A balkáni zsidóság nem egyszerűen „a zsidóság” egyik regionális változata volt; sokkal inkább több, egymástól nyelvében, liturgiájában, társadalmi helyzetében és politikai lojalitásában is elkülönülő közösség együttélése. A 20. század elejére ez a világ már magán viselte az Oszmán Birodalom soknemzetiségű, vallásközi és jogilag tagolt társadalmának, valamint a Habsburg és nemzetállami modernizáció eltérő örökségeit. Ez az alfejezet azt a kérdést járja körül, hogy a második világháború küszöbén milyen zsidó közösségek éltek a Balkánon, hol és mióta, milyen intézményeket tartottak fenn, és hogyan viszonyultak a környező etnikai és vallási többségekhez. Ez a tudás nélkül a későbbi A Holocaust eseményei földrajzilag, társadalmilag és emlékezetileg is érthetetlenek maradnak.
A Balkán-félsziget zsidó jelenléte jóval a keresztény és muszlim államalakulatok megjelenése előtt, az ókorba nyúlik vissza. A források alapján dokumentált tény, hogy a késő ókori és a bizánci korban több városban – így Thesszalonikiben, Konstantinápolyban, Philippoiban és a mai Bulgária területén – léteztek zsidó közösségek. A bizánci zsidóságot a kora újkorban romaniótáknak (görögül: Ῥωμανιῶτες, Rhomaniótes; azaz „rómaiak”, vagyis a bizánci birodalom lakói) kezdték nevezni, megkülönböztetve őket a később érkező, spanyolországi eredetű szefárdoktól. A romanióta zsidóság a görög nyelv egy sajátos, héber betűkkel írt változatát, a jevanikát használta a mindennapi életben és a szertartások egy részében, liturgiája pedig jeruzsálemi–bizánci szertartásrendet követett. A 15. századig ők alkották a térség zsidó lakosságának legnagyobb részét. A közösségek nagyságáról azonban csak becslések állnak rendelkezésre, mivel a bizánci adóösszeírások és a rabbinikus válaszok nem adnak teljes körű demográfiai képet. A tudományos konszenzus szerint számuk néhány tízezerre tehető a késő bizánci korban, de ez a szám nem pontos mérés, hanem a források értelmezéséből származó becslés.
A romanióta közösségek nem voltak sem egységesek, sem elszigeteltek. A bizánci keresztény többséghez fűződő viszonyuk hullámzó volt: a törvénykezésben, a teológiai vitákban és a városi életben egyaránt létezett együttélés és időszakos kiutasítás vagy kényszerű áttérés. A késő antikvitás és a középkor időszakában a bizánci császárok többször szabályozták a zsidók jogállását, megtiltották új zsinagógák építését, vagy éppen korlátozták a keresztény szolgák tartását. E jogszabályok azonban nem jelentettek folyamatos üldözést; a közösségek nem tűntek el, és a városi gazdasági életben, főként a textiliparban, a bőrfeldolgozásban és a kereskedelemben továbbra is jelen voltak. A történetírás ezért a romanióta múltat nem a folyamatos szenvedéstörténet, hanem a változó jogi keretek és mindennapi alkalmazkodás történeteként értelmezi.
A 15. század végétől a balkáni zsidóság összetétele alapvetően átalakult. Az 1492-es spanyolországi kiűzetés, majd az 1496–1497-es portugál kényszerű megtérések és kiutasítások nyomán több tízezer zsidó menekült érkezett az Oszmán Birodalomba, köztük a Balkán városaiba. Az oszmán állam a szefárd menekülteket nem csupán megtűrte, hanem tudatos betelepítési politikával igyekezett a birodalmi városok gazdaságát erősíteni. II. Bajazid szultánról a későbbi zsidó emlékezet úgy tartotta, hogy gúnyosan megjegyezte: a spanyol uralkodó saját országát szegényítette, a szultánét pedig gazdagította. Ennek a mondásnak a szövegszerű hitelessége nem bizonyított; emlékezetpolitikai hagyománynak és utólagos értelmezésnek tekintendő, amely azonban jól mutatja, hogyan igazolta a szefárd diaszpóra a saját helyét az oszmán társadalomban.
