A földrajzi kereteket, amelyek e nyelvi térkép alapját adják, az előző alfejezet tárgyalja: Földrajzi keretek: a Mexikói-fennsík, a Sierra Madre, a földszoros, a Nagy-Antillák és a Kis-Antillák. Az alábbiakban a régió nyelvi sokféleségét, annak történeti rétegződését és a mai nyelvi viszonyokat tekintjük át a mezoamerikai és karibi őslakos nyelvektől a gyarmati nyelveken és kreolokon át a posztkoloniális migráció hatásáig.
A régió nyelvi térképe egyszerre mutatja a prekolumbiánus nyelvcsaládok mély időbeli rétegződését, a gyarmati nyelvek 16. századtól kialakult dominanciáját, valamint a kényszermigrációból, szerződéses munkavándorlásból és jelenkori mozgásokból született kreol és kisebbségi nyelveket. A nyelv ebben az alfejezetben nem csupán kommunikációs eszköz, hanem hatalmi viszonyok, közösségi identitások és történeti folyamatok nyoma is. A prekolumbiánus időkre vonatkozó nyelvi rekonstrukciók elsősorban történeti nyelvészeti összehasonlításból, gyarmati kori szójegyzékekből, valamint – Mezoamerikában – fennmaradt írásos emlékekből származnak; a Karib-térség őslakos nyelvei esetében az írásbeliség hiánya miatt a kép sokkal töredékesebb. A jelenkori beszélőszámok statisztikai becslések, amelyek módszertantól és forrástól függően eltérhetnek.
Mezoamerika a világ egyik nyelvileg legváltozatosabb régiója volt a spanyol hódítás előtt, és maradt az a mai napig is. A nyelvek nagy része néhány nagy nyelvcsaládba sorolható, de vannak szigetnyelvek is. A legfontosabb, a könyv témája szempontjából kiemelt nyelvcsaládok a következők.
A nahua nyelvek az uto-azték nyelvcsalád déli ágához tartoznak, és a késő posztklasszikus korban, valamint a gyarmati korszakban a legszélesebb körben beszélt bennszülött nyelv volt Mexikó középső részén. A klasszikus náhuatl volt az Azték Birodalom adminisztratív és presztízsnyelve; a spanyol hódítás után a ferences és domonkos szerzetesek ezt használták az evangelizáció egyik közvetítő nyelveként, ami hozzájárult további terjedéséhez. A mai náhuatl változatok (egyes nyelvészek szerint több rokon nyelv, nem egyetlen nyelv dialektusai) még mindig több százezer beszélővel rendelkeznek, elsősorban Mexikó középső és keleti államaiban. A beszélők számáról szóló statisztikai becslések a 2020-as évekre vonatkozóan ellenőrzést igényelnek; a nagyságrend a mexikói nemzeti statisztikai hivatal és nyelvészeti adatbázisok szerint százezres, egyes becslések szerint milliós tartományban van. A náhuatl szavak – például chocolate, tomate, aguacate, coyote – a spanyol közvetítésével bekerültek a világ számos nyelvébe, ami a gyarmati kori érintkezés dokumentált nyelvi nyoma.
A maja nyelvcsalád Mezoamerika keleti és déli részén, a Yucatán-félszigeten, a mai Guatemala, Belize, Honduras és Mexikó déli államai területén beszélt nyelveket foglalja magába. A maja nyelvcsalád ma is élő, több mint húsz – egyes osztályozások szerint harminc körüli – nyelvet számlál, amelyek közül a legnagyobb beszélőközösségekkel a kicse (guatemalai felvidék), a jukaték maja (Mexikó), a kakcsikel, a mam és a kekcsi rendelkezik. A klasszikus maja nyelv az i. sz. 3–9. századi maja városállamok írásbeliségének nyelve volt; a maja hieroglif írás rendelkezik a leghosszabb folyamatos írásos hagyománnyal a prekolumbiánus Amerikában. A maja írásos emlékek, bár töredékesek, dokumentált tényként lehetővé teszik bizonyos nyelvtörténeti következtetések levonását, például a klasszikus maja és a mai csol nyelvcsoport közötti rokonságra vonatkozóan. A gyarmati korszakban a maja nyelveket latin betűkkel kezdték írni, részben a misszionáriusok leírásai, részben a közösségek saját dokumentumai (például a Popol Vuh vagy a Chilam Balam könyvek) révén. A mai maja nyelvek beszélőszáma összességében többmilliós nagyságrendű, de a statisztikai becslések országonként és nyelvészként eltérnek; a legnagyobb maja nyelv, a kicse beszélőinek számát a 2010-es években hozzávetőleg egymillió körülire becsülték (ellenőrzést igénylő statisztikai adat). A maja nyelvek ma is erős identitásjelölők, és több országban, különösen Guatemalában, jogilag elismert nemzeti nyelvek.
