Az európai hódítás a Karib-térségben és Mezoamerikában nem egyetlen hadjárat, hanem 1492-től a 17. századig húzódó, több birodalom és számos helyi szereplő között zajló hatalmi folyamat volt. Az első spanyol hídfők a Nagy-Antillákon jöttek létre, majd 1519 és 1521 között a Mexikói-öböl felől kiindulva összeomlott az Azték Birodalom központja. A spanyol előrenyomulást követően a 17. században brit, francia, holland és dán gyarmatok épültek ki a Kis-Antillákon és a Karib-tenger peremén. A hódítás egyszerre jelentett katonai erőszakot, járványok által kiváltott demográfiai katasztrófát, kényszermunkát és új intézmények létrehozását, ugyanakkor a helyi népek ellenállását és alkalmazkodását is.
Kolumbusz Kristóf 1492. októberi megérkezése a Bahama-szigetekre, majd Hispaniola északi partvidékére a spanyol jelenlét kezdetét jelölte. Az első, La Navidad nevű erődítményt azonban az őslakos ellenállás és a belső feszültségek miatt hamar fel kellett adni; ezt követte 1493-ban La Isabela, majd 1496–1498 körül Santo Domingo megalapítása Hispaniolán. A spanyol uralom első évtizedeiben a taínó főnökségek – amelyeket az előző alfejezet tárgyalt – nem egységes birodalmat, hanem kacikák vezette, szövetségekbe rendeződő közösségeket alkottak. A spanyolok ezt a politikai megosztottságot kihasználták, de a hódítás így is évekig tartó, elszórt fegyveres konfliktusok sorozata volt.
A hódítás eszközei között szerepelt az aranymosásra kényszerített munka, a települések felégetése, a vezetők túszul ejtése és a korai encomienda, amelynek keretében a spanyol telepesek egy-egy bennszülött csoport munkaereje felett kaptak hivatalosnak tekintett rendelkezési jogot. A requerimiento nevű, 1513 körül rendszeresített dokumentumot a támadás előtt spanyolul felolvasták, és az őslakosokat a keresztény hit és a spanyol korona elfogadására szólították fel; a szöveget a helyiek általában nem értették, és a gyakorlatban a hadjáratok jogi felmentésére szolgált. A taínók több vezetője nyíltan ellenállt: a kubai Hatuey alakját a spanyol krónikák is megörökítették, Enriquillo Hispaniolán pedig az 1519–1533 közötti években a hegyvidékre visszahúzódva szervezett tartós ellenállást, amely tárgyalásos megegyezéssel zárult. A gyarmati levéltárakban és a későbbi krónikákban dokumentált események mellett a taínó ellenállás egy része csak szóbeli hagyományként és közvetett forrásokban maradt fenn, ezért méretét nehéz pontosan rekonstruálni.
A hispaniolai demográfiai összeomlás a forrásokban jól látható, de kiindulópontja vitatott. Az 1514-es repartimiento-összeírás – a spanyol gyarmati igazgatás adó- és munkaelosztási lajstroma – mintegy 26 ezer bennszülöttet regisztrált Hispaniolán. Ez a szám levéltári dokumentált adat, azonban az 1492-es kiinduló népességre nincs pontos mérés: a történészek becslései néhány százezer és több mint egymillió fő között mozognak. A különbség nem egyszerűen adathiba, hanem módszertani vita is: a magasabb becslések a korai spanyol leírásokat és az 1514 utáni gyors fogyás dinamikáját veszik alapul, a alacsonyabbak a régészeti településsűrűséget és a taínó mezőgazdaság eltartóképességét hangsúlyozzák. Akár melyik becslést fogadjuk el, a csökkenés üteme rendkívüli volt. Ennek okait a történetírás ma már nem kizárólag a betegségeknek, de nem is kizárólag a közvetlen erőszaknak tulajdonítja: a himlő, a kanyaró és más, Európából behurcolt fertőzések, a kényszermunka, a családok szétszakítása, a hagyományos mezőgazdasági ciklus felbomlása és a pszichikai trauma együttesen hatott. A „demográfiai katasztrófa” kifejezés ezért pontosabb, mint a csak járványra vagy csak erőszakra egyszerűsítő magyarázat.