A szefárd (héberül: סְפָרַד, Szefárad, vagyis Spanyolország) kifejezés a 16. század után fokozatosan gyűjtőfogalommá vált mindazokra a zsidókra, akik az Ibériai-félszigetről származó liturgiát és szokásrendet követtek, függetlenül attól, hogy őseik ténylegesen Spanyolországban vagy Portugáliában éltek-e. A Balkánon a szefárdok magukkal hozták a ladinót (más néven judeospanyolt vagy judezmo), a kasztíliai spanyol nyelv héber írású, magán- és irodalmi nyelvvé fejlődött változatát. A tudományos konszenzus szerint a ladino a 16–19. század között nem egyszerűen egy „megmerevedett középkori spanyol” volt, hanem eleven, folyamatosan változó nyelv, amelybe török, görög, héber, arab és később francia, olasz, valamint délszláv elemek is beépültek.
A szefárd közösségek nem egyenletesen települtek be a félszigetre. A legnagyobb vonzáspontok a kikötő- és kereskedővárosok voltak: Szaloniki (görögül: Θεσσαλονίκη, Thessalonikí; szefárd kiejtéssel Szalonik), Isztambul, Edirne, Szófia, Filippopoli, Szkopje, Szarajevó, Bitola és a dalmát partvidék néhány városa. A betelepülés időben sem volt egységes: a 16. században a hullámok folyamatosan követték egymást, és a bevándorlók gyakran családi, városi vagy zsinagógai kötelékek szerint szerveződtek. A forrásokból jól dokumentált tény, hogy egy-egy oszmán városban több, párhuzamos zsidó hitközség is működött, amelyek a származási helyüket őrizték meg az elnevezésükben.
A balkáni zsidóság legnagyobb és legismertebb központja Szaloniki volt. A 16. század közepére a városban többséget alkotott a zsidó lakosság; egyes oszmán adóösszeírások és nyugati utazók beszámolói szerint a város lakóinak több mint fele zsidó lehetett. Ezt az arányt a mai történetírás óvatos becslésnek tekinti, mivel az oszmán defterek (adóösszeírások) háztartások szerint rögzítettek, és a felekezeti besorolás sem mindig egyértelmű. A tudományos konszenzus azonban abban egyetért, hogy Szaloniki a 16–17. században a világ egyik legnagyobb szefárd zsidó közösségének adott otthont, és a város gazdasági életében – különösen a gyapjúszövésben, a kikötői kereskedelemben és a pénzügyi közvetítésben – a zsidó lakosság meghatározó szerepet játszott. Ezért nevezték a kortársak gyakran „a zsidók városának”, és a héber forrásokban „Balkán Jeruzsálemének” (Jerusálajim szel Bálkán) is emlegették. Ez utóbbi nem földrajzi vagy politikai állítás, hanem vallási-kulturális önértelmezés, amely a város kiemelkedő szerepét fejezte ki a szefárd diaszpóra emlékezetében.
A szaloniki zsidó társadalom rendkívül tagolt volt. A hitközségek között megtalálhatók voltak a kasztíliai, aragóniai, katalóniai, portugál, itáliai, sőt romanióta közösségek is. Minden kongregáció (héberül: kahal) saját zsinagógát, iskolát, temetőt és jótékonysági intézményt tartott fenn. Ez a széttagoltság a mindennapi életben egyszerre jelentett autonómiát és feszültséget: a közösségek versengtek egymással a városi hatóságok előtt, de együttesen alkották a zsidó lakosság vallási és társadalmi gerincét. A 16–17. században a rabbinikus irodalom jelentős műhelyei alakultak ki Szalonikiben; a város nyomdái héber és ladino nyelvű könyveket adtak ki, és a vallásjogi döntvények (responsumok) a Földközi-tenger keleti medencéjének számos zsidó közösségéhez eljutottak.
