Az oszmán hódítás és a görög függetlenség közötti időszakban a görög nyelvű társadalom politikai, gazdasági és kulturális élete radikálisan átalakult. A bizánci arisztokrácia és államgépezet megszűnésével a hatalom új központjai alakultak ki. Ez az alfejezet azt a két, egymással szorosan összefonódó jelenségkört vizsgálja, amelyek a modern görög nemzettudat kialakulásához alapvetően hozzájárultak: az Oszmán Birodalom adminisztrációjában és diplomáciájában szerepet játszó fanarióta (görögül: Phanariótes) elit, valamint a Földközi-tenger, a Balkán és Európa kereskedelmi hálózatait behálózó görög diaszpóra (görögül: apodimía). Megértésük nélkül nem magyarázható, hogyan jutott el a görög társadalom a tömeges írástudás és a felvilágosodás eszméinek befogadásáig, illetve hogyan tudta a szétszórt, többközpontú közösség finanszírozni és megszervezni az 1821-ben kirobbant függetlenségi háborút Az oszmán hódítás.
A fanarióta kifejezés a konstantinápolyi Phanar (Fener) negyedből származik, ahol az 1600-as évek elejétől az Ortodox Ökumenikus Patriarchátus és számos gazdag, görög nyelvű ortodox család élt. A fogalom a 17. századtól egy sajátos, az oszmán államhoz kötődő társadalmi réteget jelölt. Ez a réteg nem a régi bizánci katonai arisztokrácia leszármazottja volt, hanem jórészt a patriarchátus körüli papi és világi hivatalnoki, valamint a konstantinápolyi, szaloniki és smyrnai kereskedőcsaládok köreiből emelkedett ki.
A fanarióták felemelkedése szorosan kapcsolódott az oszmán uralmi modell működéséhez. Az Oszmán Birodalom a nem muszlim alattvalókat a millet rendszerben kezelte: a vallási közösségek bizonyos belső autonómiát kaptak, vezetőik pedig egyszerre voltak vallási elöljárók és a közösség adófizetéséért, rendjéért felelős közvetítők. A görög nyelvű ortodox lakosság a Rum millet-be tartozott, amelynek feje a konstantinápolyi pátriárka volt. A fanarióta családok a pátriárkátus adminisztratív apparátusában, az adóbérletek (iltizám) megszerzésében és a külkereskedelemben felhalmozott vagyonukat és nyelvtudásukat felhasználva fokozatosan az oszmán elit egyik fontos tartópillérévé váltak.
Kiemelkedésükben a 17. század végétől kapott döntő szerepet a diplomáciai fordítás és az orvoslás. A Porta a 18. században már rendszeresen fanarióta görögöket nevezett ki a nagy európai hatalmakkal fenntartott kapcsolatok kulcspozícióiba. A legfontosabb ilyen tisztség a tolmács (görögül: dragumános, olaszból: dragomanno, oszmánul: tercüman) volt: a nagy tolmács (a flotta tolmácsa) és a Porta tolmácsa gyakorlatilag külügyi államtitkári hatáskörrel bírt. E tisztségek betöltői hozzáfértek a birodalom legbelső döntéseihez. A Phanarból származó Alexandros Mavrokordatos (1636–1709) volt az egyik első, aki a karlócai béke (1699) tárgyalásain főtárgyalóként vett részt; ez a tény a fanarióták felemelkedésének jelképes pillanata. Mavrokordatos leszármazottai később fejedelmi családokkal házasodtak össze.
A fanarióta elit hatalmának intézményesített kerete a Duna menti fejedelemségek – Havasalföld és Moldva – kormányzása lett. A 18. század elejétől az oszmán kormányzat nem a helyi bojárok közül választotta a fejedelmeket, hanem konstantinápolyi fanarióta családokból nevezte ki őket. A fanarióta rezsim (1711/1716–1821) több mint egy évszázadon át meghatározta a két fejedelemség történetét. A kinevezett fejedelmek – a Mavrokordatosz, Ghykász, Karadzsasz, Szucosz, Ipszilantisz, Moruzi és Callimachi családok tagjai – nem voltak szuverén uralkodók: hivatalukat gyakran néhány évre kapták, és hatalmas összegeket fizettek érte a Portának. A fejedelmi udvar ugyanakkor a görög nyelvű ortodox kultúra, a teológiai képzés és a korai politikai gondolkodás központjává vált. A fanarióta udvarok működése azonban vitatott megítélésű: a kortárs román történetírás egy része idegen, kizsákmányoló rétegként, a görög történetírás pedig sokáig a nemzeti túlélés és a felvilágosodás terjesztőjeként ábrázolta. A mai szakirodalmi konszenzus inkább kettős képet rajzol: a fanarióták egyszerre voltak az oszmán adórendszer kiszolgálói és a régió kulturális modernizációjának akaratlan előmozdítói.
