A két háború közötti balkáni államok mindegyike másként élte meg az első világháború utáni rendezést: Jugoszlávia új, soknemzetiségű államként konszolidációra törekedett, Bulgária revíziós célokat fogalmazott meg, Görögország egy katasztrófával záruló terjeszkedés után belső átalakulásra kényszerült, Albánia pedig alig megszilárdult államiságát próbálta megőrizni a szomszédos hatalmi igényekkel szemben. A békeszerződések nem oldották meg a régió etnikai és területi feszültségeit; a kisebbségi kérdések, a határviták és a revíziós politikák keresztezték egymást. Az alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakultak az új államok belpolitikai és külpolitikai viszonyai 1918 és 1939 között, miért fulladtak kudarcba a regionális együttműködési kísérletek, és hogyan készítették elő a második világháború balkáni konfliktusait.
A háború utáni rendezés alfejezetben tárgyalt békerendszer három alapvető kérdést hagyott nyitva a Balkánon. Először, a nemzetállami elv (a terület és az etnikai-nemzeti identitás összekapcsolása) a gyakorlatban nem érvényesülhetett maradéktalanul, mert a régió népcsoportjai évszázadok óta keverten éltek, a határok pedig gyakran figyelmen kívül hagyták a helyi etnikai mintázatokat. Másodszor, a kisebbségi védelem intézménye, amelyet a nagyhatalmak szerződésekben kényszerítettek ki az új vagy megnagyobbodott államokból, részleges és gyakran formális maradt; a kisebbségi panaszok mindenhol politikai fegyverré váltak. Harmadszor, a revízió gondolata úgy jelent meg, mint a vesztes államok – elsősorban Bulgária és Magyarország, valamint a belső átalakulásban érdekelt Albánia – hivatalos vagy félhivatalos külpolitikai programja, amely a status quo fenntartására törekvő szomszédokkal való állandó konfliktusba torkollt.
A dokumentált tények szintjén rögzíthető, hogy az 1919. november 27-i neuilly-i békeszerződés Bulgáriától megfosztotta a korábban megszerzett területek egy részét: Nyugat-Trákiát Görögországnak juttatta, ezzel Bulgária elvesztette égei-tengeri kijáratát; Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz (későbbi Jugoszlávia) csatolta a kelet-szerbiai területeket, és megerősítette az 1913. évi bukaresti béke által Romániának ítélt Dél-Dobrudzsa elvesztését. A békeszerződés katonai és pénzügyi korlátozásokat is előírt. Ugyanakkor a bolgár politikai közvélemény jelentős része a „nemzeti katasztrófa” narratíváját fogadta el, amely a veszteségeket idegen hatalmi összeesküvésnek tulajdonította; ez a revizionizmus legitimáló ideológiájává vált.
Görögország a háború utáni rendezés nyertesei közé tartozott, de a nagy-ázsiai katasztrófa (1922) után az 1923. évi lausanne-i békeszerződés kényszerű lakosságcserét írt elő: a görög ortodox lakosság Kis-Ázsiából Görögországba, a muszlim lakosság Görögországból Törökországba települt. Ennek következtében Görögország etnikai összetétele homogénebbé vált, de a menekültek száma – a korabeli statisztikák szerint több mint 1,2 millió görög érkezett – rendkívüli terhet rótt az államra. A béke rendezte Görögország és Törökország határait, de a lakosságcsere tömeges szenvedést okozott, és a mai napig emlékezetpolitikai viták tárgya; a pontos áldozatszám nem ismert, a becslések széles skálán mozognak.
Albánia területi integritását a háború alatt a szomszédos államok és a nagyhatalmak is megkérdőjelezték. A párizsi békekonferencia során Olaszország, Görögország és Szerbia is területi igényeket fogalmazott meg Albániával szemben. Az 1920-as lushnjai kongresszus és a belső ellenállás eredményeként Albánia nagyjából visszanyerte az 1913-as határait, de az államhatalom szuverenitása törékeny maradt: a déli, görögök lakta területeken, az északi hegyvidéki klánok körében és a középső területeken a kormányzat hatalma gyakran névleges volt.