Az otomangue nyelvcsalád az egyik legnagyobb és legősibb nyelvcsalád Mezoamerikában, főleg Mexikó középső és déli felföldjén. Tagjai közé tartozik az otomí, a mazahua, a maszatek, a popoloka, a csinantek és a zapoték, valamint a mixtek nyelvek. Az otomangue nyelvek hangrendszere különösen bonyolult, sok nyelvben tonálisak; a nyelvcsalád belső tagozódása mély időbeli, több ezer éves elválásokra utal. A zapoték és a mixtek nyelvek nem egységes nyelvek, hanem nyelvjáráskontinuumok, amelyeket a modern nyelvészet gyakran több különálló nyelvként osztályoz. A zapotékok a mai Oaxaca állam területén, a mixtekek pedig Oaxaca, Guerrero és Puebla hegyvidékein éltek; mindkét csoport rendelkezett a posztklasszikus korban, sőt részben már a klasszikus korban is saját írásos hagyománnyal. Monte Albán, a zapoték főváros i. e. 500 körüli szövegei a legkorábbi ismert mezomerikai írásos emlékek közé tartoznak (a régészeti és epigráfiai konszenzus szerint). A mixtek kódexek (például a Codex Zouche-Nuttall) piktografikus-írásos emlékek, amelyeket a gyarmati korszakban is másoltak. A mai zapoték és mixtek nyelvek beszélőinek száma egyenként százezres nagyságrendű, de a becslések bizonytalanok; a nyelvjárási tagoltság miatt a beszélők gyakran a spanyolt használják más dialektusúakkal való érintkezésben.
A fentieken túl Mezoamerikában más nyelvcsaládok is jelen voltak és jelen vannak: a totonak, a mije-szoke (amelyhez a klasszikus kori Teotihuacan egyik feltételezett nyelve is tartozhat, bár ez vitatott értelmezés), a taraszko (purépecsa), a huaszték (a maja nyelvcsalád egyik korai elágazása), valamint számos mára kihalt vagy gyengén dokumentált nyelv. A nyelvi sokféleség nemcsak kulturális tény, hanem politikai tagoltságot is tükröz: a posztklasszikus korban a városállamok és birodalmak közötti határok gyakran nyelvhatárokkal is egybeestek, bár a többnyelvűség a kereskedelemben és a diplomáciában hétköznapi lehetett.
A Karib-térség őslakos nyelvi képe jóval töredékesebb, mint a mezoamerikai. Az írásbeliség hiánya miatt az európai hódítás előtti nyelvekről csak a 15–16. századi spanyol, majd angol, francia és holland krónikások, misszionáriusok és korai gyarmati tisztviselők feljegyzéseiből, valamint a régészeti kultúrák térbeli elterjedésének közvetett következtetéseiből tudunk. A nyelvészeti rekonstrukció ezért a karibi szigetvilágban korlátozott, és számos kérdés vitatott.
A taínó nyelv az arawak (pontosabban arahuak) nyelvcsalád északi ágához tartozott, és a Nagy-Antillákon – Hispaniola, Kuba, Jamaica, Puerto Rico –, valamint a Bahama-szigeteken (ahol a taínóval rokon lucaya változat beszéltek) volt elterjedt a hódítás idején. A taínó nyelv a 16. század folyamán gyakorlatilag kihalt mint élő beszélt nyelv; a gyarmati korszak elején a kényszermunka, a járványok és a társadalmi összeomlás következtében a taínó közösségek létszáma drasztikusan csökkent, a túlélők pedig spanyol nyelvű környezetbe olvadtak. Dokumentált tény, hogy a taínó nyelvből számos szó került a spanyolba, majd más európai nyelvekbe – például huracán (hurrikán), hamaca (függőágy), barbacoa (barbecue), tabaco (dohány), canoa (kenu) –, ami a korai nyelvi kölcsönzés bizonyítéka. A mai taínó identitású közösségek, elsősorban Puerto Ricóban és a Dominikai Köztársaságban, igyekeznek feleleveníteni a taínó nyelvet és kulturális hagyományokat; ez azonban emlékezetpolitikai és revitalizációs törekvés, nem pedig a gyarmat előtti nyelv folyamatos továbbélése. A nyelvészeti konszenzus szerint a taínó mint beszélt nyelv kihalt, bár a lexikai nyomok jelentősek.