A fanarióta uralom Havasalföldön és Moldvában tehát nem görög „nemzeti” uralom volt, hanem az oszmán birodalmi elit egyik irányítási technikája. A fejedelmek ortodox görög nyelvű udvartartást tartottak fenn, de alattvalóik többsége román nyelvű ortodox paraszt és bojár volt. A fanarióta korszakban terjedt el a görög nyelv a fejedelemségek egyházi és adminisztratív elitjében, ami hosszú távon hozzájárult a görög–román kulturális szimbiózis kialakulásához, de egyúttal feszültségeket is szült.
A fanarióta elit a birodalom csúcsán működött, a görög nyelvű társadalom másik nagy átalakulása azonban a kereskedelemben zajlott. Az oszmán berendezkedés a 17–18. században nem zárta el a görög kereskedőket a nemzetközi kereskedelemtől; ellenkezőleg, számos esetben a Porta tudatosan támogatta őket a velencei és francia kereskedők ellenében. A görög kereskedők hálózatai a 18. században a Földközi-tenger, a Fekete-tenger és a Duna mentén, valamint a kontinentális Európa fontos csomópontjaiban terjedtek ki.
A diaszpóra kialakulásának több rétege volt. Az első réteg a hódítás nyomán nyugatra menekült nemesség és papság leszármazottainak közösségeiből állt, amelyek Velencében, a Dalmát-partvárosokban, Livornóban, Anconában, Bécsben és később Oroszországban telepedtek le. Második réteget alkottak azok a kereskedőcsaládok, amelyek a 16–17. században a szigetvilágban és a kis-ázsiai partvidéken építettek ki hajózási és kereskedelmi társaságokat. A harmadik, legnagyobb hullám a 18. századi gazdasági fellendüléshez kötődik: a textilipar, a gabonakereskedelem és a hajózás konjunktúrája görög nyelvű kereskedőket vonzott a Földközi-tenger valamennyi jelentős kikötőjébe.
A diaszpóra földrajzi szerkezete nem volt egységes. Velence a 17. században a legnagyobb görög közösségnek adott otthont nyugaton: a San Giorgio dei Greci templom és a velencei Collegio Flangini a görög nyelvű ortodox kultúra fontos intézményei voltak. Trieszt és Bécs a 18. században váltak a Habsburgokkal folytatott kereskedelem kulcspontjaivá. Livorno és Marseille a nyugat-mediterrán gabona- és hajókereskedelemben játszottak szerepet. A diaszpóra keleti ága Odessza, Taganrog és a Fekete-tenger északi partvidéke felé nyúlt, ahová a 18. század végi orosz terjeszkedés nyitott utat. Az 1774-es kücsük-kajnardzsi béke után orosz lobogó alatt görög hajósok és kereskedők szinte korlátlanul kereskedhettek a tengerszorosokon és a Fekete-tengeren; ez a jogi keret a görög kereskedelmi flotta és tőke felhalmozásának döntő feltétele volt.
A kereskedelmi hálózatok szervezete családi és regionális alapon működött. A közösségek testvériségek (görögül: szintrofia) és társulatok (görögül: szuntrofiá) köré szerveződtek, amelyek a hitelnyújtás, a tengeri biztosítás és a bojkottok koordinálásának eszközei voltak. A hajók általában részvényes társaságokban álltak: több család közösen birtokolt egy-egy hajót, így osztva meg a kockázatot és a nyereséget. A közösségek önigazgatása a templom és az iskola köré szerveződött: a diaszpóra központjaiban a görög ortodox egyházközség választott testülete intézte a közösség jogi, adózási és oktatási ügyeit. Ez a gyakorlat a 19. századi görög állam önkormányzatiságának egyik mintájává vált.