A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (Kraljevina Srba, Hrvata i Slovenaca; 1929-től Jugoszlávia) az 1918. december 1-jei egyesüléssel jött létre. Az új állam a szerb dinasztia, a Karađorđević-ház alatt egyesítette a korábbi Szerb Királyságot, a horvát és szlovén területeket, Bosznia-Hercegovinát, Dalmáciát és a volt magyarországi déli területek egy részét. Az egyesülés azonban nem oldotta meg a belső nemzeti és alkotmányos feszültségeket: a horvát politikai elit egy része a föderális vagy trialista átalakulást szorgalmazta, míg a szerb politikai vezetés a centralizált állam mellett kötelezte el magát. A jugoszláv állam a békeszerződések értelmében kisebbségvédelmi kötelezettségeket is vállalt, de a kisebbségi jogok érvényesítése gyakran szelektív maradt.
A revízió fogalma a két világháború közötti Balkánon legalább három különböző jelenséget takart. Bulgáriában a nacionalista revizionizmus a neuilly-i békeszerződés által megvont határok megváltoztatását követelte, és a Belső Macedón Forradalmi Szervezet (VMRO) segítségével a macedóniai területi kérdést is napirenden tartotta. Görögországban a revízió kérdése összekapcsolódott a kis-ázsiai katasztrófa utáni sérelmekkel, de a lausanne-i rendezés után hivatalosan a status quo fenntartása vált jellemzővé; a görög politikában azonban a ciprusi enózisz (egyesülés Görögországgal) és a nyugat-trákiai bolgár kisebbség kérdése továbbra is vitatott maradt. Albániában a revízió elsősorban a határok védelmét és a koszovói albánok helyzetét érintette, de mivel az albán állam katonailag gyenge volt, a hivatalos politika a nagyhatalmi garanciákra és a diplomáciai manőverezésre szorítkozott.
A revíziós követelések belpolitikai eszközként is működtek. A bolgár kormányok időről időre a macedón kérdést használták a belső elégedetlenség levezetésére; a VMRO katonai-politikai szervezetként fellépett, és a bolgár–jugoszláv, valamint bolgár–görög viszonyt is folyamatosan terhelte. A szervezet 1920-as és 1930-as évekbeli belső harca, merényletei és a bolgár államhatalommal való összefonódása a politikai erőszak kultúráját erősítette. A bolgár kormányok gyakran tagadták a VMRO-val való hivatalos kapcsolatot, de a szervezet határon átnyúló tevékenységét nem tudták vagy nem akarták felszámolni; ez a tény a jugoszláv és görög diplomáciai tiltakozások állandó forrása volt.
Jugoszláviában a belső nemzeti feszültségek sokkal mélyebbek voltak, mint Bulgáriában. A vidovdani alkotmány (1921) szűk többséggel, a horvát és más nem szerb politikai erők tiltakozása mellett született meg; a centralizált államszerkezet és a szerb dinasztia dominanciája a horvát politikai elit jelentős részét az autonómia vagy a föderalizmus irányába terelte. A Horvát Parasztpárt (Hrvatska seljačka stranka, HSS) Stjepan Radić vezetésével a horvát nemzeti sérelmek legfőbb képviselőjévé vált. 1928-ban Radićot a belgrádi parlament épületében merényletben megsebesítették, majd belehalt sérüléseibe; ez az esemény dokumentáltan mélyítette el a horvát–szerb politikai szakadékot. A merényletet követően I. Sándor király (Aleksandar I Karađorđević) 1929-ben királyi diktatúrát vezetett be, feloszlatta a parlamentet, betiltotta a pártokat, és az államot Jugoszláviává nevezte át. A diktatúra centralizáló és jugoszláv egységnemzeti ideológiája (az ún. integrális jugoszlávság) nem számolta fel a nemzeti identitásokat, hanem inkább a földalatti nacionalizmusokat erősítette. A horvát szélsőséges nacionalisták, köztük az Usztasa (Ustaša – Horvát Forradalmi Szervezet) 1929-től emigrációban szerveződött, és erőszakos akciókat hajtott végre a jugoszláv állam ellen; a szervezet felelőssége a későbbi népirtásban már itt előrevetült, de a két világháború közötti időszakban az usztasák befolyása korlátozott volt.
