A bolgár nemzeti ébredés (Bǎlgarsko nacionalno vǎzraždane) a 18. század közepétől az 1878-as bolgár állam újjászületéséig tartó, több mint egy évszázados folyamat, amelynek során a bolgár nyelvű, írástudó elit megteremtette a modern bolgár nemzet kulturális és politikai kereteit. Az előzőekben tárgyalt oszmán uralom intézményi és társadalmi viszonyai, a patriarchátus alá rendelt egyházi szervezet, valamint a görög nyelvű fanarióta elit dominanciája képezte azt a keretet, amelyen belül az ébredés szereplői mozogtak. Alfejezetünk központi kérdése, hogyan alakult át a vallási, nyelvi és lokális identitások együttese egy modern nemzeti projektté. Ez a folyamat nem egyetlen dátumhoz vagy hőshöz köthető, hanem párhuzamos és egymással is vitatkozó értelmiségi, egyházi, gazdasági és forradalmi kezdeményezések eredménye. A fejezet követi a könyv forráskritikai alapelvét: Paiszij Hilendarszki (Паисий Хилендарски, 1722–1773) alakját és művét például dokumentált tényként kezeljük, ugyanakkor megkülönböztetjük a 19. század végi nemzeti kánon későbbi mitizáló értelmezésétől. A tárgyalás kitér a nyelv és iskolahálózat szerepére, a világi értelmiség kialakulására és a politikai mozgalom belső irányzataira is.
A 18. századi oszmán Balkánon a „bulgár” kifejezés elsősorban nyelvi és vallási, nem politikai kategória volt. Az oszmán adminisztráció a lakosságot a vallási hovatartozás szerint sorolta be: a Rum millet („római”, azaz ortodox közösség) magába foglalta a görög, bolgár és szerb nyelvű ortodox alattvalókat. A bolgár nyelvű parasztok, kisiparosok és kereskedők magukat leggyakrabban hrisztijani („keresztények”) vagy egyszerűen rája („nyáj”, azaz adózó alattvaló) néven írták le, és a helyi identitás – falu, város, kolostor, szülőföld – erősebb volt a nyelvi közösség tudatánál. A 17. században azonban a katolikus misszionáriusok és a buszeli kolostorok íráshasználata nyomán fennmaradtak olyan emlékiratok, feliratok és egyházi jegyzőkönyvek, amelyekben a „bolgár” elnevezés a szláv nyelvű ortodox lakosság önleírására szolgált. Ezt a terminológiai sokféleséget a forráskritikai gyakorlatnak megfelelően kell kezelni: a 18. századi „bolgár” kifejezés nem azonos a későbbi modern nemzeti kategóriával.
A 18. századi gazdasági fellendülés – a hegyvidéki pásztorkodás, a textilipari központok, a Duna menti kereskedelem és a fekete-tengeri tengerészet fejlődése – létrehozott egy mobilis, vagyonos kereskedő- és kézműves réteget. Ez a réteg hozta létre az első olyan iskolákat, amelyek túlléptek az egyházi alapfokú oktatáson. A kolostori iskolák – mint a rilai kolostor (Rilszki manasztir) iskolája – szláv liturgikus szövegeket másoltak, és megőrizték a középkori bolgár egyházi irodalom emlékezetét. A Fanarhoz kötődő, görög nyelvű magas kultúra ugyanakkor a városi ortodox elit nyelveként működött. A hellenizáció nem állami program volt, hanem a gazdasági-társadalmi előrejutás útja: a jómódú bolgár nyelvű kereskedők gyakran gyermekeiket görög iskolába küldték, és maguk is a görög nyelvű ortodox középosztályhoz asszimilálódtak. A bolgár ébredés korai szakasza éppen ez ellen az identitás-elhalványulás ellen lépett fel.
