A Balkán története – országok, népcsoportok és birodalmak című könyv e fejezete Görögország római és bizánci korát tárgyalja. Az alábbi alfejezet a római hódítás folyamatát és a provinciák megszervezését mutatja be, i. e. 146-tól a császárkor elejéig. Az olvasó már ismeri az archaikus, klasszikus és hellenisztikus görög világot; itt ezért nem a görög városállamok belső történetére, hanem a Rómával való találkozásra, a hódítás lépéseire, a közigazgatási átalakításra és Athén sajátos kulturális helyzetére összpontosítunk. A római korban a mai Görögország területe nem alkotott egységes politikai vagy közigazgatási egységet: a hellén városok, szövetségek és egykori monarchiák maradványai fokozatosan, eltérő jogállással kerültek római fennhatóság alá.
Róma először nem hódító szándékkal, hanem a keleti Adria biztonsága és a hellenisztikus államok közötti konfliktusok döntőbírájaként lépett be a görög világba. Az első illír háború (i. e. 229–228) az illír kalóztevékenység és a római kereskedők védelme miatt tört ki; Róma ekkor part menti hídfőket szerzett, de nem szállta meg a Balkán belsejét. Az ezt követő második illír háború (i. e. 219–218) már a makedón királysággal való szembenállást is jelezte, mert a makedón uralkodó, V. Philipposz (görögül Philippos, Φίλιππος) az illír terjeszkedés idején szövetséget keresett Karthágóval – ez a hagyományos római történetírásban a Hannibál elleni háború (i. e. 218–201) kiterjesztéseként értelmezett. Az első makedón háború (i. e. 215–205) azonban még nem hozott döntő római beavatkozást: Róma elsősorban a görög szövetségesek, például az aitólok támogatására szorítkozott, és a háborút gyors békekötéssel zárta.
A fordulópontot a második makedón háború (i. e. 200–197) jelentette. Titus Quinctius Flamininus consul a kynoskephalai csatában (i. e. 197) legyőzte V. Philipposzt, majd az i. e. 196-os iszthmoszi játékokon ünnepélyesen kihirdette a görög városok „szabadságát”. A modern kutatás ezt a lépést eltérően értékeli: egyesek szerint Róma valóban nem kívánt közvetlen provinciát létrehozni, mások szerint a „felszabadítás” csupán a római hegemónia legitimálását szolgálta. A forrásokból annyi bizonyos, hogy a hellén városok formálisan önállóak maradtak, de külpolitikájukat Róma ellenőrizte, és a római hadsereg jelenléte a térségben állandósult. A konszenzus szerint a „szabadság” a rómaiak esetében nem a modern értelemben vett függetlenséget, hanem a római fennhatóság alatti autonómiát jelentette.
A harmadik makedón háború (i. e. 171–168) során Róma a makedón királyságot mint önálló hatalmat végleg felszámolta. A pydnai csata (i. e. 168) után Lucius Aemilius Paullus négy önálló köztársaságra osztotta Makedóniát, és a makedón királyi dinasztiát megfosztották hatalmától. Ezzel párhuzamosan a római–szeleukida háború (i. e. 192–188) nyomán III. Antiokhosz kénytelen volt kivonulni az európai görög területekről, és a római befolyás a görög szárazföldön megkérdőjelezhetetlenné vált. A görög városok egy része szabad szövetségesként, más része római kliensként működött tovább, de a makedón állam megszűnése után a hellén világ politikai központjai már nem tudtak Rómától független hatalmi tényezőként fellépni.
A római hódítás közvetlen kiváltója az Akháj Liga (τὸ κοινὸν τῶν Ἀχαιῶν, to koinon tōn Achaiōn) konfliktusa volt Rómával. A Liga a Peloponnészoszi-félsziget és Közép-Görögország városainak szövetségi állama volt; a hellenisztikus korban katonai és politikai jelentősége nagy volt, de a római befolyás növekedésével belső feszültségek alakultak ki. A közvetlen ok Spárta és a Liga ellentéte volt, amelybe Róma döntőbíróként avatkozott be. Amikor a Liga több városa nyíltan szembefordult a római követelésekkel, a római szenátus i. e. 146-ban katonai erőt küldött.