A Balkán városaiban a zsidók lakóhelye a 19. századig nem a modern értelemben vett kötelező gettó volt, hanem a városi társadalom vallási és foglalkozási tagozódásából következő lakónegyed. A zsidó mahalle (törökül: mahalle; városrész, negyed) az oszmán városigazgatás alapegysége volt, és a nem muszlim közösségek is saját negyedekben tömörültek. A zsidó negyedek általában a kereskedelmi központ, a piac és a zsinagógák köré épültek. A házak gyakran fából készültek, a szűk utcák pedig a tűzvészek állandó veszélyét hordozták; Szalonikiben, Szarajevóban és más városokban a nagy tűzvészek többször elpusztították a zsidó negyedeket, és a közösségi levéltárak jelentős része is megsemmisült.
Az elkülönülés nem jelentett teljes elszigeteltséget. A zsidó házak, üzletek és műhelyek szomszédosak voltak a muszlim, ortodox keresztény, örmény és roma negyedekkel. A hétköznapi kapcsolatok a piacokon, a céhekben, a kikötőben és a házak közti udvarokban folyamatosak voltak. Ugyanakkor a jogi különbség valóságos volt: a zsidók az oszmán társadalom dhimmi (védett nem muszlim) kategóriájába tartoztak, ami fejadó (dzsizje, törökül: cizye) fizetését és a muszlimokénál alacsonyabb jogi státuszt jelentett. A 19. századi oszmán reformok (a tanzimát) ezt a jogi helyzetet fokozatosan felszámolták, és formálisan egyenlővé tették a birodalom alattvalóit. A gyakorlatban azonban a társadalmi távolság és a helyi előítéletek tovább éltek. A zsidó negyedek ezért egyszerre voltak a vallási élet, a családi hálózatok és a gazdasági együttműködés terei, valamint a hátrányos jogi helyzet és a környező többség időszakos erőszakhullámainak színterei.
A balkáni zsidóság nem kizárólag szefárd és romanióta volt. A 18. század végétől, de különösen a 19. században a Habsburg Birodalom felől askenázi (héberül: אַשְׁכְּנַז, Askenáz, vagyis a német nyelvterület) zsidó közösségek is megjelentek, főként a mai Horvátország, Szlovénia és a Vajdaság területén. Az askenázi zsidók a jiddis és a német nyelv, valamint a közép- és kelet-európai rabbinikus hagyományok hordozói voltak. A horvát és szlovén területeken a modern zsidó közösségek alapvetően askenázi jellegűek voltak, és sokszor a Habsburg urbanizációval együtt érkeztek: kereskedők, iparosok, orvosok, ügyvédek és hivatalnokok, akik a városi polgárság részévé váltak.
A Habsburg jogrendben a zsidók helyzete fokozatosan javult a 18. század végétől a 19. század folyamán. II. József türelmi rendeletei, majd az 1867-es horvát–magyar kiegyezés utáni liberális törvények felszámolták a korábbi letelepedési és foglalkozási korlátozásokat. A dokumentált tények közé tartozik, hogy Zágrábban, Eszéken, Varasdon, Szarajevóban és a bánsági, bácskai városokban zsinagógák, iskolák és jótékonysági egyletek sűrű hálózata alakult ki. A zsidó lakosság nyelvileg gyorsan alkalmazkodott a környező horvát, magyar vagy német nyelvű polgári kultúrához. A 20. század elejére a horvát és szlavón városok zsidóságának nagy része magyarosított vagy horvátosított nevet viselt, és a polgári középosztály fontos részét alkotta. Ez a helyzet alapvetően különbözött az oszmán balkáni városok szefárd közösségeitől, ahol a nyelv, az öltözködés és a vallási intézmények hosszabb ideig őrizték a szefárd hagyományt.