A bolgár nemzeti ébredés kánonja Paiszij Hilendarszki szerzetes 1762-ben, a Zográf-kolostorban befejezett kéziratos művével, az Isztorija szlavjanobolgarszkaja („Szláv–bolgár történelem”) címmel kezdődik. A mű nem nyomtatásban, hanem kézzel másolt formában terjedt; az első ismert nyomtatott kiadás csak 1844-ben jelent meg, ami mutatja a szöveg fokozatos kanonizálódását. Paiszij a művében a középkori bolgár állam – az első és a második bolgár birodalom – uralkodóit, szentjeit és a bolgár nemzeti dicsőséget állította szembe a kortárs oszmán viszonyokkal. Írása a történeti érvelésen túl morális felhívás is volt: a bolgároknak szégyellniük kellene, hogy nyelvüket és múltjukat elhanyagolják, és a görögök kulturális befolyása alá kerülnek.
A mű tárgyalásakor három réteget kell elkülöníteni. Az első a dokumentált tény: fennmaradt Paiszij saját kezű kéziratának egyik másolata, és a szöveg belső datálása 1762-re mutat. A második a tudományos vita tárgya: mennyiben tekinthető a mű egy új, modern nemzeti tudat kezdetének, és mennyiben egy a szerzetesi hagyományon belüli, középkori gyökerű identitás-őrző iratnak. A kutatók máig vitatják, hogy Paiszij milyen forrásokat használt – bizonyíthatóan merített a 16. századi olasz történetíróból, Cesare Baronióból, valamint szláv és görög egyházi szövegekből –, és hogy mennyire ismerte a szűkebb bolgár földrajzi területet, hiszen életének nagy részét az Athosz-hegyi kolostorokban töltötte. A harmadik réteg az emlékezetpolitikai értelmezés: a 19. század végi és 20. századi nemzeti történetírás Paiszit „a bolgár újjászületés atyjává” kanonizálta, és a szocialista rendszer idején a nemzeti ellenállás és a felvilágosodás előfutárának szerepét is ráruházta. A korszak szereplői közül sokan nem közvetlenül Paiszij szövegéből, hanem annak másolataiból, kivonataiból és a róla szóló legendákból ismerték a történeti érvelést.
Paiszij hatását a kéziratos másolatok terjedése mérheti. A 18. század végén és a 19. század elején több tucat másolat készült, elsősorban a macedóniai és a dél-bulgáriai területeken. A másolók gyakran kiegészítették a szöveget saját környezetük eseményeivel, ami azt mutatja, hogy a mű nem rögzült, zárt kánonként, hanem élő, változtatható szövegként működött. A másolások ugyanakkor nem terjedtek túl a kolostori és kereskedői hálózatokon, és a 19. század első felében a bolgár nyelvű lakosság elsöprő többsége – a becslések szerint a felnőtt férfiak kevesebb mint tíz százaléka tudott írni-olvasni – nem ismerte a szöveget. A tudományos konszenzus szerint Paiszij érdeme nem a tömeges nemzeti mozgósítás, hanem az a történeti keret, amelyet a későbbi értelmiségi nemzedéknek átadott.
Paiszij hatásának első jelentős közvetítője Szofronij Vracsanszki (Софроний Врачански, született Sztojko Vladiszlavov, 1739–1813) volt. Szofronij vidéki papból lett kotlani püspök, majd Vraca püspöke, és életútja jól mutatja, hogy az ébredés korai szereplői nem világi, hanem egyházi közegből érkeztek. 1765-ben Szofronij lemásolta Paiszij történeti művét, és a szöveget prédikációiban, egyházi beszédeiben használta. Püspökként azonban a fanarióta egyházi hierarchia és a helyi oszmán hatalmasságok között őrlődött: egyházmegyéjének adóterhei, a vidéki kijárások és a kiszolgáltatottság miatt többször menekülnie kellett. 1803 és 1806 között Bukarestben telepedett le, ahol román és bolgár közösségeknek szolgált.