A hadműveletek rövidek voltak, de következményeik hosszú távon meghatározóak lettek. Quintus Caecilius Metellus Macedonicus praetor először a makedón felkelőket győzte le, majd a Liga ellen vonult. A döntő összecsapás után Lucius Mummius consul vette át a parancsnokságot, és i. e. 146 tavaszán elfoglalta Korinthoszt (Korinthos, Κόρινθος). A várost a hagyomány szerint kirabolták, lakosságát részben eladták rabszolgának, épületeit pedig lerombolták. A pusztítás mértéke a forrásokban eltúlzott lehet; a régészeti kutatások jelentős pusztulási réteget tártak fel, de a teljes megsemmisítés képe inkább a római propaganda része volt. Az bizonyos, hogy Korinthosz mint kereskedelmi központ hosszú időre elvesztette korábbi jelentőségét, és a város csak i. e. 44-ben, Caesar alapításával népesült be újra római coloniaként.
A győzelem után Mummius feloszlatta az Akháj Ligoát, és a görög városok jelentős része római felügyelet alá került. A hadizsákmányt, beleértve számos görög műalkotást, Rómába szállították; ez a mozzanat a görög kultúra római recepciójának korai, látványos példája lett, egyúttal a római győzelem emlékezetpolitikájának eszköze. A római történetírásban – például Polybiosnál – az i. e. 146-os események a római hegemónia kezdetét jelölik, míg a görög utókor számára a szabadság elvesztésének szimbólumává vált. Ez a kettősség a mai napig jelen van a görög történeti emlékezetben.
A hódítást követően a római közigazgatás fokozatosan, több lépcsőben szervezte provinciákká a görög területeket. A provincia (latin provincia) a római felfogásban eredetileg nem területi egységet, hanem egy magistratus feladatkörét jelölte; a hódítás nyomán azonban egyre inkább a római fennhatóság alatt álló, adót fizető területet értették alatta. I. e. 146-ban Macedonia (Makedonia provincia) jött létre, amely magában foglalta a korábbi makedón területeket, valamint a mai Görögország északi részét, Thesszáliát és Epirusz egy részét. A közép- és dél-görög területek, beleértve az Attikai-félszigetet és a Peloponnészoszt, ekkor még nem alkottak önálló provinciát; ezek a városok eltérő jogállással, többnyire szabad vagy szövetséges városként működtek.
A provinciarendszer Augustus császár i. e. 27-i reformjával nyerte el végső formáját. Ekkor jött létre Achaea (Achaia provincia), amely a közép- és dél-görög területeket foglalta magában, élén szenátori rangú proconsullal. Macedonia proconsuli provincia maradt, amelynek székhelye Thessaloniké (Thessaloniké, Θεσσαλονίκη) lett. Epirus és Thesszalia Achaea provincia része volt, de később, a császárkor folyamán, külön igazgatási egységekké is válhattak. A provinciahatárok idővel változtak; a pontos átszervezések rekonstrukciója feliratok és jogi források alapján lehetséges, de számos részlet vitatott. A római igazgatás nyelve a hadseregben és a felsőbb közigazgatásban a latin volt, a helyi városi adminisztráció azonban megőrizte a görög nyelvet; a görög nyelvű feliratok és rendeletek a helyi autonómia folyamatosságát mutatják.
