A 7. század elejére a kelet-római állam, amelyet a kortársak Róma birodalmának, lakói pedig rómaiaknak (Ῥωμαῖοι, Rhōmaioi) neveztek, a balkáni és közel-keleti területek jelentős részét elveszítette. Görögország sem maradt kívül ezen a válságon: a dunai határ összeomlása után szláv és avar csapatok hatoltak be a Balkán-félsziget déli részeire, miközben a Földközi-tenger keleti medencéjében az arab hódítás vette kezdetét. Az ezt követő évszázadokban Bizánc fokozatosan újjászervezte görögországi hatalmát, új közigazgatási és katonai kereteket hozott létre, majd a 9–10. században nagyrészt visszaállította ellenőrzését a félsziget déli része felett. Ezzel párhuzamosan a szláv betelepülők egy része beolvadt a bizánci társadalomba, más csoportjaik pedig hosszabb ideig megőrizték különálló szervezetüket. Ugyanebben az időszakban vált az Athosz-hegy (Όρος Άθως) a bizánci szerzetesség egyik központjává, amelynek oklevelei ma is az egyik leggazdagabb forráscsoportot jelentik a korszak gazdaság- és társadalomtörténetéhez.
A 7. század folyamán a bizánci közigazgatás alapvető átalakuláson ment keresztül. A késő római provinciarendszer helyét fokozatosan a thema (θέμα) intézménye vette át. A thema eredetileg katonai hadtestet vagy hadseregcsoportot jelölt, de a 7. század közepére már olyan katonai-közigazgatási körzetet értett rajta a bizánci adminisztráció, amelyben a katonai parancsnok, a sztratégosz (στρατηγός) polgári hatalmat is gyakorolt. A rendszer egyik első görögországi egysége a Hellasz thema (Θέμα Ἑλλάδος) volt, amelyet a források a 7. század végén vagy a 8. század elején említenek először; központja idővel Thébai (Θήβα) lett. A 8. században külön Peloponnészoszi thema (Θέμα Πελοποννήσου) is kialakult, amelynek székhelye Korinthosz (Κόρινθος) volt. A két körzet mellett a tengerparti sávok és a szigetek több, flottaközpontú themához tartoztak: a Kibyrrhaiotai thema (Θέμα Κιβυρραιωτῶν) a délnyugat-kis-ázsiai partok mellett a Dodekanészosz és részben Kréta térségét is ellenőrizte, míg az Égei-tenger szigetei más tengeri körzetekhez kapcsolódtak. Ez a szerkezet azt mutatja, hogy a bizánci hatalom Görögországban elsősorban a megerősített városokra, a parti sávokra és a hajózható útvonalakra támaszkodott, míg a hegyvidéki belső területeken a császári ellenőrzés hosszabb ideig bizonytalan maradt.
A thema-rendszerrel párhuzamosan a görög területek katonai jelentősége is megváltozott. A 7–8. században az arab flotta többször támadta az Égei-tenger partjait és szigeteit. Kréta szigetét 824–827 körül andalúziai arab hódítók foglalták el, és ott önálló emirátust hoztak létre, amely a 10. század közepéig folyamatos fenyegetést jelentett a bizánci hajózásra és a görög partvidékre. A sziget visszafoglalására csak 960–961-ben került sor, amikor Nikeforosz Phokasz (Νικηφόρος Φωκάς), a későbbi császár vezetésével a bizánci erők elfoglalták Khandax (Χάνδαξ, ma Iráklio) központját. Ez a hadjárat egy szélesebb bizánci offenzíva része volt, amely a 10. század második felében a keleti határon és a Balkánon is területi visszaszerzéseket hozott. A görög félsziget szempontjából Kréta visszavétele azért volt fontos, mert megszüntette az arab kalóztámadások egyik legfontosabb bázisát, és lehetővé tette az Égei-tenger bizánci ellenőrzésének helyreállítását.
