Az első világháború után Bulgária a neuillyi béke által megszabott keretek között kereste a helyét. Az A Balkán-háborúk és az első világháború alfejezetben tárgyalt világháborús vereség, a területi veszteségek és a háborús kimerülés mély nyomot hagyott a bolgár társadalomban. A két háború közötti időszakot a területi revízió vágya, a belpolitikai polarizáció, a paraszti mozgalom felemelkedése és bukása, majd a királyi autoriter rendszer kiépülése határozta meg. Ez az alfejezet a bolgár állam 1919 és 1939 közötti fejlődését vizsgálja, középpontba állítva a Bolgár Földműves Népi Szövetség kormányzását, Alekszandǎr Sztambolijszki politikáját, az 1923-as tisztek puccsát, III. Borisz cár szerepét és a revízióra épülő külpolitikát. A bemutatás során megkülönböztetjük a dokumentált tényeket, a tudományos konszenzust, a vitatott értelmezéseket és az emlékezetpolitikai állításokat.
Bulgária az első világháborúban a központi hatalmak oldalán vett részt, és 1918 őszén a szövetséges csapatok előretörése miatt kényszerült fegyverszünetet kérni. A háborút lezáró békeszerződést 1919. november 27-én a Párizs környéki Neuilly-sur-Seine-ben írták alá; a bolgár történetírásban és emlékezetben neuillyi béke (Nejski dogovor) néven ismert. A szerződés rendelkezései dokumentált tények: Bulgária elveszítette Dél-Dobrudzsát Románia javára, Nyugat-Trákiát Görögországnak adta át, ezzel az ország elvesztette közvetlen kijáratát az Égei-tengerre, és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak adta át a mai Észak-Macedónia délnyugati részén fekvő Strumica környéki területeket. A hadsereg létszámát 20 000 főre korlátozták, a bolgár államnak pedig 2,25 milliárd aranyfrank értékű jóvátételt kellett fizetnie. A békefeltételek katonai és gazdasági szankciókat is tartalmaztak, amelyek hosszú távon korlátozták a bolgár állam mozgásterét.
A háború utáni bolgár társadalom megosztott volt. A nemzeti katasztrófa (nacionalna katastrofa) kifejezés a korszakban széles körben elterjedt, és a bolgár nemzeti emlékezetben a mai napig gyakran használják a neuillyi béke következményeinek leírására. Ez azonban emlékezetpolitikai állítás: a területi veszteségek valósak és dokumentáltak, de az, hogy azok – a bolgár nemzeti érdekek szempontjából – valóban „katasztrófát” jelentettek, már értelmezés kérdése. A bolgár történetírásban máig vitatott, hogy a békeszerződés aláírói elkerülhették volna-e a súlyosabb feltételeket, illetve hogy a bolgár diplomácia a háború végén mennyire volt felkészülve a tárgyalásokra.
A belső helyzetet a háborús kimerülés, a gazdasági összeomlás és a menekültek tömeges érkezése súlyosbította. A szomszédos területekről – elsősorban Trákiából és Macedóniából – érkező bolgár anyanyelvű lakosság száma becslések szerint több százezerre tehető, de a pontos adatok forrásonként eltérnek. A demográfiai nyomás, a munkanélküliség és az élelmiszerhiány szociális feszültségeket szült, amelyek a háború utáni első évek belpolitikai küzdelmeinek hátterét adták.
A háború utáni válság közepette a Bolgár Földműves Népi Szövetség (Bǎlgarski Zemedelski Naroden Sǎjuz, BZNSZ) vált a paraszti elégedetlenség fő politikai képviselőjévé. A szervezet nem volt újdonság: még 1899-ben alapították, de igazán az 1919-es választásokon szerzett nagy támogatást. A BZNSZ programja a paraszti kisbirtokok védelmére, az agrárreformra, a mezőgazdaság állami támogatására és a nagybirtokos érdekek visszaszorítására épült. Ideológiája a parasztságot tekintette a nemzet erkölcsi és gazdasági alapjának, és hevesen ellenezte a városi, úri középosztály, a nagykereskedők és a spekulánsok befolyását. A mozgalom gyakran agrárpopulizmus (agrárna populizǎm) néven jelenik meg a szakirodalomban, ami arra utal, hogy a paraszti „nép” érdekeinek védelmét a hagyományos politikai elitekkel szemben fogalmazta meg.
A BZNSZ vezetője, Alekszandǎr Sztambolijszki (Aleksandǎr Stambolijski) már a világháború idején is szembeszállt a háborús politikával, ami miatt bebörtönözték. 1919-ben szabadult, és rövid időn belül a párt élére került. Az 1919. augusztusi választásokon a BZNSZ szerezte a szavazatok jelentős részét, de nem szerzett abszolút többséget. Sztambolijszki ennek ellenére miniszterelnök lett, és koalíciós kormányt alakított. 1920-ban az újabb választásokon a BZNSZ abszolút többséget szerzett, így Sztambolijszki önállóan kormányozhatott.