A mexikói hódítás a karibi gyarmatosítás tapasztalataira épült, de eltérő léptékű volt. Hernán Cortés 1519-ben Kubából indult el egy magánszervezésű, de a kormányzó, Diego Velázquez által vitatott jogi felhatalmazású expedícióval. A Mexikói-öböl partján a totonák közösségekkel szövetkezve vonult befelé, és felismerte, hogy az Azték Birodalom – amelyet a szöveg a mezoamerikai birodalmi rendszer részeként tárgyalt – számos alávetett városállam szemében adóztató hatalom volt, nem pedig harmonikus egység. A tlaxcalák és más nahua, totonák, otomí csoportok szövetsége döntő katonai és logisztikai előnyt adott Cortésnak. A spanyol források – Első és Második levél Cortéstől, Bernal Díaz del Castillo későbbi krónikája – beszámolnak erről, de a szövetségesek saját indokait leginkább a később írott, részben képi elbeszélések, például a Lienzo de Tlaxcala és a 16. századi periratok őrzik.
Tenochtitlan elfoglalása nem egyetlen rohammal történt. 1519–1520 telén Moctezuma fogadta a spanyolokat a fővárosban, ahol Cortés őt túszul ejtette. 1520 júniusában azonban a város lakossága fellázadt; a „szomorú éjszaka” (Noche Triste) során a spanyolok és szövetségeseik súlyos veszteségekkel menekültek ki. A visszavonulást követően himlőjárvány tört ki, amely a bennszülött városlakókat és a környező településeket is megtizedelte; a járványban halt meg Cuitláhuac, Moctezuma utóda is. A spanyolok eközben a tlaxcalai területről újjászervezték seregüket, hajókat építtettek a tóvidék ellenőrzésére, és 1521 tavaszán ostrom alá vették Tenochtitlant. A város augusztusi eleste után az utolsó azték uralkodót, Cuauhtémocot foglyul ejtették. Tenochtitlan elfoglalása dokumentált eseménysor, de értelmezése máig vitatott: a spanyol krónikák a katonai és vallási győzelmet hangsúlyozzák, a 16. századi bennszülött visszaemlékezések – amelyeket Bernardino de Sahagún ferences szerzetes gyűjtetett össze a Códice Florentinoban – a járvány, a szövetségesek árulása és az ostrom alatti éhínség tapasztalatát helyezik előtérbe. A modern történetírás tudományos konszenzusa szerint a spanyol győzelem nem érthető meg a helyi szövetségesek, a járvány és a birodalom belső feszültségei nélkül.
Mexikó eleste után a spanyol hódítás Közép-Amerikára is kiterjedt. Pedro de Alvarado 1524-ben vezetett hadjáratot Guatemala felé, kezdetben a kaqchikel csoport szövetségében a k’iche’ hatalmi központ ellen, majd a szövetség felbomlása után a kaqchikelek ellen is. A mai Guatemala területén a maja közösségek ellenállása nem zárult le 1524-ben; a hegyvidéki közösségek és a Petén-erdőség itzá maja királysága hosszú ideig megőrizte önállóságát. Tayasal, az itzák központja csak 1697-ben került spanyol fennhatóság alá, ami jól mutatja a hódítás egyenetlenségét. Hondurast spanyol telepesek és az északi irányból érkező Cortés-féle csapatok egyaránt érintették; a Lempira nevű lenca vezető ellen 1537-ben a spanyol krónikák szerint jelentős hadjáratot indítottak. Nicaraguában a csendes-óceáni partvidéken a spanyol hódítás a 1520-as években kezdődött, de a karibi partvidék miskito, szumo és más közösségei a gyarmati korszak nagy részében kívül maradtak a spanyol igazgatáson, illetve brit kapcsolatok vonzáskörébe kerültek. Ezek a folyamatok tehát nem egyetlen „hódítást” alkotnak, hanem több évtizedes, regionálisan különböző katonai és diplomáciai eseménysort.
A spanyol monopóliumot a 16. század végétől, majd a 17. században megtörték a rivális európai hatalmak. A britek, franciák, hollandok és dánok elsősorban nem a nagy szárazföldi birodalmakat célozták meg, hanem a Kis-Antillák kisebb szigeteit és a spanyol fennhatóság peremterületeit. Ennek oka részben az volt, hogy Hispaniola, Kuba és Mexikó spanyol városai megerősödtek, részben pedig az, hogy a cukornád-termesztésre alkalmas kisebb szigeteket olcsóbban lehetett megszállni és ültetvényes gazdasággá alakítani. A „gyarmat” kifejezés ebben az időszakban ráadásul nem mindig jelentett közvetlen állami igazgatást: gyakran magántársaságok, telepescsoportok, kalózok és prédalesők hoztak létre településeket, amelyeket az anyaország utólag ismert el.
