A 14. század végére a bolgár területek elveszítették korábbi állami kereteiket: a Tarnovo környéki cárság 1393-ban, a Vidin környéki cárság pedig 1396-ban szűnt meg. Az oszmán hódítás után a mai Bulgária területe nem alkotott önálló közigazgatási egységet, hanem a birodalom európai tartományaiba tagolódott. Ez az időszak csak lassan, fokozatosan építette ki azt a társadalmi, vallási és gazdasági rendet, amely a 15–17. századi forrásokban már jól látható. A fejezet a középkori bolgár állam bukásától a 18. század végéig terjedő oszmán korszakot mutatja be, különös tekintettel az igazgatásra, a vallási közösségek szerveződésére, a helyi elit szerepére, a hajdúk jelenségére és a katolikus missziókra. A cél annak megértése, hogy az oszmán uralom nem egyszerűen idegen megszállás volt, hanem olyan birodalmi rendszer, amely a helyi társadalommal kölcsönhatásban alakult, és amelynek intézményei a későbbi bolgár nemzeti mozgalom előfeltételeit is megteremtették.
A hódítás után a bolgár területek az Oszmán Birodalom európai részébe, a Rumélia (törökül Rumeli) nevű beglerbégségbe kerültek. A beglerbégség élén a szultán által kinevezett kormányzó, a beglerbég (beylerbeyi) állt. A tartomány központja kezdetben Edirne volt, később a 16. században Szófia is betöltötte ezt a szerepet. A beglerbégséget kisebb egységekre, szandzsákokra (sancak) osztották. A mai Bulgária területén a legfontosabb szandzsákok a Szófiai, a Nikápolyi, a Vidini, a Szilisztrai, a Plovdivi (Filibe) és a Küsztendili szandzsák voltak. A szandzsákok élén a szandzsákbég állt, aki katonai és polgári feladatokat egyaránt ellátott.
Ez a közigazgatási beosztás nem rögzült véglegesen: a 16–17. században a határvidékek, a háborúk és a belső átszervezések miatt többször módosult. A bolgár területek tehát nem alkottak olyan „Bulgária” nevű tartományt, amelyet a kortársak a középkori cárság örökösének tekintettek volna. A bolgár egyház központja, Tarnovo patriarchátusa 1393-ban megszűnt önálló intézményként, és a bolgár ortodox hierarchia a konstantinápolyi patriarchátus alá került. Ezt a helyzetet a bolgár nemzeti történetírás később a „nemzeti egyház elvesztéseként” értelmezte, ám a korabeli egyházi szervezetben az oszmán hódítás elsősorban az egyházi joghatóság átrendeződését jelentette.
Az oszmán igazgatás alapja a timár (tımâr) rendszer volt. A timár nem volt örökölhető magántulajdon: a szultán által adományozott jövedelemforrás, amelyet a szpáhi (sipahi) nevű lovas katona kapott katonai szolgálata fejében. A szpáhi a birtokához tartozó falvak adójövedelmét szedte be, de a föld feletti rendelkezési joga korlátozott volt. A rendszer célja az volt, hogy állandó, a kincstárat nem terhelő lovasságot tartson fenn. A 15. században a bolgár területeken is sok timárbirtokot osztottak ki, részben a hódító oszmán katonáknak, részben az átállt helyi keresztény előkelőknek.
A nem muszlim alattvalók, így a bolgár földművelők többsége, a dhimmi (zimmi) jogállású lakossághoz tartoztak. Ez a jogállás védelmet és vallásgyakorlási lehetőséget biztosított, de egyúttal másodrendű jogi pozíciót is jelentett. A keresztény parasztok földadót, haradzsot (haraç) vagy iszpendzsét (ispençe) fizettek, és a felnőtt férfiak után fejadót, dzsizjét (cizye) róttak ki. Emellett rendszeresek voltak a terményadók, a robot és a rendkívüli háborús adók, az aváriz (avarız). Az adóterhek mértéke időben és területenként változott, ezért általános érvényű kijelentések helyett mindig az adott év és régió forrásait kell figyelembe venni.