A thema-rendszerből származó források egy része pecsétekből, hivatali listákból és földrajzi művekből ismert. A thema-listák közül a legfontosabb VII. Kónsztantinosz Porphyrogennétosz (Κωνσταντῖνος Ζʹ ὁ Πορφυρογέννητος) 10. századi munkája, A birodalom kormányzásáról (De administrando imperio), amely részletesen leírja a birodalom tartományait, népeit és katonai szervezetét. A mű a görögországi szláv törzsekről is értékes adatokat közöl, bár szerzője a császári udvar perspektívájából ír, és a népleírások nem mentesek a kortárs sztereotípiáktól.
A szlávok jelenléte Görögországban a 6. század végétől mutatható ki. A dunai határ összeomlása után nagyobb csoportok keltek át a folyón, és a 7. század első évtizedeiben elérték a Peloponnészosz déli részeit is. A betelepülés mértékét és kronológiáját a kutatás azóta is vitatja. A legfontosabb elbeszélő forrás az úgynevezett Monemvasiai krónika (Χρονικόν της Μονεμβασίας), amely azt állítja, hogy 587–588 körül a szlávok elfoglalták egész Peloponnészoszt, és a régi lakosság többsége elmenekült, vagy a hegyekbe és a part menti erődökbe szorult. A krónika szerint a bizánci császár csak később, a 9. század elején tudta visszaállítani fennhatóságát a félsziget felett. Ugyanezt a képet erősíti a Szent Démétriosz csodái (Miracula Sancti Demetrii) című, Thesszaloniké 7. századi ostromairól beszámoló forrás, amely a város környéki szláv csoportokról és az avarokkal kötött szövetségeikről tudósít.
A régészeti és nyelvészeti bizonyítékok azonban árnyalják ezt a képet. A szláv típusú kerámia, ékszerek és településnyomok Görögország több pontján előkerültek, de elterjedésük nem egyenletes, és sok esetben nem dönthető el egyértelműen, hogy a leletek tényleges szláv népességhez vagy kereskedelemhez, illetve kulturális kölcsönzéshez köthetők. A szláv helynevek – például a -itsa, -ova, -ista végződésű településnevek – viszonylag nagy számban fordulnak elő a Peloponnészosz belső vidékein, ami arra utal, hogy egyes területeken a szláv nyelvű lakosság jelenléte tartós volt. Ugyanakkor a helynevek önmagukban nem adnak közvetlen felvilágosítást a demográfiai arányokról vagy a nyelvhasználat időbeli változásáról. A modern nemzeti történetírásban ez a kérdés hosszú ideig érzékeny volt: egyes görög történészek a szláv jelenlétet minimálisra becsülték, míg más kutatók – különösen a 19. századi német és szláv történészek – jelentős betelepülést feltételeztek. Ma a tudományos konszenzus köztes álláspontot képvisel: a szláv csoportok jelenléte Görögországban kétségtelen, de a betelepülés mértéke, időbeli lefolyása és a helyi görög nyelvű lakossággal való kapcsolata területenként eltérő volt, és nem írható le egyetlen egységes modellel.
A forrásokból néhány szláv csoport neve ismert. VII. Kónsztantinosz említést tesz a Melingoi (Μηλιγγοί) és az Ezeritai (Εζερίται) törzsekről, amelyek a Tajgetosz-hegység környékén éltek, és a 9. században még adót fizettek a bizánci hatóságoknak. A császári udvar szempontjából ezek a csoportok félig önálló, a helyi katonai parancsnokoktól csak formálisan függő egységek voltak. A 8. század közepén III. Leó (Λέων Γʹ ὁ Ἴσαυρος) és V. Kónsztantinosz (Κωνσταντῖνος Εʹ) császárok katonai akciókat indítottak a görögországi szlávok ellen, de a bizánci hatalom teljes visszaállítása csak a 9. században következett be. A Niketas Rentakios vezette hadjárat 805 körül a peloponnészoszi szlávokat a bizánci adórendszerbe kényszerítette, bár a hegyvidéki közösségek bizonyos fokú autonómiája még sokáig fennmaradt.
