A 4. század elején a mai Görögország területe már három évszázada római uralom alatt állt, és a Római Birodalom keleti felének görög nyelvű provinciái gazdasági és kulturális szempontból a birodalom legfejlettebb régiói közé tartoztak. A korszakot azonban két alapvető folyamat alakította: a birodalom súlypontjának keletre tolódása Konstantinápoly megalapításával, valamint a kereszténység fokozatos intézményesülése és államvallássá válása. E változások nem csupán a politikai és vallási kereteket alakították át, hanem a görög városok társadalmi szerkezetét, a vidéki élet feltételeit és a helyi identitások formáit is.
A 3. századi válság után Diocletianus (uralk. 284–305) közigazgatási reformjai a birodalom irányítását négy részre osztották, és a keleti provinciák kormányzása egyre inkább a birodalom keleti felére összpontosult. Nagy Konstantin (uralk. 306–337) ezt a folyamatot tetőzte be, amikor 324-ben legyőzte keleti riválisát, Liciniust, és egyeduralkodó lett. 330-ban a Boszporusz partján fekvő ókori Büzantion (Βυζάντιον) helyén megalapította Konstantinápolyt (Κωνσταντινούπολις), amelyet „új Rómaként” (Nova Roma) szánt a birodalom új fővárosának.
Görögország számára ez a döntés kettős következménnyel járt. Egyrészt a birodalom adminisztratív és katonai erőforrásai egyre inkább a keleti főváros köré összpontosultak, ami a görög nyelvű provinciák – Macedonia, Achaea, Epirus és Creta – jelentőségét növelte. Másrészt a császári udvar és a kormányzat görög nyelvű környezetbe került, ami hosszú távon elősegítette a birodalom fokozatos elgörögösödését. A latin hivatalos nyelv maradt a közigazgatásban és a hadseregben, de a mindennapi élet, a kereskedelem és az egyházi kommunikáció nyelve egyre inkább a görög lett. Ez a nyelvi váltás a 6. századra már egyértelműen megfigyelhető, és a bizánci állam alapvető sajátosságává vált.
A görög provinciák gazdasági szerepe is átalakult. Konstantinápoly ellátása nagy mennyiségű gabonát és más élelmiszert igényelt, ami a termelő vidékek, köztük a macedón síkság és a thrákiai területek felértékelődését hozta. A tengeri kereskedelem útvonalai áthelyeződtek: a korábban Rómát ellátó egyiptomi gabonaszállítmányok most Konstantinápolyba irányultak, és a görög kikötők, mint Korinthosz (Κόρινθος), Thessaloniki (Θεσσαλονίκη) és Philippi (Φίλιπποι) fontos tranzitpontokká váltak. Ugyanakkor a régi görög városok közül sok elvesztette korábbi politikai autonómiáját, és a császári közigazgatás megyei központjaivá vált.
A kereszténység terjedése a görög nyelvű területeken már az 1. században megkezdődött, és Pál apostol levelei, valamint az Apostolok cselekedetei tanúsítják, hogy Korinthoszban, Thesszalonikiben, Philippiben és Athénban (Ἀθῆναι) korai keresztény közösségek jöttek létre. A 3. századi üldözések ellenére a 4. század elejére a keresztények aránya a városi lakosság körében jelentősen megnőtt, bár a vidéki területeken a pogány kultuszok továbbra is erősek maradtak. A pontos arányokról nincsenek megbízható adatok, de a régészeti leletek és a püspöki listák arra utalnak, hogy a 4. század közepére a legtöbb jelentős görög városnak már volt püspöke.