A brit jelenlét a Kis-Antillákon 1624-ben St. Kitts, 1627-ben Barbados, majd Montserrat, Nevis és Antigua megszállásával kezdődött. Barbados hamar a brit cukorgazdaság egyik központja lett. Jamaicát 1655-ben Oliver Cromwell kormánya nyugati expedíciója foglalta el a spanyoloktól; a spanyol gyarmati korszak rövid volt, de a sziget belső területeire menekült rabszolgák és a szabad fekete közösségek, a maroonok ellenállása a brit uralom idején is meghatározó maradt. A Bahama-szigeteket a 17. században részben angol telepesek foglalták el, és a szigetcsoport a spanyol hajókat támadó kalózok, majd a brit haditengerészet támaszpontjává vált. Belize területén nem klasszikus ültetvényes gyarmat, hanem a 17. század végétől fakitermelő telepek jöttek létre, amelyeket a spanyol hatóságok vitattak; ezt a későbbi Belize-fejezet részletesen tárgyalja.
A franciák 1635-től Guadeloupe-on és Martinique-on vetették meg a lábukat, a Compagnie des Îles de l’Amérique nevű társaság szervezésében. Hispaniola nyugati része fokozatosan francia fennhatóság alá került: az 1697-es rijswijki béke ismerte el Saint-Domingue francia gyarmatként, amely a 18. századra a világ legnagyobb cukortermelő rabszolgatartó gyarmatává vált. A holland Nyugat-indiai Társaság 1621-ben alakult meg; Curaçao 1634-es elfoglalása után a sziget a rabszolga-kereskedelem és a csempészet csomópontja lett. Sint Maarten 1648-ban francia–holland megosztás alá került, Aruba, Bonaire, Saba és Statia pedig a holland karibi rendszer része lett. A dánok a 17. század második felében St. Thomason, majd a 18. században St. Johnon és St. Croix-n hoztak létre ültetvényes gyarmatokat; ezeket a dán korona 1917-ben adta el az Egyesült Államoknak, ma az Amerikai Virgin-szigetek részét képezik.
Ezeknek a gyarmatosításoknak a helyi ára elsősorban a Kis-Antillák karib/kalinago és taínó származású közösségeit sújtotta. A 17. századi európai leírások gyakran „karib háborúkként” jelenítették meg a konfliktusokat, de a források erősen egyoldalúak. A St. Kitts-i 1626-os eseményeket – amelyeket az angol és francia források szerint a kalinagók támadásként tervezett beszámolója előzött meg – a modern történészek vitatott értelmezésűnek tartják, mert a túlélő kalinago elbeszélés nem maradt fenn. A Kis-Antillákon a helyi ellenállás nem tűnt el: Dominikán és St. Vincenten a kalinago közösségek hosszú ideig megőrizték autonómiájukat, és a mai napig létező identitásukat részben erre vezetik vissza. A nem spanyol gyarmatosítás tehát szintén erőszakos térfoglalás volt, amelynek forrásai – hajónaplók, társasági iratok, telepesek levelei – gyakran elhallgatják vagy démonizálják az őslakos szereplőket.
A hódítás katonai szakaszát a spanyol korona viszonylag gyorsan igyekezett intézményes uralommá alakítani. 1524-ben létrejött az Indiák Tanácsa (Consejo de Indias), amely a tengerentúli ügyeket felügyelte; a helyi közigazgatás csúcsán a audienciák, vagyis bírósági-kormányzati testületek álltak. 1535-ben jött létre az Új-Spanyolország Alkirálysága, amelynek központja a lerombolt Tenochtitlan helyén épülő Mexikóváros lett. A karibi szigetek igazgatása sokáig a Santo Domingó-i audiencia alatt futott, de a gyakorlatban az egyes kormányzók és a helyi elit kezében nagy önállóság volt. Az egyház szerepe kettős volt: a szerzetesek – domonkosok, ferencesek, később jezsuiták – részben a bennszülöttek védelmét követelték, részben a keresztény hitre térítés intézményes keretét adták. Bartolomé de las Casas domonkos szerzetes 1542-ben írott Brevísima relación de la destrucción de las Indias című vitairata a gyarmati erőszak egyik legismertebb korai kritikája; ugyanakkor a szerző a bennszülöttek védelmét összekapcsolta az afrikai rabszolgaság korábbi támogatásával, amit később maga is megbánt. Ez a bonyolult életpálya figyelmeztet arra, hogy a gyarmati forrásokat nem szabad egyszerűen „jókra” és „rosszakra” osztani.