A balkáni zsidó közösségek legfontosabb intézményei a zsinagóga, a rituális fürdő (mikve, héberül: mikve), a temető, a vallási bíróság (bét din) és a jótékonysági, illetve temetkezési egylet (hevra kadisa) voltak. Az oszmán uralom alatt a zsidó közösségek jogi autonómiát élveztek a családjogi, vallási és egyes polgári ügyekben, de ezt az autonómiát nem szabad modern politikai önkormányzatiságnak tekinteni. A rabbinikus bíróságok döntéseiket a zsidó jog (halakha) szerint hozták meg, de ha az ügy a zsidó közösségen kívüli feleket is érintette, az oszmán kádi vagy a városi tanács joghatósága alá került. A forrásokban gyakran szerepelnek olyan peres ügyek, amelyekben a zsidó felek az oszmán bíróságot választották, mert ott kedvezőbb döntést reméltek. Ez a forum shopping (a fórum, vagyis bíróság megválasztása) gyakorlata jól mutatja, hogy a vallási autonómia nem egy állandó, merev határokkal rendelkező rendszer volt, hanem rugalmas kölcsönhatásban működött a birodalmi joggal.
A 19. század második felétől a zsidó közösségek belül is megosztottá váltak a modernizáció kérdéseiben. A nyugati zsidó felvilágosodás, a haszkala, valamint a francia nyelvű zsidó iskolahálózat, az Alliance Israélite Universelle (AIU) hatása különösen a szefárd Balkánon volt erős. Az AIU iskolákat nyitott Szalonikiben, Szófiában, Szarajevóban, Edirnében és más városokban; ezek az intézmények a francia nyelvet, a természettudományokat és a modern állampolgári ismereteket tanították, és egyszerre gyengítették a hagyományos rabbinikus oktatás monopóliumát. A hagyományos vallási elit egy része ellenezte ezt a folyamatot, mert a francia nyelvű, szekuláris oktatásban a zsidó vallási identitás gyengülését látta. A dokumentált tények azt mutatják, hogy a 19–20. század fordulóján párhuzamosan léteztek hagyományos talmudtórák (elemi vallási iskolák), jezsuita és missziós iskolák, valamint az AIU intézményei. A vallási és nyelvi értelemben is átmeneti, többnyelvű ifjúsági kultúra alakult ki, amelyben a ladino, a török, a görög, a francia és később a nemzetállami nyelvek eltérő beszédhelyzetekben osztoztak.
A 19. században a függetlenné váló balkáni államok – Szerbia, Görögország, Bulgária, majd később Románia – új kihívás elé állították a zsidó közösségeket. Az oszmán jogrendben a zsidók vallási közösségként, a millet rendszerben szabályozott keretek között éltek. Az új nemzetállamokban viszont a politikai nemzet elképzelése gyakran etnikailag és vallásilag is meghatározott volt. A 19. századi szerb állam például az ortodox kereszténységet a nemzeti azonosság részének tekintette, és a zsidók polgárjogi helyzetét hosszú ideig korlátozta. A berlini kongresszus 1878-ban nemzetközi nyomást gyakorolt az új államokra, hogy a zsidókat is formálisan egyenlő jogok illessék meg, de ennek végrehajtása lassú volt, és a társadalmi előítéletek fennmaradtak. A dokumentált tény, hogy a 19. század végi oroszországi pogromok elől a romániai és orosz zsidó menekültek közül sokan a Balkánon keresztül próbáltak továbbjutni, időnként helyi konfliktusokat is gerjesztett.
A szefárd közösségek politikai stratégiája megosztott volt. A szegényebb, munkás- és kézművesnegyedek lakói gyakran a szocialista mozgalmak felé fordultak, különösen Szalonikiben, ahol a dohány- és textilipari munkások, a dokkmunkások és a kiskereskedők körében erős volt a szakszervezeti szervezkedés. A gazdagabb kereskedő- és bankárcsaládok viszont az oszmán reformok, a városi tanácsok és az állami kinevezések útján keresték a felemelkedést. A szefárd elit egy része az oszmán birodalmi patriotizmust, más része a cionizmust, megint mások a helyi nemzeti mozgalmakkal való szövetséget tartotta járható útnak. Ez a sokféleség arra figyelmeztet, hogy a balkáni zsidóságot nem szabad egységes politikai szereplőként ábrázolni. A 20. század eleji zsidó sajtóban, amely ladino, francia, görög, bolgár, szerb és német nyelven jelent meg, ezek az irányzatok nyíltan vitatkoztak egymással.
