A Balkán-háborúk és az első világháború Bulgária szempontjából nem egyszerűen két, egymást követő konfliktus, hanem egyetlen, 1912-től 1919-ig tartó, megszakításokkal terhelt háborús korszak. Az előző alfejezetben tárgyalt nemzetállam-építés A nemzetállam kiépítése 1878–1912 részben már jelezte, hogy a bolgár politikai elit számára a berlini rendezés által létrehozott két államalakulat – a Bolgár Fejedelemség és a Kelet-Rumélia tartomány – nem jelentette az integráció lezárását. A nemzeti kérdés középpontjában továbbra is a „bolgár etnikai terület” egyesítése állt, különösen Macedóniára és Trákiára vonatkozóan. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan sodorta Bulgáriát ez a területi revíziós törekvés előbb a Balkán-háborúkba, majd az első világháborúba, és milyen emberi, katonai és politikai következményekkel járt a neuilly-i békeszerződés.
1912 tavaszán az Oszmán Birodalom európai tartományai (Rumélia) instabil állapotban voltak. Az albán felkelés, a macedóniai görög-bolgár-szerb vetélkedés és az ifjútörök centralizációs politika egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a balkáni államok – Szerbia, Bulgária, Görögország és Montenegró – egyre inkább közös katonai fellépést fontolgassanak az oszmán uralom ellen. A négy állam 1912 folyamán bilaterális szerződések hálózatát hozta létre; a bolgár–szerb szövetségi szerződés (1912. március 13.) Macedóniát „vitatott zónára” és felosztandó területre osztotta, de a hovatartozás pontos határait nem rögzítette egyértelműen. Ez a későbbi konfliktus egyik forrása lett. A szerződés titkos záradékai szerint Szerbia és Bulgária a vitás területek sorsát az orosz cár döntőbíráskodására bízta volna, ám a háború után ez a mechanizmus nem valósult meg.
Az első Balkán-háború 1912. október 8-án kezdődött, amikor Montenegró hadat üzent az Oszmán Birodalomnak; a többi szövetséges ország október 17–18-án követte. A bolgár hadsereg volt a négy állam közül a legnagyobb és legütőképesebb. A bolgár mobilizáció mintegy 600 000 főt érintett, és a hadsereg több irányban nyomult előre: Trákiában, a Keleti-Trákia területén, valamint Macedónia felé. A bolgár csapatok október végén és november elején megverték az oszmán erőket a Kirk Kilissze (Lozengrad) és Lüleburgaz melletti csatákban, majd ostrom alá vették Drinápolyt (Edirne, bolgárul Odrin). A város 1913. március 26-án elesett, ami a bolgár hadsereg legnagyobb katonai sikerét jelentette. A bolgár csapatok azonban nem tudták elfoglalni Isztambult; a Çatalca-vonalnál megállították őket.
A bolgár hadsereg elsődleges célja Macedónia megszerzése volt, de a gyakorlatban a bolgár csapatok Délkelet-Macedóniában és Trákiában harcoltak, míg Szerbia Észak- és Közép-Macedóniát, Görögország pedig Dél-Macedóniát és Szalonikit foglalta el. A szövetségesek közötti feszültség már a háború alatt kiéleződött: a szerb csapatok megszállták azokat a területeket is, amelyeket a bolgárok a titkos szerződés alapján magukénak tartottak volna. A bolgár kormány és a katonai vezetés egyre inkább úgy látta, hogy a szövetségesek – különösen Szerbia és Görögország – a bolgár áldozatok árán szerzett területeket saját államukhoz akarják csatolni.
Az első Balkán-háborút lezáró londoni békeszerződés (1913. május 30.) nem rendezte a volt európai oszmán tartományok felosztását. Szerbia és Görögország gyakorlatilag megtagadta a bolgár–szerb szerződésben foglalt felosztás végrehajtását, és a bolgár féllel szemben koalíciót alkotott. A bolgár katonai vezetés – élén Szavov tábornokkal és Ferdinánd (I. Ferdinánd, bolgárul Ferdinand I, uralkodott 1887–1918) cárt támogató körökkel – 1913. június 29-én támadást indított a szerb és görög állások ellen, anélkül, hogy a polgári kormány ezt teljes mértékben jóváhagyta volna. A döntés a bolgár hadsereg gyors győzelmébe vetett hiten alapult, de a hadsereg kimerült volt, és a lakosság egy része a háború folytatását ellenezte.
A második Balkán-háború gyorsan katasztrófába torkollott. Szerbia és Görögország ellentámadásba lendült, és a bolgár csapatok visszavonultak. Románia – amely a háború alatt semlegességet őrzött, de területi követeléseket támasztott Dél-Dobrudzsára vonatkozóan – 1913. július 10-én hadat üzent Bulgáriának, és csapatai Észak-Bulgáriát veszélyeztették. Az Oszmán Birodalom is kihasználta az alkalmat: július 20-án visszafoglalta Drinápolyt és Kelet-Trákiát. A bolgár hadsereg háromfrontos háborúban találta magát, és augusztusra összeomlott.