A 15–17. században alkalmazott devsirme (devşirme) vagy „gyermekadó” a keresztény falvakból időnként fiúkat vitt el, akiket a szultáni udvar, a janicsár hadtest vagy a birodalmi hivatalnokréteg szolgálatába állítottak. A gyakorlat rendszertelen volt, mértéke és gyakorisága vitatott. A bolgár emlékezetben a devsirme a legfájdalmasabb oszmán intézmények egyikeként él tovább, ám a korabeli forrásokból nem lehet pontosan rekonstruálni, hány családot érintett. Az iszlámra térés a bolgár területeken nem volt tömeges jelenség, de a 16–17. században helyenként, különösen a Rodope hegyvidékén és a Duna menti városokban, kialakultak muszlim közösségek. Az úgynevezett pomák csoportok eredete, nyelvi és vallási összetétele a mai napig tudományos vita tárgya; a 19. századi nemzeti narratívák az erőszakos térítést hangsúlyozták, míg a mai kutatások a társadalmi és gazdasági okokat is számításba veszik.
Az oszmán birodalmi rendszer a vallási közösségeket jogi egységként kezelte. A millet (millet) szó a 19. században vált formális jogi kategóriává, de a gyakorlatban már a 15. századtól működött: a nem muszlim közösségek saját vallási vezetőik által igazgatták belső ügyeiket. A legnagyobb ilyen közösség a Rum milleti volt, azaz az ortodox keresztények egyházi szervezete, amelynek élén a konstantinápolyi ökumenikus patriarcha állt. A bolgár területek ortodox hívei ehhez a közösséghez tartoztak, de a magasabb egyházi tisztségeket gyakran görög nyelvű, konstantinápolyi kapcsolatokkal rendelkező papok töltötték be. A szláv liturgia a falusi és városi templomokban tovább élt, ám a püspöki székekben a görög hierarchia dominanciája a 17–18. században egyre erősebbé vált.
A millet-rendszer nem jelentett modern értelemben vett vallásszabadságot: a nem muszlim közösségek jogai korlátozottak voltak, templomaik bővítését engedélyhez kötötték, és jogi ügyeikben a muszlim bíróságok dönthettek. Ugyanakkor az ortodox egyház a házasság, az öröklés és a családjog terén jelentős belső joghatóságot őrzött meg. Az egyház adót fizetett a szultáni kincstárnak, és felelős volt a keresztény lakosság adóinak beszedéséért. Ez a szerep a papságot a birodalmi igazgatás közvetítőjévé tette, ami később a nemzeti mozgalmak idején ambivalens megítéléshez vezetett.
A bolgár területeken a zsidó közösségek is jelen voltak, különösen az 1492 utáni szefárd bevándorlás nyomán. A nagyobb városokban, például Szófiában, Plovdivban és Nikápolyban kisebb zsidó negyedek alakultak ki. Az örmények főként a kereskedelmi központokban telepedtek le. A muszlim lakosság, amely részben betelepült törökökből, részben áttért helyiekből állt, nem alkotott egységes közösséget, hiszen a városi hivatalnokok, a katonák, az ulemá (vallástudósok) és a falusi földművesek jogállása és életmódja jelentősen eltért.
Az oszmán hódítás nem számolta fel teljesen a korábbi bolgár elitet. A 14–15. századi forrásokban még felbukkannak keresztény szpáhik, akik az oszmán uralom elismerése fejében megtartották birtokaik egy részét, vagy új timárt kaptak. A 16. századra azonban a keresztény katonai elit fokozatosan beolvadt a muszlim szpáhi rétegbe, áttért, vagy a társadalmi ranglétra alsóbb fokaira csúszott. A falusi közösségek élén a knez (bolgárul кнез) állt, aki a falu képviselőjeként az adóbeszedésben és a helyi viták rendezésében vett részt. A 18. században a csorbadzsi (чорбаджия) kifejezés a jómódú keresztény falusi elit tagjaira terjedt ki; ők lettek a birodalmi hatóságok és a helyi társadalom közötti legfontosabb közvetítők. A csorbadzsik gazdagsága és helyi hatalma a 19. századi nemzeti mozgalomban is fontos szerepet játszott, de megítélésük a bolgár történetírásban sokáig negatív volt, mert a nemzeti narratíva a „török iga” kiszolgálóiként ábrázolta őket.