A hellenizáció folyamata hosszú és összetett volt. A szláv csoportok egy része fokozatosan felvette a görög nyelvet és a bizánci keresztény vallást, más részük azonban még a 10–12. században is megőrizte különálló identitásának elemeit. A bizánci adminisztráció és az egyház aktívan támogatta a betelepülők integrációját: egyházközségeket hozott létre, adókedvezményekkel ösztönözte a letelepedést, és a katonai szolgálat révén a szláv harcosok bekerülhettek a bizánci hadseregbe. A 11. századra a Peloponnészosz szláv lakossága nagyrészt nyelvileg és vallásilag beolvadt, bár elszigetelt csoportok még a késő középkorban is fennmaradhattak. Ez az asszimiláció azonban nem volt egyirányú: a bizánci vidéki társadalom maga is átalakult, és a szláv jelenlét nyomokat hagyott a helyi gazdálkodásban, településszerkezetben és a helynevekben.
A 9. század elejétől a Bizánci Birodalom általános katonai és politikai megerősödése Görögországban is éreztette hatását. A thema-rendszer fokozatos kiterjesztése, a katonai birtokok megszilárdulása és a császári hadsereg újjászervezése lehetővé tette a belső területek ellenőrzésének visszaállítását. A 9. század közepén a peloponnészoszi szláv törzsek már rendszeresen adóztak, és katonai szolgálatot is teljesítettek. A térség biztonságát azonban továbbra is fenyegette a krétai arab emirátus, amelynek flottája rendszeresen fosztogatta a görög partokat. A 9. század végén I. Baszileiosz (Βασίλειος Αʹ) császár sikeres hadjáratot vezetett a Peloponnészosz szlávjai ellen, és a szláv területeket szorosabban a császári közigazgatás alá vonta. Ugyanebben az időszakban kezdték kiépíteni a bizánci egyházszervezetet a vidéki területeken, ami az integráció egyik fontos eszköze volt.
A 10. század közepén II. Nikeforosz Phokasz (Νικηφόρος Βʹ Φωκάς) uralkodása alatt a bizánci hatalom látványosan megerősödött a Balkán déli részén. Kréta visszafoglalása (961) után a császár a keleti határon is nagy győzelmeket aratott, és Görögország belső vidékei gyakorlatilag teljesen a bizánci adminisztráció ellenőrzése alá kerültek. A szláv törzsek közül a Melingoi és az Ezeritai továbbra is megőriztek bizonyos belső autonómiát, de a bizánci katonai jelenlét és az adóztatás rendszeressé vált. A 10. század végétől a görög félsziget a birodalom egyik legstabilabb belső területének számított, ahol a császári hatalom már nem szorult folyamatos katonai kényszerre.
A bizánci visszafoglalás nem jelentette a korábbi római városi hálózat teljes helyreállítását. A késő antik városok többsége a 6–7. században összezsugorodott vagy elnéptelenedett. A bizánci közigazgatás új központjai a megerősített városok, püspöki székhelyek és katonai táborok voltak, mint Thébai, Korinthosz, Athén, Larissza és Monemvaszia. Monemvaszia (Μονεμβασία) különösen fontos szerepet játszott: a kelet-peloponnészoszi sziklaszigeten épült erődváros a 6. század végétől folyamatosan lakott maradt, és a bizánci flotta, valamint a tengeri kereskedelem egyik bázisává vált. A város neve a „moni emvaszisz” (egyetlen bejárat) kifejezésből származik, ami jól mutatja természeti védettségét.