A Sztambolijszki-kormány intézkedései közül kiemelkedik a földreform (zemedelska reforma), amely a nagybirtokok egy részének kisajátítását és a paraszti birtokok megerősítését célozta. A reform részletei máig vitatottak: a bolgár történetírás egy része szerint a törvény radikálisan kívánta csökkenteni a nagybirtokosok befolyását, mások szerint a gyakorlati végrehajtás lassú és korlátozott volt. Dokumentált tény, hogy a kormány állami támogatást biztosított a mezőgazdasági termelésnek, és bevezette a kötelező gabonabeszolgáltatást az élelmezés biztosítása érdekében. Ugyanakkor a kormány autoriter hajlamokat is mutatott: Sztambolijszki gyakran rendeletekkel kormányzott, és a politikai ellenfeleket erőszakkal is elnyomta. A bolgár baloldal és jobboldal egyaránt fenyegetve érezte magát a parasztpárti hatalomkoncentrációtól. A kommunista párt – amely a bolgár munkásmozgalom jelentős részét tömörítette – és a jobboldali nacionalista körök egyaránt ellenségként tekintettek Sztambolijszkira.
Külpolitikailag Sztambolijszki egyfajta reális megbékélési politikát hirdetett: elfogadta a neuillyi béke kereteit, és a szomszédos államokkal – különösen a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal – való jó viszony kialakítására törekedett. Ez a lépés gyakorlatilag a macedón revíziós törekvések feladását jelentette volna, ami a bolgár nacionalista és macedón emigráns körökben rendkívül népszerűtlen volt. Sztambolijszki még a macedón határ rendezéséről is tárgyalt, ami a Belső-Macedón Forradalmi Szervezet (VMRO) számára árulásnak számított. A kormányfő külpolitikája tehát kettős fogadtatásra talált: a nyugati hatalmak szemében a bolgár állam megbízhatóságát növelte, a belső nacionalista ellenzék számára azonban a nemzeti célok feladását jelentette.
A Sztambolijszki-kormány elleni összeesküvés 1923 első felében bontakozott ki. A puccsot 1923. június 9-én hajtották végre. A puccs résztvevői között jobboldali katonatisztek, a nemzeti mozgalom aktivistái és a VMRO fegyveresei voltak; a hatalomátvételt a Nemzeti Szövetség (Naroden Sgovor) nevű jobboldali politikai csoportosulás irányította. A puccs során a kormányépületeket, a rádiót és a stratégiai pontokat foglalták el, Sztambolijszki pedig vidéken tartózkodott, ahol rövid ellenállás után elfogták. A dokumentált tény az, hogy Sztambolijszkit 1923. június 14-én meggyilkolták a VMRO tagjai, miután hevesen bántalmazták. Halálának körülményei és a puccs szervezésének részletei máig vitatottak; egyes feltételezések szerint III. Borisz cárnak tudomása volt a készülő akcióról, de ezt a bizonyítékok nem támasztják alá egyértelműen. A király szerepe a puccsban a bolgár történetírás egyik legvitatottabb kérdése: egyes kutatók szerint Borisz legalább hallgatólagosan támogatta a hatalomátvételt, míg mások szerint a puccsot a katonai elit önállóan hajtotta végre, és a király kész tények elé került.
A puccsot követően a bolgár kommunista párt (Bǎlgarska Komunističeska Partija, BKP) nem támogatta Sztambolijszkit, és semleges maradt, mivel a parasztpárti kormányt is ellenségének tekintette. Ez a passzivitás később súlyos bírálatot váltott ki, és a bolgár kommunista mozgalomban a saját vereségének egyik okaként értékelték. A puccs után a jobboldali erők rövid időre átvették az irányítást, de a belső feszültségek továbbra is fennmaradtak. 1923 szeptemberében a bolgár kommunisták felkelést robbantottak ki, amelyet a kormányerők és a VMRO megtorlása követett; a megtorlás áldozatainak száma máig becsült, nem pontos.
Az 1923-as puccs megítélése eltérő: a bolgár baloldali és kommunista emlékezetben Sztambolijszki demokratikus reformer, aki a paraszti tömegek jogaiért harcolt, míg a jobboldali és monarchista hagyomány szerint kormánya káoszhoz vezetett, és a puccs a rend helyreállítását szolgálta. Mindkét olvasat emlékezetpolitikai állításokat is hordoz, és a modern történetírás árnyaltabban közelíti meg a kérdést: Sztambolijszki kormányzása egyszerre volt demokratikus és autoriter, reformer és elnyomó, ami jól mutatja a két háború közötti bolgár politika polarizáltságát.