A hódítás után a bolgár területek egyes hegyvidéki és határvidéki falvai különleges jogállást kaptak. A voynuk (voynuk) nevű keresztény katonai kisegítők, a martalóc (martolos) nevű könnyűlovasok és a derbendzsi (derbentci) nevű hegyi átjáróőrök adókedvezményeket élveztek, cserébe katonai vagy biztonsági szolgálatot teljesítettek. Ezek a rétegek nem tartoztak a szpáhi-timár rendszer alá, és falvaikban a helyi önigazgatás erősebb volt. A bányavárosok, mint például Csiprovci a Balkán-hegységben, szintén kivételes helyzetben voltak: a bányászok adókedvezményeket kaptak, és a termelés folyamatosságát a birodalmi hatóságok védték.
A hajdú (bolgárul хайдут, hajdut; törökül eşkıya) a 16. század végétől kezdve a bolgár területek hegyvidékein tevékenykedő fegyveres csoportok tagjait jelölte. A hajdúk a falusi lakosságból, elbocsátott katonákból, eladósodott parasztokból és elűzött kézművesekből verbuválódtak. Tevékenységük kettős természetű volt: egyrészt az oszmán hivatalnokok, adószedők és a helyi gazdagok ellen hajtottak végre támadásokat, másrészt gyakran rabolták a kereskedőkaravánokat és a jobb módú falvakat is. Az oszmán hatóságok a hajdúkat egységesen eşkıya (bandita) kategóriába sorolták, és üldözték őket. A hajdúk a bolgár népi emlékezetben azonban a 18–19. század folyamán az elnyomással szembeni ellenállás szimbólumaivá váltak; a népi énekek igazságosztóként, a szegények védelmezőjeként ábrázolják őket.
A történetírásnak ezért óvatosan kell kezelnie a hajdúkról alkotott képet. A korabeli oszmán bírósági jegyzőkönyvek és panaszlevelek azt mutatják, hogy a hajdúk egy része valóban köztörvényes rabló volt, aki a keresztény falusi lakosságot is fosztogatta. Más csoportok viszont a Habsburg–oszmán háborúk idején a keresztény hatalmak oldalán vettek részt a hadműveletekben, és hírszerzői, portyázó feladatokat láttak el. A hajdúk és a nemzeti mozgalom kapcsolata a 19. században vált szorossá, amikor a nemzeti történetírás a korábbi hajdúkat a nemzeti ellenállás előfutáraiként kezdte bemutatni. Ez az értelmezés emlékezetpolitikai állítás, nem pedig a kora újkori forrásokból közvetlenül kiolvasható tény.
A bolgár területek katolikus közösségei a 16–17. században sajátos helyet foglaltak el a birodalmi társadalomban. A legfontosabb katolikus központ Csiprovci (Чипровци) bányaváros volt a Balkán-hegység északi oldalán. A város lakói között szász bányászok leszármazottai, raguzai kereskedők és helyi szláv nyelvű katolikusok éltek. A katolikus egyház jelenlétét a ferencesek és a római Propaganda Fide kongregáció misszionáriusai erősítették. A csiprovci katolikusok szoros kapcsolatot tartottak fenn a Raguzai Köztársasággal és a Habsburg udvarral, és a 17. században nyomdát is működtettek, amely egyházi könyveket adott ki. Ez a kulturális tevékenység a bolgár írásbeliség korai újkorban ritka emlékei közé tartozik.
A katolikus missziók nem törekedhettek nyílt térítésre a muszlim hatóságok tiltása miatt, de a meglévő katolikus közösségek hitéletének megerősítésére és az ortodox lakossággal való vitára igen. A misszionáriusok jelentései ma is fontos forrásai a kora újkori bolgár társadalomnak, mert részletesen leírták a falvak, a piacok és a vallási szokások állapotát. Ugyanakkor ezek a jelentések gyakran a katolikus propagandát tükrözik, és az ortodox egyházat ellenségként ábrázolják, ezért forráskritikával kell őket olvasni.
A katolikus közösség sorsa összefonódott a Habsburg–oszmán konfliktusokkal. 1688-ban, a Bécs alól visszavonuló oszmán erők nyomán, a csiprovci katolikusok a Habsburg seregek közeledésére felkelést robbantottak ki. A felkeléshez ortodox falvak is csatlakoztak, ám az oszmán haderő hamarosan leverte a megmozdulást. Csiprovcit feldúlták, lakóinak nagy része elmenekült: a túlélők Havasalföldre, a Bánságba és Erdélybe vándoroltak. A csiprovci felkelés a bolgár történetírásban a 17. századi ellenállás egyik legfontosabb eseményeként szerepel, de az értelmezése vitatott: a nemzeti narratíva a „bolgár szabadságharc” korai példájaként mutatja be, míg a források szerint a felkelés elsősorban a katolikus közösség és a Habsburgok katonai közeledésének következménye volt.
