Amikor a negyedik keresztes hadjárat 1204-ben feldúlta Konstantinápolyt, a bizánci hatalom hosszú időre elvesztette központját, és a görög nyelvű ortodox világ több, egymással is vetélkedő államra bomlott. A Palaiologosz-dinasztia 1261-ben ugyan visszafoglalta a császárvárost, de a birodalom pénzügyi, katonai és területi erőforrásai soha többé nem álltak helyre. Ez a széttagolt, belső viszályoktól és külső fenyegetésektől terhelt világ az a közeg, ahol az oszmán hódítás kibontakozott. A hódítás nem egyetlen dátumhoz köthető katonai esemény volt, hanem mintegy három évszázadon át tartó, területenként eltérő ütemű folyamat: Konstantinápoly eleste 1453-ban nem a kezdetét, hanem egyik szimbolikus csúcspontját jelölte, míg a Peloponnészosz csak 1460-ban, Kréta pedig csak 1669-ben került oszmán kézre. Ebben az alfejezetben a hódítás szakaszait, az oszmán igazgatás alapvonásait, a társadalmi átalakulásokat és a hódítás emlékezetét vizsgáljuk.
A 13. század végére a bizánci császárság már inkább regionális hatalom volt, mintsem a korábbi mediterrán birodalom. Trákia, Makedónia, Epirusz, Thesszália és a Peloponnészosz területén kisebb bizánci, frank, szerb, albán és katalán alakulatok osztoztak, a tengerpart jelentős részét pedig Velence és Genova tartotta ellenőrzése alatt. A pontos urai gyakran évtizedenként változtak, ezért a lakosság számára a hatalomváltás nem feltétlenül jelentett azonnali, mélyreható törést.
Az oszmán állam a 14. század elején még kis fejedelemség volt Északnyugat-Anatóliában, de az 1320-as évektől gyors terjeszkedésbe kezdett. A balkáni térségben való megjelenésüket a kortárs bizánci és latin források először zsoldosként vagy szövetségesként említik: a bizánci polgárháborúkban, illetve a szerb és bolgár államok rivalizálásában az oszmán csapatok egyik vagy másik oldalt erősítették. A Gallipoli-félszigeten 1354-ben bekövetkezett oszmán térnyerés ezt a jelenlétet tartóssá tette: a földrengés és az azt követő oszmán benyomulás után a félsziget a Ruméliába (az európai oldalra) történő átkelés hídfője lett. A kutatók többsége ezt tekinti az oszmán európai terjeszkedés tényleges kezdetének, de az oszmánok korábbi, kisebb átkeléseit és ideiglenes szövetségeit is dokumentálják.
Az 1360-as években az oszmánok elfoglalták Drinápolyt, a mai Edirne városát, amely a későbbiekben az oszmán állam egyik központjává vált. Ez a hódítás kettős jelentőségű volt: kiiktatta a bizánci összeköttetést Konstantinápoly és a nyugati területek között, és jelezte, hogy az oszmán hatalom nem csupán zsoldosként, hanem területi hódítóként van jelen Európában. Az 1371-es Marica-menti csata, amelyben a szerb és bolgár erők vereséget szenvedtek, majd az 1389-es rigómezei csata tovább gyengítette a balkáni keresztény uralkodók ellenállását. Az 1390-es évekre a bizánci császár gyakorlatilag az oszmán uralkodó hűbérese lett, és Konstantinápoly városállammá zsugorodott. A kortárs bizánci szerzők – például Dukász és Laonikosz Khalkokondülész – ezt a folyamatot nem egyszerűen katonai vereségként, hanem isteni büntetésként, illetve erkölcsi hanyatlásként értelmezték; ezek a keretek nem a mai nemzeti, hanem vallási és birodalmi önértelmezésből fakadtak.
Az 1402-es ankarai csata, amelyben Timur Lenk legyőzte I. Bajazid oszmán szultánt, átmenetileg megállította a hódítást, sőt belső trónviszályt idézett elő. A bizánci város ekkor rövid haladékot kapott, és a szerb despoták, valamint a görög despoták is időlegesen visszaszereztek területeket. Az 1420-as évekre azonban az oszmán állam újra megerősödött, és a 15. század közepére már a Balkán nagy részét ellenőrizte. A hódítás tehát nem egyenletes ütemben haladt, hanem külső sokkok, dinasztikus válságok és helyi együttműködések alakították.
