A második bolgár cárság oszmán hódításának történetét nem lehet egyetlen dátumra vagy egyetlen ostromra szűkíteni. A 14. század második felében a bolgár területek több, egymással is vetélkedő uralmi központra szakadtak, miközben a Balkán keleti felén új katonai-hatalmi tényező jelent meg: az Oszmán-állam. Tarnovo 1393. évi eleste a nemzeti emlékezetben a bolgár államiság megszakadásának szimbóluma lett, ám a kortársak számára ez egy hosszabb, 1371 és 1396, sőt bizonyos értelemben 1422 között zajló hódítási és alkufolyamat egyik állomása volt. Az alábbiakban ezt a folyamatot mutatjuk be: a késő középkori bolgár állam széttagoltságát, az oszmán balkáni terjeszkedés módszereit, a tarnovói cárság bukását, valamint a vidini cárság megszűnését követő berendezkedés kezdeteit. A fejezet végül jelzi, miért vitatott a bolgár állam „végének” korszakolása, és hogyan alakította a későbbi nemzeti történetírás a hódítás emlékezetét.
A bizánci uralom és a második bolgár birodalom című alfejezetben tárgyalt második bolgár cárság a 13. század közepén, II. Iván Aszen (Ivan Asen II) uralkodása alatt érte el legnagyobb kiterjedését. A század végére azonban a központi hatalom ismét meggyengült. A mongol-tatár támadások, a bizánci nyomás, a magyar királyság északnyugati beavatkozásai és a belső dinasztikus viszályok egyaránt erodálták a cári hatalmat.
A 14. század első felében a Tarnovo (Tǎrnovo) központú bolgár állam még fontos regionális szereplő volt, de területe fokozatosan zsugorodott. Iván Sándor (Ivan Aleksandăr, 1331–1371) hosszú uralkodása alatt a bolgár udvar kulturális és egyházi téren élénk maradt, politikailag azonban nem tudta megakadályozni a területi szétaprózódást. Halála után a cárság két fő részre szakadt:
A Duna alsó szakaszán és a Fekete-tenger partvidékén emellett Dobrudzsa (Dobrudža) despotája, Dobrotica (Dobrotica) nagyjából független hatalmat gyakorolt, amelynek központja Kaliakra (Kaliakra) környékén működött. A bolgár fejedelmek között nem egyszer fegyveres konfliktus is kirobbant, ami tovább gyengítette az oszmán terjeszkedéssel szembeni ellenállás lehetőségét.
Ezt a széttagoltságot nem szabad kizárólag „árulásként” vagy egyszerű katonai tehetetlenségként értelmeznünk. A késő középkori balkáni uralkodók – így a bolgár cárok, a szerb fejedelmek és a bizánci császár – gyakran kerestek szövetséget a feltörekvő oszmánokkal éppúgy, mint egymás ellen. A hűség és a vazallus viszony gyorsan változott, és a kortársak számára a túlélés gyakran fontosabb volt, mint a vallási vagy etnikai szolidaritás.
Az Oszmán-állam a 13–14. század fordulóján Anatólia északnyugati részén, Bizánc határán lévő emirátusból nőtt ki. A bizánci polgárháborúk lehetőséget adtak az oszmán harcosoknak, hogy előbb zsoldosként, majd önálló hódítóként jelenjenek meg a Balkánon. A hagyományos rekonstrukció szerint 1352-ben egy kisebb erődítményt szereztek meg a Gallipoli-félszigeten, 1354-ben pedig magát Gallipolit (Gelibolu) vonták ellenőrzésük alá. A pontos dátumok körül a bizánci és oszmán források eltérnek, de abban a kutatás egyetért, hogy a Gallipoli-félsziget megszerzése tartós balkáni hídfőt biztosított.
I. Murád (Murad I, 1362–1389) uralkodása alatt az oszmán terjeszkedés felgyorsult. Az oszmánok elfoglalták a fontos trákiai várost, Drinápolyt (Edirne, görögül Adrianupolisz), amely a hagyományos kronológia szerint 1361-ben, az újabb kutatások egy része szerint inkább 1369 körül került a kezükre. Drinápoly ettől kezdve az oszmán balkáni hódítás katonai-politikai központjává vált, és egyben a ruméliai (Rumeli) terjeszkedés bázisa lett. A város megszerzésével az oszmánok közvetlenül fenyegették a Bolgár Királyság déli határvidékét, Trákiát és a Marica folyó völgyét.