A 17. századtól a timár-rendszer fokozatosan válságba került. A birodalom hosszú háborúi, a pénzromlás és a szpáhi lovasság katonai jelentőségének csökkenése miatt a timárbirtokok egy része magánjövedelemmé alakult. A 18. században a csiflik (çiftlik) nevű magánbirtokok terjedése figyelhető meg, amelyeken a földesúr – gyakran egy helyi ajan (ayan) vagy muszlim hivatalnok – a paraszti munkát pénzjáradékkal vagy robotban hasznosította. A csiflik-rendszer nem azonos a középkori jobbágysággal, de a paraszti függés növekedését, a közösségi földek megfogyatkozását hozta magával. A bolgár falusi lakosság a 18. század végén sok helyen eladósodott, és a helyi notabilitások hatalma megerősödött.
A városokban a 18. század folyamán a kézműipar és a kereskedelem fellendült. A bolgár lakosságú városok, mint Gabrovo, Koprivshtica, Karlovo és Szamokov, céhes iparukkal és távolsági kereskedelmükkel jelentős vagyonra tettek szert. E városi réteg később a bolgár nemzeti ébredés anyagi és szellemi bázisát alkotta. A hegyvidéki falvakban a juhtenyésztés és a textilipar bővült, ami a birodalmi piacokhoz kapcsolta a bolgár termelőket. A 18. század végi kurdzsali (kırcalı) bandák, amelyek a központi hatalom meggyengülését kihasználva fosztogatták a vidéket, viszont a falusi lakosság biztonságérzetét súlyosan megrendítették.
Ez a kettős folyamat – a vidéki bizonytalanság növekedése és a városi-kereskedő réteg megerősödése – alakította ki azt a társadalmi hátteret, amelyből a 19. századi bolgár nemzeti mozgalom kinőtt. Az oszmán rendszer tehát nem volt statikus: a 15. századi berendezkedés a 18. századra jelentősen átalakult, és a bolgár társadalom sem volt passzív elszenvedője a birodalmi politikának.
A bolgár területek oszmán kori történetének elsődleges forrásai közé tartoznak az oszmán defterek (adóösszeírások, birtoknyilvántartások), a kánunnámék (törvénykönyvek) és a kádi-bíróságok jegyzőkönyvei. Ezek a források rendkívül értékesek, de nem hiánytalanok: sok defter elveszett vagy töredékesen maradt fenn, és a bennük szereplő adófizetői nevek, háztartásszámok értelmezése módszertani vitákat vet fel. A népességi adatok ezért mindig becslések, nem pedig népszámlálási eredmények.
A keresztény források, mint az egyházi krónikák, a misszionáriusok jelentései és a raguzai kereskedelmi levelezés, más szempontból világítják meg a korszakot, de gyakran elfogultak. A 19. századi bolgár nemzeti történetírás e forrásokat a „török iga” narratívájának bizonyítékaként használta fel, ami a mai kutatás szerint leegyszerűsítő. A „török iga” kifejezés emlékezetpolitikai állítás, amely az oszmán uralom egészét a folyamatos elnyomással azonosítja, és nem veszi figyelembe a birodalmi rendszer alkalmazkodóképességét, a helyi közvetítők szerepét vagy a gazdasági-társadalmi változásokat. A mai szakirodalom árnyaltabb képet ad: az oszmán uralom egyszerre jelentett adóterhet, jogi alárendeltséget és erőszakot, de működési logikájában a birodalmi integráció és a helyi autonómiák fenntartása is jelen volt.
Különösen bizonytalanok a devsirme alkalmazásának mértékére, az iszlámra térések okaira és a hajdúk társadalmi összetételére vonatkozó adatok. A katolikus missziók történetét a missziós jelentések részletgazdagsága miatt viszonylag jól ismerjük, de ezek a szövegek a katolikus egyház szempontjait tükrözik, ezért az ortodox többségi társadalomról alkotott képeik torzíthatnak. A millet-rendszerről alkotott kép ugyancsak félrevezető lehet, ha a 19. századi formalizált jogi kategóriákat visszavetítjük a korábbi évszázadokra.