A gyarmati korszak gazdasági és társadalmi berendezkedése 1492 után, az európai hódítás nyomán alakult ki, és a 19. század elejéig – a spanyol gyarmatok függetlenségéig, a karibi szigeteken pedig a rabszolgaság fokozatos eltörléséig – meghatározta a régió életét. A spanyol, brit, francia, holland és dán gyarmatokon eltérő intézmények jöttek létre, de közös vonásuk volt, hogy a termelést az európai piac igényeihez igazították, a munkaerőt kényszerrel vagy rabszolgasággal biztosították, és a társadalmat születésen, származáson és bőrszínen alapuló hierarchiákba rendezték. Ez az alfejezet e három – gazdasági, munkaerő- és társadalmi – szint összefüggését mutatja be.
A spanyol gyarmatokon a hódítást követően az encomienda intézménye biztosította az őslakos munkaerő feletti ellenőrzést. Az encomienda jogi értelemben nem földadomány, hanem egy meghatározott őslakos közösség adójának és munkaerejének használati joga volt, amelyet a korona egy spanyol telepesnek (encomendero) adott át azzal a feltétellel, hogy az védelmezi és keresztény hitre téríti a rábízottakat. A gyakorlatban azonban az encomienda gyakran kényszermunkát és súlyos visszaéléseket jelentett, ahogyan azt Bartolomé de las Casas domonkos szerzetes 1552-ben megjelent Brevísima relación de la destrucción de las Indias című beszámolója dokumentálta. A korona az encomienda kiterjesztését már az 1512-es burgosi törvényekben korlátozni próbálta, az 1542-es új törvények (Leyes Nuevas) pedig megtiltotta az encomienda öröklését és az őslakosok rabszolgaként való használatát. Az intézmény azonban a 16. század végéig fennmaradt, és a helyi hatóságok sokszor megkerülték a korlátozásokat. Mexikóban, Guatemalában és a földszoros más részein az encomienda fokozatosan átadta helyét a repartimiento (másutt cuatequil, Guatemalában mandamiento) rotációs kényszermunkarendszerének: a közösségeknek meghatározott időre, általában heti egy hétre munkásokat kellett küldeniük bányákba, mezőgazdasági ültetvényekre vagy középítkezésekhez. A repartimiento a perui mit’a mintájára működött, de a közép-amerikai és mexikói változatokban a közösség belső szervezete sokáig megőrizte saját logikáját. A rendszer időszakos megterhelése, a családok szétszakítása és a bányákban uralkodó halálozási viszonyok ellenére az őslakos közösségek nem passzív elszenvedői voltak: a munkát megtagadták, panaszokat nyújtottak be a gyarmati bíróságokhoz, és saját földjeiken párhuzamosan folytatták a hagyományos gazdálkodást.
A bányászat a spanyol gyarmati gazdaság motorja volt, különösen Új-Spanyolországban (a mai Mexikó területén). Az 1546-ban felfedezett zacatecasi, 1548-ban guanajuatói és 1592-ben San Luis Potosí-i ezüstlelőhelyekből évtizedeken át hatalmas mennyiségű nemesfém érkezett Európába, amely a korai újkori világgazdaság egyik alapját képezte. A kitermeléshez az 1550-es években kifejlesztett higanyamalgámos eljárás (patio módszer) tette lehetővé az alacsony fémtartalmú ércek gazdaságos feldolgozását, ami a termelés robbanásszerű növekedését eredményezte. A bányákban repartimiento útján kényszermunkások, valamint bérmunkásként vagy adós szolgaként dolgozó szabad őslakosok és meszticek dolgoztak. A bányavárosok körül kialakult a hacienda, a nagy kiterjedésű magánbirtok, amely élelmiszert, bőrt, állatokat és egyéb nyersanyagot szállított a bányaközpontoknak. A hacienda a 17. századtól vált a mexikói és guatemalai vidék meghatározó intézményévé: a földbirtokosok a közösségi földek fokozatos megszerzésével és a vízjogok kisajátításával kiterjedt birtoktesteket hoztak létre, a helyi lakosokat pedig adósságmunkába (peonaje) kényszerítették: előleget, eszközöket vagy terményt adtak, amit a munkásnak munkával kellett ledolgoznia, a tartozás azonban gyakran öröklődött és a gyakorlatban szolgaságot eredményezett. A hacienda egyszerre volt önellátó egység és piacra termelő üzem; a birtokosok a gyarmati igazgatásban is meghatározó pozíciókat töltöttek be, így a gazdasági hatalom politikai befolyással párosult.