Az 1913. augusztus 10-i bukaresti békeszerződés a bolgár állam számára súlyos területi veszteségeket rögzített. Bulgária megtarthatta Dél-Dobrudzsát, de elvesztette a háborúban elfoglalt területek nagy részét: Szerbia megkapta a Vardar-Macedónia területét, Görögország Dél-Macedóniát és Nyugat-Trákiát, Románia Dél-Dobrudzsát, az Oszmán Birodalom pedig visszaszerezte Kelet-Trákiát. A bolgár hadsereg embervesztesége és a menekültáradat – különösen a macedóniai és trákiai bolgár lakosság tömeges elvándorlása – súlyos társadalmi válságot idézett elő. A második Balkán-háború a bolgár emlékezetpolitikában „nemzeti katasztrófaként” (bolgárul nacionalna katasztrofa) rögzült, és hosszú időre meghatározta a bolgár revizionista törekvéseket.
A második Balkán-háború veresége nem csak területi és katonai válságot hozott, hanem belpolitikai földindulást is. A bolgár politikai életben 1913–1915 között egymással versengő irányzatok alakultak ki. Az egyik tábor a „nemzeti egység” és a revans jelszavával a központi hatalmakhoz való közeledést szorgalmazta; a másik, kisebb csoport az antanttal való együttműködést tartotta reálisabbnak. A kormányzat instabil volt, és a cárt, valamint a katonai vezetést sokan felelőssé tették a második Balkán-háború megindításáért. A hadseregben és a tisztikarban megerősödött a revíziós hangulat, amely a „nemzeti célok” hangoztatásával igyekezett elfedni a vereség belső okait.
Az 1913–1914-es időszakban a bolgár kormány megpróbálta rendezni a román és az oszmán viszonyt, de a kapcsolatok Szerbiával és Görögországgal továbbra is ellenségesek maradtak. A bolgár közvéleményben és a sajtóban a „macedóniai kérdés” továbbra is napirenden maradt. A menekültek integrálása és a háborús károk helyreállítása mellett a politikai elit egy része nyíltan a revans előkészítését tekintette fő feladatnak.
Amikor 1914 júliusában kitört az első világháború, Bulgária hivatalosan semleges maradt. A bolgár kormány ugyanakkor megkezdte a diplomáciai tárgyalásokat mind a központi hatalmakkal, mind az antanttal. A bolgár cél egyértelmű volt: a második Balkán-háborúban elvesztett területek visszaszerzése, különösen Macedónia szerb és görög része, valamint Trákia egyes területei. A központi hatalmak – elsősorban Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia – hajlandók voltak területi ígéreteket tenni, mivel Bulgária stratégiai helyzete a Balkánon kulcsfontosságú volt a szerb front és az Oszmán Birodalom közötti összeköttetés biztosítása szempontjából.
Az antant viszont Szerbia és Görögország szövetségeseként nem tudott olyan területi ajánlatot tenni, amely a bolgár igényeket kielégítette volna. Az 1915-ös tárgyalások során a bolgár kormány egy időre elbizonytalanodott, de a központi hatalmak ígéretei – köztük a szerb Macedónia és a görög Kelet-Trákia átengedése – végül a döntő tényezőnek bizonyultak. A bolgár politikai elit többsége úgy vélte, hogy a központi hatalmak oldalán nagyobb esély van a revízióra, mint az antanttal.
Bulgária 1915. szeptember 6-án titkos szerződést írt alá a központi hatalmakkal, és 1915. október 14-én hadat üzent Szerbiának. A bolgár hadsereg – a második Balkán-háború után átszervezett és német segítséggel felszerelt erő – támadást indított a szerb hadsereg ellen, és részt vett a szerb front összeomlásában. A bolgár csapatok elfoglalták Vardar-Macedóniát, és elvágták a szerb hadsereg menekülési útvonalát. A szerb hadsereg maradék része Albánián keresztül vonult vissza, miközben a bolgár hadsereg a görög határ közelében is előrenyomult. A bolgár katonai jelenlét ugyanakkor nem jelentett teljes ellenőrzést: az elfoglalt macedóniai területeken a helyi lakosság egy része szerb uralom után bolgár uralom alá került, és a bolgár hatóságok erőszakos „bulgarizálási” politikát folytattak. Ez a későbbiekben konfliktushoz vezetett a helyi lakossággal és a megszállt területek nemzeti mozgalmaival.
A bolgár hadsereg a háború első éveiben sikereket ért el a központi hatalmak oldalán. 1916-ban a bolgár csapatok részt vettek a román fronton, és elfoglalták Dél-Dobrudzsát. A hadsereg azonban hamarosan túlfeszítette erőit. A macedóniai fronton a bolgár hadsereg a brit, francia, szerb, görög és olasz csapatokból álló antant-erőkkel került szembe. A front 1916–1918 között fagyott be a görög-macedón határ közelében, és a bolgár hadsereg számára a hosszú állóháború hatalmas emberi és anyagi veszteséget jelentett.
