A Balkán-félsziget első világháború utáni rendezése nem egyetlen békeszerződésben, hanem több, egymást átfedő és időben is elnyúló diplomáciai folyamatban történt. A háború alatt kialakult katonai és politikai helyzetet, a korábbi Balkán-háborúk területi következményeit, valamint a nagyhatalmak egymással versengő érdekeit egyszerre kellett valamilyen új rendszerbe foglalni. Ez a fejezet azt vizsgálja, hogyan húzták meg az új határokat, milyen elveket követtek (vagy hagytak figyelmen kívül) a győztes hatalmak, és milyen intézményes garanciákat próbáltak teremteni a nemzeti kisebbségek védelmére. A kérdés azért is kulcsfontosságú, mert a rendezés teremtette meg a két háború közötti Balkán államrendjét, és olyan feszültségeket hagyott hátra, amelyek a későbbi revíziós politikák, kisebbségi konfliktusok és végül a második világháború balkáni eseményei felé vezettek. Az előző alfejezetekben tárgyalt A Balkán-háborúk, Az első világháború kitörése és A háború és a megszállások eseményei közvetlenül meghatározták, hogy a békekonferencia tárgyalóasztalánál milyen status quóból indultak ki.
A párizsi békekonferencia (Paris Peace Conference) 1919 januárjában nyílt meg, és a győztes antanthatalmak – elsősorban Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és az Amerikai Egyesült Államok – diktálták a feltételeket a vesztes államoknak. A balkáni kérdésekben azonban a „vesztes” és a „győztes” kategóriája bonyolultabb volt, mint Nyugat-Európában. Bulgária a központi hatalmak oldalán lépett be a háborúba, így egyértelműen vesztesnek számított. Az Oszmán Birodalom szintén a központi hatalmak szövetségese volt, de a Balkánon a háború utáni rendezésben a görög–török konfliktus miatt a területi kérdések csak később, a lausanne-i békével zárultak le. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása és a Szerb Királyság háborús győzelme pedig azt jelentette, hogy a Monarchia déli, balkáni vagy balkáni peremterületeinek sorsáról nem a vesztes Ausztria és Magyarország, hanem az új államalakulatok és a nagyhatalmak döntöttek.
A konferencia működését a négy nagy (Big Four) – Woodrow Wilson amerikai elnök, David Lloyd George brit miniszterelnök, Georges Clemenceau francia miniszterelnök és Vittorio Emanuele Orlando olasz miniszterelnök – informális döntései irányították. A balkáni és közép-európai határok kijelölésére szakbizottságokat hoztak létre, amelyek etnikai, nyelvi, történeti és gazdasági érveket mérlegeltek. A gyakorlatban azonban a stratégiai és gazdasági szempontok gyakran felülírták a deklarált nemzeti elvet. A Wilson által 1918 januárjában meghirdetett nemzeti önrendelkezés (national self-determination) elve a balkáni tárgyalásokon csak korlátozottan érvényesült: a nagyhatalmak a saját szövetségeseiket (Szerbia, Románia, Görögország) jutalmazták, a vesztesek rovására, de a határok pontos meghúzásánál a helyi etnikai viszonyokat csak részben vették figyelembe. Ez a feszültség a rendezés egyik alapproblémája volt, és a kortársak egy része már a konferencia alatt bírálta a „népcsoportok piacra bocsátását”, ahogyan azt több résztvevő diplomatája megfogalmazta.
A Balkánra vonatkozó békeszerződések közül a legfontosabbak a neuillyi béke (Treaty of Neuilly-sur-Seine, 1919. november 27., Bulgária), a saint-germaini béke (Treaty of Saint-Germain-en-Laye, 1919. szeptember 10., Ausztria), a trianoni béke (Treaty of Trianon, 1920. június 4., Magyarország) és a sèvres-i béke (Treaty of Sèvres, 1920. augusztus 10., Oszmán Birodalom) voltak. Ez utóbbi a Balkánon csak részben lépett életbe, mert a görög–török háború után a lausanne-i béke (Treaty of Lausanne, 1923. július 24.) újrarajzolta a görög–török határt. A párizsi konferencia és a békeszerződések tehát nem egyetlen pillanatban, hanem 1919 és 1923 között formálták át a Balkán politikai térképét.
A balkáni rendezés legnagyobb súlyú eseménye a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (Kraljevina Srba, Hrvata i Slovenaca) létrejötte volt, amely 1918. december 1-jén, a béketárgyalásokat megelőzően, belső politikai aktussal jött létre. Az új állam magában foglalta a háború előtti Szerb Királyságot, a korábbi Osztrák–Magyar Monarchia déli területeit: Horvátországot és Szlavóniát, Dalmáciát, Bosznia-Hercegovinát, valamint a szlovénlakta területeket (Krajna, Stájerország déli része, Karintia egyes járásai), továbbá a Bánság, Bácska és Baranya egy részét. A párizsi konferencia ezt a belső egyesülést utólag ismerte el, de a határok meghúzásánál a nagyhatalmak – különösen Olaszország – komoly vitákat generáltak.