A 20. század első felére a balkáni zsidó közösségek száma és területi eloszlása már erősen eltért a 16. századitól. A Balkán-háborúk és az első világháború következtében az Oszmán Birodalom európai területei nagyrészt felosztásra kerültek, és a zsidó lakosság is új határok közé került. Szaloniki 1912-ben görög fennhatóság alá került, ami a szefárd közösség számára hosszú távú nyelvi és iskolapolitikai átalakulást hozott. A görög állam a modern görög nyelvet tette kötelezővé, és a zsidó iskolák fokozatosan elvesztették korábbi többnyelvűségüket. A dokumentált tény, hogy 1917-ben egy hatalmas tűzvész elpusztította Szaloniki történelmi központjának jelentős részét, köztük a zsidó negyedet is; a város újjáépítése során a közösség térbeli szerkezete is szétesett. Sok szegényebb zsidó család ideiglenes barakknegyedekbe kényszerült, és a korábbi negyedek soha nem nyerték vissza régi formájukat.
A két világháború között a balkáni zsidóság összlétszámára nézve a leggyakrabban idézett becslések 500 ezer és 600 ezer fő körül mozognak, de ezt a számot rendkívüli óvatossággal kell kezelni. Az egyes országok népszámlálásai eltérő kritériumokat használtak: volt, ahol a vallást, máshol az anyanyelvet vagy a nemzetiséget kérdezték, és a zsidó válaszadók egy része nem kívánta magát zsidónak jelölni. A legnagyobb közösségek a mai Görögország, Bulgária, Jugoszlávia és Románia területén éltek, de a számok arányai országonként jelentősen különböztek. Szaloniki zsidó lakossága a 20. század elején 50–70 ezer főre becsülhető; ez a becslés az ottomán és görög népszámlálások, valamint a zsidó közösségi nyilvántartások összevetéséből származik, nem pontos mérésből.
A jugoszláv területeken a zsidóság három nagy hagyományrétegből épült fel: a legrégebbi, szefárd közösségek Szerbiában, Boszniában és Macedóniában, az askhenázi közösségek a volt Habsburg területeken, valamint a kisebb romanióta töredékek. A boszniai zsidóság, különösen Szarajevó közössége, a szefárd kultúra egyik balkáni fellegvára maradt. A városban a zsidó negyed, a Jekovac vagy újabban ismert nevén a zsidó mahalle, a Baščaršija környékén, a miljackai folyó völgyében helyezkedett el. A szarajevói zsidó közösség sajátos kapcsolatot alakított ki mind a muszlim, mind az ortodox, mind a katolikus környezettel; a helyi zsidó elit kétnyelvű, szefárd–bosnyák kultúrában élt, és a városi önkormányzatban is szerepet vállalt. A források azt mutatják, hogy a szarajevói zsidó közélet a 20. század elején megoszlott a hagyományos vallási vezetés, a cionista mozgalom és a szocialista munkásmozgalom között, akárcsak a balkáni zsidóság más központjaiban.
A balkáni zsidóság társadalmi szerkezete korántsem volt homogén. A 16–18. századi oszmán Balkánon a szefárd közösségekben jelentős kereskedő- és iparosréteget találunk, de legalább ilyen fontos volt a szegényebb kézművesek, hordárok, kiskereskedők és napszámosok jelenléte. A 19. századi oszmán gazdasági válság és a nyugat-európai ipari verseny sok szefárd kézművest és munkást sújtott. Szalonikiben a dohányipar, a kikötői rakodás és a textilipar foglalkoztatta a szegényebb zsidó negyedek lakóinak nagy részét. A tudományos konszenzus szerint a szaloniki zsidó munkásság a 20. század elején a város egyik legjobban szervezett munkásrétegét alkotta, és ez a szervezettség a görög állami hatalommal szemben is politikailag jelentős volt. A zsidó munkásmozgalomnak nemcsak szocialista ága létezett, hanem cionista, sőt anarchista irányzata is; ezek egymással is versengtek.