A karibi szigetvilágban és a spanyol földszoros atlanti-parti régióiban azonban egészen más gazdasági logika érvényesült: a plantation-gazdaság (ültetvényes gazdálkodás). Ez a rendszer a 17. századtól vált meghatározóvá a Brit, Francia, Holland és Dán Nyugat-Indiákon, majd a 18. század végétől Kubában is. A fő termény a cukornád volt; a cukrot először Hispaniola szigetén termesztették a 16. század elején, de a nagy áttörést a barbadosi és jamaicai brit ültetvények hozták a 17. század közepétől, majd a francia Saint-Domingue (a mai Haiti) a 18. században a világ legnagyobb cukortermelőjévé vált. A cukornád mellett a dohány – elsősorban Kubában és a Virginiához hasonló kisebb szigeteken –, a kávé – Saint-Domingue-ban az 1730-as évektől, majd a 19. században Közép-Amerikában – és az indigó – főként El Salvador és Guatemala területén a 18. században – biztosította az ültetvények jövedelmezőségét. A plantation-rendszer jellemzője a monokultúra, a nagy tőkeigény, a technológiai fejlesztés (például a cukormalmok, a szárítás és a finomítás) és a rabszolgamunka tömeges alkalmazása volt. A termelés az európai fogyasztói piacra irányult, a tőkét európai bankok és kereskedőházak biztosították, a haszon pedig az anyaországban halmozódott fel. A kortárs kritika és a későbbi gazdaságtörténeti kutatás vitatja, hogy a cukorültetvények mennyiben voltak a korai kapitalizmus előfutárai; annyi bizonyos, hogy a rabszolgamunkára és az exportpiacra épülő ültetvények a modern világgazdaság egyik mozgatórugóját alkották.
A plantation-gazdaság munkaerőigényét a transzatlanti rabszolga-kereskedelem fedezte. A spanyol gyarmatokon az őslakosok rabszolgává tétele a 16. században még elterjedt volt – a Leyes Nuevas 1542-ben tiltotta be –, de a járványok okozta demográfiai összeomlás és a korona szabályozása miatt a 17. századtól a munkaerőt egyre nagyobb arányban afrikai rabszolgák adták. A kereskedelem a 16. század elejétől a 19. század második feléig tartott; a spanyol korona előbb portugál, majd holland, francia és brit kereskedőknek adott asiento (monopóliumszerű szállítási szerződés) jogokat. A SlaveVoyages adatbázis – a jelenlegi legteljesebb digitális gyűjtemény, amely hajónaplók, vámiratok és egyéb dokumentumok alapján tartja nyilván az útvonalakat – alapján a kutatók a transzatlanti kereskedelemben elhurcolt emberek számát körülbelül 12,5 millióra becsülik; a módszertani bizonytalanság miatt a valós szám sávja gyakran 10,7 és 15 millió között mozog (tudományos konszenzus, becslés). A Karib-térségbe – a spanyol, brit, francia, holland és dán gyarmatokra együttvéve – a becslések szerint a teljes mennyiség körülbelül 40–45 százalékát szállították, Jamaica, Saint-Domingue és Kuba pedig különösen nagy felvevőpiacnak számított. A rabszolgák származási régiói változtak az idők folyamán: a 17. században főleg a mai Szenegál, Gambia, Gold Coast és Benin, a 18–19. században pedig Angóla, Kongó és a Biafrai-öböl vidéke dominált. A hajóutak hírhedt szakasza, a Middle Passage (átkelés) során a halálozás – a hajónaplók és a kikötői nyilvántartások alapján – a becslések szerint 12–15 százalék volt, de egyes hajókon ennél sokkal magasabb, a járványok, a zsúfoltság, az alultápláltság és az erőszak miatt. A rabszolgák szökését, lázadását és öngyilkosságát a hajónaplók dokumentálják; a rabszolgakereskedők brutális fegyelmező eszközei ugyancsak elsődleges forrásokból ismertek.