Az olasz–délszláv határvita a konferencia egyik legélesebb balkáni konfliktusa volt. Az 1915-ös londoni titkos szerződésben az antant jelentős területeket ígért Olaszországnak, többek között Dalmácia nagy részét, Isztriát és az adriai szigeteket. Wilson azonban a nyílt diplomácia és a nemzeti önrendelkezés nevében ellenezte a titkos szerződés teljes körű végrehajtását, míg Olaszország ragaszkodott a területi ígéretekhez. A vita 1919-ben az olasz delegáció kivonulásához vezetett, és csak 1920-ban, a rapallói egyezmény (Treaty of Rapallo, 1920. november 12.) zárta le részlegesen: Olaszország megkapta Isztriát, Zára (Zadar) városát, Cres, Lošinj, Lastovo és Palagruža szigeteit, valamint Fiumét (Rijeka) szabad államként ismerték el, bár később Olaszországhoz került. Dalmácia nagy része a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került, de az olasz kisebbség és a dalmát olasz irredenta feszültségforrás maradt.
A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság északi határai a trianoni béke révén alakultak ki. Az új állam megkapta a Bácska és Bánság déli részeit, a Muravidéket, a Muraközt, valamint a horvát–szlavón területeket. A határok kijelölésekor a népszámlálási adatok és az etnikai viszonyok pontosan ismertek voltak, de a döntéshozók gyakran a gazdasági egységeket és a vasútvonalakat is figyelembe vették. Ennek következtében jelentős magyar és német kisebbség maradt az új államban, különösen a Vajdaságban és a Bánságban. A határkijelölés az 1921-es népszámlálás szerint a Vajdaságban mintegy 400 ezer magyar és 300 ezer német lakost érintett, de ezek az adatok becslések, és a népszámlálási kategóriák a korszakban nem mindig tükrözték a nemzeti identitás összetettségét. A szlovén területeken a karintiai népszavazás (1920. október 10.) döntött arról, hogy a klagenfurti medence nagyobb része Ausztriánál maradt, míg a Muravidék Magyarországtól került az új államhoz.
Bulgária a neuillyi béke értelmében elvesztette Nyugat-Trákiát (Thráki), amelyet Görögországhoz csatoltak, ezzel Bulgária elvesztette égei-tengeri kijáratát. A szerződés a bolgár határt nyugaton a Strumica folyó környékén a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság javára módosította, délen pedig a déli Dobrudzsa egy részét Romániának ítélte, megerősítve az 1913-as bukaresti béke területi döntéseit. Bulgária hadseregét 20 ezer főre korlátozták, és jelentős jóvátételt kellett fizetnie. A neuillyi béke területi rendelkezései a bolgár nemzeti emlékezetben mély nyomot hagytak, és a két háború közötti Bulgária revíziós politikájának alapjává váltak. A dokumentum szövege pontosan tartalmazza a határleírást, de a helyi etnikai viszonyokra vonatkozó adatok már a tárgyalások idején is vitatottak voltak, mert a bolgár, görög és török statisztikák jelentősen eltértek egymástól.
Görögország területi nyeresége a nyugat-trákiai területen kívül kiterjedt az Égei-tengeri szigetek egy részére is, de a Dodekanészosz-szigetek olasz megszállás alatt maradtak, és hivatalosan csak 1947-ben kerültek Görögországhoz. A sèvres-i béke ideiglenesen Görögországnak ítélte Kelet-Trákiát és Szmirna (İzmir) környékét, de a görög–török háború (1919–1922) veresége után a lausanne-i béke ezeket a területeket Törökországnak adta vissza, és Görögország megtartotta Nyugat-Trákiát, amelynek muszlim kisebbsége a lausanne-i szerződés által garantált státuszt kapott. A lausanne-i béke ugyanakkor hivatalossá tette a görög és török lakosság kényszerű cseréjét, amely az egyik legnagyobb etnikai áttelepítés volt a Balkán 20. századi történetében. Ezt azonban a kisebbségi szerződések logikája nem előzte meg, hanem a nagyhatalmak és a két állam közötti bilaterális megállapodás tette lehetővé.