Szofronij írói munkássága három területen járult hozzá a bolgár nemzeti ébredéshez. Az első a prédikációs és tanító irodalom: a Nedelnik („Vasárnapi könyv”, 1806) volt az első bolgár nyelvű, nyomtatott könyv, amely a vidéki papság és a hívek számára készült. A második a nyelvhasználat tudatos választása: Szofronij a népi, ma „újbolgárnak” nevezett nyelvváltozatot használta, szemben az egyházi szláv nyelvvel, és ezzel megnyitotta az utat a modern bolgár irodalmi nyelv előtt. A harmadik az emlékirat-irodalom: 1861-ben, halála után posztumusz megjelent életírása az egyik első olyan szöveg, amelyben a bolgár papság a saját túlélési stratégiáit és a fanarióta hierarchiával szembeni sérelmeit fogalmazta meg. Szofronij alakját a későbbi nemzeti emlékezet Paiszij mellé emelte, ám a források azt mutatják, hogy ő maga életében elsősorban egyházi reformerként és püspökként tekintett önmagára, nem modern értelemben vett nemzeti politikai vezetőként.
A 19. század elején a bolgár ébredés súlypontja a kolostorokból a világi iskolákba került. Az átmenet kulcsa az 1820-as és 1830-as években létrejött ún. „kölcsönös tanítási módszer” (Бел-Ланкастър метод), amelyet angol és francia mintára vettek át, és amely lehetővé tette, hogy egyetlen tanító nagy létszámú osztályt oktasson. Az első ilyen bolgár iskola a trákiai Szlivenszkóban, illetve a dobrudzsai városokban jött létre, de a hálózat gyorsan terjedt a Duna-menti és a hegyvidéki városokban. Az iskolák fenntartását a helyi céhek, kereskedői társaságok és ortodox egyházközségek finanszírozták, nem az oszmán állam. A tanítás nyelve a bolgár volt, a tárgyak között a görög, a bolgár és az oszmán-török írás és olvasás, valamint az egyházi ének szerepelt.
Az iskolai programot a tankönyvirodalom termelte ki. Petar Beron (Петър Берон, 1800 k.–1871) 1824-ben Brassóban megjelent Riben bukvar („Halgazdag ábécéskönyv”) című műve az újkori bolgár tankönyvkiadás mérföldköve. Beron, aki orvosnak tanult Heidelbergben, és később Párizsban és más európai városokban élt, a tankönyvben a bolgár nyelvet a köznapi beszédhez közelítette, és a hagyományos egyházi szláv oktatást világi, természettudományos ismeretekkel egészítette ki. A könyv címe a korabeli didaktikai konvenciót követte: a gyermekek számára ismerős állat- és természetképekkel tanította az ábécét. Beron későbbi, többnyelvű tudományos munkái azt mutatják, hogy a bolgár ébredés értelmisége nem egyszerűen „nemzeti” keretben gondolkodott, hanem az európai tudományos hálózatokhoz is kapcsolódott. A Riben bukvar megjelenése azonban nem jelentett azonnali tömeges írástudást: a tankönyv első kiadásának példányszáma korlátozott volt, és a bolgár iskolahálózat az 1830-as években még csak néhány tucat városközpontra terjedt ki.
Az iskolák és a tankönyvek létrehoztak egy új társadalmi szerepet: a világi tanítót (ucsitel). A tanítók gyakran maguk is vándorló értelmiségiek voltak, akik az osztrák és román területek bolgár közösségeiben tanultak, majd visszatértek a Balkánra. A tanítói hivatás a patriarchális vidéki társadalomban feszültséget is keltett: a világi tanító a papság tekintélyének riválisává, a női oktatás kérdése pedig a konzervatív és reformer felfogások ütközésének helyévé vált. Az első bolgár lányiskolák az 1840-es években nyíltak, és a női tanítónő intézménye a század közepére fokozatosan elfogadottá vált, bár a nők alfabetizációja a férfiakénál is alacsonyabb maradt. A források ezen a ponton bizonytalanok: az iskolák számára, a tanítók képzettségére és a diákok összetételére vonatkozó adatok szétszórt egyházi és kereskedői iratokból származnak, és a modern becslések nagyságrendi eltéréseket mutatnak.