A diaszpóra nemzeten kívüli jellegét fontos hangsúlyozni. A „görög” kategória ebben a korszakban nyelvi, vallási és műveltségi önmeghatározást jelentett, nem pedig a mai értelemben vett etnikai-nemzeti identitást. A diaszpóra közösségeibe beletartoztak albán, vlach, szerb, bolgár és román nyelvű ortodox kereskedők is, akik a görög nyelvet használták a kereskedelem és a műveltség közvetítő nyelveként. Hasonlóképpen, a fanarióta családok egy része nem etnikai értelemben volt görög, hanem a görög nyelvű ortodox elit kulturális közegéhez tartozott. Ezt a sokszínűséget a későbbi nemzeti történetírások gyakran leegyszerűsítették, és a diaszpórát tisztán „görög” jelenségként mutatták be.
A fanarióta elit és a diaszpóra vagyoni és intézményi hálózata tette lehetővé a 18. században a újgörög felvilágosodás (görögül: neoellenikósz diafotizmósz) kibontakozását. A felvilágosodás nem elszigetelt eszmei áramlat volt, hanem az oktatási intézmények, a könyvnyomtatás, a fordítás és a folyóirat-kiadás terén végbement anyagi változásokhoz kötődött.
Az oktatás központjai a diaszpóra városaiban és a fanarióta udvarokban jöttek létre. A 18. század folyamán görög nyelvű iskolák nyíltak Janinában (ma Ioannina), Smyrnában (ma İzmir), Kidoníeszben (ma Ayvalık), Bukarestben, Jászvásáron (Iași), Velencében, Bécsben, Triesztben és Odesszában. Ezen iskolák tananyaga meghaladta az egyházi írástudás kereteit: a retorika, a földrajz, a természettudományok és a korabeli filozófia alapismeretei is helyet kaptak benne. A tanárok között a korabeli Európában képzett világi értelmiségiek éppúgy megtalálhatók voltak, mint az ortodox egyház papjai. Az iskolák finanszírozása szinte mindig a helyi kereskedőcéhek adományaiból és a végrendeleti alapítványokból történt.
A könyvnyomtatás és a fordítás a felvilágosodás terjesztésének legfontosabb csatornája volt. A 17. században a görög nyomtatás központja Velence, a 18. században pedig egyre inkább Bécs, Lipcse és Párizs lett. A diaszpóra nyomdái görög nyelvű vallási és világi műveket adtak ki, megrendelésre szállítottak az Oszmán Birodalomba, és terjesztették az európai felvilágosodás fordított irodalmát. Voltaire, Montesquieu, Rousseau, Locke és később Benjamin Franklin művei görög fordításban terjedtek. A fordítások nem puszta átültetések voltak: a görög fordítók gyakran előszókkal, lábjegyzetekkel, cenzúrázott vagy egyszerűsített változatokkal igazították a szövegeket az ortodox egyházi és oszmán politikai környezethez.
A görög felvilágosodás központi alakjai az oktatás, a nyelv és a vallás kérdései körül szerveződő vitákban álltak szemben egymással. Adamantios Korais (1748–1833) Párizsban élt, és a nemzeti művelődés programját a nyelvújítás és a klasszikus örökség felélesztése köré építette. Korais az újgörög nyelv megtisztítását szorgalmazta: a beszélt nyelvet a klasszikus attikai görög felé kívánta közelíteni, ezzel megteremtve a későbbi katarevusza (tisztított nyelv) mozgalmának alapjait. Rigas Feraiosz (1757–1798) ezzel szemben radikális politikai programot hirdetett: a gyakran „Balkán-föderáció”-ként emlegetett tervezete a nemzeti és vallási különbségeken átívelő köztársasági államberendezkedést képzelt el. Rigas Bécsben kinyomtatott politikai röpirataiért az Oszmán Birodalom és a Habsburg hatóságok közös fellépése nyomán 1798-ban életét vesztette. Az ő alakja köré a későbbi görög nemzeti történetírás a mártír forradalmár képét építette; a kortárs értelmezés azonban sokkal inkább a felvilágosodás korabeli radikális republikanizmus és a többnemzetiségű föderalizmus egyik képviselőjét látja benne, akinek terve nem a mai értelemben vett görög nemzetállamra irányult.