A puccs után a bolgár politika fokozatosan jobbra tolódott, és a királyi hatalom megerősödött. III. Borisz cár (Borisz III) 1918-ban lépett trónra apja, I. Ferdinánd lemondása után. A háború utáni években alkotmányos uralkodóként működött, de a belpolitikai válságok során egyre nagyobb befolyásra tett szert. 1926 után a parlamenti rendszer formálisan továbbra is fennmaradt, de a gyakorlatban a kormányok jobboldali, a királyhoz hű politikai erőkből álltak. A VMRO terrorcselekményei – merényletek, robbantások – tovább destabilizálták a belpolitikát, és ürügyet szolgáltattak a kormány számára a rendkívüli intézkedések bevezetésére.
A külpolitika fő célkitűzése a revízió (revizija) volt: a neuillyi béke területi és katonai rendelkezéseinek felülvizsgálata, elsősorban a macedón és trákiai területek visszaszerzése. A revíziós politika nem volt egyedülálló a régióban: a két háború közötti Közép- és Kelet-Európában több állam is hasonló törekvésekkel lépett fel. Bulgária kezdetben békés úton, a Népszövetség keretein belül próbálta elérni a határok kiigazítását, de a nemzetközi környezet nem kedvezett a területi követeléseknek. A bolgár kormány így fokozatosan a fegyverkezés titkos megerősítése és a területi revízió iránt fogékony nagyhatalmak – mindenekelőtt Németország – felé orientálódott. A dokumentált tény az, hogy Bulgária a húszas évek végétől kezdve fokozatosan megszegte a hadseregkorlátozási előírásokat, bár a pontos katonai kapacitásról csak becslések állnak rendelkezésre.
A belpolitikában az 1934-es év fordulópontot hozott: 1934. május 19-én katonatisztek és a Zveno (Láncszem) nevű jobboldali politikai kör hajtott végre államcsínyt, amely felfüggesztette a parlamentet, és gyakorlatilag katonai diktatúrát vezetett be. A puccs egyik célja a VMRO felszámolása volt, amelynek fegyveres erőszaka már az állam stabilitását fenyegette. A katonai kormány azonban nem tudta megszilárdítani hatalmát, és 1935-ben III. Borisz visszavette a kezdeményezést, eltávolította a katonai rezsimmel szimpatizáló politikusokat, és királyi diktatúrát épített ki. A bolgár alkotmány formálisan hatályban maradt, de a gyakorlatban a cár rendeleti úton kormányzott, és a politikai pártokat visszaszorították. A királyi diktatúra nem volt totalitárius rendszer abban az értelemben, hogy a kommunista vagy fasiszta pártokat betiltották, de a politikai ellenzék működése erősen korlátozott lett. A bolgár állam ez idő tájt autoriter monarchia, amelyben a király személyes irányítása alatt állt a kormányzás.
A revíziós politika a harmincas évek végére egyre szorosabban kapcsolódott a német külpolitikához. Bulgária nem csatlakozott a kisantanthoz, nem írta alá a balkáni paktumot, és a semlegességet hangoztatva igyekezett elkerülni a nagyhatalmi konfliktusokba való belesodródást. Ugyanakkor a német gazdasági befolyás fokozatosan növekedett: a bolgár mezőgazdasági termékek exportja Németország felé irányult, ami függőséget teremtett. A revíziós törekvések végül 1940-ben, a második világháború első szakaszában hozták meg az első eredményt, amikor a román kormány visszaadta Bulgáriának Dél-Dobrudzsát. Ez az esemény azonban már a háborúhoz vezető úton történt, és a bolgár revíziós politika erkölcsi és stratégiai dilemmáit élesen megvilágította: a békés revízió reménye egy háborús nagyhatalommal való kényszerű szövetséghez vezetett.
A két háború közötti Bulgária társadalmát a paraszti túlsúly, a városi munkásság növekedése és a kisebbségi kérdések jellemezték. A bolgár mezőgazdaság elmaradottsága, a szegénység és a piaci függőség a BZNSZ által felvetett problémák fontosságát mutatta, de a parasztpárt bukása után a kérdések megoldása lekerült a politikai napirendről. A bolgár kommunista párt illegalitásba szorult, tagjait üldözték, ami a bolgár baloldal radikalizálódásához vezetett. A jobboldali nacionalista mozgalmak, köztük a Rodna Zaštita (Haza Védelme) és más szervezetek, antiszemita retorikát használtak, bár a zsidó lakosság tömeges atrocitásoktól mentes maradt ebben az időszakban. A két világháború között a bolgár zsidó közösség viszonylag biztonságban élt, de a nacionalista propaganda fokozatosan teret nyert, ami előrevetítette a későbbi, a megszállt területeken bekövetkező tragédiát.