Konstantinápoly elfoglalása a nyugati keresztény és a görög ortodox történeti emlékezetben korszakhatárrá vált, de a kortársak számára a város már hosszú ideje elszigetelt, gazdaságilag meggyengült, és a környező területek nagy része oszmán kézen volt. Az oszmán hatalom a várost új birodalmi központtá tette: a szultán udvara, a hivatalok és a hadsereg fokozatosan ide költözött. Az 1454 elején megerősített Gennadiosz Szkholariosz ortodox pátriárka kinevezése azt jelezte, hogy az oszmánok a korábbi bizánci fővárosban is fenntartják az ortodox egyház intézményi folytonosságát. Ez a lépés a későbbi millet-rendszer egyik előzménye, de a vallási közösségek jogállása még ekkor nem volt egységesen szabályozott.
A Peloponnészosz (a középkori Morea) meghódítása néhány évvel később zajlott. A félszigeten a bizánci császár két Palaiologosz testvére uralkodott despotaként, de belső viszályaik és a helyi nagycsaládok ellenállása gyengítették őket. Az oszmán hadjáratok 1458-ban kezdődtek, 1460-ban Mystras, a bizánci központ is elesett, és ezzel gyakorlatilag megszűnt a bizánci államiság utolsó jelentős balkáni bázisa. A Trapezunti Császárság 1461-es bukása a bizánci birodalmi hagyomány végét jelölte, bár ez a terület a Balkántól távolabb feküdt. A Peloponnészoszon az oszmán hatalom kialakulása nem volt teljes: Velence még évtizedekig tartott erődöket és kikötőket a félsziget déli részén, például Modont és Koront, amelyeket csak 1500-ban veszített el.
A görög területek oszmán meghódítása nem csupán a bizánci utódállamok felszámolását jelentette, hanem a velencei tengeri birodalommal való hosszú küzdelmet is. Velence már a 13. századtól kiterjedt birtokokkal rendelkezett a görög világban: a Peloponnészosz déli kikötői, Naúpaktosz, Negroponte (Euboia), számos égei sziget, majd később Ciprus és Kréta. Az oszmán expanzió szakaszosan számolta fel ezeket a támaszpontokat. Negroponte 1470-ben, Modon és Koron 1500-ban, Rodosz 1522-ben került oszmán kézre. Ciprus elfoglalása 1570–1571-ben már a kelet-mediterrán térség oszmán–velencei versengésének része volt; a lepantói csata (1571) ugyan megtörte az oszmán tengeri dominanciát, de Ciprust nem sikerült visszaszerezni.
Kréta esete a leghosszabb és leginkább dokumentált. A sziget 1204 óta velencei fennhatóság alatt állt, és a velencei adminisztráció katolikus, itáliai nyelveken működő elituralmát a görög ortodox lakosság gyakran idegenként élte meg. Az oszmán–velencei háború 1645-ben tört ki, és az oszmán csapatok viszonylag gyorsan elfoglalták a sziget nagy részét; a főváros, Kandiász (a mai Iraklio) azonban 1648-tól 1669-ig kitartott. A több mint két évtizedes ostrom, az ellátási nehézségek, a járványok és a keresztény szövetségesek elégtelen segítsége miatt a velencei helyőrség 1669 szeptemberében feladta a várost. A békeszerződés értelmében Velence elvesztette Krétát, bár néhány kisebb sziget és erőd egy ideig még velencei kézen maradt. Kréta oszmán meghódítása a görög nyelvű területek utolsó nagy oszmán hódításaként vonult be a török és a velencei hadtörténetbe; a civilek áldozatairól és a lakosság elvándorlásáról a források hézagosak, ezért a számok ma is vitatottak.
A 17. század végén az oszmán hatalom meggyengülése és a Szent Liga háborúja következtében Velence 1684 és 1699 között visszafoglalta a Peloponnészoszt, és a félszigetet rövid időre velencei fennhatóság alá vonta. Az 1715-ös oszmán ellentámadás azonban visszaállította az oszmán uralmat, és az 1718-as passzarovici béke megerősítette ezt. Ez a visszafoglalás már nem a hódítás korának, hanem a két birodalom közötti erőviszonyok átrendeződésének része volt, de arra emlékeztet, hogy a határok mobilitása a görög területeken egészen a 18. századig jellemző volt.