Az ébredés egyik központi vitája a bolgár irodalmi nyelv normájáról folyt. A 19. század első felében a bolgár nyelvnek nem volt egységes írott változata. A kéziratos egyházi szláv örökség, a görög hatású szórend és szókincs, valamint a különböző nyelvjárások egymással versengő változatokat alkottak. Az értelmiség egy része a keleti, a másik a nyugat-bulgáriai nyelvjárást tartotta alkalmasnak az irodalmi normára. A vitához hozzátartozott a görög nyelvű örökség kérdése is: egyesek a tisztán szláv szókincs mellett érveltek, mások a már meghonosodott görög és török jövevényszavakat természetes nyelvi rétegnek tekintették. A vitát a nemzeti ébredés szereplői nem pusztán filológiai, hanem identitáspolitikai kérdésként kezelték, és a későbbi szakirodalom részben ma is vitatja, hogy a standardizáció mikor zárult le. A tudományos konszenzus szerint az egységes bolgár irodalmi nyelv nem egyetlen döntés, hanem fokozatos intézményesülés – iskolák, tankönyvek, sajtó – eredménye volt.
Az egyházi kérdés a nyelvi kérdéssel fonódott össze. A bolgár nyelvű ortodox papság és a kereskedői elit az 1830-as évek végétől egyre határozottabban követelte, hogy a bolgár területeken a liturgia és a püspöki adminisztráció nyelve a bolgár legyen, szemben a fanarióta püspökök görög nyelvével. A konfliktus gyökere dokumentáltan a gazdasági teher és a helyi önkormányzat hiánya volt. A püspökök jelentős egyházi adókat szedtek, és a községi iskolák feletti felügyelet a görög papság kezében maradt. A bolgár egyházi mozgalom nem a Konstantinápolyi Patriarchátussal szemben lépett fel kezdetben, hanem a fanarióta püspökök leváltását és bolgár püspökök kinevezését kérte. Az 1840-es években a mozgalom jellege megváltozott: a nagyobb bolgár városi központok – Plovdiv (Philippopolisz), Tarnovo, Vidin, Szófia – községi tanácsai egyre határozottabban követelték az önálló bolgár egyházszervezetet. Ez a követelés ütközött a Patriarchátus azon felfogásával, amely a területi, nem pedig az etnikai elvű egyházszervezetet vallotta.
Az egyházi küzdelemnek az iskolaügy volt a központi terepe. Az iskola nyelve meghatározta, hogy a gyermekek a görög vagy a bolgár nyelvű írástudó közösséghez csatlakoznak-e. A bolgár községi iskolák terjedése ezért közvetlenül csökkentette a görög elit presztízsét, és a patriarchátus ellenállását váltotta ki. A vita forrásanyaga jól dokumentált: fennmaradtak a községi tanácsok panaszlevelei, a patriarchátus válasziratai, a bolgár sajtó cikkei és a nyomtatott röpiratok. Ugyanakkor a forráskritika itt is óvatosságra int: a panaszlevelek gyakran utólag szerkesztett, a nyilvánosság számára szánt dokumentumok voltak, és a görög–bolgár szembenállást felnagyítva mutatták. A helyi társadalomban a görög és a bolgár nyelvű ortodoxok közötti mindennapi viszony nem mindig volt konfliktusos; vegyes házasságok, közös céhek és közös zarándoklatok is előfordultak.
A bolgár nemzeti ébredés második nemzedékét az 1830-as és 1840-es években már nem a szerzetesi, hanem a világi értelmiség adta. Ennek a nemzedéknek a tagjai jellemzően külföldi – bukaresti, odesszai, moszkvai, bécsi, párizsi, lipcsei – iskolákban tanultak, és két nagy csoportra oszlottak. Az egyik csoport a radikális, forradalmi irány felé húzott, és a bolgár emigráció központjaiból, főként Bukarestből, Belgrádból és Odesszából hirdetett politikai programot. A másik csoport az evolúciós iskolaépítő, egyházi reform és kulturális felvilágosítás útján akart haladni; ők voltak a tankönyvírók, a sajtóalapítók és az egyházi mozgalom szervezői.