A 10–11. században a görögországi városok gazdasági fellendülése indult meg. A régészeti leletek szerint Thébai és Korinthosz selyemipara és fémművessége jelentős exportra termelt, Athén pedig a keresztény zarándoklatok és a klasszikus múlt iránti érdeklődés korai központjává vált. A bizánci pénzverés és a kerámia elterjedése arra utal, hogy a 11. században a vidéki piacok is bővültek, bár a gazdasági növekedés nem volt egyenletes, és az adóterhek időnként súlyosak lehettek.
A bizánci Görögország vallási életének egyik legmaradandóbb intézménye az Athosz-hegy (Όρος Άθως) szerzetesi közössége lett. A Halkidikí-félsziget keleti, keskeny hegyvonulatán a 9. századtól kezdve remeték telepedtek le, akik a bizánci szerzetesség két hagyományát, a remeteéletet és a közösségi (koinobita) életformát egyaránt gyakorolták. A hagyomány szerint az első ismert remete Petrosz Athonitész volt, aki a 9. században élt a hegyen, de a kora középkori athoszi jelenlét hiteles forrásokkal csak a 9. század végétől igazolható. Az athoszi szerzetesség intézményesülése szorosan összefüggött a császári hatalommal.
A döntő változást Athanasziosz (Αθανάσιος ὁ Ἀθωνίτης) alapítása hozta. Athanasziosz 963-ban, II. Nikeforosz Phokasz császár anyagi és politikai támogatásával megalapította a Nagy Lavra (Μεγίστη Λαύρα) kolostort, amely az Athosz első nagy, közösségi szabályzat szerint élő monostora lett. A császári alapítás nem volt véletlen: Nikeforosz Phokasz a szerzetesség pártfogásával egyszerre kívánta megerősíteni a keresztény uralkodói legitimitását, ellensúlyozni a konstantinápolyi patriarchátus világi befolyását, és biztosítani a birodalom határvidékeinek vallási ellenőrzését. A Nagy Lavra mintáját követve a 10–11. században további kolostorok jöttek létre, köztük a Vatopedi (Βατοπέδι), az Iviron (Ιβήρων) és a Xenophontosz (Ξενοφώντος) monostorok. Az Iviron kolostort grúz (ibériai) szerzetesek alapították, ami jelzi, hogy Athosz a bizánci világ határain túlról is vonzotta a szerzeteseket.
Az Athosz sajátos jogi helyzete a 10. század végétől alakult ki. I. Jóannész Tzimiszkész (Ιωάννης Αʹ Τζιμισκής) császár 972-ben kiadott Tragosz (Τράγος) elnevezésű alapoklevele, az úgynevezett Typikon, részben önálló szerzetesi köztársaságként ismerte el a hegyet. Az irat megtiltotta a világi személyek és a nők belépését a hegy területére, és szabályozta a monostorok egymás közötti vitáinak rendezését. A nők kitiltása nem pusztán vallási előírás volt, hanem a hegy földrajzi elzártságából és a szerzetesi életforma belső logikájából fakadt, és azóta is fennmaradt. Az athoszi autonómia azonban mindig is viszonylagos volt: a császár és a konstantinápolyi pátriárka fennhatósága alatt állt, és a kolostorok kiváltságai a mindenkori császári udvar jóindulatától függtek.
Az athoszi monostorok gazdagsága a 11–12. században jelentősen megnőtt. A császári adományok, a magánszemélyek földbirtokai és az adómentességek révén a kolostorok a legnagyobb földbirtokosok közé emelkedtek a Halkidikí-félszigeten és azon túl is. A fennmaradt athoszi oklevelek – például a Lavra és az Iviron monostorok oklevélgyűjteményei – rendkívül részletes képet adnak a korabeli birtokszerkezetről, a paraszti szolgáltatásokról, a határvitákról és a helyi társadalom rétegződéséről. Ezek a források a bizánci vidéki élet legfontosabb dokumentumai közé tartoznak, mert a kolostorok pontos nyilvántartást vezettek birtokaikról és jövedelmeikről. Ugyanakkor az oklevelek értelemszerűen a monostorok szempontjából íródtak, és a paraszti közösségek hangját alig közvetítik.