A 313-as milánói ediktum (valójában Licinius és Konstantin császár közös rendelete) biztosította a keresztények vallásszabadságát, de a kereszténység hivatalos elismerése nem jelentette automatikusan a pogány kultuszok felszámolását. Konstantin maga is építtetett keresztény templomokat, de a pogány szertartások egy ideig toleranciát élveztek. A fordulópont a 380-as thesszaloniki ediktum (Cunctos populos) volt, amelyet I. Theodosius (uralk. 379–395) adott ki. Ez a rendelet a niceai hitvallást követő kereszténységet tette a birodalom hivatalos vallásává, és a más vallási irányzatokat, köztük az arianizmust és a pogányságot, törvényen kívül helyezte. Az ediktum szövege kifejezetten előírta, hogy minden nép kövesse a római és alexandriai püspökök hitét.
A 4. század folyamán a keresztény egyház intézményi hálózata is gyorsan kiépült. A niceai zsinat (325) – amelyet Konstantin hívott össze a birodalom egészéből – a püspöki egyházszervezet alapjait rögzítette, és a püspökök joghatóságát a provinciákhoz kötötte. Görögországban a legfontosabb egyházi központok közé tartozott Thessaloniki mint Macedonia provincia metropolitai székhelye, Korinthosz mint Achaea provincia metropolitája, valamint Athén, Philippi, Nikopolisz (Νικόπολις) és Larissza (Λάρισα) püspöki székhelyei. A püspöki székhelyek gyakran egybeestek a római közigazgatási központokkal, ami a városi elitek és az egyházi hierarchia szoros összefonódását mutatja.
A 4. század második felében a hitviták is elérték a görög területeket. Az arianizmus – amely Jézus Krisztus istenségét alárendelte az Atyának – különösen erős volt a keleti provinciákban, és több görög püspök is az ariánus irányzathoz csatlakozott. A niceai hitvallás hívei és az ariánusok közötti konfliktusok gyakran a püspöki székekért folytatott küzdelmekben nyilvánultak meg, és a császári udvar is beavatkozott. A 381-es konstantinápolyi zsinat megerősítette a niceai hitvallást, és az arianizmust eretnekségnek nyilvánította, ami után a görög egyházi közösségekben is a niceai irányzat vált meghatározóvá.
A szerzetesség (monachismos, μοναχισμός) megjelenése szintén a 4. századra tehető. Egyiptomi mintára a görög területeken is elterjedtek a remete- és közösségi szerzetesi életformák. A korai szerzetesek gyakran a városok környéki barlangokban vagy elhagyott templomokban telepedtek le, és aszkéta életmódjukkal hamarosan tekintélyre tettek szert. A szerzetesség nem csupán vallási jelenség volt, hanem társadalmi menekülési útvonal is: rabszolgák, szegény szabadok és nők számára a kolostor olyan életformát kínált, amely bizonyos fokú védelmet és közösségi biztonságot nyújtott a kései antikvitás válságos időszakában.
A 4–6. században a görög városok – a klasszikus poliszok örökösei – alapvető átalakuláson mentek keresztül. A római korban a városi önkormányzatot a curialis rend (bouleutai, βουλευταί) irányította, amely a vagyonos földbirtokosokból állt. A késő antikvitásban azonban a curialisok terhei egyre növekedtek, mivel a császári adórendszer személyes felelőssé tette őket az adóbeszedésért. Sokan közülük a szenátori rendbe vagy az egyházi pályára menekültek, ami a városi önkormányzatok hanyatlásához vezetett.
A városi közterek arculata is megváltozott. A klasszikus agora és fórum korábban a politikai és kereskedelmi élet központja volt; a 4. század végétől ezeket a tereket egyre inkább templomok, püspöki paloták és jótékonysági intézmények foglalták el. A régészeti ásatások Korinthoszban, Philippiben és Athénban azt mutatják, hogy a régi pogány templomokat gyakran nem rombolták le azonnal, hanem fokozatosan használaton kívül kerültek, vagy keresztény templommá alakították át. A színházak és fürdők egy része tovább működött, de sok közülük az 5–6. század folyamán elnéptelenedett, vagy raktárként, lakóhelyként használták tovább.