A két világháború közötti balkáni államok társadalmi szerkezete is a feszültségek melegágyát jelentette. A paraszti társadalmak domináltak: a lakosság többsége mezőgazdaságból élt, a földbirtokviszonyok egyenlőtlenek voltak, és a háború utáni földreformok – például Jugoszláviában és Bulgáriában – részlegesen enyhítették ugyan a földéhséget, de nem szüntették meg a szegénységet. A városi munkásság kicsi, de szervezett csoportot alkotott; a kommunista mozgalmak minden államban illegálisan vagy féllegálisan működtek, miután a bolsevik forradalom hatására a régióban is megerősödtek. A nők politikai jogai korlátozottak maradtak; a választójogot Jugoszláviában és Bulgáriában is csak fokozatosan, részlegesen terjesztették ki, Görögországban pedig a nők választójoga évtizedekig váratott magára. A kisebbségek – zsidók, romák, törökök, albánok, magyarok, németek – helyzete országonként és időszakonként változott, de a nacionalista közbeszéd gyakran ellenségként vagy lojalitásra képtelen elemként ábrázolta őket.
Görögországban a kis-ázsiai katasztrófát követő menekültválság alapvetően átrendezte a társadalmat. A lakosságcsere következtében érkező görögök egy része a mezőgazdaságban, másik részük a városokban talált megélhetést; a Népszövetség (League of Nations) által támogatott menekültügyi bizottság tevékenysége enyhítette a legsúlyosabb humanitárius gondokat, de a társadalmi integráció konfliktusos maradt. A menekültek jelentős része a liberális politikai erők támogatói bázisává vált, míg a régebbi lakosság egy része a monarchista és konzervatív oldalhoz húzott. A görög politikai életet a köztársaságpártiak és monarchisták közötti szembenállás határozta meg, amelyet a hadsereg politikai szerepvállalása és a katonai puccsok sorozata súlyosbított.
A görög külpolitika az 1920-as években a status quo fenntartására és a Törökországgal való viszony normalizálására törekedett. A görög–török barátsági szerződés (1930) és a balkáni paktum tárgyalásai a regionális stabilitás irányába mutattak, de a bolgár revíziós igények, a macedón kérdés és a ciprusi enózisz továbbra is terhelték a kapcsolatokat. A görög belpolitika az 1930-as években a Metaxas-diktatúrával (1936–1941) zárult: Ioannis Metaxas tábornok a király jóváhagyásával felfüggesztette a parlamentarizmust, és autoriter, antikommunista, nacionalista rendszert épített ki. A diktatúra hivatalos ideológiája a „harmadik görög civilizáció” eszméjét hirdette, de a rezsim társadalmi bázisa szűk maradt; a politikai elnyomás a baloldaliakat, a kisebbségeket és a szakszervezeteket sújtotta.
Albánia a két világháború közötti időszakban a régió legkevésbé intézményesült állama volt. Az ország területi integritását az 1921-es nagyköveti konferencia erősítette meg, de a határok kijelölése vitatott maradt: a görög–albán határ menti Észak-Epirusz (albánul Epiri i Veriut) kérdése feszültséget okozott, és a görög kormány időnként a helyi görög lakosság védelmére hivatkozva beavatkozással fenyegetőzött. Az albán állam belső hatalmát a vérbosszú, a törzsi lojalitás és a helyi földesurak befolyása korlátozta; a kormányzat adóztatási és közigazgatási kapacitása alacsony volt.