A bolgár területek déli kapuja, Plovdiv (Plovdiv, görögül Philippopolisz, oszmánul Filibe) 1363–1365 körül került oszmán kézre. A források itt sem adnak pontosan egybehangzó időpontot. A bolgár cári udvar, Iván Sándor uralkodásának utolsó éveiben már kénytelen volt elismerni az oszmán befolyás növekedését. Egyes források dinasztikus házasságról is tudnak: a bolgár uralkodóház egyik nőtagját – a hagyomány szerint Kera Tamarát – I. Murád háztartásába adták. Az ilyen házasság a korabeli balkáni és anatóliai diplomáciában a vazallusi alárendelődés egyik bevett jele volt, de a konkrét eset körülményeit a krónikák ellentmondásosan beszélik el.
Az oszmán hadviselés ebben az időszakban nem kizárólag nagy ostromseregekre épült. A határvidékeken folyamatosan portyázó, gyorsan mozgó lovas csapatok – a később akindzsinak (akıncı) nevezett harcosok – kimerítették a védőket, elvágták a települések úthálózatát, és a lakosság egy részét menekülésre, más részét behódolásra kényszerítették. A helyi keresztény fejedelmeknek az oszmán udvar gyakran felajánlotta a vazallusi státust: adófizetés, katonai segítség és dinasztikus hűség fejében egy ideig megtarthatták uradalmukat. Ez tette lehetővé, hogy a hódítás ne egyetlen frontális háborúként, hanem párhuzamos hadjáratok, alkuk és behódolások láncolataként terjedjen.
A bolgár, szerb és bizánci területek közötti oszmán beékelődés szempontjából meghatározó esemény volt az 1371. évi Marica menti csata, amelyet a források Csernomen (Chernomen) vagy Marica (Maritsa) néven is ismernek. A bolgár hadszíntér tágabb kereteit ez a csata jelöli ki: a szerb Mrnjavčević testvérek – Vukašin és Uglješa – által vezetett sereg veresége megnyitotta az oszmánok előtt Makedónia és Trákia további útjait. A vereség következményeit a bolgár udvar is közvetlenül érezte: az oszmán csapatok egyre mélyebben hatoltak a Marica és a Tundzsa folyók völgyébe, elvágva a bolgár déli területeket a lehetséges szerb és bizánci szövetségesektől.
Iván Sisman tarnovói cár 1371 után kénytelen volt elfogadni az oszmán főhatalmat. A vazallusi viszony konkrét feltételeit nem ismerjük pontosan; forrásaink csak közvetve utalnak rá. A bolgár uralkodónak feltehetően adót kellett fizetnie, és katonai segédcsapatokat kellett küldenie a szultán hadjárataiba. A vazallusi státus azonban nem védte meg a bolgár területeket a további hódítástól. Az oszmán nyomás 1382 és 1385 között Szófia (Sofija, görögül Szardika, oszmánul Sofya) elfoglalásával újabb fontos lépést tett. Szófia pontos elfoglalási éve vitatott: a bolgár történeti hagyomány 1382-t emleget, míg más rekonstrukciók 1385 körülre helyezik az eseményt. Ami biztos: Szófia birtoklása stratégiai hídfőt adott az oszmánoknak a Kárpát-medence felé vezető utak és a szerb határvidék ellen.
Az 1380-as években a bolgár területek már nem működtek egységes védelmi rendszerként. A Tarnovo környéki cárság, a Duna-parti Vidin és a dobrudzsai despotátus külön utakon próbált érvényesülni. Iván Szracimir Vidinben hol az oszmánokkal, hol a magyar királlyal, Zsigmonddal (Luxemburgi Zsigmond) keresett kapcsolatot. Iván Sisman Tarnovóban az oszmán vazallus és a magyar orientáció között ingadozott. A kortárs szereplők számára nem létezett egyetlen „bolgár nemzeti állam” megmentésének programja; a döntések dinasztikus érdekeket, birtokvédelmet és katonai kényszereket tükröztek.
Az 1389. évi rigómezei (Kosovo polje) csata szultáni oldalon hozott győzelmet, de I. Murád a csata körül meghalt. Utóda, I. Bajezid (Bayezid I, 1389–1402) – akit a források gyakran „Villámnak” (Yıldırım) neveznek – sokkal nyíltabban törekedett a balkáni vazallus területek bekebelezésére. Az 1390-es évek elejére a tarnovói cárság már csak szűk területet birtokolt, és a főváros védelme egyre kilátástalanabbá vált.
A hagyományos – a későbbi bolgár krónikahagyományból származó – dátum szerint Tarnovót 1393. július 17-én foglalták el az oszmán csapatok. A város védelmét a források szerint Evtimij pátriárka (Euthymius, Evtimij Tărnovski) szervezte, mivel Iván Sisman nem a fővárosban tartózkodott. A tarnovói cár a Duna menti Nikápoly (Nikopol) felé húzódott vissza, és egy ideig még ellenállt. A pátriárka alakja a későbbi bolgár egyházi és nemzeti emlékezetben kiemelt szerepet kapott: őt a hit védelmezőjeként és az utolsó középkori bolgár főváros szimbolikus vezetőjeként tartják számon. Ugyanakkor a korabeli források nem teszik lehetővé, hogy minden részletében rekonstruáljuk a városvédés történetét; a pátriárka tárgyalásairól, a város feladásának körülményeiről és az erőszak mértékéről a beszámolók eltérnek.