Albánia helyzete a párizsi konferencián különösen bizonytalan volt. Az 1913-as londoni konferencia által elismert függetlenség a háború alatt szinte megszűnt, mert olasz, szerb, montenegrói és görög csapatok szállták meg az ország különböző részeit. A párizsi konferencia 1919–1920-ban nem hozott végleges döntést Albánia határairól, sőt a nagyhatalmak titkos megállapodásai időnként az ország felosztását is fontolgatták. Végül a Népszövetség (League of Nations) 1920 decemberében felvette Albániát tagjai közé, ami gyakorlatilag megerősítette függetlenségét. A határok véglegesítése azonban évekig elhúzódott: az 1921-es nagyköveti konferencia és az 1926-os albán–jugoszláv határegyezmény rögzítette a határvonalakat, de Koszovó és Csamería (Çamëria) kérdése megoldatlan maradt. A koszovói albánok és a görögországi albán kisebbség a rendezés vesztesei közé tartoztak: területük más államokhoz került, és a későbbi kisebbségi jogok sem orvosolták a helyzetüket.
A balkáni rendezés egyik újítása a kisebbségi szerződés (Minority Treaty) volt. A párizsi konferencia a győztes, de újonnan létrejött vagy megnagyobbodott államokkal – köztük a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal, Romániával, Görögországgal, Csehszlovákiával és Lengyelországgal – egyoldalú kötelezettségvállalást írt alá a nemzeti, nyelvi és vallási kisebbségek védelmére. Bulgária és Törökország a békeszerződések részeként vállalt hasonló kötelezettségeket. A szerződések célja az volt, hogy az etnikai határok és államhatárok közötti eltérések miatt kisebbségbe került csoportok jogait nemzetközi garanciával védjék. A gyakorlatban ez a fajta nemzetközi jogi rezsim újdonságnak számított, de alapvetően aszimmetrikus volt: a nagyhatalmak maguk nem írtak alá kisebbségi szerződést, és a kötelezettségek csak az új államokra vonatkoztak.
A kisebbségi szerződések tartalma az állampolgárság megadására, az anyanyelv használatára az oktatásban és a bíróságok előtt, a vallásszabadságra, valamint a kisebbségi iskolák és intézmények fenntartásának jogára terjedt ki. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 1919. szeptember 10-én írta alá a kisebbségi szerződést, amely külön rendelkezéseket tartalmazott a magyar, német, albán és román kisebbségek védelmére. A gyakorlatban azonban a jugoszláv állam centralizáló politikája, a hivatalos szerb–horvát–szlovén nemzetfelfogás és a helyi közigazgatási gyakorlat gyakran ütközött a szerződésben foglalt jogokkal. A kisebbségi panaszokat a Népszövetség Tanácsa elé lehetett terjeszteni, de a petíciós eljárás lassú volt, és a nagyhatalmi érdekek miatt a szankciók ritkán érvényesültek.
A Népszövetség (League of Nations) balkáni szerepe kettős volt. Egyrészt a kisebbségi szerződések garanciájaként működött, másrészt a határviták és a nemzetközi konfliktusok fórumául szolgált. A görög–bolgár határincidensek esetében, például az 1925-ös petrichi incidens után a Népszövetség vizsgálóbizottságot küldött, és sikerült elkerülni a háborút. Ez a mechanizmus azonban nem tudta megakadályozni a revíziós politikák terjedését, sem a kisebbségi jogok tömeges megsértését. A jugoszláviai magyar és albán kisebbség, a romániai magyar és bolgár kisebbség, valamint a bulgáriai görög és török kisebbség helyzete a korszakban folyamatosan feszültségforrás maradt. A történészi értékelés szerint a kisebbségi szerződések rendszere a nemzetközi jogban előremutató volt, de a Balkánon a mindennapi életben csak korlátozottan érvényesült, és nem oldotta meg a nemzeti kérdést, hanem inkább konzerválta a sérelmeket.
A balkáni békerendezés több kérdést nyitva hagyott. A macedón kérdés (Macedonian Question) továbbra is megoldatlan maradt. A háború előtti Bulgária, Görögország és Szerbia közötti területi viták a neuillyi béke után sem zárultak le, mert a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és Görögország megosztotta egymás között a történelmi Macedónia nagy részét, miközben a bolgár nemzeti öntudatú lakosságot a két állam asszimilációs politikája fenyegette. A bolgár revíziós törekvések a macedóniai területek visszaszerzésére irányultak, és a két háború közötti időszakban a macedón kérdés a Balkán egyik legégetőbb konfliktusa maradt. A macedón identitás ebben az időszakban még nem volt egységes, és a helyi lakosság egy része bolgárnak, más része szerbnek, megint más része helyi, szláv macedónnak vallotta magát – a népszámlálási adatok ennek megfelelően erősen vitatottak.