A belpolitikai instabilitást mutatja, hogy Albánia 1920 és 1925 között több kormányváltáson és fegyveres összecsapáson esett át. 1925-ben Ahmet Zogu (később I. Zogu király) szerezte meg a hatalmat, és 1928-ban királlyá kiáltatta magát. A Zogu-rezsim centralizálni próbálta az államot, modernizáló reformokat hirdetett, de a gyakorlatban a klientelizmus, a korrupció és az erőszak jellemezte. A rezsim külpolitikailag kiszolgáltatott volt: az olasz befolyás fokozatosan növekedett, amit az 1926-os és 1927-es olasz–albán szerződések jogilag is megerősítettek. Olaszország gazdasági és katonai támogatást nyújtott, de ezzel párhuzamosan Albánia szuverenitása egyre inkább formálissá vált. A dokumentált tények szerint 1939-ben Olaszország megszállta Albániát, és a király elmenekült; a megszállás a két világháború közötti albán államiság végét jelentette, és a második világháború balkáni hadszínterének egyik fontos állomása lett.
A régióban két jelentős diplomáciai kísérlet irányult a status quo fenntartására és a revíziós törekvések ellensúlyozására: a kisantant (Kis-Antant) és a balkáni paktum. A kisantant 1920–1921-ben jött létre Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság részvételével, és elsősorban a magyar revíziós igények ellen irányult; balkáni vonatkozásban a jugoszláv tagság révén a bolgár revízió elleni védelmi jellegét is hangsúlyozták. A kisantant azonban nem volt képes közös fellépésre a nagyhatalmi nyomással szemben, és a tagállamok közötti érdekellentétek is gyengítették.
A balkáni paktum (1934) Görögország, Románia, Törökország és Jugoszlávia között jött létre, és a fennálló balkáni határok kölcsönös garantálását célozta. Bulgária és Albánia nem csatlakozott; Bulgária a revíziós célok miatt, Albánia pedig az olasz függés, valamint a határviták miatt maradt kívül. A paktum formailag sikeresnek tűnt, de a gyakorlatban nem akadályozta meg a térség destabilizálódását. A dokumentált tények azt mutatják, hogy a paktum tagjai közötti katonai együttműködés korlátozott maradt, és a szerződés nem tartalmazott hatékony szankciós mechanizmust arra az esetre, ha egy külső hatalom megtámadná valamelyik tagot. Ráadásul a görög–jugoszláv viszonyt a macedón kérdés, a bolgár kisebbség és a görög–albán feszültség is terhelte.
A regionális együttműködés kudarcának több oka volt. Először, a nagyhatalmi beavatkozás – elsősorban Olaszország és a Szovjetunió, kisebb mértékben Franciaország és Nagy-Britannia – folyamatosan keresztezte a helyi államok törekvéseit. Olaszország Albániát és a horvát szélsőségeseket, valamint a bolgár revíziós kormányokat támogatta; a Szovjetunió a kommunista mozgalmak révén a fennálló rendszerek destabilizálásában volt érdekelt. Másodszor, a kisebbségi kérdések minden államban belpolitikai fegyverré váltak, ami aláásta a jószomszédi viszony kialakítását. A jugoszláviai albánok, a bulgáriai törökök, a görögországi szlávok és a romániai magyarok helyzete folyamatos konfliktusforrás volt. Harmadszor, a nacionalista ideológia és a revíziós emlékezetpolitika minden országban a történelem sérelmi elbeszélését erősítette, ami megnehezítette a kompromisszumot.
Az 1929-es gazdasági világválság tovább súlyosbította a balkáni államok helyzetét. A mezőgazdasági termények árának zuhanása, a hitelek visszafizetésének nehézségei és a munkanélküliség növekedése mindenhol társadalmi elégedetlenséget szült. A demokratikus intézmények meggyengültek: az 1930-as években a régió szinte valamennyi államában autoriter vagy félautoriter rezsimek működtek. Jugoszláviában a királyi diktatúra, Görögországban a Metaxas-diktatúra, Albániában a Zogu-rezsim, Bulgáriában pedig a Borisz cár alatti, fokozatosan tekintélyelvűvé váló rendszer jelentette a politikai keretet. A kommunista pártok – a Szovjetunió irányítása alatt – sok helyen illegalitásba szorultak, de a gazdasági válság és a szociális elégedetlenség növelte a radikális baloldal vonzerejét.