A városi elitek kereszténységre térése fokozatos volt, és gyakran politikai megfontolások is motiválták. A császári udvar és a helyi kormányzók egyre inkább a keresztény egyházat támogatták, így a vagyonos családok számára az egyházi tisztségek – különösen a püspöki szék – a társadalmi befolyás megőrzésének új eszközévé vált. A püspökök nemcsak vallási vezetők voltak, hanem gyakran a város tényleges irányítói is: bíráskodtak, közvetítettek a lakosság és a császári hatóságok között, és irányították a városi jótékonysági intézményeket.
A szegénygondozás új intézményei – a xenodocheion (ξενόδοχειον, zarándokház), a nosokomeion (νοσοκομειον, kórház) és az orphanotropheion (ορφανοτροφειον, árvaház) – a keresztény egyház felügyelete alatt jöttek létre, és a városi szegények, betegek és árvák ellátását szolgálták. Ezek az intézmények a korábbi pogány euergetizmus (közjóra irányuló magánadományozás) hagyományát folytatták, de új vallási keretben. A püspökök és a gazdag keresztény családok adományai tartották fenn őket, és a városi társadalom alsó rétegei számára a túlélés egyik fontos forrását jelentették.
Athén különleges helyet foglalt el a görög városok között. A város a 4–5. században is a klasszikus műveltség és a filozófia központja maradt, és híres iskolái – az Akadémia, a Lükion, majd a neoplatonikus iskola – továbbra is vonzották a diákokat a birodalom egészéből. A kereszténység terjedése azonban Athénban is éreztette hatását: a 4. században több templom épült, és a város püspöki székhellyé vált. A pogány filozófiai iskolák működése a 6. századig folytatódott, de 529-ben Justinianus császár bezáratta az athéni Akadémiát, ami a klasszikus pogány műveltség intézményes fennmaradásának végét jelentette. Ez az intézkedés azonban nem jelentette a görög filozófiai hagyomány teljes eltűnését, hiszen a neoplatonikus gondolkodók egy része a Szászánida Perzsiába emigrált, és később visszatért.
A vidéki területeken a késő antikvitásban a nagybirtokok (latifundium) és a colonus-rendszer vált meghatározóvá. A szabad parasztok egy része függő helyzetbe került, és a földbirtokosokhoz kötődött. A vidéki lakosság életét nehezítette a növekvő adóteher, a katonai beszállások és a barbár betörések fenyegetése. A régészeti felmérések – például a boiótiai és peloponnészoszi vidéki települések vizsgálata – arra utalnak, hogy a 4–5. században a vidéki településsűrűség még viszonylag magas volt, de a 6. század végétől kezdve számos kisebb falu elnéptelenedett, amit a kutatók a háborúkkal, a járványokkal és a betelepülő szlávokkal hoznak összefüggésbe.
A 4. század végétől a görög területeket is elérték a barbár népek mozgásai. 378-ban a gótok a trákiai Adrianopolisznál (Hadrianopolis, ma Edirne) döntő vereséget mértek a római hadseregre, és maga Valens császár is elesett. Bár a fő csapás Trákiát érte, a gótok és más csoportok betörései időnként Macedóniát és Epirust is fenyegették. A 4. század végén Alarik vezetésével a vizigótok Görögországba is behatoltak, és 395–397 között feldúlták Attikát, Boiótiát és a Peloponnészoszt. A kortárs történetírók, mint Zószimosz, részletesen beszámolnak a pusztításokról, bár a régészeti bizonyítékok arra utalnak, hogy a városok egy része gyorsan helyreállt.