Tarnovo eleste súlyos csapás volt, de nem jelentette az összes bolgár terület azonnali oszmán bekebelezését. A város elfoglalása után az oszmán hatóságok a tarnovói patriarchátus önállóságát is felszámolták, és a bolgár egyházszervezetet a konstantinápolyi patriarchátus alá rendelték. Ezzel a bolgár középkori államiság egyik meghatározó intézménye szűnt meg. A templomok egy részét mecsetté alakították, a főváros szerepe pedig fokozatosan a helyi közigazgatási központ szintjére csökkent.
Iván Sisman 1395-ben halt meg vagy tűnt el. A halál körülményei bizonytalanok: egyes elbeszélések szerint az oszmánok végezték ki, mások szerint csatában esett el. A nemzeti történetírás gyakran mártírként ábrázolja, de a kortárs források csak szűkszavúan tudósítanak a tarnovói cár utolsó napjairól.
A vidini cárság tovább fennmaradt, de nem független államként. Iván Szracimir Vidinje oszmán vazallus területként működött, miközben a magyar királyság is igyekezett befolyását megőrizni a Duna mentén. Ez a kettős nyomás hívta életre a nikápolyi keresztes hadjáratot, amely a magyar király, Zsigmond vezetésével, nyugat-európai lovagok részvételével indult az oszmánok ellen 1396-ban. A hadjárat célja az oszmán balkáni terjeszkedés feltartóztatása és a Duna védelmének megszervezése volt.
A keresztes sereg 1396. szeptember 25-én szenvedett megsemmisítő vereséget Nikápolynál. I. Bajezid győzelme után a vidini cárság is elvesztette maradék önállóságát, és a bolgár területek nagy része közvetlen oszmán igazgatás alá került. Iván Szracimir sorsáról a források ellentmondásosan számolnak be: egyesek szerint elfogták és Kis-Ázsiába vitték, mások szerint később engedték vissza vagy éppen börtönben halt meg. A pontos körülményeket nem ismerjük.
A kortársak számára a bolgár állam megszűnése nem feltétlenül 1393-ban vagy 1396-ban rögzült. A 14. század végi és 15. század eleji források még említenek bolgár előkelőket, akik oszmán főhatalom alatt bizonyos helyi jogokat őriztek. A bolgár uralkodóház egyes tagjai száműzetésből is kísérletet tettek a visszatérésre. Különösen fontos volt az 1402. évi ankarai csata, amelyben Timur (Timur Lenk) legyőzte és elfogta I. Bajezidet. Az Oszmán Birodalomban kitört belső harc – a szultán fiai közötti interregnum – átmenetileg meggyengítette a központi hatalmat, és lehetőséget adott a balkáni keresztény fejedelmeknek a visszatérésre.
Ebbe a körbe tartozik a bolgár Konstantin (Konstantin) és Fruzsina (Fružin) nevéhez kötött felkelés is. A két herceg – a hagyomány szerint Iván Szracimir, illetve Iván Sisman fia – a 15. század első évtizedében, havasalföldi és magyar támogatással próbálta visszaállítani a bolgár államiságot. A felkelés pontos időpontja és lefolyása bizonytalan; a források egyes részei 1404–1409 közé, mások 1408–1413 közé helyezik. I. Mehmed (Mehmed I, 1413–1421) konszolidálta az oszmán hatalmat, és a felkelés kifulladt. Ezt követően a bolgár területek önálló állami központjai végleg megszűntek. A kutatás egy része ezért a bolgár középkori államiság záró mozzanatát 1422 tájára teszi, amikor az utolsó, elszórtan működő bolgár uradalmak is visszavonhatatlanul betagozódtak az oszmán rendbe.
Az oszmán hódítás nem volt egyetlen, folyamatosan frontvonalban zajló háború. A 14. századi balkáni oszmán jelenlét magában foglalta a nagy hadjáratokat, a határvidéki portyákat, a vazallusi szerződéseket, a dinasztikus házasságokat és a helyi előkelőkkel kötött alkukat. A várostromok mellett a vidék lakossága különösen kiszolgáltatott volt a hadjáratoknak. A források a bolgár városok és falvak elnéptelenedéséről, menekülő lakosságról, elhurcolt foglyokról tudósítanak, de ezekből nem lehet megbízható népességi számokat képezni. A hódítás időszakáról nem rendelkezünk olyan összeírásokkal, amelyek a lakosság veszteségeit pontosan mutatnák.
