A második világháború európai kitörését követően a Balkán-félsziget államai eleinte megpróbálták megőrizni semlegességüket, ám a térség stratégiai jelentősége – a Földközi-tenger keleti medencéje, a romániai olajmezők, a Szuezi-csatorna és a Szovjetunió elleni esetleges felvonulási terület – miatt nem kerülhették el a nagyhatalmi nyomást. Az Autoriter rezsimek és társadalom alfejezetben bemutatott belpolitikai berendezkedések, valamint a két háború közötti revíziós törekvések és szövetségi rendszerek most a háborús válság körülményei között léptek működésbe. Az 1939 és 1941 közötti időszakban a Balkán a tengelyhatalmak, elsősorban a fasiszta Olaszország (Italia fascista) és a nemzetiszocialista Németország (Nationalsozialistisches Deutschland) közötti versengés, valamint a brit és később a szovjet diplomáciai és hírszerzési tevékenység ütközőzónájává vált. Az alábbiakban először az olasz albániai expanziót, majd a görög–olasz háborút, végül a jugoszláv belpolitikai fordulatot és a tengelyhatalmi inváziót tárgyaljuk, kitérve az egyes események forrásbázisára és a vitatott értelmezésekre is.
A fasiszta Olaszország már az 1920-as évek óta törekedett arra, hogy az Adriai-tengert „olasz beltengerré” tegye, és befolyását kiterjessze a Balkán nyugati részére. Albánia (Shqipëria) 1912-es függetlensége óta gazdaságilag és politikailag is Olaszországra volt utalva; az 1926-os és 1927-es tiranai egyezmények gyakorlatilag olasz protektorátussá tették az országot. A dokumentált tények közé tartozik, hogy Benito Mussolini 1939. április 7-én – néhány nappal a spanyol polgárháború befejeződése és a németek csehszlovákiai bevonulása után – ultimátumot intézett I. Zogu albán királyhoz, majd az olasz hadsereg partra szállt Durrës, Vlorë és Shëngjin kikötőiben. A katonai ellenállás minimális volt; Zogu elmenekült, és április 12-én az albán nemzetgyűlés formálisan felajánlotta a koronát III. Viktor Emánuel olasz királynak. Ezzel Albánia perszonálunióba került Olaszországgal, és 1939–1943 között olasz megszállás alatt állt.
A források és a történetírás megegyeznek abban, hogy az albán hadsereg létszáma és felszereltsége nem tette lehetővé a komoly védekezést, ugyanakkor a helyi lakosság egy része ellenállást tanúsított. A vitatott kérdések közé tartozik, hogy az olasz támadást mennyiben motiválta a Németországgal való presztízsverseny, és mennyiben a tényleges stratégiai szándék, például egy későbbi görögországi vagy jugoszláviai támadás előkészítése. Az olasz külügyminiszter, Galeazzo Ciano naplói – elsődleges forrás, de a későbbi kiadásoknál szerkesztői beavatkozások ismertek – azt sugallják, hogy Mussolini személyes presztízsveszteségként élte meg Hitler sorozatos sikereit, és egy gyors balkáni győzelemmel akart ellensúlyt teremteni. Ugyanakkor a német diplomáciai iratok arra utalnak, hogy Berlin nem kívánta a Balkán destabilizálását 1939 tavaszán, mert a lengyelországi hadjárat előtt kerülni akarta a nyugati hatalmakkal való konfliktus kiszélesedését. Albánia megszállása ennek ellenére növelte a feszültséget, és Görögországban, valamint Jugoszláviában (Jugoslavija) is aggodalmat keltett.
A németek 1940. júniusi franciaországi győzelme után Olaszország hadba lépett a szövetségesek ellen, és Mussolini a Balkánon keresett további terjeszkedési lehetőséget. Olaszország 1940. október 28-án ultimátumot küldött Görögországnak (Elláda), amelyben szabad átvonulást és stratégiai pontok átadását követelte; a görög miniszterelnök, Joánisz Metaxász elutasította a követelést, amit a görög emlékezetpolitika azóta is az „Óhi-naphoz” (a nem napja) köt. Az olasz csapatok még aznap támadást indítottak Albánia felől Epirusz (Ípeiros) irányába. A hadjárat azonban nem a várt gyors győzelmet hozta: a görög hadsereg a hegyvidéki terepen, a helyi lakosság támogatásával és a brit légierő korlátozott segítségével megállította az olasz előrenyomulást, majd november közepétől ellentámadásba ment át, és mélyen benyomult Albánia területére. A téli hónapokban a front megmerevedett; az olasz hadsereg jelentős veszteségeket szenvedett, és csak a német beavatkozás tudta később feloldani a patthelyzetet.