A karib nyelvek a dél-amerikai karib nyelvcsaládba tartoznak, és a Kis-Antillákon, valamint a dél-amerikai partvidéken beszélték őket. A gyarmati forrásokban a „karib” kifejezés azonban gyakran nem nyelvi, hanem politikai-kulturális kategóriát jelölt: a spanyolok azon csoportokat nevezték karibnak, amelyek ellenálltak a hódításnak, és amelyeket kannibálokként ábrázoltak. Ez a gyarmati diskurzus a mai napig hat a közkeletű képre, ezért a szövegben a karib nyelvcsaládba tartozó nyelveket pontosan meg kell különböztetni a „karib” gyarmati címkétől. A Kis-Antillák karib nyelvű csoportjait a mai szakirodalom gyakran kalinago néven is említi. A kalinago nyelv a 20. századra a legtöbb szigeten kihalt; Dominikán (a Kis-Antillákbeli Dominica államban) és St. Vincenten maradtak fenn kisebb közösségek, amelyek ma is ápolják nyelvüket és kultúrájukat, bár a beszélők száma nagyon alacsony – a statisztikai becslések szerint néhány száz vagy legfeljebb néhány ezer fő (ellenőrzést igénylő adat). A garifuna nyelv, amelyet ma főleg Honduras, Guatemala, Belize és Nicaragua karibi partvidékén beszélnek, arawak alapú, de erős afrikai hatásokat mutat; a garifunák a St. Vincent-i fekete-őslakos keveredésből kialakult közösség leszármazottai, akiket a britek 1797-ben deportáltak Közép-Amerikába. A garifuna nyelv a 21. században is élő, de veszélyeztetett nyelv, amelyet az UNESCO a szellemi kulturális örökség részének ismert el (tudományos konszenzus szerint).
A ciboney megnevezésű csoportok nyelveiről a legkevesebb biztos ismeretünk van. A gyarmati krónikák a Nagy-Antillák nyugati részein (főleg Kuba nyugati felén és Hispaniola egyes vidékein) gyűjtögető-halászó közösségeket említenek ciboney néven, akik a régészeti leletek szerint korábbi, pre-taínó réteget képviselhetnek. A nyelvészeti besorolásuk vitatott: egyes kutatók feltételezik, hogy az arawak nyelvcsaládba tartoztak, mások szerint egy korábbi, mára kihalt nyelvcsaládot képviseltek, vagy a taínó nyelv egy korábbi rétegét beszélték. Mivel a ciboney nyelvekről alig maradt fenn szójegyzék vagy nyelvtani leírás, ez a kérdés jelenleg nem eldönthető; a szövegben ezért a ciboney nyelvet bizonytalan besorolásúként kell kezelni. A régészeti kultúrák és a nyelvi csoportok közötti megfeleltetés eleve módszertani akadályokba ütközik, mert egy régészeti stílus nem feltétlenül egyezik egy nyelvvel.
A 16. századtól a spanyol, az angol, a francia, a holland és rövid ideig a dán lett a régió hatalmi nyelve. A gyarmati nyelvpolitika a hódító állam nyelvét tette a közigazgatás, a jog, a kereskedelem és az oktatás nyelvévé, míg az őslakos és afrikai nyelveket a magánszférába, a vallási élet peremére vagy a rabszolgaközösségek belső használatába szorította vissza. A misszionáriusok egyes őslakos nyelveket – különösen a náhuatlt, a maja nyelveket, a guarani máshol Dél-Amerikában – tanulmányoztak és használtak az evangelizációhoz, ami paradox módon hozzájárult e nyelvek fennmaradásához, de egyúttal a gyarmati normák szerinti átalakításukhoz is.