A 12. század Görögországban a viszonylagos stabilitás és a gazdasági prosperitás időszaka volt, legalábbis a birodalom központi területein. A Komnénosz-dinasztia (Κομνηνοί) alatt a hadsereg professzionalizálódott, és a birtokos elitek befolyása nőtt. Ebben az időszakban terjedt el a pronoia (πρόνοια) intézménye, amelynek keretében a császár meghatározott időre vagy életfogytig átengedte egy birtok adójövedelmét egy katonai vagy hivatali szolgálatot teljesítő személynek. A pronoia nem azonos a nyugati hűbérbirtokkal, mert a kedvezményezett nem szerzett tulajdonjogot, és a parasztok nem az ő alattvalói, hanem a császár adózói maradtak. Görögországban a 12. században a pronoia-birtokok száma még viszonylag alacsony volt, de a rendszer a későbbi évszázadokban tovább terjedt.
A 12. század végére azonban a Bizánci Birodalom belső gyengeségei ismét kiéleződtek. Az adóbevételek csökkenése, a katonai arisztokrácia és a konstantinápolyi udvari elitek közötti hatalmi harcok, valamint a nyugati kereskedővárosok – mindenekelőtt Velence – növekvő befolyása aláásta a császári hatalmat. Görögország számára ez azért volt különösen súlyos, mert a tengeri kereskedelem és a part menti városok gazdasága egyre inkább a latin kereskedők kezébe került. A 12. századi görögországi városokban megjelentek a velencei és genovai kereskedelmi telepek, amelyek élénk áruforgalmat bonyolítottak, de egyben feszültségeket is keltettek a helyi lakossággal. Ez a folyamat vezetett el ahhoz a válsághoz, amelyet a negyedik keresztes hadjárat 1204-es eseményei tetőztek be. A frank és velencei uralmat azonban a következő alfejezet tárgyalja.
A bizánci Görögország társadalma alapvetően mezőgazdasági jellegű volt. A lakosság többsége szabad parasztokból, bérlőkből és különböző függőségi viszonyokban élő földművesekből állt. A falu, a chórion (χωρίον), a bizánci adóztatás alapvető egysége volt. A falvak közösségi felelősséggel tartoztak az adóbehajtásért, és sok helyen közösen birtokoltak legelőket, erdőket és vízforrásokat. A nagyobb birtokosok – a császári udvar tisztviselői, katonai parancsnokok, püspökök és monostorok – a 10. századtól kezdve fokozatosan kiterjesztették birtokaikat a szabad paraszti földek rovására. A császári törvényhozás, különösen II. Baszileiosz (Βασίλειος Βʹ) uralkodása alatt, többször megpróbálta korlátozni ezt a folyamatot, de tartós eredményt nem ért el.
A városi társadalom Görögországban kisebb és kevésbé differenciált volt, mint a késő antikvitásban, de a 10–12. században ismét megerősödött. A városi elitek főként a helyi adminisztráció tisztviselői, a püspöki udvar tagjai, a kereskedők és a céhes kézművesek közül kerültek ki. A nők helyzete a bizánci társadalomban elsősorban a családi és háztartási szférához kapcsolódott, de a forrásokból ismerünk apácákat, birtokos özvegyeket és olyan nőket, akik a kolostorok alapítása révén jelentős vagyoni befolyásra tettek szert.
A bizánci egyház Görögországban a konstantinápolyi pátriárka fennhatósága alatt állt. A püspökségek hálózata a 7–9. században sokat vesztett korábbi sűrűségéből, de a 9–10. században fokozatosan újjászerveződött. A 10. században a görögországi egyházmegyk több tartományban ismét sűrűn behálózták a vidéket, és a püspökök nemcsak vallási, hanem bírói és adóztatási feladatokat is elláttak. Az egyház szerepe a szláv betelepülők integrációjában is fontos volt, mivel a keresztelés és az egyházközségi szervezet kiépítése a nyelvi és kulturális beolvadás egyik csatornáját jelentette. Ugyanakkor a bizánci egyház nem volt egységes: a 11. századi egyházszakadás (1054) után a nyugati latin egyházzal való kapcsolatok feszültté váltak, és a görögországi egyházmegyk a keleti ortodoxia egyik bástyájává váltak.