A görög–olasz háború eseményei viszonylag jól dokumentáltak, mivel mindkét fél katonai jelentései, valamint a brit megfigyelők beszámolói fennmaradtak. Ugyanakkor a haderők létszámára és a veszteségekre vonatkozó adatok becsléseken alapulnak, és a görög, olasz, illetve brit források eltérő számokat közölnek. A tudományos konszenzus szerint az olasz kudarc oka a rossz logisztika, a téli felszerelés hiánya, az alábecsült görög ellenállás és a hegyi terep volt; vitatott viszont, hogy a görög siker mennyire volt a Metaxász-rezsim katonai felkészültségének, a brit támogatásnak vagy az olasz hadsereg belső gyengeségének köszönhető. A görög nemzeti történetírás hagyományosan a görög katonák hősiességét és az egységes nemzeti ellenállást hangsúlyozza, míg az olasz források – különösen a fasiszta rezsim későbbi belső kritikái – a hadvezetés hibáit emelik ki. A nemzetközi szakirodalomban ma már elfogadott, hogy a görög ellentámadás komoly presztízsveszteséget okozott Mussolini rendszerének, és stratégiai következménye lett: Hitler 1940 novemberében utasította a német hadvezetést a görögországi beavatkozás megtervezésére, ami viszont a Szovjetunió elleni támadás (Barbarossa hadművelet) időrendjét is befolyásolta.
Jugoszlávia a háború első másfél évében semlegességre törekedett, de helyzetét megnehezítette, hogy szomszédai – Olaszország, Magyarország, Bulgária (Bǎlgarija) és Románia – fokozatosan a tengelyhatalmak befolyása alá kerültek. A jugoszláv kormány, Pál herceg régens vezetésével, 1941 tavaszára arra a következtetésre jutott, hogy a katonai ellenállás kilátástalan, ezért tárgyalásokat kezdett a tengelyhatalmakkal. 1941. március 25-én Bécsben Dragiša Cvetković miniszterelnök aláírta a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozást, amely – elvileg – nem követelte meg jugoszláv terület megszállását, de biztosította a német csapatok átvonulási jogát Görögország felé. Az egyezményt a hazai közvélemény egy része, különösen Szerbiában, nemzeti megalázkodásként értékelte, és széles körű tiltakozások törtek ki. 1941. március 27-én jugoszláv katonatisztek egy csoportja, Dušan Simović tábornok vezetésével, államcsínyt hajtott végre, eltávolította a kormányt és a régenst, és II. Péter királyt nagykorúnak nyilvánította. Az új kormány azonnal bejelentette, hogy Jugoszlávia független marad, és nem csatlakozik a tengelyhez, bár formálisan nem mondta fel az egyezményt, hogy időt nyerjen.
A puccs hátteréről és közvetlen okairól a történetírásban máig élénk vita folyik. A dokumentált tény, hogy a puccsot jugoszláv tisztek hajtották végre, és a belgrádi utcákon tömegtüntetések zajlottak. Az is jól forrásolt, hogy a brit titkosszolgálat (SOE) kapcsolatban állt egyes jugoszláv tisztekkel, de a tudományos konszenzus szerint a puccs elsősorban belső kezdeményezés volt, amelyet a brit kormány támogatott, de nem irányított. A szovjet szerepvállalás kérdése vitatott: egyes források szerint a Szovjetunió 1941. április 5-én barátsági és megnemtámadási szerződést kötött Jugoszláviával, ami azt jelzi, hogy Moszkva is érdekelt volt a tengely balkáni terjeszkedésének lassításában, de a puccs napján még nem állt hadban Németországgal. A vitatott értelmezések közé tartozik az is, hogy a puccsban mekkora szerepet játszottak a szerb nacionalista körök, és milyen mértékben utasították el a horvát politikai elit egyes tagjai a kormány döntését. A horvát parasztpárt vezetője, Vladko Maček például a puccs után miniszterelnök-helyettes lett, ami azt mutatja, hogy a hatalomváltás nem kizárólag szerb ügy volt, de a későbbi események fényében a horvát–szerb feszültségek újra felszínre kerültek.