A macedón kérdés (Makedonski vǎpros) a bolgár közéletet és külpolitikát mélyen megosztotta. A VMRO – amelynek főhadiszállása Bulgáriában volt, de bázisa a jugoszláv és görög fennhatóság alatti Macedóniában – rendszeres határincidenseket, robbantásokat és politikai gyilkosságokat követett el. A szervezet belső frakcióharcai tovább növelték az erőszakot, és a bolgár állam tehetetlennek bizonyult a felszámolására. A VMRO terrorja ráadásul a bolgár belpolitikát is mérgezte: a szervezet Sztambolijszki meggyilkolása után is aktívan beleszólt a kormányzásba, és az 1934-es katonai puccs egyik elsődleges célja éppen a VMRO megsemmisítése volt. A szervezet felszámolása részben sikerült, de a macedón kérdés továbbra is a bolgár nemzeti identitás egyik fájó pontja maradt.
A kisebbségi politika terén a bolgár állam a török és más muszlim lakosság asszimilációjára törekedett, ami a korban általános gyakorlatnak számított a régióban. A bolgár törökök helyzetét a két világháború közötti időszakban a kényszerű kitelepítések és az oktatási korlátozások jellemezték, bár a pontos adatok és a végrehajtás mértéke vitatott. A bolgár kormányzat az 1930-as években az iskolakötelezettség kiterjesztésével és a bolgár nyelvű oktatás erősítésével próbálta egységesíteni a társadalmat, ami a kisebbségi nyelvek visszaszorulásához vezetett.
A társadalmi feszültségek fényében a királyi diktatúra idején a politikai erőszak intézményesült: a rendőrség és a katonai hírszerzés folyamatos megfigyelés alatt tartotta a lakosságot, a politikai ellenfeleket internálták vagy bíróság elé állították. A bolgár állam azonban nem vált totalitáriussá abban az értelemben, hogy nem épített ki a náci vagy szovjet mintához hasonló tömegpártot vagy koncentrációs táborokat. A királyi diktatúra inkább egy hagyományos autoriter monarchia volt, amely a rend fenntartását és a nemzeti célok megvalósítását tűzte zászlajára.
A két háború közötti Bulgária történetére vonatkozóan a történetírás elsődleges forrásai közé tartozik a neuillyi béke eredeti szövege, a bolgár parlamenti jegyzőkönyvek, a kormányzati rendeletek, a korabeli sajtó, valamint a diplomáciai iratok a bolgár külügyminisztérium archívumában. A bolgár kommunista párt és más politikai erők dokumentumai, illetve a VMRO belső levelezése szintén fontos, bár részben megsemmisült vagy hozzáférhetetlen forrásanyagot jelentenek. A visszaemlékezések – például a puccs résztvevőinek memoárjai – hasznosak, de elfogultak, ezért óvatosan kezelendők.
A szakirodalomban több kérdés erősen vitatott. Sztambolijszki kormányzásának értékelése eltérő: a bolgár baloldali hagyomány demokratikus reformerként, a jobboldali hagyomány populista kalandorként mutatja be. A modern kutatás árnyalt képet ad, amely szerint a BZNSZ egyszerre volt reformer és autoriter, a politikai ellenfeleket sem kímélő erő. Az 1923-as puccs körülményeiben a király felelőssége máig nyitott kérdés, mivel a puccs szervezéséről fennmaradt dokumentumok hiányosak. A puccs utáni megtorlás áldozatainak száma nem ismert pontosan, és a különböző becslések jelentős eltéréseket mutatnak.
A revíziós politika megítélése is vitatott. Egyes történészek szerint a bolgár kormány a békefeltételek igazságtalansága miatt jogos törekvést képviselt, mások szerint a revízió a nemzetközi rend destabilizálásához és a német befolyás növekedéséhez vezetett. A bolgár társadalomtörténetben a kisebbségek és a politikai erőszak áldozatainak számadatai gyakran becsléseken alapulnak, mivel a korszakból hiányosak a statisztikai felmérések. A zsidó közösség helyzetére vonatkozó adatok viszonylag jól dokumentáltak a bolgár zsidó hitközségek irataiban, de a diszkrimináció és a társadalmi kirekesztés mértékét illetően a szakirodalom megoszlik.
Végül meg kell jegyezni, hogy a bolgár nemzeti emlékezetben a két háború közötti időszakot gyakran a „nemzeti katasztrófa” és a revízió kettős narratívája uralja. Ez az emlékezetpolitikai keret a mai napig hatással van a történelmi értelmezésekre, ezért a forráskritikai olvasónak érdemes elkülönítenie a dokumentált tényeket az emlékezetpolitikai állításoktól.