A negyedik keresztes hadjárat (1202–1204) a bizánci történelem egyik legnagyobb fordulópontja. A korábbi keresztes vállalkozásokkal ellentétben ez a hadjárat nem a muszlim uralom alatt álló Szentföldre irányult, hanem a keresztény Konstantinápoly, a Bizánci Birodalom fővárosa ellen fordult, és annak elfoglalásához, kifosztásához, valamint a birodalom területének felosztásához vezetett. Görögország történetében ez az esemény azért kulcsfontosságú, mert a korábban egységes bizánci közigazgatás helyén nyugati mintájú, úgynevezett frank vagy latin államok jöttek létre, miközben a görög lakosság, az ortodox egyház és a helyi elitek egy része ellenállt, más része alkalmazkodott az új hatalmi viszonyokhoz. A 13. század első felében a görög utódállamok – elsősorban a Nikaiai Császárság – fokozatosan megerősödtek, és 1261-ben visszafoglalták Konstantinápolyt, ám a frank uralom a mai Görögország több régiójában, így a Peloponnészoszon és Attikában még évszázadokig fennmaradt.
Az alfejezet a negyedik keresztes hadjárat okait, lefolyását és következményeit tárgyalja a mai Görögország területén, különös tekintettel a frank fejedelemségek kialakulására, a görög restaurációs törekvésekre, valamint a társadalmi, vallási és kulturális hatásokra. A bizánci Görögország korábbi időszakához képest A bizánci Görögország a 13. század drámai törést hozott, de a folytonosság elemei is megfigyelhetők a helyi közigazgatásban, a görög nyelvű egyházi életben és a családi kapcsolatokban.
A negyedik keresztes hadjárat hivatalos célja a Szentföld visszafoglalása volt, de a hadjárat már korai szakaszában eltért ettől. A keresztes sereg 1202-ben Velencében gyülekezett, ahol a velencei flotta szállítási kapacitásáért cserébe jelentős összegű szerződést kötöttek. Amikor a keresztesek nem tudták kifizetni a megállapodott összeget, a velencei dózse, Enrico Dandolo azt javasolta, hogy a sereg először a magyar kézen lévő, de Velence által igényelt dalmáciai Zára (ma Zadar, Horvátország) városát foglalja el. Ez az akció már nyílt szembefordulást jelentett a pápa, III. Ince akaratával, aki a keresztes hadjárat védelmét és a keresztény uralkodók közötti béke fenntartását kívánta.
A fordulópontot azonban a bizánci belviszály jelentette. A trónkövetelő Alexiosz Angelosz, II. Izsakiosz császár fia, aki apjától megfosztva élt nyugati száműzetésben, felkereste a keresztes vezetőket, és anyagi támogatást, katonai segítséget, valamint az egyházak Rómának való alárendelését ígérte, ha visszasegítik apját a trónra. A keresztes vezetők – köztük a krónikaíró Geoffroi de Villehardouin és Bonifác, Montferrat őrgrófja – elfogadták az ajánlatot, mert lehetőséget láttak benne a hadjárat adósságainak rendezésére és a bizánci birodalom stratégiai erőforrásainak megszerzésére. A velenceiek számára a terv egyúttal a keleti kereskedelmi pozíciók megerősítését is ígérte.
A modern történetírásban konszenzus van abban, hogy a hadjárat eltérítése nem egyetlen szereplő előre kitervelt összeesküvése volt, hanem több tényező – a velencei gazdasági érdek, a keresztesek anyagi kényszere, a bizánci trónviszály és a pápai tekintély korlátozott érvényesíthetősége – együttes eredménye. Ugyanakkor vita tárgya, hogy milyen súllyal esett latba a velencei dózse személyes bosszúvágya vagy a pápai udvar hallgatólagos tudomása. A források – elsősorban Villehardouin és a másik résztvevő, Robert de Clari krónikái, valamint a bizánci történetíró Nikétasz Khoniátész munkája – részben eltérően ítélik meg a motivációkat, így a pontos mechanizmus rekonstrukciója forráskritikailag nehéz.