A spanyol a legszélesebb körben beszélt gyarmati nyelv a régióban; ma Mexikó, Guatemala, Honduras, El Salvador, Nicaragua, Costa Rica, Panama, Kuba és a Dominikai Köztársaság hivatalos nyelve. A spanyol változatai a régióban sajátos hangtani, szókészleti és nyelvtani vonásokat mutatnak, amelyek részben a helyi nyelvekkel való érintkezésből, részben a különböző spanyol bevándorlási hullámokból erednek. A mexikói és közép-amerikai spanyolban számos náhuatl, maja és más őslakos jövevényszó él, míg a karibi spanyolban taínó és afrikai elemek is megfigyelhetők. A spanyol nyelvű területeken a 19. századi nemzetépítés a spanyolt a nemzeti egység nyelvének tekintette, és sok állam hivatalosan is egynyelvűnek nyilvánította magát; ez a politika a 20. század végéig háttérbe szorította az őslakos nyelveket.
Az angol a brit gyarmatokon – Jamaica, Belize (korábban Brit Honduras), a Bahama-szigetek, Trinidad és Tobago, Barbados, a Kis-Antillák több szigete, valamint a mai Egyesült Államokhoz tartozó Virgin-szigetek – vált hivatalos nyelvvé, és maradt az a legtöbb függetlenné vált államban. Az angol mellett azonban a rabszolgaság és a későbbi migráció nyomán kialakultak angol alapú kreol nyelvek, mint a jamaicai patois (más néven jamaicai kreol), a belize-i kreol, a trinidadi angol kreol és a barbadosi kreol. Ezeket a nyelveket hosszú ideig alacsony presztízsű, „rontott angolnak” tekintették; a 20. század második felétől azonban a nyelvészeti konszenzus önálló nyelvrendszerekként írja le őket, és a kulturális identitás fontos hordozóivá váltak. A jamaicai patois státusa máig vitatott: sokan anyanyelvüknek tekintik, de hivatalos nyelvként nem ismert el, az oktatás és az igazságszolgáltatás nyelve az angol.
A francia Haiti és a francia tengerentúli területek (Guadeloupe, Martinique, Saint-Martin, Saint-Barthélemy) hivatalos nyelve. Haitin a francia mellett a haiti kreol is hivatalos nyelv, amelyet az 1987-es alkotmány emelt erre a rangra; a haiti kreol a legtöbb haiti anyanyelve, a franciát a lakosság kisebb része beszéli folyékonyan. A haiti kreol francia alapú, de afrikai nyelvek (elsősorban a nyugat-afrikai gbe nyelvek) hatása is kimutatható benne; kialakulását a 17–18. századi Saint-Domingue rabszolgatársadalmának nyelvi sokfélesége és a francia nyelvvel való intenzív érintkezés magyarázza. A francia antillákon a antillai kreol használatos, amely hasonló folyamat eredménye, de nem azonos a haiti kreollal. A francia nyelvű kreolokról szóló nyelvészeti vitákban kérdés, hogy mennyiben tekinthetők a francia nyelv változatainak, és mennyiben önálló nyelveknek; a tudományos konszenzus ma inkább az utóbbi mellett áll.
A holland a mai Aruba, Curaçao és Sint Maarten hivatalos nyelve (a holland királyságon belüli társult országok), valamint a Hollandiához tartozó Bonaire, Saba és Sint Eustatius igazgatási nyelve. A holland gyarmati jelenlét nyomán alakult ki a papiamento kreol nyelv Arubán, Curaçaón és Bonaire-on. A papiamento besorolása vitatott: egyes nyelvészek portugál alapúnak, mások spanyol alapúnak tekintik, és mindkét esetben erős holland, afrikai és indián hatásokkal számolnak. A papiamento ma hivatalos nyelv Arubán és Curaçaón, és a helyi identitás központi eleme. A holland nyelvű területeken a többnyelvűség mindennapos: a papiamento, az angol, a spanyol és a holland különböző funkciókban él egymás mellett.
A dán gyarmati jelenlét a mai Egyesült Államok Virgin-szigetein (korábban Dán Nyugat-India) a 17. századtól 1917-ig tartott. A dán nyelv ma már gyakorlatilag nem játszik szerepet a szigetek nyelvi képében, ahol az angol a hivatalos nyelv, és egy angol alapú kreol is él. A dán gyarmati örökség a helynevekben és levéltári iratokban érhető tetten, de a mindennapi beszédben nem.