A sajtó a nemzeti nyilvánosság új intézménye lett. Az első bolgár nyelvű folyóirat, a Ljuboszlovie („Filológia”, 1844) Szmirnában jelent meg, ám rövid életű volt. A tartósabb orgánumok közül a Cárgradszki vesztnik („Konstantinápolyi Újság”, 1848–1862) a legjelentősebb. A lap a Konstantinápolyban élő bolgár kereskedő elit és értelmiség fóruma volt, és rendszeresen közölt egyházi híreket, külföldi eseményeket, gazdasági tudósításokat és nyelvi vitákat. Az újság szerkesztői között ott találjuk Ivan Bogorovot (Иван Богоров, 1818–1892), aki a modern bolgár szókincs kialakításában is szerepet vállalt. A sajtó megjelenése a nemzeti nyilvánosság kiszélesedését hozta, de elérése korlátozott volt: az előfizetők száma néhány száz és néhány ezer között mozgott, és a fogyasztók elsősorban a városi kereskedő, tanító és papi rétegből kerültek ki. A paraszti lakosság többsége a sajtót továbbra sem olvasta; a nemzeti üzenetek elsősorban a plébániai hálózaton, a vásárokon és a kolostori ünnepeken keresztül értek el hozzájuk.
A források itt lehetővé teszik a társadalmi összetétel finomabb vizsgálatát. Fennmaradt előfizetői listák, szerkesztői levelezések és nyomdai számlák mutatják, hogy a bolgár sajtó hálózata a dunai fejedelemségek, az Orosz Birodalom déli városai, a Szentföld és a romániai kolóniák felé is kiterjedt. A diaszpóra szerepe tehát a bolgár ébredésben nem emlékezetpolitikai állítás, hanem a fennmaradt üzleti és egyházi iratokkal alátámasztható tény. A bukaresti bolgár kereskedőtársaságok például rendszeresen pénzelték a balkáni iskolákat, könyvkiadást és a későbbi forradalmi szervezkedést. Ezt a szerepet a nemzeti emlékezet gyakran eltúlozta – a diaszpóra közel sem volt egységes politikai értelemben –, ám gazdasági jelentősége vitathatatlan.
Az 1850-es évekre a bolgár nemzeti ébredés kulturális építkezése politikai követelésekkel egészült ki. A bolgár mozgalom két nagy irányzatra bomlott. Az evolúciós irány a konstantinápolyi bolgár egyházközség és a nagyvárosi elit hálózatára támaszkodott, és az Oszmán Birodalom keretén belül képzelte el a bolgár egyház és a nemzeti iskolák autonómiáját. Ennek az irányzatnak a szellemi központjai a Konstantinápolyban működő bolgár templomok, iskolák és a Cárgradszki vesztnik voltak. A radikális irány ezzel szemben az önálló bolgár állam létrehozását tűzte ki. Első szervezett formáját a Georgi Rakovszki (Георги Раковски, 1821–1867) által vezetett emigrációs csoportok adták, amelyek a román fejedelemségekből indítottak fegyveres akciókat az oszmán területek ellen. Rakovszki egyszerre volt publicista, szervező és romantikus forradalmár; folyóiratai és röplapjai a bolgár nemzeti radikalizmus alapdokumentumai közé tartoznak.
