Az Az új államok és a revízió alfejezetben bemutatott területi rendezés után a két világháború közötti balkáni államokban a parlamentáris rendszerek szinte kivétel nélkül meggyengültek, majd autoriter rezsimek váltották fel őket. Jelen alfejezet a jugoszláv királydiktatúrát, a bolgár cári tekintélyuralmat, az albán Zog-rendszert és a görög Metaxasz-diktatúrát tárgyalja, beágyazva a korabeli paraszti társadalom és az 1929-es nagy gazdasági világválság összefüggéseibe. A cél nem a rezsimek puszta elítélése vagy mentegetése, hanem annak megértése, hogy a régió uralmi formái miért távolodtak el a liberális parlamentarizmustól, és miként hatottak a mindennapi életre.
A balkáni államok az első világháború után többnyire parlamentáris formákat vezettek be, ám ezeket a szerkezeti gyengeségek, az etnikai és nemzeti feszültségek, valamint a társadalmi-gazdasági elmaradottság folyamatosan aláásták. Az 1920-as években a kormányok gyakran váltották egymást, a választásokat csalás és erőszak kísérte, a pártok személyi klikkek köré szerveződtek, az államapparátus pedig a nepotizmus és a korrupció terepe maradt. A szakirodalom egy része úgy fogalmaz, hogy a demokratikus intézmények inkább formális keretek voltak, semmint a társadalmi kompromisszum eszközei; mások hangsúlyozzák, hogy a korszak egész Európájában hasonló válságjelenségek figyelhetők meg, és a balkáni autoriter fordulat nem egyedi, hanem a kontinentális tendencia része.
A válság mélyüléséhez hozzájárult a paraszti társadalom súlyos adósságterhe, a mezőgazdasági árak összeomlása, valamint a kisebbségi kérdések kezelhetetlensége. Az államok többsége nem rendelkezett olyan erős középosztállyal vagy ipari munkássággal, amely stabil társadalmi bázist adhatott volna a liberális pártoknak. A politikai elit ezért egyre inkább a királyságra, a hadseregre vagy a rendőri erőszakra támaszkodott. A folyamatot a kortársak gyakran „rendcsinálásként”, a szélsőségek megfékezéseként értelmezték, miközben a valóságban a törvényhozás és a sajtó szabadságának korlátozása felé vezetett.
A jugoszláv állam legsúlyosabb belső konfliktusa a szerb centralizmus és a horvát autonómiatörekvések szembenállása volt. Miután a horvát parasztpárti vezetők, élükön Stjepan Radićtyal, állandósult obstrukciót folytattak a belgrádi parlamentben, és Radićot 1928-ban a szkupstina épületében lelőtték, I. Sándor király (eredetileg szerbhorvát nevén Aleksandar I Karađorđević) 1929. január 6-án feloszlatta a parlamentet, felfüggesztette az 1921-es alkotmányt, betiltotta a pártokat, és bevezette a királydiktatúrát. Az állam nevét Jugoszláviára változtatta (Kraljevina Jugoslavija), ami a nemzeti egység hivatalos ideológiáját volt hivatva kifejezni: az uralkodó egyetlen délszláv nemzetet kívánt létrehozni, három etnikai névvel (szerb, horvát, szlovén), de országszerte egységes közigazgatással.
A diktatúra jegyében az országot kilenc, mesterségesen kialakított bánságra (banovina) osztották, amelyek határai szándékosan metszették a történelmi és etnikai régiókat. A közigazgatást a király által kinevezett bánok vezették, a bíróságok felett politikai felügyelet érvényesült. Az 1931-es, úgynevezett oktrojált alkotmány formálisan visszaállított egy kétkamarás parlamentet, de a képviselőket gyakorlatilag a kormány jelöltjeiként választották meg, a szavazás nem volt titkos, és a király továbbra is kinevezhette és elmozdíthatta a minisztereket. A rendszer antiliberális volt, de nem volt fasiszta a szó ideológiai értelmében: a királyi diktatúra nem egy tömegpártra, hanem a dinasztiára, a hadseregre és az államapparátusra épült.