Az oszmán hódítás után a görög területeket fokozatosan beillesztették a birodalmi igazgatásba. A legfőbb tartományi egység a beglerbégség vagy ejálet, ezen belül a szandzsák (törökül sancak) volt; a mai Görögország területe nagyrészt a Ruméliai beglerbégséghez tartozott, bár az egyes szandzsákok határai az idők során változtak. A hódítás kezdeti szakaszában a helyi keresztény földbirtokosok egy része megtarthatta birtokait, ha adót fizetett és elismerte az oszmán fennhatóságot, de az oszmán földbirtokrendszer fokozatosan a timár-rendszer felé mozdult el.
A timár (tımár) nem a mai értelemben vett magántulajdont jelentette, hanem állami földből származó jövedelem hűbéri jellegű átadását katonai vagy hivatali szolgálat fejében. A timár-birtokos nem a föld tulajdonosa volt, hanem a rá eső adók és járadékok haszonélvezője. A földművelő keresztény családok általában tovább művelték a földet, de adójukat és szolgáltatásaikat az oszmán hatóságoknak vagy a timár-birtokosnak kellett teljesíteniük. E mellett a nem muszlim alattvalókra külön fejadó, a dzsizje (cizye) hárult, amelynek pontos mértéke és behajtási gyakorlata területenként, időszakonként változott. A forrásokból látható, hogy a hegyvidéki közösségek, a szigetek és egyes stratégiai jelentőségű kikötők gyakran külön kedvezményeket kaptak, ezért az oszmán adórendszer nem volt egységes.
Az oszmán uralom alatt a lakosság nem etnikai, hanem vallási alapon szerveződött. Ez a millet-rendszer (millet: vallási közösség) a 15. századtól fokozatosan intézményesült, bár klasszikus, jogilag kidolgozott formáját a 19. századi reformok idején nyerte el. A legnagyobb nem muszlim közösség az ortodox millet volt, élén a konstantinápolyi pátriárkával; a pátriárka nem csupán vallási, hanem bizonyos polgári, családjogi és adóügyi feladatokat is ellátott az ortodox alattvalók felett. A zsidó, örmény és később a katolikus közösségek külön milleteknek számítottak. A görög nyelvű ortodox elit a pátriárkátuson és a tolmácsi hivatalokon keresztül a 17. századtól jelentős befolyásra tett szert; ezeket a konstantinápolyi keresztény eliteket fanariótáknak nevezték a városnegyedük után. A fanarióta réteg később fontos szerepet játszott a görög diaszpóra és a nemzeti mozgalom történetében, amint azt A fanarióta elit és a görög diaszpóra tárgyalja.
A millet-rendszer megítélése a történetírásban éles viták tárgya. A korábbi, birodalmi keretű értelmezés szerint az oszmánok „toleráns” valláspolitikát folytattak, lehetővé téve a keresztény és zsidó közösségek fennmaradását; a későbbi nacionalista és posztkoloniális értelmezések viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy a keresztények másodrendű jogállásban éltek, külön adókat fizettek, és bizonyos jogokból ki voltak zárva. A mai kutatás e két szélsőséges álláspont között mozog: a millet-rendszer helyi változatai, a hálózatok és a hétköznapi alkuk sokfélesége megkérdőjelezi a homogén „tolerancia” vagy „elnyomás” képét. A devşirme (görögül paidomazoma), azaz a keresztény fiúk időszakos besorozása janicsárnak vagy palotai szolgálatra, hasonlóképpen vitatott: egyes kutatók kiemelik a rendszer erőszakosságát, mások a besorozottak későbbi karrierlehetőségeit és a családok esetenkénti önkéntes jelentkezését hangsúlyozzák. A gyakorlat térbeli és időbeli elterjedése sem volt egyenletes, ezért a görög területeken sem lehet egységes képként kezelni.