1203 nyarán a keresztes flotta Konstantinápoly alá érkezett, és a trónkövetelő Alexioszt apjával, II. Izsakiosszal együtt visszahelyezték a trónra. Az új császári kormányzat azonban nem tudta teljesíteni az ígéreteket, és a városban növekvő ellenséges hangulat miatt Alexioszt hamarosan megbuktatták, majd 1204 elején megölték. A keresztesek és a velenceiek ekkor úgy döntöttek, hogy közvetlenül maguk veszik kézbe a hatalmat, és 1204. április 12–13-án rohammal bevették Konstantinápolyt. A város háromnapos kifosztása során a katonák hatalmas anyagi és kulturális károkat okoztak: egyházi kincseket, ereklyéket, szobrokat és kéziratokat loptak el vagy semmisítettek meg, és a lakosság elleni erőszak is jelentős volt. Khoniátész beszámolója – maga is szemtanú – a barbárság, a szentségtörés és a görög lakosság szenvedésének drámai leírását adja; Villehardouin és Robert de Clari ezzel szemben a katonák szemszögéből írnak, és elsősorban a zsákmány nagyságát emelik ki. A kortárs forrásokban megadott értékadatok túlzóak lehetnek, de a régészeti leletek és a későbbi műkincs-szórványok egyértelműen igazolják a nagy arányú pusztítást és a nyugati elhurcolást.
A hódítók még 1204-ben megalakították a Latin Császárságot (amelyet a görögök gyakran „a frankok császárságának” neveztek), és a terület felosztását a Partitio terrarum imperii Romaniae (a Bizánci Birodalom földjeinek felosztása) nevű oklevélben rögzítették. Az oklevél elvileg a teljes birodalmat felosztotta: a császárnak egynegyed, a velenceieknek és a többi keresztes vezetőnek háromnegyed jutott. A gyakorlatban azonban a felosztás csak részben valósult meg, mivel a görög ellenállás, a belső viszályok és a földrajzi távolság miatt a latin uralom számos területen soha nem szilárdult meg. A Latin Császárság első uralkodója Balduin, Flandria grófja lett, míg a velencei dózse a „Bizánci Birodalom negyedrészének és a Románia nyolcadrészének ura” címet vette fel, ami jogi értelemben Velence különleges helyzetét jelezte.
A felosztási terv alapján a mai Görögország területén több, egymással laza kapcsolatban álló frank és velencei állam alakult ki. A legfontosabbak a következők voltak:
A frank uralom jellege a különböző területeken eltérő volt. A Peloponnészoszon a frank hűbéresek nagy számban telepedtek le, és viszonylag sűrű nyugati típusú jogi és birtokrendszert hoztak létre. Ezzel szemben a szigeteken Velence inkább a kikötővárosokra és a kereskedelmi központokra koncentrált, és a vidéki görög lakosság életébe kevésbé szólt bele. A görög ortodox egyház minden területen megőrizte alapvető intézményeit, de a latin püspökségek megjelenése, a pápai fennhatóság igénye és az egyházi vagyon megosztása folyamatos súrlódásokat okozott. A helyi görög arisztokrácia egy része beházasodott a frank nemességbe, vagy hűségeskü fejében megtarthatta birtokait; más része azonban a görög utódállamokhoz menekült, vagy aktív ellenállást szervezett.
A latin hódítás ellenére a bizánci állameszme és a görög ortodox identitás nem omlott össze. A birodalom peremvidékein három jelentős görög utódállam alakult ki, amelyek mind a jogfolytonosságra, mind a visszafoglalás eszméjére alapozták politikai programjukat.
Az Epiruszi Despotátus a mai Északnyugat-Görögország és Dél-Albánia területén jött létre, és az Angelosz család egyik ága uralta. Epirusz rövid időre elfoglalta Thesszalonikit (1224–1246), de a belső dinasztikus harcok és a Nikaiai Császársággal való rivalizálás miatt nem tudta tartósan egyesíteni a görög erőket. Az epiruszi területek egy része később szerb, majd oszmán uralom alá került, de a despotátus politikai hagyománya a görög ortodox ellenállás egyik szimbólumává vált.
A Nikaiai Császárság Kis-Ázsia északnyugati részén, Nikaia (ma İznik) központtal jött létre, és a Laszkarisz- majd a Palaiologosz-dinasztia uralta. Nikaia volt a bizánci restauráció legerősebb bázisa: megszervezte a hadsereget, a közigazgatást és a pátriárkátus intézményét (száműzetésben), és fokozatosan kiterjesztette hatalmát a Balkánra. A nikaiai császár, VIII. Mikhaél Palaiologosz 1259-ben a pelagóniai csatában legyőzte az Epirusz, Szicília és a frank Akháj Fejedelemség szövetségét, ami megnyitotta az utat a konstantinápolyi visszatérés előtt. 1261-ben egy kisebb nikaiai haderő – gyakorlatilag véletlenül, a latin helyőrség távollétében – behatolt a gyengén védett Konstantinápolyba, és visszafoglalta a várost. A latin császár, II. Balduin elmenekült, és a Latin Császárság politikai entitásként megszűnt.