A horvát ellenzék egy része külföldre menekült, és uskócia (Ustaše, horvátul Ustaša – felkelő) mozgalomként szerveződött meg, Olaszország és Magyarország támogatásával. A mozgalom a horvát államiság fegyveres kivívását szorgalmazta, és merényleteket hajtott végre. A feszültséget jelzi, hogy 1934-ben Marseille-ben egy macedón–bolgár nacionalista, Vlado Csernozemszki, horvát usztasa kapcsolatokkal együtt lőtte le Sándor királyt. A merénylet után kiskorú fia, II. Péter került a trónra, de a tényleges hatalmat a régens, Pál herceg (Pavle Karađorđević) gyakorolta. A régensség az 1930-as évek végén lassú enyhülésbe kezdett, aminek csúcspontja az 1939-es Cvetković–Maček egyezmény volt: létrehozták a Horvát Bánságot (Banovina Hrvatska), amely jelentős önkormányzatot kapott, és magában foglalt bizonyos, főként horvátok lakta bosznia-hercegovinai területeket is.
Bulgária az első világháború után elveszítette a déli Dobrudzsát, és a neuillyi békeszerződés értelmében csökkentett hadsereget tarthatott fenn. A revíziós hangulat áthatotta a belpolitikát, és az 1920-as években a Bolgár Népi Földműves Szövetség (Bǎlgarski zemedelski naroden sǎjuz) Alekszandar Sztambolijszki vezetésével markánsan paraszti programot hirdetett, ellenzve a városi elitet és a monarchiát is. Sztambolijszki kormányát 1923-ban katonai puccsal döntötték meg, őt magát is meggyilkolták. A puccsot a kommunista párt passzivitása és belső hatalmi viszályai követték, ami hozzájárult ahhoz, hogy a bolgár jobboldal tartósan megerősödjön.
Az 1934-es újabb katonai puccs, a Zveno nevű technokrata csoport vezetésével, felszámolta a pártok működését, de hamarosan III. Borisz cár (Boris III) vette kezébe a kezdeményezést. A cár 1935-től nyíltan tekintélyelvű irányítást épített ki: a parlament formálisan ülésezett, a pártok azonban nem működhettek szabadon, a sajtó és a gyülekezés szabadsága korlátozott volt. A rendszer ideológiája konzervatív nacionalizmusra, a trón tekintélyére és a bolgár ortodox egyházra támaszkodott. A bolgár rezsimet a szakirodalom általában királyi tekintélyuralomnak (royal authoritarianism) nevezi, nem fasiszta diktatúrának, noha a korszak végén a bolgár nemzeti szocialista és más szélsőjobboldali csoportok befolyása nőtt, és a kormány szorosabbra fűzte gazdasági kapcsolatait Németországgal.
A cár külpolitikájában a revízió és a semlegesség kettőssége érvényesült: Bulgária nem lépett be a Balkán-paktumba, és igyekezett elkerülni a nagyhatalmi szövetségeket, miközben fokozatosan Németország felé orientálódott, mert az tűnt a legalkalmasabbnak a területi veszteségek revíziójára. A társadalmi béke azonban törékeny maradt: a paraszti tömegek elszegényedése és a politikai elnyomás a kommunista mozgalmat illegalitásba szorította, de nem számolta fel.
Albániában az 1920-as években a törzsi és regionális hatalmasságok közötti versengés, valamint a gyenge központi állam miatt a parlamenti kormányzás csupán névleges volt. Ahmet Zogu (albánul Ahmet Zogu), aki korábban több miniszteri és elnöki posztot betöltött, saját katonai és törzsi bázisára támaszkodva fokozatosan kiszorította riválisait. 1928-ban kikiáltotta a királyságot, és magát I. Zog (Zogu I) néven Albánia királyává koronáztatta. A lépéshez Olaszország is hozzájárult, amely már az 1920-as évek közepétől gazdasági és katonai befolyást szerzett: az 1926-os és 1927-es tiranai egyezmények formálisan barátsági és biztonsági szerződések voltak, de gyakorlatilag Albániát olasz függőségi viszonyba vonták.
Zog rendszere személyi diktatúra volt, amely a tradicionalizmus, a klánhűség és a modern államiság elemeit vegyítette. A király a hadseregre és a csendőrségre, valamint a saját mati régiójának fegyvereseire támaszkodott. A választásokat manipulálták, a politikai ellenzéket elnyomták, a sajtót cenzúrázták. Az országban alig volt városi középosztály vagy ipari munkásság; a lakosság túlnyomó többsége földműveléssel foglalkozott, gyakran törzsi keretek között. Zog igyekezett modernizálni: jogszabályokat hoztak a vérbosszú visszaszorítására, fejleszteni próbálták az oktatást és az infrastruktúrát, de az állami bevételek rendkívül alacsonyak voltak, és az ország folyamatosan külső hitelektől függött.