Az oszmán uralom alatti társadalomban a görög nyelvű ortodox lakosság többsége falusi földműves volt. A síkvidéki falvak általában szorosabban illeszkedtek az adóztatási és katonai igazgatásba, míg a hegyvidékek – a Pindosz, a Peloponnészosz belső területei, az épeiroszi és nyugat-makedóniai hegyek – nehezen voltak ellenőrizhetők. Ezeken a vidékeken alakult ki az armatolik (armatoloi) intézménye: az oszmán hatóságok által elismert, fegyveres rendfenntartó csoportok, amelyek bizonyos adókedvezmények fejében a közrendet védték. Velük párhuzamosan működtek a kleftik (klephtes), a törvényen kívül élő, gyakran rablásból vagy védelmi erőszakból élő bandák. A kettő közötti határ folyamatosan elmosódott: egy armatolosz kleftisszé válhatott, és fordítva, a kleftik gyakran az oszmán „jó rend” fenntartói lettek, ha az érdekeik úgy kívánták. A 19. századi görög nacionalista történetírás a kleftiket előszeretettel ábrázolta „nemzeti szabadságharcosként”, akik már az oszmán korban is a görög függetlenséget képviselték. A korabeli oszmán és nyugati források azonban elsősorban rablókként, fegyveres közvetítőkként vagy helyi bosszúszervezőkként írják le őket. A hegyvidéki fegyveres csoportok tehát nem tekinthetők egyértelműen a későbbi nemzetállam előfutárainak; szerepük és identitásuk a 18–19. században is változó volt.
A városokban az oszmán hódítás új településszerkezetet és új intézményeket hozott. A korábbi bizánci városok egy része hanyatlott, mások – mint Thesszaloniki, Drinápoly, Isztambul, később a peloponnészoszi Trípolitsza – az oszmán közigazgatás, kereskedelem és kézművesség központjaivá váltak. A városokba muszlim lakosság települt Anatóliából és a Balkán más részeiről, ugyanakkor a görög ortodox kereskedők, hajósok és kézművesek is megőrizték, sőt a 18. században bővítették hálózataikat. A tengeri kereskedelemben a görög ortodox hajósok gyakran az orosz, osztrák vagy velencei zászló alatt hajóztak, és ez a gyakorlat a későbbi görög kereskedelmi diaszpóra egyik alapja lett. A zsidó közösségek, különösen Thesszalonikiben, a spanyolországi szefárd menekültek beáramlása után meghatározó szerepet játszottak a textiliparban és a kereskedelemben; a város demográfiai és kulturális arculata az oszmán korban jelentősen átalakult.
Az iszlamizáció a görög területeken kisebb mértékű volt, mint a Balkán más részein, például Albániában vagy Boszniában, de nem elhanyagolható. Kréta belső területein, Épeiroszban, Makedóniában és a szigetvilág egyes részein görög nyelvű muszlim közösségek jöttek létre. Ezeket a későbbi nacionalista kategorizálások gyakran „törökként” vagy „elgörögösödött törökként” kezelték, ami leegyszerűsítés: a nyelvi, vallási és lokális identitások nem estek egybe, és a 19–20. századi nemzetállami kényszerekig a hétköznapi önbesorolás rugalmasabb volt.
A 14–15. századi görög területek népességéről nincsenek megbízható, átfogó statisztikák. A bizánci korszak végi források – krónikák, egyházi levelezések, velencei jelentések – minőségi képet adnak, de nem alkalmasak demográfiai becslésre. Az oszmán adóösszeírások, a tahrir defterleri a hódítás után felmérték a háztartásokat és az adóalapot, de a felmérések célja nem a teljes népesség rögzítése volt, hanem a kincstári jövedelem tervezése. Ráadásul a felmérések időben és térben szabálytalanul készültek, ezért a kutatók csak óvatos, tartományonkénti becslésekre vállalkozhatnak.
A hódítás demográfiai hatása – a menekülés, a rabszolgaság, a járványok, a kényszerű és önkéntes betelepítés – a forrásokban gyakran érzelmi túlzásokkal jelenik meg. A bizánci szerzők a pusztulást, az elhurcolást, a városok kiürülését hangsúlyozták, míg az oszmán krónikások a győzelmet és a birodalmi rendet emelték ki. A régészeti kutatások a városi kontinuitás és megszakadás képét egyaránt mutatják: egyes városokban az oszmán kor elején valóban visszaesett a lakott terület és az építkezés, másutt azonban a gazdasági tevékenység folytonossága figyelhető meg. Ezért a korábbi, sötét katasztrófaként elbeszélt hódításkép a mai bizánci és oszmán történetírásban inkább hosszú, hullámzó átmenetként értelmeződik.