Az 1860-as években a radikális irány szervezeti formája átalakult. A bolgár emigrációban egymással rivalizáló titkos bizottságok jöttek létre, amelyek a szerb és görög mintát követték. A bolgár forradalmi szervezkedés csúcspontját az 1870-es évek elején a Hriszto Botev (Христо Ботев, 1848–1876) és Vaszil Levszki (Васил Левски, 1837–1873) nevével fémjelzett belső forradalmi szervezet, a Bolgár Forradalmi Központi Bizottság jelentette. Levszki programja abban különbözött a korábbi emigráns akcióktól, hogy nem kívülről, hanem belső, titkos, helyi bizottságok hálózatán keresztül akarta előkészíteni a felkelést. Ez a szervezeti modell a későbbi nemzeti emlékezet szerint a modern, fegyveres nemzeti ellenállás kezdete volt; a források azonban azt mutatják, hogy a bizottsági hálózat sok helyen gyenge és információs szempontból kiszolgáltatott volt. Levszki 1873-as elfogása és kivégzése a belső hálózat súlyos csapása volt, és a szervezet tényleges fegyveres erejét a későbbi történetírás gyakran felülbecsülte.
A forradalmi és az evolúciós irány viszonya nem volt egyirányú. Az egyházi mozgalom sikere – az 1870-es fermán, amely elismerte a bolgár exarchátust – részben éppen a radikálisok által keltett félelemnek is köszönhető volt, ám az egyházi eredmény a bolgár ortodoxokat a görög Patriarchátustól elszakított közösségként rögzítette, és ezzel a nemzeti mozgalomnak jogi keretet adott. A bolgár exarchátus nem állami, hanem egyházi intézmény volt, de határai – az a kérdés, hogy mely egyházmegyék tartoznak hozzá – etnikai–területi vitává vált, és előrevetítette a későbbi macedóniai és trákiai konfliktusokat. Ezt a pontot a szakirodalom ma is a bolgár nemzeti ébredés legösszetettebb következményei közé sorolja.
A nemzeti ébredés nem volt homogén folyamat. A bolgár nyelvű lakosság zöme paraszt volt, akiknek életvilágát a földesúri járadék, a helyi oszmán hatalmasságokkal való egyezkedés és a falusi önkormányzat határozta meg. A nemzeti iskolák, könyvek és sajtó ezt a világot csak közvetve érték el. A falu és a város közötti kulturális szakadék a korszak egyik leglényegesebb korlátja volt. A nemzeti mozgalom vezetői gyakran maguk is panaszkodtak arra, hogy a parasztságot nehéz mozgósítani; a forradalmi bizottságok jelentései ismétlődően a „közömbösség” és a „félelem” fogalmaival írták le a vidéki viszonyokat. Ez a panaszirodalom nem feltétlenül a valós nemzeti érzület hiányát, hanem a mozgalom elvárásainak és a paraszti kockázatvállalási racionalitásnak az eltérését mutatja.
A nők szerepe az ébredésben fokozatosan növekedett, de a források egyenetlenül dokumentálják. A női kolostori iskolák, a tanítónői hálózat és a háziipari szövetkezések a női írástudás és munkavállalás csatornái voltak, ugyanakkor a politikai mozgalom vezetése férfiak kezében maradt. A bolgár emigrációban élő nők – mint például a bukaresti bolgár közösség tagjai – részt vettek a jótékonysági egyesületekben és a forradalmi szervezetek pénzgyűjtő akcióiban, de a döntéshozatalból többnyire kimaradtak. A korszakra vonatkozó nőtörténeti kutatások még hiányosak, ezért a megfogalmazásnál jelezni kell az adatok korlátozott voltát. A roma és a muszlim közösségek a bolgár nemzeti mozgalom számára kívül estek; a bolgár ébredés szereplői a nemzetet elsősorban ortodox keresztény, szláv nyelvű közösségként képzelték el, és a muszlim, zsidó vagy roma lakosság integrációjának kérdése a korszakban nem merült fel programként.