A koszovói kérdés szintén a rendezés során mélyült el. Az 1912–1913-as Balkán-háborúkban Szerbia és Montenegró elfoglalta Koszovót és a mai Észak-Macedónia északi részét, és a párizsi konferencia ezt a helyzetet szentesítette. Az albán lakosság politikai és kulturális jogai erősen korlátozottak maradtak, és a hivatalos szerb politika a területet „Dél-Szerbia” néven a szerb nemzeti tér részeként kezelte. A koszovói albánok számára a béke nem hozott önrendelkezést, sőt az albán nemzeti mozgalom számára a párizsi rendezés a területi veszteség megerősítését jelentette. Ez a feszültség a 20. század későbbi eseményeiben – a második világháborús területi átrendeződésekben, majd a jugoszláv válságban – újra és újra felszínre tört.
A népességmozgások és a menekültek kérdése a rendezés következményeként a Balkánon különösen súlyos volt. A görög–török lakosságcsere mellett a bolgár, szerb és román etnikai csoportok között is tömeges áttelepülések, önkéntes vagy kényszerű migrációk zajlottak. A népszámlálási adatok ezekben az években gyorsan avultak el, és a kisebbségi statisztikák pontossága erősen kétséges. A történészek becslései szerint a Balkánon 1912 és 1923 között több mint 1,5 millió ember kényszerült elhagyni otthonát, de ez a szám csak hozzávetőleges, és a különböző források jelentős eltéréseket mutatnak. A rendezés tehát nemcsak határokat rajzolt át, hanem emberek százezreit kényszerítette új hazába, ami a kisebbségi szerződések hiányosságait tovább súlyosbította.
A revíziós igények a Balkánon szinte minden vesztes államban megjelentek. Bulgária a neuillyi béke területi rendelkezéseit sohasem fogadta el véglegesnek, és a két háború közötti időszakban folyamatosan törekedett a határok módosítására. Magyarország a trianoni béke következtében a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került területek visszaszerzésére törekedett, ami a jugoszláv–magyar viszonyt tartósan megmérgezte. Olaszország pedig a rapallói egyezmény ellenére sem tekintette lezártnak a keleti adriai kérdést, és a fasiszta korszakban egyre nyíltabban követelt területi revíziót. A békekonferencia tehát nem teremtett stabil rendet, hanem egy feszültségekkel teli, átmeneti állapotot, amelyben a határok kijelölése és a nemzeti törekvések közötti ellentmondások állandósultak.
A háború utáni rendezés vizsgálatának elsődleges forrásai a békeszerződések hivatalos szövegei, a párizsi békekonferencia jegyzőkönyvei, a nagyhatalmi diplomáciai levelezések, valamint az egyes területi bizottságok jelentései. Ezek a dokumentumok pontosan rögzítik a határleírásokat, a kisebbségi jogi kötelezettségeket és a katonai korlátozásokat, de kevésbé mutatják meg a helyi lakosság tapasztalatait. A népszámlálási adatok, amelyek alapján a határokat meghúzták, gyakran pontatlanok voltak, mert az etnikai kategóriák a korszakban nem voltak egységesek, és a helyi identitások sok esetben nem illettek a nemzetállami sablonokba. A nyelvi és vallási statisztikákat a különböző államok eltérő módszerekkel gyűjtötték, és gyakran politikai célokat szolgáltak.
A tudományos konszenzus szerint a párizsi rendezés a nemzeti önrendelkezés elvét csak részben alkalmazta, és a határok meghúzásánál a nagyhatalmi érdekek, a stratégiai megfontolások és a győztesek jutalmazása legalább olyan súllyal esett latba, mint az etnikai igazságosság. Ez a megállapítás a történészek körében viszonylag elfogadott, de a rendezés értékelése országonként eltérő: a bolgár, magyar vagy albán nemzeti történetírásban a békeszerződések igazságtalansága hangsúlyos, míg a szerb, horvát, görög vagy román narratívákban a területi nyereség gyakran nemzeti egyesítésként jelenik meg. A kisebbségi szerződések hatékonysága vitatott: egyes kutatók szerint a nemzetközi jogi rezsim a kisebbségi jogok első komoly kísérlete volt, mások szerint viszont a gyakorlatban alig működött, és inkább a nagyhatalmak beavatkozási lehetőségét növelte.
A bizonytalanságok közé tartozik a pontos etnikai összetétel meghatározása a rendezés idején, különösen Macedóniában, Koszovóban és a Vajdaságban. A népszámlálási adatokból származó számok nem tekinthetők megbízhatónak, mert a kérdezőbiztosok gyakran anyanyelv, vallás vagy nemzetiség szerint kategorizálták a válaszadókat, és a kategóriák közötti átjárás gyakori volt. A görög–török lakosságcsere áldozatainak és érintettjeinek száma szintén vitatott, a hivatalos adatok és a becslések között jelentős eltérések lehetnek. A békekonferencia egyes döntéseinek háttere – például a titkos tárgyalások és a nagyhatalmi alkuk – csak részben ismert, mert a résztvevők visszaemlékezései és a publikált iratok nem mindig fedik fel a döntéshozatal teljes logikáját.