A 395-ös birodalomkettéosztás – I. Theodosius halála után fiai, Arcadius és Honorius között – hosszú távon meghatározta a görög területek sorsát. A keleti birodalom (a későbbi Bizánc) megőrizte a görög provinciákat, és a hadsereg, a közigazgatás és az egyház itt fokozatosan görög nyelvűvé vált. A nyugati birodalom 476-os bukása után a keleti császárok a római államiság egyedüli örököseiként tekintettek magukra, és a görög nyelvű lakosság egyre inkább rhomaios-nak (Ρωμαίοι), azaz rómainak nevezte magát, megkülönböztetve magukat a pogány „hellénektől” (a fogalom itt már nem etnikumot, hanem vallási-pogány identitást jelölt). Ez a rhomaios identitás a bizánci állam alapvető önmeghatározása lett, és a görög nyelvű ortodox kereszténységhez kapcsolódott.
A 5. században a hunok támadásai is elérték a Balkánt, de a görög területeket főként a balkáni provinciákon átvonuló hadjáratok érintették. A keleti birodalom kormányzata jelentős erődítési programba kezdett: a Thermopülai-szoros megerősítése, a városfalak kijavítása és a hegyvidéki menedékvárak építése a lakosság védelmét szolgálták. Ezek a védelmi intézkedések nem mindig bizonyultak hatékonynak, de hozzájárultak a városi élet fennmaradásához a válságos időszakokban.
A 6. század elejéig a keleti birodalom viszonylag stabil maradt, és a görög provinciák gazdasága – különösen a tengerparti városok kereskedelme – még virágzott. A vidéki területeken azonban fokozatosan nőtt a bizonytalanság, és a nagybirtokok megerősödése a paraszti autonómia csökkenésével járt.
I. Justinianus (uralk. 527–565) uralkodása a késő antikvitás utolsó nagy virágkora és egyben fordulópontja volt. A császár ambiciózus restaurációs politikát folytatott: célja a római birodalom nyugati területeinek visszahódítása és a birodalom jogi, vallási és közigazgatási egységének megerősítése volt. Görögország szempontjából Justinianus kora kétarcú: egyrészt jelentős építkezések és a jogrendszer kodifikálása történt, másrészt a 6. század közepétől a szlávok és avarok betörései megkezdték a térség hosszú távú átalakulását.
Justinianus uralkodása alatt készült el a Codex Justinianus (529) és a későbbi jogi munkák, amelyek a római jogot görög nyelvű környezetben is egységesítették. A császár egyházpolitikája a niceai ortodoxia megerősítésére irányult, és a pogány gyakorlatok elleni törvényeket is hoztak. A városépítkezések közül kiemelkedik a korinthoszi falak megerősítése, a philippi bazilikák bővítése, valamint a thesszaloniki városfalak kijavítása. A császári propaganda – különösen Prokopiosz „Az építményekről” című munkája – számos görögországi építkezést említ, bár a régészeti adatok szerint a tényleges építési tevékenység mértéke vitatott.
A 6. század második felében a szláv törzsek (Sklábēnoi, Σκλάβηνοι) és az avarok egyre gyakrabban törtek be a Balkánra. Az első jelentős szláv betöréseket az 540-es évektől említik a források, és a 580-as évektől a támadások rendszeressé váltak. A szlávok kezdetben rablóhadjáratokat folytattak, majd fokozatosan letelepedtek a balkáni provinciákban, köztük a mai Görögország északi és középső területein. A legfontosabb elsődleges forrás ebből az időszakból a Mirákula Szent Démétrioszról (Thaumata tou Hagiou Dēmētriou), amely Thessaloniki ostromait és a szlávok támadásait írja le a 6–7. században. Eszerint a szlávok több alkalommal ostromolták a várost, de azt elfoglalni nem tudták.
A szláv betelepülés mértéke és időbeli lefolyása a történettudomány egyik vitatott kérdése. A korábbi nemzeti történetírások gyakran egyetlen, hirtelen eseményként írták le a szláv inváziót, de a mai kutatás inkább fokozatos, több hullámban zajló folyamatot feltételez. A régészeti bizonyítékok – például a kézzel formált, korong nélküli kerámia („prágai típus”) elterjedése – arra utalnak, hogy a 7. század elejére a szláv lakosság már számos görögországi vidéki területen jelen volt, különösen Makedóniában, Thesszáliában és a Peloponnészosz egyes részein. A városokban azonban a görög nyelvű lakosság továbbra is meghatározó maradt, és az egyházi szervezet folytonossága is fennmaradt.