A gazdag zsidó kereskedő- és bankárcsaládok, mint a szaloniki Modiano, Allatini vagy Fernandez családok, a város nagyvállalkozóiként, bankjaik tulajdonosaiként és a nemzetközi kereskedelem közvetítőiként is ismertek voltak. Az ő életmódjuk, öltözködésük és politikai kapcsolataik alapvetően különböztek a hagyományos mahalle-lakókétól. E családok támogatták a modern iskolázást, a kórházakat és a közösségi jótékonyságot, de egyszerre képviselték az oszmán birodalmi lojalitást és a francia nyelvű kozmopolita polgári kultúrát. A szegény negyedekből nézve ők gyakran a gazdasági hatalom és a társadalmi távolság megtestesítői voltak. A zsidó közösségen belüli osztályfeszültségeket a történetírás a mai napig fontos tényezőként tárgyalja, hogy elkerülje azt a leegyszerűsítést, amely a balkáni zsidóságot egységes, összetartó testületként mutatja be.
A 19. század végén és a 20. század elején a balkáni zsidó nyilvánosság robbanásszerűen átalakult. A ladino nyelvű sajtó, a szefárd irodalom és a helyi zsidó színház virágzásnak indult. A nyomdákban héber betűs ladino újságok, vallási és ismeretterjesztő füzetek, fordítások és naptárak jelentek meg. A fennmaradt lapszámok és könyvjegyzékek alapján a történetírás képes rekonstruálni a közösségi viták fő témáit: a vallási reformot, a nők oktatását, a szocializmust, a cionizmust, a nyelvkérdést és a helyi nemzeti mozgalmakhoz való viszonyt. A források tanúsága szerint a ladino sajtó a 20. század elején egyszerre volt a hagyományőrzés és a modernizáció fóruma. Nem mondható tehát az, hogy a szefárd Balkán kizárólag a hagyományos rabbinikus irányítás alatt állt volna; a nyilvános viták inkább a többféle modernizációs út versengését mutatják.
Az askenázi közösségekben a nyelvváltás gyorsabb volt. A horvát és szlovén városokban a zsidó polgárság a 19. század második felében nagyrészt a német, illetve a horvát nyelvet használta a közéletben, a jiddist pedig az otthoni-vallási szférába szorította vissza. A zsidó iskolákban a világi tantárgyakat németül vagy horvátul tanították, és a zsidó vallási oktatás egyre inkább kiegészítő jelleget kapott. A szarajevói szefárdok viszont a bosnyák nyelv mellett a ladinót is megtartották a mindennapi érintkezésben, és a város zsidó elitje a 20. század elején is gyakran ladinóul levelezett. A nyelvi és oktatási különbségek később a Holocaust idején is szerepet játszottak, mert a közösségek eltérő módon tudtak kapcsolódni a többségi társadalomhoz, és eltérő módon őrizték meg belső hálózataikat.
A balkáni zsidóság elleni gyűlölet nem a második világháborúval kezdődött, de formái korszakonként és országonként különböztek. A középkori és kora újkori keresztény antijudaizmus vallási nyelvet használt: a zsidókat Krisztus-gyilkossággal, a keresztény ünnepek megsértésével és a keresztény társadalom bomlasztásával vádolta. A 19. századi nemzetállami közbeszédben ehhez fokozatosan a modern, faji alapú antiszemitizmus is társult. A nacionalista mozgalmak egy része a zsidókat idegen, a nemzeti állammal szemben lojálatlan csoportként ábrázolta. Ez a vádaskodás a forrásokban kimutatható, még akkor is, ha a zsidó polgárság jelentős része éppen a nemzeti kultúrához való hasonulást választotta.