A felvilágosodás és az ortodox egyház viszonya feszült volt. Az egyház egyszerre volt a nemzeti művelődés egyik legfontosabb intézménye és az oszmán uralommal való együttélés garanciája. A patriarchátus a 18. században több felvilágosodott tanítót elítélt, mert tanításukat a hagyományos ortodox teológiával összeegyeztethetetlennek tartotta. Eugeniosz Vulgarisz (1716–1806) inkább a nyugati filozófia közvetítője volt, és tanítványai folytatták a természettudományos és filozófiai irodalom fordítását. Nikolaosz Mavrokordatosz (1680–1730) fejedelem maga is filozófiai traktátusok szerzője volt, ami jól mutatja a fanarióta udvarok kettős természetét: egyszerre vallási ortodoxiát védő és világi műveltséget támogató központok voltak.
A görög függetlenségi háború (1821–1832) előkészítésében a diaszpóra szervezetei és a fanarióta kapcsolati háló játszottak kulcsszerepet. A Filiki Etaireia (Baráti Társaság) titkos forradalmi szervezetet 1814-ben Odesszában, a Fekete-tengeri diaszpóra központjában alapították. Alapítói nem a konstantinápolyi elitből, hanem a diaszpóra kereskedő és tisztviselő rétegéből származtak. A társaság szervezeti modellje a korabeli európai titkos társaságokat, a szabadkőművességet és a karbonári mozgalmat utánozta, de célja határozottan a fegyveres felkelés volt. A tagok közé tartoztak görög kereskedők, kapitányok, értelmiségiek, valamint a fanarióta tisztviselői réteg tagjai is. A szervezet a diaszpóra hálózatait használta arra, hogy a hírek, a pénz és a fegyverek eljussanak a Peloponnészosz, a szigetvilág és a dunai fejedelemségek felkelőihez.
A felkelés vezetői között a fanarióta családok tagjai és a diaszpórában képzett katonatisztek is megtalálhatók voltak. Alexandros Ipszilantis (1792–1828) a Filiki Etaireia vezetője volt, aki orosz katonatisztként a dunai fejedelemségekben, Jászvásáron indította meg a felkelést 1821 márciusában. Az ő hadjárata kudarcot vallott, részben azért, mert a román bojárság és a parasztság jelentős része nem támogatta a mozgalmat, részben pedig mert a cári rendszer hivatalosan elhatárolódott tőle. A felkelés másik ága a Peloponnészoszon, a helyi ortodox kereskedő- és hajósréteg, valamint a földbirtokos elit támogatásával tört ki, és a görög szigetvilág hajósai adták a forradalmi flotta gerincét. A diaszpóra nyugati központjai – Párizs, London, Bécs, Genf – pedig a függetlenségi harc nemzetközi támogatásának szervezésében vettek részt.
Fontos látnunk azonban, hogy a diaszpóra és a fanarióta elit nem volt egységes a forradalom kérdésében. A konstantinápolyi patriarchátus, élén V. Gregoriosz pátriárkával, a felkelést elítélte, részben a Porta fenyegetése miatt, részben az ortodox egyház politikai teológiájának megfelelően. A patriarchátus számára az oszmán rend az isteni akarat által megengedett keret volt, és a nyílt lázadás a közösség egészét veszélyeztette. A pátriárkát 1821 húsvétján a Porta kivégeztette. A fanarióta fejedelmek egy része az orosz udvarhoz menekült, más része az oszmán adminisztráció újjászervezésében kapott szerepet. A diaszpóra tehetős kereskedőcsaládjai közül sokan nem támogatták a fegyveres felkelést, mivel vagyonuk és kapcsolataik az oszmán kereskedelmi renden alapultak. A forradalom belső polgárháborúi a görög társadalom ezen megosztottságát is tükrözték.
A függetlenségi háború és a görög állam megalakulása (1830) után a fanarióta elit szerepe gyökeresen átalakult. A független Görög Királyságnak nem volt szüksége az oszmán adminisztráció közvetítőire. A fanarióta családok egy része beolvadt a román bojárságba, más része az új görög állam politikai elitjébe lépett be, megint mások Konstantinápolyban vagy Párizsban éltek tovább. A fanarióta korszak azonban nem tűnt el nyomtalanul: a görög állam közigazgatási nyelve és központosító hagyománya, a konstantinápolyi patriarchátus egyházi intézményrendszere és a Duna menti fejedelemségekben kialakult görög nyelvű kulturális örökség mind magukon viselték a fanarióta örökség jeleit.
