvevők száma bizonytalan, a déli és északi régiók képviselete egyenetlen volt, és az albánlakta területek nagy része ekkor már vagy megszállás alatt állt, vagy a háborús zűrzavarban nem tudott küldötteket küldeni. Az is vitatott, hogy a nyilatkozatot aláírók mekkora része képviselte a lakosságot, hiszen a törzsi vezetők, a városi elitek és a diaszpóra képviselői között is jelentős véleménykülönbségek voltak. A nyilatkozat ennek ellenére sorsfordító esemény, mert a nagyhatalmak számára olyan politikai keretet teremtett, amelyből később a nemzetközileg elismert albán állam kialakulhatott.
A függetlenségi nyilatkozat után a kérdés a londoni nagyköveti konferencia elé került, amely 1912 decembere és 1913 júliusa között az európai nagyhatalmak képviselőinek részvételével tárgyalta a Balkán-háborúk utáni rendezést. A nagyhatalmak – mindenekelőtt az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország, illetve velük szemben részben Oroszország és Franciaország – az albán kérdésben eltérő érdekeket képviseltek. A Monarchia és Olaszország egy viszonylag erős albán államot támogatott, elsősorban azért, hogy megakadályozza Szerbia kijutását az Adriára, és korlátozza a szláv állam térnyerését. Oroszország Franciaország támogatásával ezzel szemben inkább Szerbia érdekeit tartotta szem előtt. A konferencia végül 1913. július 29-én határozott arról, hogy Albánia független, semleges fejedelemség lesz, amelynek határait és belső rendjét a nagyhatalmak felügyelik. A döntés dokumentált tény, ám a határok meghúzásának módja és az állam belső berendezkedése éles viták tárgya maradt.
A határmegállapítás során a nagyhatalmak nem kizárólag etnikai elveket követtek, hanem stratégiai és politikai szempontokat is érvényesítettek. Ennek következtében az új állam területe jelentősen kisebb lett, mint az albánlakta területek összessége. Kosovó nagy része Szerbiához került, a mai Észak-Macedónia nyugati, albánok által is lakott területei szintén Szerbiának jutottak, Dél-Epirusz pedig Görögországnak. Az albán állam területe nagyjából 28 000 négyzetkilométer lett, lakosságát a korabeli becslések – amelyek megbízhatósága korlátozott – 800 000 és 1 millió fő közé tették. A határokon kívül rekedt albán lakosság létszámára vonatkozóan nincsenek pontos adatok, de minden becslés szerint több százezer albán élt szétszórtan a szomszédos államokban. Ez a helyzet a 20. század későbbi szakaszaiban a koszovói kérdés és a macedóniai albán kisebbség problémájává nőtte ki magát.
A rilindja időszakának értékelése a történetírásban és az emlékezetpolitikában egyaránt vitatott. Az albán nemzeti történetírás – különösen a kommunista korszakban – a rilindját egységes, haladó nemzeti mozgalomként ábrázolta, amely a „népi tömegek” akaratából vezetett a függetlenséghez. Ez az értelmezés a dokumentált források fényében leegyszerűsítő, mert a mozgalom társadalmi bázisa keskeny volt, és a résztvevők érdekei gyakran ütköztek egymással. A nyugati és a posztkommunista kutatás ezzel szemben hangsúlyozza a nyelvi és vallási megosztottságot, a helyi elitek szerepét, valamint a nagyhatalmi érdekek döntő befolyását. A kettő között elhelyezkedő értelmezések a rilindját olyan folyamatként írják le, amelynek során a kulturális nacionalizmus fokozatosan politikai programmá vált, és amelyben a külső kényszerek – az oszmán központosítás, a szomszédos nemzetállamok terjeszkedése, a balkáni háborúk – döntő szerepet játszottak.
Az albán nemzeti ébredés történetének vizsgálata során a forrásadottságok egyenetlenek. A nyelvi és irodalmi folyamatokról viszonylag sok elsődleges forrás áll rendelkezésre: iskolai alapító okiratok, tankönyvek, folyóiratok, feljegyzések. A Prizreni Liga és az 1912-es felkelés eseményeiről fennmaradtak oszmán kormányzati dokumentumok, konzuli jelentések és visszaemlékezések. A visszaemlékezések azonban sok esetben évtizedekkel később keletkeztek, és politikai elfogultságuk miatt kritikával kezelendők. A lakosság számáról, a mozgalom társadalmi támogatottságáról és a háborús események áldozatairól csak becslések vannak. A nagyhatalmi rendezésről a londoni konferencia jegyzőkönyvei és a diplomáciai levelezések tájékoztatnak, de a döntéshozatal hátterében álló informális megállapodásokról kevés közvetlen dokumentum maradt fenn. A végleges albán határokat 1913-ban nem mindenütt mérték fel pontosan; egyes szakaszok megállapítása az 1920-as évekig elhúzódott.