A korona több jogi szabállyal próbálta korlátozni a telepesek hatalmát: az 1512-es Burgosi törvények a bennszülöttek bánásmódját szabályozták, az 1542-es „Új törvények” pedig az encomienda örökölhetőségét próbálták felszámolni, ami Peruban polgárháborúhoz, Új-Spanyolországban pedig a telepesek erős ellenállásához vezetett. A törvények hatása a mindennapi gyakorlatban korlátozott volt, de azt mutatják, hogy a gyarmati állam nem egységes, monolitikus elnyomó gépezet volt, hanem különböző érdekek – korona, egyházi szerzetesrendek, telepesek, bennszülött nemesi elit – konfliktusos tere. A hódítás időszakára visszavetítve a „modern gyarmati állam” fogalma anakronisztikus lenne: a 16. század eleji spanyol hatalom sokszor rögtönzött, a távolság és a helyi erőviszonyok miatt rendszeresen alkudozni kényszerült.
A nem spanyol gyarmatokon a kormányzás formája attól függött, hogy koronagyarmat, magántársasági birtok vagy tulajdonosi gyarmat volt-e. Barbadoson és Jamaicán a 17. században választott gyűlések jöttek létre, amelyek a fehér telepes elitnek adtak beleszólást, az ültetvényeken élő rabszolgáknak és a szegényebb fehér szolgáknak viszont nem. A francia és holland területeken a társasági, majd a királyi igazgatás váltotta egymást. A gyarmati állam mindenütt a faji és etnikai hierarchiára épült, ám ennek részletes tárgyalása a következő alfejezet és a tematikus gyarmatosítási fejezet feladata.
A hódítás történetét nem lehet kizárólag az európai előrenyomulás felől elbeszélni. A mezoamerikai és karibi közösségek válaszai között szerepelt a fegyveres ellenállás, a diplomáciai alku, a vallási szinkretizmus, a menekülés a hegyvidékre vagy a belső erdős területekre, valamint a spanyolok számára láthatatlan mindennapi ellenállás. A mexikói gyarmati korszak bennszülött nemessége részben megőrizte helyi hatalmát, és a spanyolokkal kötött szövetség fejében adó- és földügyekben szerephez jutott. Ez nem jelentette a hódítás el nem ismerését, de mutatja, hogy a „meghódítottak” fogalma túl egyszerű lenne.
A népesség összeomlása Mezoamerikában is bekövetkezett, bár mértéke és időbeli lefolyása regionálisan eltérő volt. Az 1520-as himlőjárvány után az 1545-ös és 1576-os, cocoliztli néven emlegetett járványok Mexikó középső részén ismételten hatalmas halandóságot okoztak. A közép-mexikói bennszülött népesség 1519. évi becslései széles sávban szóródnak: egyes történészek 6–8 millió, mások 15–25 millió főt valószínűsítenek; az évszázad végére a becslések szerint ez nagyságrendileg 1–2 millióra csökkent. A számok minden esetben becslések, mert a spanyol adóösszeírások csak a gyarmati rendszerbe betagozott háztartásokat rögzítették, a járványok előtti teljes körű népszámlálás pedig nem létezett. A régészeti leletek – tömegsírok, elhagyott települések, a művelt területek visszaerdősülése – alátámasztják a nagyobb csökkenést, de pontos arányt nem adnak.
A demográfiai katasztrófa értelmezése érzékeny történetpolitikai kérdés. A 16. századi spanyol bírálók, Las Casas nyomán, a spanyol kegyetlenkedést állították a középpontba. A 20. századi történetírás hosszú ideig a „járványok ártatlan tragédiáját” hangsúlyozta, részben hogy ellensúlyozza a spanyolellenes „fekete legendát”. A mai szakirodalom tudományos konszenzusa szerint a járványok hatása csak a gyarmati kényszermunka, az áttelepítések, az éhínség és a társadalmi intézmények felbomlása együttesében érthető meg: a fertőzések egy elnyomott, túlterhelt és szétszakított népességet értek el, ezért a halandóság nem pusztán biológiai esemény volt. Egyes őslakos értelmiségiek és kisebbségi történészi irányzatok a Karib-térség taínóinak és a mezoamerikai bennszülöttek sorsát „népirtásnak” nevezik; mások a kifejezést pontatlannak tartják, mert a halálozások döntő részét fertőzések okozták, és a spanyol korona a kényszermunkások megőrzésében is gazdasági érdeket látott. A tankönyv e vitát bemutatja, de a „népirtás” kifejezést nem használja automatikusan a 16. századi eseményekre: a fogalom jogi és történeti kritériumai vitatottak.