A gazdasági emancipáció az egyház és az iskola mellett a harmadik pillér volt. A hegyvidéki textilipar, a rózsaolaj-termelés és a dunai kereskedelem lehetővé tette, hogy a bolgár nyelvű kézműves- és kereskedőréteg a görög elit konkurenciájává váljon. A céhek és kereskedőtársaságok anyagi ereje finanszírozta az iskolákat, a tanítói fizetéseket és a sajtót. A bolgár nemzeti ébredés tehát nem pusztán eszmetörténeti, hanem társadalom- és gazdaságtörténeti folyamat is volt. Ahol a gazdasági fellendülés elmaradt – például egyes trákiai vagy macedóniai régiókban –, ott a nemzeti mozgalom intézményesülése is lassabb volt. Ez a területi különbség a későbbi bolgár nemzeti törekvések belső feszültségeinek egyik magyarázata.
A bolgár nemzeti ébredés nem olyan folyamat volt, amelyben a nemzeti
tudat egyszerűen „felébredt” volna. Inkább olyan intézményépítő munka,
amely a kolostori íráshagyományból, a kereskedői iskolákból, a
tankönyvirodalomból, a sajtóból, az egyházi mozgalomból és a forradalmi
titkosszervezetekből állt össze. Paiszij Hilendarszki munkája a kezdet,
nem a beteljesedés; az ő szövege a későbbi nemzedékek számára vált
kánonná. A bolgár értelmiség a 19. század közepére létrehozta a modern
nemzeti nyilvánosság alapintézményeit, ugyanakkor a társadalmi és
területi egyenlőtlenségek, a nyelvi standardizáció nyitott kérdései és
az egyházi–politikai határok feszültségei az 1870-es évekre is
megmaradtak. Ezek a feszültségek közvetlenül előkészítették a bolgár
egyházi mozgalom erkölcsi és politikai sikerét, de egyben a macedóniai
és trákiai nemzeti viták alapjait is lefektették. A következő alfejezet
A bolgár nemzeti ébredés után az egyházi kérdés és a nemzeti mozgalom intézményi
csúcspontját, majd az orosz–török háború és a
felszabadulás államalapító következményeit tárgyalja.
Az alfejezet forrásbázisa három nagy csoportra osztható. Az elsőbe tartoznak a kéziratos hagyományok: Paiszij Hilendarszki 1762-es munkájának fennmaradt másolatai, Szofronij Vracsanszki másolatai és prédikációi, valamint a kolostori iskolák jegyzőkönyvei. A második csoportot a nyomtatott művek alkotják: a Riben bukvar (1824), az első bolgár folyóiratok és tankönyvek, valamint az egyházi–nemzeti vitákban keletkezett röpiratok. A harmadik csoportba tartoznak a hivatalos iratok: a Konstantinápolyi Patriarchátus levelei, a községi tanácsok panaszai, az oszmán közigazgatás fermánjai, valamint az emigrációban keletkezett forradalmi bizottsági iratok.
A bizonytalanságok több szinten jelentkeznek. A népességi adatok – például az írástudók aránya, az iskolák és tanulók száma – becslések, amelyek a korabeli egyházi és világi jelentésekből származnak, és amelyek területi eltérései nagyok. A bolgár nyelvű lakosság önazonosságára vonatkozó kijelentések közvetlen forrásokkal csak ritkán igazolhatók; a legtöbb állítás a művelődési intézmények és a nyomtatott szövegek közvetett vizsgálatán alapul. A Paiszij-recepció kérdése vitatott: a másolatok száma és útja részben rekonstruált, a kortárs hatás mértéke pedig máig kutatási vita tárgya. Hasonlóképpen vitatott az egyházi mozgalom és a politikai radikalizmus közötti ok-okozati összefüggés iránya: a források nem mindig teszik világossá, hogy a Konstantinápolyban tárgyaló egyházi vezetők mennyire használták tudatosan a radikális fenyegetést érvként. A nemzeti emlékezet és a 20. századi történetírás a folyamatot gyakran egyetlen felfelé ívelő, szerves történetként ábrázolta; a mai, kritikai szakirodalom ezt a folytonosságot megkérdőjelezi, és a törésvonalakra, az alternatív identitásokra és a helyi változatokra helyezi a hangsúlyt.