A 6. század végén és a 7. század elején a keleti birodalom válságos időszakot élt át: a perzsa háborúk, a belső vallási viták és a szláv betelepülés együttesen meggyengítették a balkáni provinciákat. A görög városok közül több elnéptelenedett vagy megerősített erőddé zsugorodott. A tengerparti városok – mint Thessaloniki, Korinthosz és Athén – azonban megőrizték folytonosságukat, és a bizánci uralom alatt továbbra is fontos közigazgatási, egyházi és kereskedelmi központok maradtak. A késő antikvitás vége Görögországban tehát nem éles törést, hanem fokozatos átmenetet jelentett a bizánci középkor felé, amelynek során a görög nyelvű, ortodox keresztény identitás egyre inkább megszilárdult.
A 4–6. századi Görögország történetére vonatkozó ismereteink többféle forrástípuson alapulnak. Az egyháztörténetírók – Euszebiosz (Eusebius), Szókratész Szkholasztikosz, Szozomenosz és Theodoretosz – a kereszténység terjedéséről és az egyházi vitákról adnak beszámolókat, de erősen elfogultak a niceai ortodoxia mellett, és az ariánus vagy pogány álláspontot gyakran torzítva mutatják be. A világi történetírók közül Ammianus Marcellinus a 4. századi eseményekről, Zószimosz a pogány szempontból írt történetéről, Prokopiosz pedig a 6. századi háborúkról és építkezésekről tudósít. Prokopiosz „Titkos története” (Anekdota) különösen problematikus, mert elfogultsága miatt adatai óvatosan kezelendők.
A jogi források, elsősorban a Codex Theodosianus (438) és a Codex Justinianus (529) a császári törvénykezést dokumentálják, és a valláspolitika rekonstrukciójához nélkülözhetetlenek. A zsinati akták – például a niceai és a konstantinápolyi zsinat jegyzőkönyvei – az egyházszervezet és a hitviták elsődleges forrásai. A püspöki listák és a zsinati aláírások lehetővé teszik az egyházi hierarchia rekonstrukcióját, de a korai listák hiányosak és részben utólagos szerkesztésűek.
A régészeti ásatások – Korinthoszban, Philippiben, Athénban, Nikopoliszban és számos vidéki településen – kulcsfontosságúak a városi és vidéki átalakulás vizsgálatához. A kerámia, az érmék, a mozaikok és az épületmaradványok alapján következtethetünk a települések folytonosságára és a gazdasági viszonyokra. A feliratok – különösen a sírfeliratok és az építési feliratok – a helyi társadalom összetételéről és a keresztény identitás terjedéséről adnak információt.
A fő bizonytalanságok közé tartozik a kereszténység terjedésének üteme: a források a városi elitek megtérését hangsúlyozzák, de a vidéki lakosság vallási viszonyai kevéssé dokumentáltak. A pogány kultuszok felszámolásának hatékonysága is vitatott; a törvények szigorúsága ellenére a pogány szokások még a 6. században is tovább éltek egyes vidéki közösségekben. A városi lakosság nagyságára vonatkozó becslések erősen eltérnek, mivel a régészeti adatokból csak közvetett következtetéseket lehet levonni. A szláv betelepülés pontos időpontja és mértéke szintén vitatott: a történészek egy része korai, nagy létszámú betelepülést feltételez, míg mások későbbi, fokozatos folyamatot látnak. A demográfiai visszaesés okai – háborúk, járványok, éghajlati változások – továbbra is kutatási vita tárgyát képezik.