A diaszpóra a független görög állam létrejötte után sem szűnt meg. A 19. század folyamán újabb kivándorlási hullámok indultak Egyiptom, az Oszmán Birodalom, Oroszország, majd a 20. században az Egyesült Államok és Ausztrália felé. Az egyiptomi Alexandria a 19. század második felében a leggazdagabb görög közösségek egyikének adott otthont, ahol a görög kereskedőcsaládok a gyapot- és hajókereskedelemben halmoztak fel újabb vagyont. A diaszpóra intézményei – a templomok, iskolák, testvériségek – a 20. században is a görög nyelvű ortodox identitás fenntartásának legfontosabb keretei maradtak. A modern görög állam pénzügyi és diplomáciai történetében a diaszpóra szerepe a 20. század elejéig meghatározó volt: a görög haditengerészeti program, az irredenta politika és az oktatási expanzió jelentős részben a diaszpóra adományaiból és hiteleiből finanszírozódott.
A görög nemzeti narratíva a fanariótákat és a diaszpórát sokáig a nemzeti ébredés diadalmenetének hőseiként ábrázolta. A 20. századi görög történetírás azonban egyre inkább bemutatta e csoportok belső ellentmondásait: a fanarióták oszmán kollaborációját, a kereskedők rabszolga-kereskedelmi érdekeltségeit, a nők kiszolgáltatott helyzetét a családi kereskedőházakban, valamint a vidéki szegénység és a diaszpóra gazdagsága közötti feszültséget. Hasonlóképpen, a román, bolgár, szerb és török történetírás is különböző hangsúlyokkal értékelte e réteg szerepét. A mai tudományos konszenzus a fanarióta elit és a diaszpóra vizsgálatát nem nemzeti hőstörténetként, hanem a birodalmi elitek, a kereskedelmi hálózatok és a vallási közösségek összefüggésében végzi.
A fanarióta elitre és a görög diaszpórára vonatkozó ismereteink forrásanyaga rendkívül gazdag, de egyenetlen. A fanarióta fejedelmek és tolmácsok hivatalos oklevelei, kinevezési iratai és a Porta oszmán-török kancelláriai anyaga jól dokumentálják a kinevezések rendszerét, de keveset mondanak a mindennapi döntéshozatalról és a családok belső viszonyairól. A fanarióta udvarokról fennmaradt görög nyelvű krónikák, levelezések és naplók értékes források, de szerzőik rendszerint a megrendelő családok vagy a fejedelmi udvar szempontjából írtak. A 18. századi utazók (például a brit, francia és osztrák követek) beszámolói gyakran elfogultak, és a fanariótákat hol egzotikus, hol korrupt figurákként ábrázolják.
A diaszpóra gazdasági szerepére vonatkozóan a 18. századi kereskedelmi levéltárak, kikötői vámjegyzékek, biztosítási szerződések és bírósági iratok adnak részleges képet. A közösségek demográfiai nagyságának megállapítása azonban szinte lehetetlen: a római katolikus és muszlim hatóságok által vezetett nyilvántartások az ortodox lakosságot gyakran nem vették számba, a görög közösségek saját anyakönyvei pedig hézagosak és gyakran csak a házasságkötésre vagy a halálozásra terjednek ki. A 18. századi „görög” kategória ráadásul nem esik egybe a mai etnikai kategóriákkal, így a diaszpóra „görög” lélekszámára vonatkozó modern becslések erősen vitathatók.
A görög felvilágosodás értelmezése is vitatott. A hagyományos görög történetírás a felvilágosodást közvetlen előzménynek tekinti a függetlenségi háborúhoz; más értelmezések szerint a felvilágosodás hatása a vidéki, írástudatlan lakosságra csekély volt, és a forradalmat sokkal inkább a helyi hatalmi viszonyok, a banditizmus, a katonai szervezettség és a nagyhatalmi versengés magyarázza. A Filiki Etaireia működéséről szóló ismereteink is hézagosak: a titkos társaság iratai nem maradtak fenn teljes egészében, tagsági listái nem megbízhatók, és a szervezet ideológiáját a későbbi visszaemlékezések idealizálták. A fanarióta uralom megítélése a mai napig érzékeny emlékezetpolitikai kérdés, különösen a görög–román és a görög–török kapcsolatok történeti vitáiban.