A rabszolgaság nem csupán gazdasági intézmény volt, hanem a karibi társadalmak alapvető szervezőelve is. A rabszolgákból hiányzott a személyes szabadság, a házasságkötés és a családi élet jogi védelme, és a tulajdonukról sem rendelkezhettek. A francia gyarmatokon az 1685-ben kiadott Code Noir (Fekete Törvény) szabályozta a rabszolgaságot: bár előírt bizonyos minimális élelmezést és vasárnapi munkaszünetet, a rabszolgákat ingó vagyonnak minősítette, büntetésüket a tulajdonosra bízta, és korlátozta a felszabadítás lehetőségét. A brit gyarmatokon hasonló rabszolgatörvények léptek életbe, amelyek a rabszolgák tanúskodását, iskoláztatását és szabad gyülekezését tiltották. A rabszolgák mégsem voltak passzív áldozatok: maroon közösségek (szökött rabszolgák) alakultak Jamaica hegyvidékein, Hispaniola belsejében, a dél-amerikai dzsungelekben és a Kis-Antillák erdős vidékein, amelyek fegyveres ellenállást folytattak a gyarmati hatalommal szemben. Jamaica szigetén az 1738-as békeszerződés elismerte a maroonok önálló településeit; a haiti forradalom (1791–1804) pedig – amely a teljes rabszolgaság felszámolásával és az első fekete köztársaság kikiáltásával végződött – a rabszolgák politikai cselekvőképességének legteljesebb bizonyítéka lett. A rabszolgák emellett saját kultúrát teremtettek: a kreol nyelvek, a vudú, a szantería és a hasonló szinkretikus vallások, a zene, a tánc és a konyha mind a rabszolgák közösségi életének, túlélési stratégiáinak és afrikai örökségük továbbéléseinek dokumentumai.
A gyarmati társadalom faji és etnikai hierarchiáját a spanyol gyarmatokon a casta-rendszer formálta. A korabeli spanyol kategóriák szerint a társadalom csúcsán a Spanyolországban született peninsulares (félszigetiek) álltak, akik a legmagasabb egyházi és állami tisztségeket töltötték be. Alattuk a kreolok (criollos), vagyis a gyarmatokon született európai származású fehérek következtek, akik jelentős földbirtokkal és bányákkal rendelkeztek, de a legfőbb hivatalokból ki voltak zárva. A vegyes házasságokból született csoportokat a korabeli társadalom külön kategóriákba sorolta: a mesztic (mestizo) spanyol–őslakos, a mulatt (mulato) spanyol–afrikai, a zambó (zambo) őslakos–afrikai származást jelölt. A hierarchia alján a jogilag szabad, de adófizetésre kötelezett őslakosok (indios) és a rabszolgák, az afrikai származású feketék (negros) álltak. A casta-rendszer azonban nem volt merev: a házasság, a pénz, a fehér patrónus támogatása vagy a gracias al sacar (pénzen vásárolt “fehérítő” igazolás) lehetővé tette a társadalmi mobilitást, az anyakönyvek pedig mutatják, hogy a kategóriák gyakran kétértelműek voltak. Ennek ellenére a faji hierarchia alapvetően meghatározta a vagyon, a hatalom és a presztízs elosztását: a bőrszín és a származás összefonódott a jogi státusszal, az adóterhekkel és a társadalmi megbecsüléssel. A francia és brit gyarmatokon a kategóriarendszer egyszerűbb volt, de ugyanúgy faji alapon működött: a fehér ültetvényesek és kereskedők alatt a szabad színesek (gens de couleur libres, illetve free people of color) rétege helyezkedett el, amely – különösen Saint-Domingue-ban – birtokkal és iskolázottsággal rendelkezhetett, de jogilag nem volt egyenlő a fehérekkel; alattuk pedig a rabszolgák tömege. A „fehérítés” (blanqueamiento) politikája – amely a 19–20. században vált állami programmá több országban – ennek a gyarmati faji hierarchiának a későbbi következménye.