A király uralma alatt a társadalmi feszültségek nem csökkentek. A parasztság adóterhei növekedtek, az olasz gazdasági térnyerés pedig a hazai kereskedőket szorította ki. Zog hatalma 1939-ben omlott össze, amikor Olaszország megszállta Albániát, a király külföldre menekült, és az ország perszonálunióba került az olasz koronával. Az albán eset jól mutatja, hogy a régió autoriter rezsimei nemcsak belső erőviszonyokból, hanem a nagyhatalmi átrendeződésből is következtek.
Görögországban az 1920-as évek politikai élete a monarchia és a köztársaságpárti venizelisták közötti megosztottság jegyében telt. A katonai puccsok, visszahívott királyok és népszavazások váltották egymást, a gazdasági nehézségek pedig sztrájkokhoz és társadalmi elégedetlenséghez vezettek. 1936-ban, a gazdasági világválság hatására erősödő sztrájkhullám közepette, Ioannis Metaxasz (Ιωάννης Μεταξάς) miniszterelnök – II. György király jóváhagyásával – feloszlatta a parlamentet, felfüggesztette az alkotmány fontos rendelkezéseit, és augusztus 4-én bejelentette a nemzeti diktatúra bevezetését. A rezsimet a saját propagandája „augusztus 4-i rezsimként” nevezte, és a görög „harmadik görög civilizáció” (a klasszikus és bizánci után) jelszavával legitimálta magát.
A Metaxasz-rezsim ideológiája konzervatív nacionalizmus és erős antikommunizmus volt. A kormány betiltotta a kommunista pártot, korlátozta a szakszervezeteket, bevezette a politikai rendőri felügyeletet, és ifjúsági szervezetet hozott létre, amely a nemzeti fegyelem és a katonás szellem értékeit hirdette. A rezsim külsőségeiben alkalmazott fasiszta jellegű elemeket (egyenruhás szervezetek, köszönési formák, tömegrendezvények), de nem épített ki fasiszta tömegpártot, és a társadalom mozgósítása korlátozott maradt. A szakirodalom ezért a görög diktatúrát többnyire autoriter konzervatív rezsimként tartja számon, nem fasiszta államként, sőt egyes szerzők hangsúlyozzák, hogy Metaxasz a királyság intézményét is megőrizte, és a hadseregben inkább a mérsékelt monarchista erőkkel szemben kellett manővereznie.
A gazdaságpolitikában a rezsim beavatkozó intézkedéseket hozott: szabályozta a mezőgazdasági piacot, állami beruházásokat indított, és védővámokkal igyekezett támogatni a hazai ipart. A szociálpolitika területén azonban csak korlátozott eredményeket ért el, a munkások bére és a parasztok jövedelme továbbra is alacsony maradt. Metaxasz külpolitikailag egyensúlyozni próbált Nagy-Britannia és a tengelyhatalmak között, de a 1940-es olasz ultimátum után Görögország a szövetséges hatalmak oldalán lépett be a második világháborúba. A diktatúra a háború első hónapjaiban, Metaxasz halála és a német megszállás kezdetén lényegében megszűnt.
A két világháború közötti Balkán társadalomszerkezete alapvetően agrárjellegű maradt. A becslések szerint a foglalkoztatottak 60–80 százaléka a mezőgazdaságból élt, ám a pontos arány országonként és évben jelentősen eltért, és a korabeli statisztikák megbízhatósága korlátozott. A paraszti gazdaságok túlnyomórészt kisbirtokos vagy törpebirtokos családi üzemek voltak, alacsony termelékenységgel, fejletlen technikával és gyenge piaci integrációval. A háború előtti nagybirtokrendszer felszámolása több országban agrárreform keretében megkezdődött, de a földosztás gyakran nem járt együtt tőke, vetőmag, eszköz vagy szaktudás biztosításával, így a paraszti eladósodás és a szegénység fennmaradt.
A nagy gazdasági világválság (1929–1933) a balkáni agrárországokat különösen súlyosan érintette. Az agrártermékek világpiaci ára zuhant, a hitelhez jutás beszűkült, a paraszti adósságok terhe nőtt. A valuták leértékelése és a protekcionista vámpolitika következtében a külkereskedelem visszaesett, ami az állami bevételeket is csökkentette. Az adatok pontossága vitatott: a korabeli statisztikai hivatalok gyakran hiányos vagy manipulált adatokat közöltek, ezért a gazdaságtörténészek kénytelenek diplomáciai jelentésekre, banki feljegyzésekre és becslésekre támaszkodni. Az azonban tudományos konszenzus, hogy a válság elmélyítette a társadalmi feszültségeket, és hozzájárult az autoriter rezsimek megerősödéséhez.