A kreol nyelvek kialakulása a régió egyik legfontosabb nyelvtörténeti jelensége. A rabszolgatartó plantation-gazdaságokban a különböző afrikai nyelveket beszélő rabszolgák és az európai gyarmatosítók közötti érintkezésből új nyelvváltozatok jöttek létre, amelyek európai lexikát és afrikai – valamint olykor őslakos – nyelvtani mintákat ötvöztek. Ezek a kreolok nem „egyszerűsített” európai nyelvek, hanem teljes értékű, saját szabályokkal rendelkező nyelvek; ezt a nyelvészeti konszenzus egyértelműen kimondja. A kreolok a gyarmati társadalom alárendelt többségének elsődleges nyelvei lettek, és a mai napig a társadalmi egyenlőtlenség és a kulturális ellenállás hordozói.
A gyarmati kor utáni bevándorlási hullámok tovább növelték a régió nyelvi sokféleségét, bár ezek a nyelvek általában kisebbségi helyzetben vannak. A 19. század második felében és a 20. század elején a Karib-térség ültetvényes gazdaságai – a rabszolgaság eltörlése után – szerződéses munkásokat toboroztak Indiából, Kínából, Madeiráról és más területekről. A legnagyobb ilyen közösségek Trinidad és Tobagóban, Guyanában, Jamaicában, valamint kisebb számban a Kis-Antillákon alakultak ki. Az indiai nyelvek (elsősorban a hindusztáni, a tamil és a bhodzspuri) és a kínai nyelvek a családi és vallási életben maradtak fenn, de a második-harmadik generáció már jellemzően az angol vagy a kreol nyelvet beszélte anyanyelveként. A szíriai-libanoni bevándorlók – akik főleg kereskedőként telepedtek le a Karib-térségben és Mexikóban – arab anyanyelvüket hasonlóan gyorsan feladták, de kulturális nyomokat hagytak.
A kínai bevándorlás Közép-Amerikában és a Karib-térségben más hullámokban is érkezett: a 19. században Kuba és Panama (a vasút- és csatornaépítések idején), a 20. században Mexikó és más országok. A kínai nyelvek ma is jelen vannak, különösen a panamai, kubai, jamaicai és mexikói kínai közösségekben, bár a fiatalabb generációk nyelvváltása gyors. A japán, német, olasz és más európai bevándorlók nyelvei szintén kisebbségi nyelvekként vannak jelen, de ezek a csoportok többnyire asszimilálódtak a spanyol vagy angol nyelvű többségbe.
A jelenkori nemzetközi migráció – elsősorban Mexikóból és Közép-Amerikából az Egyesült Államokba, valamint a karibi szigetekről az Egyesült Államokba, Kanadába és Európába – a nyelvi változások újabb rétegét hozza. A diaszpórában kialakuló kétnyelvűség, a spanyol és angol keveredése (az ún. „spanglish” jelensége, amelynek nyelvészeti leírása vitatott), a hazautalások és a média révén az angol befolyás a hazai nyelvhasználatra is nő. A turizmus és a globális média az angol presztízsét erősíti a Karib-térségben, miközben a helyi kreolok és a spanyol továbbra is az identitás alapjai.
A 20. század végétől a régió államaiban fokozatosan elismerték a nyelvi sokféleséget. Guatemala alkotmánya és nyelvtörvénye a spanyol mellett 22 maja nyelvet, a xinka nyelvet és a garifunát ismeri el nemzeti nyelvként; ezek a nyelvek jogilag védettek, bár a gyakorlati nyelvhasználatban a spanyol dominanciája megmaradt. Mexikó 2003-ban fogadta el a nyelvi jogokról szóló törvényt, amely a spanyollal egyenrangúnak ismeri el a területén beszélt őslakos nyelveket; a hivatalos regiszter 68 nemzeti nyelvet és nyelvváltozatot sorol fel (a besorolás módszertanától függően a szám vitatott). Nicaragua, Panama, Honduras és Costa Rica szintén rendelkezik különböző szintű nyelvi jogi szabályozással, különösen a karibi partvidék őslakos és afro-leszármazott közösségeire vonatkozóan.
Az őslakos nyelvek többsége ennek ellenére veszélyeztetett. A beszélőszám csökkenését a spanyol nyelvű oktatás, a városiasodás, a gazdasági migráció és a nyelvi előítéletek okozzák. A revitalizációs mozgalmak – például a maja nyelvű oktatás Guatemalában, a náhuatl nyelvű rádió és könyvkiadás Mexikóban, a garifuna nyelvi oktatás Hondurasban – az utóbbi évtizedekben megerősödtek, de eredményeik egyelőre vegyesek. A nyelvek túlélése szempontjából döntő, hogy a fiatal generációk anyanyelvként tanulják-e meg őket; ebben a statisztikai és szociolingvisztikai felmérések adatai szerint a tendencia sok nyelv esetében továbbra is a nyelvcsere a spanyol vagy az angol javára (a tudományos konszenzus ezt a folyamatot globális jelenségként írja le).