A gyarmati gazdaság és a társadalmi rend nem volt egységes a régióban. Mexikóban az ezüstbányászat és a hacienda dominált, ahol a munkaerő zömét őslakos közösségek adták, a rabszolgák aránya pedig alacsonyabb volt, mint a Karib-térségben. Guatemalában és El Salvadorban az indigó, majd a 19. századtól a kávé vált vezető ágazattá, a földbirtokos kreol elit pedig az őslakos falvak munkaerejét használta. Belize (Brit Honduras) a fakitermelésre, különösen a mahagóni exportra szakosodott, és bár itt is alkalmaztak rabszolgákat, a demográfiai összetétel és a településszerkezet eltért a karibi ültetvényes szigetektől. A karibi szigeteken – különösen Barbados, Jamaica, Saint-Domingue és a 19. századi Kuba – a cukorültetvények koncentráltan, nagy számú rabszolgát foglalkoztattak, és a rabszolgák aránya a lakosságon belül sok helyen 80–90 százalék volt. A Kis-Antillák kisebb szigetein – például a brit Szélcsendes-szigeteken – a birtokok kisebbek, a terményválaszték változatosabb volt, de a rabszolgamunka itt is meghatározó maradt. A gyarmati gazdaság e regionális változatai később a posztkoloniális államok gazdasági és társadalmi szerkezetére is rányomták bélyegüket.
A gyarmati gazdaság és társadalom megismerésének forrásai egyenlőtlenül maradtak fenn. A spanyol gyarmatigazgatás iratai az Archivo General de Indias sevillai gyűjteményében, a nemzeti levéltárakban és az egyházi anyakönyvekben maradtak fenn; az encomienda- és repartimiento-listák, a tizedjegyzékek és a bányatized-nyilvántartások lehetővé teszik a termelés és a munkaerő becslését. A brit, francia, holland és dán gyarmatok ültetvény-nyilvántartásai, hajónaplói és vámiratai a rabszolga-kereskedelem és a cukortermelés adatainak alapját képezik; a SlaveVoyages adatbázis ezeket digitalizálta. A prekolumbiánus népességre és a járványok utáni demográfiai összeomlásra vonatkozó számok azonban régészeti és történeti becslések, amelyek széles sávban mozognak, és a módszertani viták nem zárultak le. A rabszolgakereskedelem mérete is becslés: a hiányos nyilvántartások és az illegális szállítások miatt a teljes szám bizonytalan. A „casta-rendszer” működésére vonatkozó ismereteink a korabeli anyakönyvek, összeírások és festmények alapján rekonstruálhatók, de a kategóriák helyi gyakorlata változó volt, és a társadalmi mobilitás mértékét a kutatók eltérően ítélik meg. A kortárs szerzők – például Las Casas, Sahagún, Bernal Díaz del Castillo – beszámolói pótolhatatlan források, de saját érdekeiket, teológiai és politikai álláspontjukat tükrözik; a közlésüket mindig forráskritikával kell kezelni. A „népirtás” kifejezést a kora újkori őslakos népesség pusztulására egyes történészek és emlékezetpolitikai szereplők használják, mások vitatják; a jelen szöveg a dokumentált demográfiai összeomlás tényét tárgyalja, a jogi minősítés kérdését pedig külön forráskritikai kérdésként kezeli.
A gyarmati gazdaság és társadalom a 16. és 19. század között a kényszermunka, a rabszolgaság és a faji alapú hierarchiák egymásra épülő rendszerén nyugodott. A spanyol gyarmatokon az encomienda és a repartimiento az őslakos munkaerőt, a bányászat és a hacienda a földbirtokot, a karibi ültetvényes térségben a cukor-, kávé- és dohánytermelés a rabszolgamunkát tette uralkodóvá. A transzatlanti rabszolga-kereskedelem – amelynek mértékét a SlaveVoyages adatbázis alapján mintegy 12,5 millió elhurcolt emberre becsülik – tartós demográfiai, kulturális és társadalmi következményekkel járt. A casta-rendszer és a hasonló faji hierarchiák a jogi, gazdasági és társadalmi egyenlőtlenséget születési alapon intézményesítették. E rendszer öröksége a posztkoloniális államok föld-, jövedelem- és etnikai viszonyaiban hosszú időn át tovább élt.