Ez az alfejezet a „Közép-Amerika” és a „Karib-térség” fogalma és a könyv határai című rész után a régió domborzati, vízrajzi és éghajlati szerkezetét mutatja be. A földrajz nem „parancsolja meg” a történelmet, de kijelöli a letelepedés, a közlekedés, a mezőgazdaság, a kereskedelem és a katonai védekezés lehetőségét és akadályait. Ugyanaz a táj egészen másként hasznosult a prekolumbiánus államok, a gyarmati birodalmak, a plantation-gazdaságok vagy a modern turizmus számára, ezért a leírás tudatosan kerüli a földrajzi determinizmust: a táj feltételeket teremt, de nem diktál társadalmi vagy politikai eredményt.
A mexikói szárazföld magterülete a Mexikói-fennsík (Altiplanicie Mexicana), amelyet nyugatról a Nyugati-Sierra Madre (Sierra Madre Occidental), keletről a Keleti-Sierra Madre (Sierra Madre Oriental) határol. Délen a két hegylánc a Vulkáni-keresztbe (Cordillera Neovolcánica) fut össze, ezért a fennsík déli lezárása fiatal, aktív vulkáni öv. A fennsík magassága nem egyenletes: az északi medencék (Mesa del Norte) többnyire 1000–1500 méter között fekszenek, a déli völgyek pedig gyakran 2000–2400 méter magasak. A tengerszint feletti magasság a trópusi szélességeken mérsékli a hőmérsékletet, ezért a spanyol gyarmati leírások a tierra caliente, tierra templada és tierra fría magassági övekkel rendezték el a települési és művelési tapasztalatokat. Ezek gyakorlati kategóriák voltak, nem modern éghajlati osztályozás.
A Nyugati-Sierra Madre meredek, kanyonokkal szabdalt pereme megnehezítette a száraz belső medencék és a Csendes-óceáni part közötti közlekedést. A Keleti-Sierra Madre viszont felfogja a Mexikói-öböl felől érkező nedves levegőt; keleti lejtői csapadékosak, a mögöttük fekvő fennsík szárazabb. Az esőárnyék-hatás következtében Észak-Mexikó nagy kiterjedésű félszáraz terület, a déli vulkáni öv viszont nedvesebb és mezőgazdaságilag kedvezőbb. A hegyek közötti, egymástól részben elzárt medencék védhető politikai egységeknek adtak otthont; ugyanakkor a központi hatalom kiterjesztését a nehéz logisztika sokáig korlátozta.
Az elterjedt értelmezés szerint a déli fennsík sűrű letelepedését a vulkáni talaj, a medencék lefolyástalan vízrendszere és a tóparti erőforrások együtt segítették. A Mexikói-völgyben több sekély tó – köztük a Texcoco-, a Xochimilco- és a Chalco-tó – alkotott összefüggő vízfelületet. A prekolumbiánus városok ezen a vízrendszeren csónakközlekedést, ártéri mezőgazdaságot és védelmi hálózatot szerveztek. A gyarmati kor óta a tavakat fokozatosan lecsapolták, hogy az áradásokat csökkentsék és területet nyerjenek. A mai Mexikóváros ennek a kiszáradt medencének a talajára épült, ami vízellátási, talajsüllyedési és árvízi problémákat hagyott örökül. A tórendszer tehát nem egyszerűen eltűnt; átalakulása maga is történeti folyamat, amely a környezeti változások tárgyalásához kapcsolódik.
A Yucatán-félsziget más jellegű táj: nagy kiterjedésű, alacsony mészkőplatform, amelyet a tenger három oldalról határol. Felszíni folyói alig vannak, mert a mészkő a vizet gyorsan elnyeli. Az édesvízhez a beszakadt karsztüregek, a cenoték biztosítottak hozzáférést; ezek a földalatti vízrendszer nyitott pontjai. A maja alföldi települések ezért tározók, karsztmélyedések és vízgyűjtő terek kombinációjára épültek. A talajréteg többnyire vékony, a csapadék évszakosan koncentrálódik, így a hosszú távú mezőgazdaság parlagoltatást, kertművelést és a vízkészletek gondos kezelését igényelte.