A városok belső életét a rómaiak nagyrészt érintetlenül hagyták: a görög városok tanácsa (bule, βουλή) és népe (ekklészia, ἐκκλησία) továbbra is működött, a helyi törvények és intézmények fennmaradtak. A külpolitikai és katonai ügyekben azonban Róma döntött. A szabad és szövetséges városok (civitates liberae et foederatae) – például Athén, Spárta vagy Delphi – formálisan nem tartoztak a provinciális helytartó közvetlen fennhatósága alá, és mentesülhettek a rendszeres adótól, de gyakorlatilag ezek is Róma kliensállamai voltak. Ez a kettős jogállás a római uralom jellegzetes vonása, és a modern kutatásban is vitatott, hogy a szabadság mennyire volt valóságos, illetve csupán jogi fikció.
A provinciák adóztatása a római állam bevételi rendszerének része volt. A helyi közösségek adóját a városi elitek szedték be, míg a közvetett adókat, például a kikötői vámokat, gyakran adóbérlők (publicani) vették bérbe. Görögországban a publicanusok szerepe kevésbé volt meghatározó, mint Asia provinciában, de a rendszer így is a római állam és a helyi elit közötti együttműködésen alapult. A római uralom alatti gazdasági kizsákmányolás mértéke vitatott; a korábbi nézet, amely szerint a görög területek gyors elszegényedésnek indultak, ma már kevésbé elfogadott: a régészeti adatok inkább a városi élet lassú átalakulását, nem pedig hirtelen hanyatlást mutatnak. A vidéki lakosság, a szabad parasztok, a bérlők és a rabszolgák helyzete források hiányában kevéssé ismert, ezért a római kori görög társadalomról alkotott kép töredékes.
A római polgárháborúk sorozata a hellén világot ismét hadszíntérré tette, és mély nyomokat hagyott a görög városokon. I. e. 48-ban a pharszaloszi csata (Pharsalos, Φάρσαλος) Thesszáliában zajlott, ahol Caesar legyőzte Pompeiust. A harcok során több görög város kényszerült a hadviselő felek támogatására, és a fosztogatások, rekvirálások súlyos terheket róttak rájuk. I. e. 42-ben Philippi városánál (Philippoi, Φίλιπποι) Makedóniában került sor a köztársaságpártiak és a triumvirek összecsapására, amely újabb pusztítással járt. Végül i. e. 31-ben az actiumi csatában (Actium, Ἄκτιον) Octavianus legyőzte Antoniust és Kleopátrát; a győzelmet követően Octavianus (a későbbi Augustus) Nikopolisz (Nikopolis, Νικόπολις, „győzelmi város”) alapításával jelölte meg a helyet Epiruszban. Ez a városalapítás egyszerre volt emlékezetpolitikai aktus és a veteránok letelepítésének eszköze.
A polgárháborúk után Augustus i. e. 27-ben rendezte a provinciák jogállását, és Görögország a római császárkori rendszerbe illeszkedett. Achaea szenátori provincia lett, amelyet a sorsolás útján kiválasztott proconsul irányított; Macedonia hasonló státuszt kapott. A császárkultusz a provinciákban a római hatalomhoz való lojalitás kifejezésének formája volt; a görög városokban a császár tisztelete gyakran a hagyományos hellén istenekkel való kapcsolatban jelent meg. A császárkor első két évszázada alatt a római hadsereg jelenléte Görögországban korlátozott volt, mivel a térség belsejében nem állomásozott jelentős helyőrség; a provinciális rend és a közlekedés biztosítása a helyi elitekre és a városi intézményekre támaszkodott. Ez a berendezkedés lehetővé tette a városi élet fokozatos talpra állását, de nem hozta vissza a hellenisztikus kor politikai dicsőségét; a görög elitek számára a római hatalomhoz való illeszkedés – például római polgárjog megszerzése, császári tisztségek betöltése – a felemelkedés új útját kínálta.