A hódítás rekonstrukciójához rendelkezésre álló források egyenlőtlenül oszlanak el. A spanyol oldalról elsődleges forrás Kolumbusz hajónaplója, Cortés Cartas de relación című jelentései, Bernal Díaz del Castillo Historia verdadera de la conquista de la Nueva España című visszaemlékezése, valamint a spanyol gyarmati közigazgatás iratai, elsősorban az Archivo General de Indias anyaga. Ezek a szövegek szerzőik politikai és jogi érdekei miatt torzítanak: Cortés a maga hűtlenségét a király előtt kívánta igazolni, Díaz pedig idős emberként írta meg emlékeit. Bartolomé de las Casas Brevísima relaciónja fontos kritikai forrás, de vitairat, amely a spanyol bűnöket drámaian felnagyította, és a reformok érdekében egységesen „pusztításként” mutatta be a gyarmati folyamatot. Sahagún Códice Florentinoja félig bennszülött, félig spanyol közreműködéssel készült, ezért a bennszülött nézőpontot is megőrizte, de nem mentes a ferences szerző válogatásától és a spanyol fogalomrendszertől.
A bennszülött források sokkal ritkábbak, és gyakran későbbi másolatokban maradtak fenn. A maja Popol Vuh és a Kaqchikel-évkönyvek részben a hódítás utáni viszonyokról is beszámolnak, de elsősorban a prekolumbiánus történetre vonatkoznak; a Lienzo de Tlaxcala képi elbeszélése a tlaxcalai szövetség saját szerepét hangsúlyozza. A taínó és kalinago hangok közvetlen írásos formában alig léteznek; a túlélők emlékezete részben a helyi szóbeli hagyományban, részben a gyarmati bírósági jegyzőkönyvekben szereplő panaszokban és vallomásokban őrződött meg. A régészeti bizonyítékok – például erődített spanyol táborok, tömegsírok, elhagyott települések rétegei – növekvő szerepet kapnak, de a régészeti datálás önmagában nem mondja meg, hogy egy adott települést pontosan miért hagytak el.
A demográfiai számokkal kapcsolatban a legfontosabb módszertani figyelmeztetés, hogy a prekolumbiánus népességre vonatkozó valamennyi adat becslés. A becslések attól függnek, hogy a kutató milyen feltételezéssel él a spanyol adóösszeírások és a járványok előtti helyi gazdaság eltartóképességéről. A hadjáratok áldozatainak száma szintén nem ismert: a kortárs források gyakran mitikus nagyságrendű „megszámlált holttestről” írnak, amit nem lehet szó szerint venni. Minden alfejezetben érvényes, hogy a kerek számok, például „több millió bennszülött halt meg”, nem pontos mérések, hanem szakmai becslések.
Az európai hódítás 1492 és a 17. század között alapvetően alakította át a Karib-térséget és Mezoamerikát. A spanyol hódítás a Nagy-Antillákon a taínó társadalmak gyors összeomlásával járt, amelyben a járványok, a kényszermunka és az erőszak összekapcsolódott. Mexikó 1519–1521. évi meghódítása csak a helyi szövetségesek, a himlő és az Azték Birodalom belső ellentmondásai révén sikerült; a közép-amerikai hadjáratok pedig évtizedekig, sőt helyenként a 17. század végéig elhúzódtak. A 17. században a britek, franciák, hollandok és dánok a Kis-Antillákon és a spanyol peremterületeken építettek ki ültetvényes gyarmatokat, szintén őslakos közösségek rovására. A gyarmati állam – legyen spanyol alkirályság vagy brit gyarmati gyűlés – a hódítás erőszakát intézményes keretekbe foglalta, de a helyi ellenállás, a diplomácia és a mindennapi alkalmazkodás végig jelen maradt. A demográfiai összeomlás tény, mértéke és értelmezése azonban módszertani és emlékezetpolitikai vita tárgya.