A válság hatására az államok beavatkozása a gazdaságba megnőtt. Árjegyzést vezettek be, felvásárló monopóliumokat hoztak létre, adósságrendezési moratóriumokat hirdettek, és állami beruházásokkal próbálták enyhíteni a munkanélküliséget. A protekcionizmus ugyanakkor a külkereskedelem átrendeződését hozta: az 1930-as évek közepétől Németország a délkelet-európai államok egyik legfontosabb kereskedelmi partnere lett, ami politikai következményekkel járt. A bilateriális elszámolási egyezmények révén a balkáni országok fokozatosan a német gazdasági térhez közeledtek, ami gyakran ellentmondásba került a versailles-i rendezés által teremtett francia szövetségi rendszerrel.
A paraszti társadalom és a politikai rendszerek viszonya ellentmondásos volt. Egyfelől a paraszti tömegek több országban saját pártokat hoztak létre, mint a bolgár földműves szövetség vagy a horvát parasztpárt, és ezek a szervezetek a városi elit ellenében határozták meg magukat. Másfelől a paraszti társadalom elszegényedése a radikális ideológiák, így a kommunizmus és a szélsőjobb térnyerésének is táptalajt adott. Az autoriter rezsimek részben ezt a radikalizálódást használták fel legitimációjukhoz: a „nemzeti megújulás” ígéretével, a parasztság védelmének retorikájával és a városi politika elítélésével próbálták maguk mellé állítani a vidéki lakosságot. A valóságban azonban a parasztság érdekei gyakran elsikkadtak az uralkodói elit és a hadsereg szempontjai mögött.
A nők helyzete a korszakban lassan változott: a választójog kiterjesztése a legtöbb balkáni államban csak a második világháború után következett be, de a két világháború között már megjelentek a női egyesületek, oktatási és szociális mozgalmak. A paraszti családokban a nők munkája nélkülözhetetlen volt, de hivatalosan ritkán ismerték el; a politikai életben a nők alig jutottak szerephez. A városi munkásnők és alkalmazottak helyzete valamivel jobb volt, de a gazdasági válság őket is sújtotta. A társadalmi nemek szerinti elemzés a korszak történetírásában máig kevésbé kidolgozott, és a források is egyenlőtlenek.
A korszakra vonatkozó ismereteink alapjául szolgáló elsődleges források közé tartoznak a királyi rendeletek, alkotmányok, parlamenti jegyzőkönyvek, pártprogramok, diplomáciai jelentések, statisztikai évkönyvek, sajtótermékek és a politikai szereplők visszaemlékezései. A másodlagos szakirodalom a nemzeti történetírások mellett a nemzetközi délkelet-európai kutatások eredményeire is támaszkodik. Fontos azonban, hogy a források részrehajlóak lehetnek: a hivatalos közlemények gyakran szépítik a rezsimek eredményeit, míg az emigráns ellenzéki iratok a politikai elnyomást emelik ki.
A legnagyobb bizonytalanságok a statisztikai adatoknál jelentkeznek. A korabeli népszámlálások, agrárstatisztikák és gazdasági mutatók gyakran hiányosak, eltérő módszertannal készültek, vagy tudatosan torzítottak. A paraszti jövedelmekre, az eladósodás mértékére és a válság társadalmi hatásaira vonatkozó becslések a szakirodalomban jelentősen szóródnak. A politikai elnyomás áldozatainak száma szintén bizonytalan: a rezsimek titkosrendőrségi iratai részben megsemmisültek, részben ma is csak korlátozottan kutathatók. Ezért a tankönyv kerüli a végleges számadatok közlését, és inkább a folyamatokat, a mechanizmusokat és a tendenciákat hangsúlyozza.
Az értékelésben is érvényesülnek emlékezetpolitikai viták. A jugoszláv királydiktatúra megítélése máig megosztott: szerb értelmezések egy része az állam integritásának védelmét, míg horvát értelmezések a nemzeti elnyomást hangsúlyozzák. Hasonlóképpen a bolgár cári rezsimet hol a stabilitás megőrzőjeként, hol a demokrácia felszámolójaként mutatják be. A görög Metaxasz-rezsim fasiszta jellege is vitatott: egyes szerzők szerint a rezsim külsőségei és ideológiája közel állt a fasizmushoz, mások szerint a royalista konzervativizmus és a katonai tekintélyelvűség határozta meg. Az albán Zog-rendszer kapcsán a törzsi struktúrák és a modern állam viszonya ugyancsak eltérő megvilágításba kerül. Mindez azt jelenti, hogy az alfejezet állításait a dokumentált tények és a tudományos konszenzus közötti különbségtétellel kell kezelni.