A félsziget északi partja a Mexikói-öböl felé nyitott, keleti oldala a Karib-tengerre néz. A part menti zátonyok és a sekély víz a vitorlás hajózást kockázatossá, a belső terület katonai ellenőrzését pedig nehézzé tették. Ez a földrajzi helyzet a gyarmati korban egyszerre jelentett elzártságot és bizonyos autonómiát: a spanyol hódítás után sem sikerült a félsziget minden belső részét egyenletesen beilleszteni a gyarmati közigazgatásba.
A földszoros Guatemalától Panamáig fokozatosan keskenyedik. A Csendes-óceáni oldalt aktív vulkáni öv kíséri; ennek kúpjai, fennsíkjai és hamutalajai a legsűrűbb népesség és a későbbi kávétermesztés történeti magterületei. A vulkáni öv ugyanakkor földrengéseknek és kitöréseknek kitett táj. Guatemala déli részén a Fuego, El Salvadorban a Santa Ana, Nicaraguában a Masaya, Costa Ricában pedig az Arenal környéke egyszerre termékeny és veszélyeztetett. A vulkáni hamuval megújuló talajok hosszú távon sűrű mezőgazdaságot tettek lehetővé, de az ismétlődő katasztrófák a települések gyakori újraépítését követelték.
A karibi oldal ezzel szemben alacsonyabb, csapadékosabb, mocsaras és erdősávos. Belize partvidéke, valamint a hondurasi–nicaraguai Moszkitó-part a spanyol gyarmati közigazgatás számára kevésbé volt átjárható, ezért a gyarmati ellenőrzés ott gyengébb maradt. A karibi partvidéken őslakos közösségek, szökött rabszolgákból szerveződő csoportok és később brit fakitermelő telepek is fennmaradtak. A két part közötti különbség nem „elmaradottságot” jelentett, hanem különböző gazdasági és politikai mintákat: a Csendes-óceáni oldal a nagybirtok, a kávé és az állami ellenőrzés, a karibi oldal a fakitermelés, a banángazdaság és a részleges autonómiák övezete lett.
Panama felé a vulkáni lánc alacsonyodik, és a földszoros legkeskenyebb pontján a kontinentális vízválasztó alig emelkedik a tenger fölé. Ez a domborzati adottság tette lehetővé a 19. századi vasút és a 20. századi csatorna megépítését. A panamai csatorna vízrendszerét a Chagres folyó és a mesterségesen felduzzasztott Gatún-tó adja. A földszoros tehát nemcsak összeköt, hanem választóvonal is: a karibi oldal párás, a csendes-óceáni oldal évszakosan szárazabb, és a két partot sokáig keskeny, nehezen járható ösvények kötötték össze. A Nicaragua-tó és a San Juan folyó évszázadokon át alternatív csatornaútvonalként merült fel; a tó a földszoros legnagyobb édesvízfelülete, és a két óceán közötti átkelés egyik lehetséges folyosója maradt.
A Mexikói-öböl a Yucatán-félsziget, Florida és a mexikói keleti part között fekszik. Meleg, sekély peremtenger, amely a Karib-tengerrel a Yucatán-csatornán keresztül kapcsolódik. A Mexikói-öböl partján és selfjén a 20. században feltárt kőolajtelepek átalakították a térség gazdasági súlyát, de a tengerpart egyúttal a hurrikánoknak is kitett zóna.
A Karib-tenger a szigetívvel övezett medence, amely a passzátszelek és az atlanti áramlások útvonalába esik. A gyarmati hajózás számára ez a térség volt a spanyol kincses flották, az európai–afrikai–amerikai kereskedelem és a katonai utánpótlás csomópontja. A szigetek közötti csatornák, a mélyöblű kikötők és a védhető partszakaszok stratégiai értékét a spanyol, brit, francia, holland és dán birodalmak versengése alakította. A Csendes-óceáni part keskenyebb, délen csapadékos, északon szárazabb; a part menti kikötők – például Acapulco vagy Puntarenas – a transzóceáni kereskedelem hídjai voltak, de a belső hegyvidékig való eljutás mindig költséges maradt.
A Nagy-Antillák négy nagy szigete Kuba, Hispaniola (Haiti és a Dominikai Köztársaság), Jamaica és Puerto Rico.