A görög történeti emlékezetben az oszmán uralomra a „Turkokratia” vagy „Turkokrácia” (Tourkokratia) kifejezést használták, és a nemzeti narratíva gyakran „400 év rabság”-ként vagy „sötét kor”-ként beszélte el. Ez az értelmezés a 19. századi görög nemzeti ébredés terméke, amely a függetlenségi harc legitimációját a régi birodalmi és vallási keretek között kereste. A 15–17. századi ortodox alattvalók számára az oszmán hatalom elsősorban nem nemzeti idegen uralmat, hanem egy új birodalmi rendet jelentett, amelynek keretei között a helyi egyház, a közösségek és a családok különböző stratégiákat választottak. Egyesek együttműködtek az oszmán elitekkel, mások megtértek, megint mások a hegyekbe vonultak vagy elvándoroltak.
A turkokratia emlékezetpolitikája ma is élő vita tárgya. A görög nemzeti történetírás hosszú időn át a folytonos ellenállást, a rejtett ortodox identitás megőrzését és a felszabadítási harc heroikus előzményeit hangsúlyozta. Az 1990-es évektől kezdve azonban a posztmodern és posztkoloniális megközelítések, valamint az oszmán források szélesebb körű bevonása árnyalták ezt a képet: a mindennapi együttélés, a gazdasági együttműködés, a kulturális csere és a helyi autonómiák egyaránt részei voltak a kornak. A millet-rendszer értékelésében is ez a kettősség figyelhető meg: a „toleráns birodalom” tézise és a „másodrendű alattvaló” tézise egyaránt leegyszerűsítés, mert a jogi normák és a helyi gyakorlatok között nagy eltérések voltak.
Az oszmán hódítás görög területekre vonatkozó történetéhez többféle elsődleges forrás áll rendelkezésre. A bizánci történetírók – például Dukász, Kritobulosz, Szfrantzész, Laonikosz Khalkokondülész – a 14–15. századi eseményeket rögzítették, de vallási, morális és dinasztikus szempontjaik miatt értelmezésük nem tekinthető semlegesnek. Az oszmán krónikások – Aşıkpaşazâde, Tursun Bey és később Evliya Çelebi – az oszmán hatalom legitimációs igényeit jelenítették meg. A velencei és genovai követjelentések, kereskedelmi iratok, pápai levelezés és nem utolsósorban az oszmán adóösszeírások (tahrir defterleri) a helyi viszonyokat is megvilágítják, de ezek is korabeli érdekek és módszertanok szerint szelektálnak.
A szakirodalomban a hódítás okairól és jellegéről különböző értelmezések élnek. Egyes történészek a bizánci polgárháborúkat és a keresztény államok közötti rivalizálást tartják a legfontosabb tényezőnek, mások az oszmán katonai szervezet, a szultáni hatalom és a határvidéki dinamika szerepét emelik ki. A devşirme és a millet-rendszer értékelése, a kleftik/armatolik társadalmi helye, valamint a hódítás demográfiai következményei mind vitatottak. Különösen éles a vita a görög nemzeti narratíva és az oszmán birodalmi narratíva között: az előbbi a folytonos ellenállást és a nemzeti fennmaradást, az utóbbi a birodalmi integrációt és a vallási toleranciát hangsúlyozza. A mai történetírás arra törekszik, hogy ezeket az emlékezetpolitikai álláspontokat elkülönítse a forrásokból kiolvasható, dokumentált folyamatoktól.
A krétai háború (1645–1669) eseménytörténete viszonylag jól dokumentált: velencei hivatalos iratok, oszmán hadinaplók, követi jelentések és a korabeli európai sajtó egyaránt beszámolt a hosszú ostromról. Mégis, a civil áldozatok, a járványok okozta veszteségek és a lakosság kényszerű vagy önkéntes elvándorlásának számszerűsítése bizonytalan, mert a források nem közölnek megbízható összeírásokat. A 17. századi Morea velencei visszafoglalásának iratai ugyan gazdagok, de az oszmán és velencei közigazgatási kategóriák összevetése nehéz, ezért az ottani népesség viszontagságairól is inkább tendenciákat, mint pontos számokat lehet megállapítani.