A hódítás után az oszmán vezetés anatóliai muszlim népességet is telepített a stratégiailag fontos útvonalak mentén, különösen a Marica-völgyben és a jelentősebb városok környékén. Az iszlamizáció és az új társadalmi rend intézményesülése azonban már az oszmán uralom megszilárdulásának folyamatához tartozik, amelyet a következő alfejezet tárgyal. Itt annyit érdemes rögzíteni, hogy a bolgár társadalom nem egyszerűen „eltűnt” vagy „kicserélődött”: a keresztény falusi közösségek, egyházi intézmények és helyi igazgatási elemek egy része tovább működött, igaz, új adózási és katonai kötelezettségek között.
A nők, a gyermekek és a nem katonáskodó lakosság sorsa a hódításról szóló elbeszélésekben általában háttérbe szorul. A krónikák főként a cárok, a pátriárkák, a hadvezérek és a városok sorsát rögzítik. A szórványos források azonban utalnak arra, hogy a hadjáratok a háztartások életét is alapvetően felforgatták: a férfiak egy részét katonai szolgálatba hurcolták, a nőket eladták vagy háztartási szolgálatra vitték, a gyermekek pedig a későbbi devsirme-rendszer előzményeként is értelmezhető gyakorlatokban jelenhettek meg. E folyamatokat nem szabad utólagos, a 19. századi nemzeti szenvedéstörténet fogalmaival automatikusan azonosítani, de az erőszak tényét tagadni sem lehet.
A bolgár területek elitjének egy része a hódítás idején együttműködött az oszmán hatalommal, más része az ellenállást választotta, ismét mások Magyarországra, Havasalföldre, Moldvába vagy a még nem hódolt szerb területekre menekült. A menekülő bolgár előkelők és kereskedők hálózatai később a nemzeti ébredés koráig is tovább éltek. A hódítás tehát nem csupán katonai-politikai cezúra volt, hanem társadalom- és migrációtörténeti folyamat is.
A 19. századi bolgár nemzeti történetírás a hódítás időszakát gyakran a „török iga” (tursko robstvo) fogalmával írta le. Ez a fogalom a bolgár nemzeti önértelmezés fontos eleme lett, de a mai történettudományban nem analitikai kategória, hanem emlékezetpolitikai és irodalmi toposz. A modern kutatás hangsúlyozza, hogy az oszmán uralom évszázadai alatt a bolgár keresztény közösségek nem egyszerűen passzív áldozatok voltak, hanem saját intézményeikkel, adózási rendjükkel és helyi vezetőikkel részt vettek az oszmán társadalom alakításában. Ugyanakkor a hódítás első szakasza valóban súlyos erőszakkal, bizonytalansággal és intézményvesztéssel járt, ezért a „török iga” képének kialakulását elsősorban a 19. századi nemzeti programokból érthetjük meg.
A bolgár állam oszmán hódításáról rendelkezésre álló forrásanyag erősen töredékes. A bolgár uralkodói oklevelek, egyházi iratok és kolostori feljegyzések egy része a hódítás során megsemmisült vagy szétszóródott. A fennmaradt bolgár krónikahagyomány – köztük a 15. századi, úgynevezett Bolgár Anonim Krónika – fontos adatokat őrzött meg Tarnovo elestéről, de keletkezési ideje és szerkesztettsége miatt nem tekinthető közvetlen tudósításnak. A 17. századi és későbbi egyházi és nemzeti elbeszélések tovább alakították a pátriárka és az utolsó cárok emlékezetét.
A bizánci történetírók – például Laonikosz Khalkokondülész – a 15. században visszatekintve írtak az oszmán balkáni terjeszkedésről. Az oszmán krónikák közül Aşıkpaşazade és Neşri munkái az oszmán hadjáratokat rögzítik, de ezek is a hódítás után évtizedekkel, a szultáni udvar legitimációs igényei szerint készültek. A nyugati források, különösen a nikápolyi keresztes hadjárat levelezése és útleírásai, a magyar és a raguzai (dubrovniki) iratanyag pedig a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok oldaláról világítják meg az eseményeket.
A szakirodalomban több ponton is vita van:
A kutatás mindmáig alapmunkája John V. A. Fine: The Late Medieval Balkans (1987) című összefoglalója, amely a régió hatalmi viszonyait kritikai forráskezeléssel elemzi. Az oszmán hódítás intézményi oldaláról Halil İnalcık és más oszmanisták munkái adnak részletes képet, ám a bolgár regionális események rekonstrukciója gyakran a későbbi helyi hagyomány és a töredékes elsődleges források összevetésére szorul.