A bizánci Görögország kulturális öröksége összetett. A klasszikus görög múlt emléke folyamatosan jelen volt, de a bizánci identitás középpontjában a római állam és a keresztény vallás állt. A 11–12. században a klasszikus irodalom és filozófia iránti érdeklődés újjáéledt, és Athén – ha szerényebb mértékben is – ismét a tanulás egyik központjává vált. Ez a „humanista” fordulat azonban nem jelentette a pogány múlt kritikátlan dicsőítését, és a bizánci értelmiség a klasszikus örökséget a keresztény világnézet keretei között értelmezte.
A bizánci Görögország 7–12. századi történetének rekonstrukciója több, eltérő jellegű forráscsoporton alapul. Az elbeszélő források közül Theophanes Homologetes (Θεοφάνης ὁ Ὁμολογητής) Kronográfiája és a Monemvasiai krónika a szláv betelepülések és a bizánci visszafoglalás eseményeit örökítették meg. A Monemvasiai krónika azonban több szempontból is vitatott: keletkezési ideje a 9–10. századra tehető, de egyes kutatók későbbi, akár 14. századi átdolgozást is feltételeznek. Ráadásul a mű erőteljesen hangsúlyozza a szláv pusztítást és a görög lakosság szenvedését, ami a szerző helyi egyházi érdekeivel is magyarázható. Ezért a krónika adatait nem lehet szó szerint elfogadni a demográfiai változásokról.
A régészeti bizonyítékok bizonytalanok. A szláv kerámia és a településnyomok datálása gyakran csak nagy időintervallumot ad meg, és nem mindig köthető etnikai azonosításhoz. A helynevek nyelvészeti elemzése módszertani vitákat vet fel: a helynév nem feltétlenül jelzi a névadók folyamatos jelenlétét, mert a nevek átöröklődhetnek, és a nyelvi asszimiláció után is fennmaradhatnak. A szláv betelepülés demográfiai arányairól ezért nincs megbízható becslés. A tudományos vita a szláv jelenlét mértékéről mind a mai napig él, és a kérdés a görög, bolgár és észak-macedóniai nemzeti történetírásban időnként érzelmi töltetet is kap. A modern tankönyvnek ezért különösen fontos a források korlátainak jelzése.
Az athoszi szerzetességre vonatkozó források viszonylag gazdagok, de egyoldalúak. A kolostori oklevelek (például a Lavra és az Iviron monostorok oklevélgyűjteményei) bőséges adatot tartalmaznak a birtokviszonyokról, a paraszti szolgáltatásokról és a kolostorok közötti vitákról. Ugyanakkor ezek az iratok a szerzetesi elitek jogi és gazdasági érdekeit képviselik, és a vidéki lakosság hétköznapi életéről csak közvetett képet adnak. A kolostorok birtokgazdálkodásának kronológiája is bizonytalan, mert az oklevelek gyakran későbbi összeírásokból ismertek, és a kiadások során a szövegek módosulhattak.
A 12. századi társadalmi és gazdasági folyamatokról kevesebb közvetlen forrás áll rendelkezésre. A pronoia intézményének görögországi elterjedését főként későbbi, 13–14. századi oklevelekből vetítik vissza, ami módszertani bizonytalanságot okoz. A városi gazdaságra vonatkozó adatok nagy része régészeti leletekből, pénzérem-kincsekből és utazói beszámolókból származik, de ezek nem mindig teszik lehetővé a termelés és kereskedelem mértékének pontos becslését.