A kreol nyelvek jogi helyzete is változóban van. Haiti 1987-es alkotmánya a haiti kreolt a franciával egyenrangú hivatalos nyelvvé tette, ami a kreol nyelvek hivatalos elismerésének egyik korai példája a régióban. A papiamento Arubán és Curaçaón hivatalos, a jamaicai patois azonban nem, bár a jamaicai nyelvészeti és kulturális életben egyre erősebb a követelés a hivatalos elismerésre. A belize-i kreol hasonló helyzetben van: széles körben beszélt, de az oktatás és a közigazgatás nyelve az angol.
A régió nyelvtörténetének rekonstrukciója erősen forrásfüggő. A mezoamerikai nyelvek esetében a gyarmati kori misszionáriusi nyelvtanok és szójegyzékek (például a náhuatl, a maja nyelvek, a zapoték és a mixtek leírásai), valamint a prekolumbiánus írásos emlékek – maja hieroglifák, zapoték és mixtek feliratok, nahua kódexek – viszonylag gazdag anyagot adnak. Ezek azonban a gyarmati szerzők nyelvészeti kategóriái és érdekei szerint torzíthatnak, és a prekolumbiánus írások megfejtése sem mindig egyértelmű. A karibi őslakos nyelvek dokumentációja sokkal szegényesebb: a taínó nyelvről főleg szójegyzékek maradtak, a karib és ciboney nyelvekről pedig még kevesebb. A nyelvcsaládok közötti rokonság megállapítása történeti-összehasonlító nyelvészeti módszerrel történik, de a mély időbeli elválások miatt az eredmények gyakran vitatott értelmezések.
A beszélőszámokra vonatkozó adatok statisztikai becslések, amelyek forrásonként eltérnek, és időben gyorsan változnak. A nemzeti népszámlálások nyelvi kérdései, a nyelvészeti felmérések és a becslési módszertanok különböznek, ezért az alfejezetben megadott nagyságrendek tájékoztató jellegűek, és pontosabb adatokhoz a legfrissebb nemzeti statisztikai hivatali közléseket kell ellenőrizni. A kihaltnak tekintett nyelvek – mint a taínó – esetében a „kihalás” időpontja is vitatható, mert a nyelv utolsó beszélőjére vonatkozó adat ritkán dokumentált, és a revitalizációs mozgalmak új helyzetet teremthetnek.
A kreol nyelvek besorolása körüli vita (alapnyelv, nyelvjárás vagy önálló nyelv) részben nyelvészeti, részben ideológiai kérdés. A gyarmati hagyatékból adódó presztízskülönbségek miatt a kreolokat sokáig alsóbbrendűnek tekintették; a mai nyelvészeti konszenzus elutasítja ezt, de a társadalmi gyakorlatban a stigmatizáció tovább él. Ezért a nyelvi önbesorolás és a beszélői identitás szintén fontos, és nem mindig esik egybe a nyelvészeti osztályozással.
A régió nyelvi képe három nagy rétegből áll: (1) a prekolumbiánus nyelvcsaládok – mindenekelőtt a náhuatl, a maja és az otomangue nyelvek Mezoamerikában, valamint a taínó, karib és bizonytalan besorolású ciboney nyelvek a Karib-térségben –, amelyek közül több ma is él, de többségük veszélyeztetett; (2) a gyarmati nyelvek – spanyol, angol, francia, holland és rövid ideig dán –, amelyek a hódítás óta a hatalmi és hivatalos nyelvek; (3) a gyarmati és posztkoloniális érintkezésből született kreol nyelvek – haiti kreol, jamaicai patois, papiamento, garifuna és mások –, amelyek az alárendelt többség anyanyelveiként a kulturális ellenállás hordozói. A migrációs hullámok (indiai, kínai, szíriai-libanoni, jelenkori) tovább színesítik a képet, de a nyelvi jogok és a revitalizációs mozgalmak ellenére a spanyol és az angol dominanciája tovább erősödik.