Hitler a puccsot a tengely iránti ellenséges lépésként értékelte, és azonnal elrendelte Jugoszlávia lerohanását. A náci vezetés úgy döntött, hogy a Jugoszlávia elleni támadást összekapcsolja a már régóta tervezett görögországi hadművelettel, mivel a brit erők 1941 márciusában – a görög kormány beleegyezésével – csapatokat szállítottak Görögországba, és a Balkán déli része a német stratégák szerint veszélyeztette a romániai olajmezőket. 1941. április 6-án a német légierő bombázta Belgrádot, és a német, olasz, magyar, valamint bolgár csapatok több irányból támadtak. A német hadművelet – a 25. számú hadműveleti utasítás alapján – gyors mozgóháborút irányzott elő, és a jugoszláv hadsereg szervezetlen, többnemzetiségű egységei nem tudtak hatékony ellenállást kifejteni. A horvát katonák egy része megtagadta a harcot, és egyes horvát politikusok, élükön Slavko Kvaternik vezérkari ezredessel, már a háború első napjaiban kihirdették a Független Horvát Állam (Nezavisna Država Hrvatska, NDH) megalakulását, amely a tengelyhatalmak kliensállama lett. Jugoszlávia 1941. április 17-én írta alá a kapitulációt; a király és a kormány előbb Görögországba, majd Londonba menekült.
Görögország ellen a Wehrmacht ugyancsak április 6-án indított támadást Bulgária felől, áttörve a Metaxász-vonalat, miközben olasz csapatok Albániából, a német páncélosok pedig a Vardar völgyéből, Szaloniki irányából nyomultak előre. A görög hadsereg és a brit expedíciós erők kénytelenek voltak visszavonulni; Athén 1941. április 27-én esett el. A brit csapatok egy részét sikerült a flotta segítségével kimenekíteni Krétára (Kríti), de május 20-án megindult a német ejtőernyős támadás a sziget ellen, amely június 1-jére a sziget teljes elfoglalásához vezetett. Görögország területét ezt követően német, olasz és bolgár megszállási övezetekre osztották. Bulgária, bár katonailag részt vett a görögországi hadműveletekben, formálisan nem üzent hadat a Szovjetuniónak, és a megszállt területek közül Trákia (Thráki) és Kelet-Macedónia (Makedonija) egy részét annektálta. Jugoszláviát feldarabolták: Németország közvetlen katonai közigazgatás alá vonta Szerbia egy részét, Olaszország megkapta Dalmácia (Dalmacija) jelentős részét és Montenegrót, Magyarország a Bácskát (Bačka) és a baranyai háromszöget, Bulgária pedig a Vardar-Macedónia nagy részét. Horvátország formálisan független állam lett, Bosznia-Hercegovina (Bosna i Hercegovina) területének nagy részével együtt, de gyakorlatilag német–olasz ellenőrzés alatt állt.
A megszállás kezdetétől fogva a lakosság különböző csoportjai eltérő magatartást tanúsítottak. A hivatalos kormányok együttműködtek a megszállókkal, de hamarosan megszerveződtek az ellenállási mozgalmak is, amelyekről a következő alfejezet (Megszállás, ellenállás és kollaboráció) szól részletesen. A tengelyhatalmi invázió és a megszállás ténye a régió minden országában mély nyomot hagyott, és a háború további szakaszában a polgárháborús jellegű konfliktusok, az etnikai feszültségek és a tömeges erőszak kerültek előtérbe. A források nagy száma – a német és olasz katonai iratok, a brit és amerikai hírszerzési jelentések, a helyi közigazgatási dokumentumok, a naplók és visszaemlékezések – lehetővé teszi az események viszonylag pontos rekonstrukcióját, de az egyes résztvevők felelősségének megítélése máig vita tárgya.
A második világháború balkáni kirobbanásának története viszonylag gazdag forrásbázisra támaszkodik, ugyanakkor a források jellege és a későbbi emlékezetpolitikai viták miatt a rekonstrukció több ponton vitatott. Elsődleges forrásoknak tekinthetők a diplomáciai iratgyűjtemények (például az olasz, német, brit és szovjet külügyi dokumentumok), a katonai parancsnokságok hadműveleti naplói és jelentései, a korabeli sajtó, valamint a résztvevők naplói és visszaemlékezései. Különösen értékes Galeazzo Ciano naplója, amely az olasz döntéshozatal belső folyamataiba enged betekintést, de kritikával kezelendő, mivel Ciano saját szerepét gyakran kedvezőbb színben tünteti fel. A nürnbergi per iratanyaga, valamint a későbbi nemzeti bírósági eljárások dokumentumai szintén fontosak, de az utóbbiak már a háború utáni politikai környezetben keletkeztek.
A legfontosabb vitatott kérdések:
A számszerű adatok – a haderők létszáma, a veszteségek, a megszállt területek lakossága – gyakran becsléseken alapulnak, és országonként, forrásonként eltérnek. A kapituláció pontos időpontjai ugyanakkor dokumentáltak, és a főbb hadműveleti lépések kronológiája jól rekonstruálható.