A jobboldali radikalizmus is megerősödött. A horvát Usztasa mellett a szerb Zbor mozgalom, a román Vasgárda hatása a Balkánon is érezhető volt, és a bolgár Nemzeti Szociális Mozgalom is kialakult. Ezek a mozgalmak a fasizmus és a nemzetiszocializmus helyi változataiként a parlamentarizmus felszámolását, a nemzeti homogenitás erőszakos megteremtését és a zsidók, romák, valamint más kisebbségek elleni fellépést hirdették. A korszakban a zsidóellenesség törvényi és társadalmi formái is megjelentek, bár a Holocaustig vezető út országonként eltérő ütemben haladt. A dokumentált tények bizonyítják, hogy a zsidó közösségek helyzete a 1930-as évek második felétől minden államban romlott, de a diszkrimináció mértéke eltérő volt.
A revíziós politika és a belső radikalizálódás összekapcsolódott a nagyhatalmi tengely kialakulásával. Olaszország 1939-es albániai inváziója megmutatta, hogy a balkáni status quo-t a fasiszta hatalmak erőszakkal is megváltoztathatják. Bulgária a revíziós célok érdekében egyre inkább a német orientáció felé sodródott, miközben a cár és a kormány a semlegesség látszatát próbálta megőrizni. Görögország és Jugoszlávia a korábbi balkáni paktum ellenére sem tudott hatékony védelmi együttműködést kialakítani; a kisantant és a balkáni paktum a gyakorlatban kiüresedett. A második világháború kitörésekor a régió államai megosztottak voltak, belső társadalmi feszültségeik pedig a megszállás és a polgárháborús erőszak feltételeit erősítették.
A két világháború közötti Balkán történetének kutatása elsődleges források széles körére támaszkodik: békeszerződések szövegei, diplomáciai iratok, parlamenti jegyzőkönyvek, pártprogramok, sajtótermékek, statisztikai évkönyvek és népszámlálási adatok. Ugyanakkor ezek a források gyakran hiányosak vagy tendenciózusak. A népszámlálási adatok etnikai és anyanyelvi kategóriái országonként és időszakonként változtak, ezért az összehasonlítás csak korlátozottan lehetséges; a közölt számok egy része a politikai érdekeket tükrözi. A macedón kérdéssel kapcsolatos források különösen vitatottak: a bolgár, szerb és görög álláspontok egymásnak ellentmondó statisztikákat és nyelvészeti érveket használtak, és a modern nemzeti kategóriák visszavetítése torzítja a képet.
A békeszerződések és kisebbségi panaszok dokumentumai jogi szempontból jól rögzítettek, de a gyakorlati végrehajtásról kevésbé megbízható adatok állnak rendelkezésre. A kisebbségi jogok megsértésével kapcsolatos vádak és ellenvádak gyakran politikai eszközként szolgáltak, ezért egy-egy konkrét eset megítélése is nehéz. A revíziós propagandát mint elsődleges forrást nem szabad a tényleges társadalmi állapotok tükreként olvasni; a sérelmi narratívák politikai konstrukcióként is értelmezendők.
A lakosságcsere és a menekültválság áldozatszámai becslések, és a kutatás ma is vitatja a pontos nagyságrendet. A görög–török lakosságcsere esetében a források egy része a hivatalos állami nyilvántartásokból, más része a Népszövetség jelentéseiből származik; ezek az adatsorok nem mindig egyeztethetők össze. A Zogu-rezsim és a jugoszláv királyi diktatúra repressziójának mértékéről a hivatalos források hallgatnak, a visszaemlékezések pedig utólagos politikai szűrőn keresztül szólnak. Az 1928-as parlamenti merénylet és az 1934-es marseille-i merénylet (amelyben I. Sándor király és Louis Barthou francia külügyminiszter meghalt) dokumentáltan ismert, de a megbízók és a hátterük régóta vitatott: a horvát usztasák, a macedón VMRO és külföldi titkosszolgálatok szerepe ma is történészi vita tárgya.
Az emlékezetpolitikai keretezés szintén torzíthatja a képet. A két világháború közötti időszakot az egyes nemzeti történetírások gyakran a későbbi katasztrófák előzményeként vagy a nemzeti mártíromság kontextusában mutatják be; ezért a tankönyvi összefoglalásnak különösen ügyelnie kell a forráskritikai távolságtartásra.