A bolgár hadsereg morálja 1917-től fokozatosan romlott. Az ellátási nehézségek, a járványok és a háborús kimerültség tömegesen váltott ki elégedetlenséget a katonák körében. A bolgár társadalomban is egyre erősebb lett a béke iránti vágy. A bolgár hadseregben 1918 tavaszán és nyarán zendülések törtek ki, és a katonai fegyelem megingott. A bolgár állam belső helyzete is romlott: az élelmiszerhiány, az infláció és a háborús terhek a lakosság széles rétegeit sújtották.
1918 szeptemberében az antant erői nagyszabású offenzívát indítottak a macedóniai fronton. A bolgár hadsereg egy része visszavonult, más része megtagadta a harcot. A bolgár kormány 1918. szeptember 29-én fegyverszünetet kötött az antanttal Szalonikiben. A fegyverszünet értelmében a bolgár hadsereget le kellett szerelni, és az antant csapatok megszállták Bulgária egyes területeit. Ferdinánd cár lemondott a trónról, és helyébe fia, III. Borisz (Boris III, uralkodott 1918–1943) lépett. A bolgár hadsereg veresége után az ország gyakorlatilag megszállás alá került, és a belpolitikai rendszer összeomlott.
A háború utáni bolgár társadalomban a vereség egyszerre hozott csalódást és radikalizálódást. A háborús vereség nyomán a bolgár politikai életben megerősödtek az agrár- és munkásmozgalmak, és 1919-ben a Bolgár Nemzeti Földműves Szövetség (Balgarski Zemedelski Naroden Sajuz) került hatalomra Alekszandar Sztambolijszki vezetésével. A háború tapasztalata és a neuilly-i békeszerződés feltételei mély nyomot hagytak a bolgár közgondolkodásban, és a későbbi revizionista politika alapjául szolgáltak.
Az 1919. november 27-én aláírt neuilly-i békeszerződés Bulgária számára a Balkán-háborúk és az első világháború együttes következményeit rögzítette. A szerződés értelmében Bulgária elvesztette a Dél-Dobrudzsát Románia javára, Nyugat-Trákiát Görögországnak adták át, és a bolgár hadsereg létszámát 20 000 főre korlátozták. A szerződés emellett jóvátételi kötelezettségeket írt elő, amelyek a bolgár gazdaságot hosszú időre megterhelték. A neuilly-i béke a bolgár emlékezetpolitikában a „második nemzeti katasztrófa” státuszát nyerte el, és hozzájárult ahhoz, hogy a revíziós politika a két háború közötti időszak meghatározó iránya legyen.
A békeszerződés területi rendelkezései nem szüntették meg a bolgár etnikai közösségek jelenlétét a szomszédos államokban, és a macedóniai, trákiai és dobrudzsai bolgár kisebbségek sorsa a későbbi évtizedekben is konfliktusforrást jelentett. A bolgár állam hivatalosan elismerte a területi változásokat, de a társadalom jelentős része a revíziót tekintette a nemzeti célok folytatásának.
A Balkán-háborúk és az első világháború bolgár történetének forrásbázisa kiterjedt, de egyenetlen. A katonai és diplomáciai iratok jelentős része bolgár, szerb, görög, oszmán, osztrák-magyar és orosz levéltárakban található, és a történetírás a 20. század folyamán többször átértelmezte ezeket. A háborús bűnök és atrocitások dokumentálása – különösen a macedóniai és trákiai területeken – részben a háborús propaganda és a nemzeti mitizálás terméke, ezért az egyes események értelmezése vitatott. A bolgár hadsereg veszteségi adatai becsléseken alapulnak, és a különböző források jelentős eltérést mutatnak. A bolgár és szerb történészek közötti viták a Balkán-háborúk felelősségéről, a bolgár hadsereg szerepéről és az etnikai tisztogatások mértékéről máig nem zárultak le. A bolgár emlékezetpolitikában a „nemzeti katasztrófa” narratíva erős, míg a szomszédos országok történetírása a bolgár expanziós törekvéseket hangsúlyozza. A neuilly-i békeszerződés értékelése is vitatott: egyes értelmezések a bolgár nemzeti érdekek sérelmét emelik ki, mások a szerződést a háborús vereség logikus következményeként kezelik.
A lakossági adatok, különösen a menekültek és az áldozatok számára vonatkozó becslések megbízhatósága alacsony. A korabeli statisztikák gyakran politikai érdekeket szolgáltak, és a modern demográfiai rekonstrukciók is jelentős bizonytalansággal dolgoznak. A bolgár hadsereg katonai veszteségeinek pontos száma sem ismert; a leggyakrabban idézett adatok 1912–1918 között mintegy 150 000–250 000 halottat említenek, de ezek a számok nem tekinthetők pontosnak.