Kuba a Karib-térség legnagyobb szigete, hosszan elnyúló, keskeny alakzattal. Középső és nyugati része alacsonyabb mészkőfelszín, délkeleti részén a Sierra Maestra emelkedik. A karsztos síkságok és a termékeny fennsíkok a cukornád és a dohány termesztésének kedveztek. A mélyöblű kikötők, például Havanna és Santiago de Cuba, a hajózó birodalmak számára stratégiai értéket hordoztak, mert a Mexikói-öböl bejáratánál és a Karib-tenger északi útvonalain feküdtek.
Hispaniola hegyvidékesebb. A középső vonulat 3000 méter fölé emelkedik, és a szigetet vízgyűjtők, völgyek, part menti síkságok tagolják. A hegyvidék és a csapadékeloszlás eltérései hozzájárultak ahhoz, hogy a spanyol és francia gyarmati zónák, majd Haiti és a Dominikai Köztársaság eltérő agrár- és településszerkezetet alakítsanak ki. A határ menti erdőirtás, a vízhiány és a talajerózió a 20–21. században politikai és humanitárius feszültségeket felerősített.
Jamaica legnagyobb része mészkőfennsík, keleti részén a Blue Mountains emelkedik. Az északi part keskeny, a déli part tagoltabb. A hegyvidéki, nehezen megközelíthető belső területek a szökött rabszolgákból szerveződő maroon-közösségek megszerveződésének is földrajzi keretet adtak, de ez már a társadalomtörténethez tartozik. Puerto Rico a Nagy-Antillák legkeletibb tagja; északi része karsztos, belső része hegyes. A sziget a Karib-tenger bejáratánál fekszik, ezért katonailag és kereskedelmileg kulcspont volt a gyarmati és a modern korszakban egyaránt.
A Nagy-Antillák térsége a karibi és az észak-amerikai lemez találkozási zónájában fekszik. Hispaniola és Puerto Rico környéke különösen földrengésveszélyes. A 2010-es haiti földrengés pusztító hatása nem kizárólag a természeti eseményből következett, hanem a sűrűn lakott főváros, a rossz minőségű épületállomány és a szegénység által növelt sérülékenység együtteséből. A hurrikánok és földrengések tárgyalása ezt a kérdést külön alfejezetben vizsgálja.
A Kis-Antillák a Karib-tenger keleti peremén húzódó szigetív. A vitorlás hajózás hagyománya alapján a gyarmati források Szél felőli (Windward) és Szélcsendes (Leeward) szigetekre osztották őket. A felosztás a passzátszelekhez igazodott, és ma is használt történeti földrajzi kategória; a csoportosítás nem természetes, hanem a hajózási és gyarmati logika terméke.
A belső ív szigetei jórészt vulkáni eredetűek. Guadeloupe, Martinique, St. Lucia, St. Vincent, Grenada és Dominika hegyes, termékeny, de meredek, földrengés- és kitörésveszélyes. Montserrat Soufrière Hills vulkánja az 1990-es években a sziget déli részét, köztük a korábbi főváros környékét tette lakhatatlanná. A külső ív szigetei között van Antigua, Barbuda és Barbados; ezek alacsonyabb, mészkőből vagy korallból épült felszínek, ahol az édesvízhiány állandó gond. A vulkáni talajú szigetek a cukornád, majd a banán és a fűszertermesztés klasszikus termőhelyei voltak; a mészkő- és korallszigetek inkább a gyapot, a legelő, később pedig a turizmus tájai lettek.
A Bahama-szigetek a Karib-tenger északi peremén, az Atlanti-óceán felé nyitottan fekszenek. Alacsony korallmészkő platformok, sekély lagúnák és zátonyok tagolják. A turizmus számára a tiszta víz, a zátonyok és a hosszú partszakaszok értékesek, de az édesvízkészlet korlátozott, és a szigetek a tengerszint-emelkedésre, valamint a hurrikánokra különösen érzékenyek. A tengerparti sérülékenység alfejezetben ez a kérdés részletesebben is előkerül.