A római hódítás és a provinciák kialakulása közepette Athén (Athénai, Ἀθῆναι) sajátos pozíciót őrzött meg: politikai hatalma már a hellenisztikus korban is csekély volt, de kulturális kisugárzása a római korban sem szűnt meg. A város formálisan szabad és szövetséges (civitas libera et foederata) maradt, és – bár i. e. 86-ban Sulla ostroma során súlyos károkat szenvedett – a római uralom alatt is megőrizte a klasszikus görög műveltség központjának szerepét. A filozófiai iskolák – Platón Akadémiája (Akadémeia, Ἀκαδήμεια), Arisztotelész Lykeionja (Lykeion, Λύκειον), a sztoikus és epikureus tradíció – a városban működtek, és a római elit fiataljai tanulmányútra érkeztek Athénba, hogy retorikát vagy filozófiát hallgassanak. Cicero, Brutus, Horatius és számos későbbi római arisztokrata tanulmányai példázzák Athén szerepét a római műveltség formálásában.
A római császárkorban Athén tekintélye a császári kegyekben is megmutatkozott. Hadrianus császár (uralkodott i. sz. 117–138) Athént a görög kultúra szimbolikus fővárosaként kezelte, befejeztette az Olympieion (Olympieion, Ὀλυμπιεῖον) régóta húzódó építését, könyvtárat alapított, és részt vett a város életében. A 2. század folyamán a második szofisztika (deutera sophistike, δευτέρα σοφιστική) néven ismert irodalmi és retorikai mozgalom a görög nyelvű műveltség újjáéledését hozta; Athén ebben kiemelkedő szerepet játszott. Herodes Atticus (Héródés Attikos, Ἡρώδης ὁ Ἀττικός), a tehetős görög származású római szenátor, a Panathénaia stadion újjáépítésével és más építkezésekkel járult hozzá a város reprezentatív arculatához. E kulturális folyamatok azonban nem jelentették a politikai függetlenség visszaszerzését: Athén a római hatalom keretein belül működött, és a görög identitás ebben az időszakban egyre inkább kulturális-nyelvi, nem pedig állami-politikai kategóriává vált.
A római hódítás és a provincia kialakulásának rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik, amelyek eltérő nézőpontokat és bizonytalanságokat hordoznak. Az elsődleges források közé tartozik Polybios (Polübios, Πολύβιος) Históriája, amely a római terjeszkedést kortársként, de a római hatalom elfogadásának perspektívájából írta le; Livius (Titus Livius) római történeti műve, amely a hellén világ meghódítását a római nagyság keretébe illeszti; Strabón (Strabón, Στράβων) Geógraphikája, amely a római kori Görögország földrajzi és városi viszonyairól ad képet; Pausanias (Pausanias, Παυσανίας) 2. századi útleírása, amely a helyszínen megfigyelt állapotokat rögzíti; és Appianosz (Appianos, Ἀππιανός) római történeti munkája, amely a provincia szerinti beosztást követi. A feliratok és a régészeti leletek – például Korinthosz pusztulási rétege, a császárkori építkezések nyomai, valamint az éremkibocsátás – kiegészítik az írott forrásokat, de az értelmezésüket megnehezíti, hogy a római hadjáratokról szóló beszámolók gyakran a győztes nézőpontját érvényesítik.
A főbb bizonytalanságok a következők: a görög „szabadság” kihirdetésének politikai értelmezése ma is vitatott, mert a forrásokban a római propaganda és a tényleges hatalmi viszonyok nehezen választhatók szét; a provincia-határok pontos kronológiája, különösen Epirus és Thesszalia esetében, feliratok hiányában nem mindig rekonstruálható egyértelműen; a görög városok tényleges autonómiájának mértéke a jogi forrásokból csak részben állapítható meg. A gazdasági hanyatlásról szóló állítások hosszú ideig a római hódítás általános értelmezéséhez tartoztak, de az újabb régészeti kutatások inkább a folyamatos átalakulás modelljét támasztják alá; ez a kérdés a tudományos diskurzusban továbbra is nyitott. A római kori görög társadalom alsó rétegeiről – parasztokról, rabszolgákról, nőkről – a források hallgatagok, ezért a jelen alfejezet állításait elsősorban az elitek és a városi intézmények világára lehet alapozni.