A harmadik görög utódállam, a Trapezunti Császárság a Fekete-tenger délkeleti partján alakult meg, és a Komnénosz család leszármazottai uralták. Bár Trapezunt a görög kulturális hagyomány fontos központja volt, a balkáni restaurációs folyamatban alig vett részt, és 1461-ben az oszmánok kezére került.
A konstantinápolyi visszafoglalás 1261-ben a bizánci restauráció csúcspontját jelentette, de nem hozta el a frank uralom teljes felszámolását a görög területeken. A Peloponnészoszon az Akháj Fejedelemség továbbra is fennállt, és a bizánciak csak fokozatosan, a 14. században tudtak jelentős területeket visszaszerezni. A Móreai Despotátus néven ismert bizánci tartomány Mistrában rendezkedett be, és a késő bizánci kultúra egyik utolsó virágkorát élte, miközben a frank hercegek és a velenceiek továbbra is ellenőrizték a partvidék egyes kikötőit. Athén és Közép-Görögország is csak a 14–15. század fordulóján került ismét görög kézbe, illetve részben oszmán fennhatóság alá. A frank jelenlét tehát a 13. században kezdődött, de egyes szigeteken és part menti városokban évszázadokig tartott, és a bizánci restauráció csak részlegesen állította helyre a korábbi egységet.
A negyedik keresztes hadjárat és a frank uralom mély nyomokat hagyott a görög társadalomban. A bizánci központi hatalom összeomlása elősegítette a helyi földbirtokos réteg megerősödését, amely a frank hűbériség keretei között is megőrizte pozícióit. A paraszti terhek – a nyugati típusú robot, a terményjáradék és a különböző adók – a frank államokban gyakran nehezebbnek bizonyultak, mint a kései bizánci pronoia-rendszerben, de a pontos összehasonlítás forráshiányos. A velencei területeken a kereskedelmi monopóliumok és a gyarmati igazgatás a görög lakosság kiszorulását eredményezte a tengeri kereskedelemből, ami hosszú távon erősítette a velencei gazdasági fölényt.
Az egyházi téren a latin uralom a pápai fennhatóság kiterjesztésének kísérletével járt, de a görög ortodox lakosság és a szerzetesség aktív vagy passzív ellenállása miatt a latin egyházi hierarchia csak korlátozottan tudott érvényesülni. A két egyház közötti uniós kísérletek – például a lyoni zsinat keretében (1274) – a görögök többsége számára elfogadhatatlanok voltak, és a latin uralom idején szerzett sérelmek tartósan rögzültek a görög egyházi emlékezetben. A frank uralom alatt a görög ortodox szerzetesség számos központja, így az Athosz-hegyi monostorok is megőrizték autonómiájukat, bár a latin hatalmakkal való kapcsolatuk feszült volt.
Kulturális téren a frank uralom kettős hatást gyakorolt. Egyrészt a nyugati lovagi kultúra, a francia nyelv és a hűbéri jog megjelent a görög területeken, amint azt a Morea krónikája és az athéni hercegi udvar irodalmi élete mutatja. Másrészt a latin uralom elleni görög ellenállás megerősítette a bizánci identitás vallási és kulturális elemeit: a görög nyelv, az ortodox hit és a császári eszmény olyan egységet alkotott, amely a 13. századi széttagoltságban is összekapcsolta a görög lakosságot. A frank uralom emléke a későbbi görög nemzeti történetírásban negatív színezetet kapott, mint a latin Nyugat árulása és a bizánci civilizáció meggyalázása; a modern kutatás azonban hangsúlyozza a kölcsönhatásokat, a mindennapi együttélést és a helyi társadalmak adaptációs képességét is.
Az alfejezet alapvetően elsődleges forrásokra támaszkodik, amelyek közül a legfontosabbak a következők:
A másodlagos szakirodalomban a negyedik keresztes hadjárat értékelése élénk vita tárgya. A legfontosabb bizonytalanságok és vitatott pontok a következők:
Emlékezetpolitikai szempontból a negyedik keresztes hadjárat máig érzékeny téma. A görög ortodox egyház és a görög nemzeti történetírás a latin megszállást a nyugati kereszténység árulásaként, a bizánci civilizáció elleni támadásként értékeli. A katolikus egyház részéről II. János Pál pápa 2001-ben, görögországi látogatása során bocsánatot kért a negyedik keresztes hadjárat során elkövetett bűnökért, amit a görög ortodox vezetők részben üdvözöltek, részben elégtelennek tartottak. A modern történettudomány igyekszik ezt a kérdést a források alapján, a kortárs vallási és hatalmi viszonyok összefüggésében tárgyalni, anélkül hogy a mai felekezeti vagy nemzeti szempontokat visszavetítené a 13. századra.