Fontos azonban, hogy a balkáni antiszemitizmus nem mindenütt azonos intenzitású volt. Az oszmán birodalmi örökség, a több vallású társadalom és a szefárd közösségek erős helyi beágyazottsága miatt a görög, a bolgár és a szerb nemzeti mozgalmak antiszemita szárnya hosszú ideig kisebbségben maradt, jóllehet sajtóban és a parlamentekben is megjelent. A horvát területeken a 19. század végi és 20. század eleji radikális nacionalista szervezetek viszont már nyíltan antiszemita retorikát is használtak, bár a politikai rendszer nem tette lehetővé a zsidók jogfosztását. A két háború közötti időszakban ez a kép országonként tovább differenciálódott, és a 30-as évek végén több balkáni államban is bevezettek zsidóellenes törvényeket. E folyamatok azonban már szorosan a A Holocaust előzményeihez tartoznak, és részletes tárgyalásuk ott következik.
A balkáni zsidóság történetének forrásai rendkívül egyenetlenek. Az oszmán korból a legfontosabb forrástípusok a defterek (adóösszeírások), a kádik jegyzőkönyvei (szidzsillek), a rabbinikus responsumok (vallásjogi döntvények), a közösségi szabályzatok (haszkámot), a temetői feliratok, valamint a nyugati és zsidó utazók, diplomaták beszámolói. Ezek a források azonban nem fedik le egyenletesen a Balkánt: a legtöbb oszmán irat a nagy városokra vonatkozik, a kisebb közösségek életéről jóval kevesebb dokumentum maradt fenn. A zsidó közösségi levéltárak egy része tűzvészekben, a második világháború pusztításaiban és a háború utáni állami akciókban semmisült meg. Ezért az egyes közösségek demográfiai adatai gyakran becslések, és a történészek között vita folyik arról, hogy egyes városok zsidó lakossága mekkora lehetett a 16. vagy a 19. században.
A nyelvészeti rekonstrukció a ladino és a jevanika esetében is forrásértékű. A fennmaradt szövegek alapján a nyelvészek képesek kimutatni a helyi nyelvekből átvett elemeket, és ebből következtetéseket levonni a közösségek kapcsolati hálóira. Ugyanakkor a nyelvi és a vallási identitás kapcsolata nem automatikus: az, hogy valaki ladinóul beszélt, nem jelentette azt, hogy vallásilag is aktív volt, mint ahogy az sem igaz, hogy minden askenázi zsidó ugyanazt a liturgiát követte. A tudományos vita éppen abban éles, hogy a modern kategóriák – „zsidó nemzetiség”, „vallási felekezet”, „etnikai csoport” – hogyan alkalmazhatók a 19. század előtti balkáni zsidó közösségekre. A jelenlegi konszenzus szerint a premodern zsidó identitás elsődlegesen vallási és közösségi keretben szerveződött, de ezt a 19. századtól modern nemzeti és politikai identitások is átjárták.
Az emlékezetpolitika szempontjából a balkáni zsidóság történetét a második világháború utáni nemzeti narratívák sokáig háttérbe szorították. A kommunista Jugoszlávia és a többi szocialista állam a háborús áldozatokról szóló emlékezetben gyakran nem választotta külön a zsidó áldozatokat, hanem a fasiszta megszállás elleni általános hősi narratívába olvasztotta. A szefárd múlt, különösen Szaloniki zsidó múltja pedig Görögországban sokáig alig volt jelen a város hivatalos önképében. Ezek az emlékezetpolitikai keretek befolyásolják, hogy a mai források és múzeumi kiállítások mit emelnek ki. A kutatói forráskritika ezért nemcsak a régi dokumentumokat, hanem a mai értelmezéseket is vizsgálja. A következő alfejezetben A Holocaust ennek a közösségi világnak a szétrombolását tárgyalja, ezért ott is figyelni kell arra, hogy a megsemmisítés számadatainál milyen forrásokra támaszkodik a tudományos irodalom, és hol húzódnak a vitatott értelmezések határai.