Az egész régió a trópusi ciklonok egyik legaktívabb övezetében fekszik. A hurrikánok meleg tengervíz felett, rendszerint június és november között alakulnak ki; csúcsidőszakuk augusztustól októberig tart. A Mexikói-öböl, a Karib-tenger és a nyílt Atlanti-óceán felől érik el a szigeteket és a partvidékeket. A szél, a csapadék és a tengerár emelkedése különböző módon sújtja a hegyi lejtőket, az alacsony atollokat és a városi partsávokat.
A hurrikánkockázat társadalmi jellegű: azonos erősségű vihar egészen más kárt okoz a megerősített, szervezett és tartalékokkal rendelkező városokban, mint a rossz minőségű lakóépületek, az informális települések és a szegény háztartások körében. A történelmi katasztrófák leírásánál ezért a természeti ok mellett mindig látni kell a településszerkezet, a szegénység és az állami kapacitás szerepét.
Összességében a régió földrajzi váza négy nagy elemre bontható: a Mexikói-fennsíkra és a Sierra Madre vonulataira; a Yucatán-félsziget mészkőplatformjára; a vulkáni földszorosra; valamint a Nagy-Antillák és a Kis-Antillák szigetíveire. A fennsík magas medencéi sűrű letelepedést és központosított politikai rendszereket tettek lehetővé. A Yucatán felszíni vízhiánya sajátos vízgazdálkodást kényszerített ki. A földszoros vulkáni oldala termékeny, míg karibi oldala nedves és nehezen ellenőrizhető. A szigetek a tengeri kereskedelem és a trópusi ültetvénygazdaság keretei közé kerültek. A hurrikánövezet és a lemeztektonikai aktivitás pedig folyamatos kockázatot jelent, amelynek társadalmi hatása a településszerkezettől, a szegénységtől és az intézményektől függ.
Az itt közölt földrajzi kép modern topográfiai és geológiai térképészet, műholdas felszínborítás-elemzés és éghajlati mérések alapján áll. Ezek nem történeti források, ezért a történeti táj rekonstrukciójához további adattípusok szükségesek. A lecsapolt Mexikói-völgyi tavak, a megváltozott partvonalak és a kivágott erdők miatt a mai térkép nem azonos a gyarmati vagy prekolumbiánus tájképével. A régészeti pollen- és üledékvizsgálatok, a hajónaplók, a gyarmati térképek és a korai fényképek teszik lehetővé a múltbeli környezet rekonstrukcióját, de az ilyen rekonstrukciók mindig becslések.
A prekolumbiánus tájhasználat mértéke – például a maja alföld erdőirtásának kiterjedése – vitatott kérdés; a régészeti térképezés és a paleoökológiai adatok eltérő képet rajzolnak. A hurrikángyakoriságra vonatkozó múltbeli statisztikák a 20. század közepéig hiányosak, a műholdas észlelés előtti időkből főleg hajónaplók és part menti kárjelentések állnak rendelkezésre, ezért a hosszú távú trendek meghatározása bizonytalan. A tengerszint-emelkedés és a klímaváltozás regionális hatásait illetően a tudományos konszenzus a melegedés tényét ismeri el, de a csapadékmintázat és a trópusi ciklonok gyakoriságának helyi előrejelzéseiben a modellek eltérnek. A földrajzi nevek és a magassági övek kategorizálása ugyancsak forrásfüggő: a spanyol gyarmati földleírások a használhatóság, nem a modern geomorfológia szempontjai szerint osztályoztak.
A régió földrajzi szerkezete egymástól jól elkülönülő, de a tengeri és szárazföldi útvonalakon összekapcsolódó tájakból áll. A Mexikói-fennsík magas medencéi és vulkáni talajai sűrű letelepedést és nagy államszervezeteket alapoztak meg. A Yucatán-félsziget karsztos, felszíni vízben szegény platformja különleges vízgazdálkodást igényelt. A közép-amerikai földszoros két partja élesen különbözik: a Csendes-óceáni vulkáni öv termékeny és sűrűn lakott, a karibi oldal nedves, mocsaras és sokáig nehezen ellenőrizhető volt. A szigetvilág a tengeri kereskedelem, a gyarmati ültetvénygazdaság és a katonai ellenőrzés színtere lett. A hurrikánok, földrengések és vulkánkitörések nem csupán természeti események, hanem társadalmi sebezhetőséggel összefonódó katasztrófák, amelyeket a településszerkezet, a szegénység és a politikai intézmények alakítanak.