A mexikói völgy első városi központjainak történetét a preklasszikus korszak végén (lásd A korai mezoamerikai civilizációk és a maja városállamok) a régészeti adatok tanúsága szerint alapvetően a völgy déli részén fekvő vetélkedő települések határozták meg. Teotihuacan felemelkedése ezt a képet alakította át nagyjából az i. sz. 1. század és 3. század között, és a város a klasszikus korszak meghatározó hatalmi központjává vált. Az alábbiakban előbb a város emelkedését, városképét és társadalmát, majd hatalmi hálózatait, hanyatlását, végül a klasszikus korszak tágabb összefüggéseit tárgyalom. A korszakhatárok itt is eltérnek a maja területekétől: a közép-mexikói klasszikus korszakot a régészeti hagyomány általában i. sz. 200–600/650 közé teszi, míg a maja alföld klasszikusa körülbelül i. sz. 250–900 közé esik; a különbséget a helyi kronológiák eltérő kerámia- és építészeti fázisai indokolják.
Teotihuacan a Mexikói-völgy északkeleti peremén, a tórendszer termékeny, de csapadék szempontjából bizonytalan medencéjében feküdt. A város területe nem a legnagyobb tó, a Texcoco-tó partján, hanem attól kissé távolabb, a Patlachique-hegy és a Cerro Gordo között húzódó, viszonylag sík területen alakult ki. A hely előnye nem elsősorban a mezőgazdasági vízbőségben, hanem a közeli nyersanyagforrásokban rejlett: a Pachuca melletti Sierra de las Navajas zöld obszidiánja, az Otumba környéki obszidián-lelőhelyek, a völgy déli részének mészköve és a környék agyagjai mind elérhető távolságban voltak. A völgy másik előnye a Mezoamerika különböző régiói felé nyitó közlekedési folyosók csomóponti helyzete volt: a keleti part irányába, a déli Oaxaca felé, valamint a nyugati medencék felé is vezettek útvonalak.
A térség a preklasszikus kor végén több központ között oszlott meg. A délkeleti Cuicuilco – a klasszikus kor előtti völgy egyik legnagyobb, kör alaprajzú piramisáról ismert települése – valószínűleg egy vulkánkitörés (a Xitle, i. sz. 1. század táján) pusztításai után veszített jelentőségéből; a pontos datálás azonban vitatott, mert a vulkáni rétegek radiokarbon-eredményei nem minden lelőhelyen egyeznek. Bizonyítható, hogy Teotihuacan pontosan abban az időszakban kezdett gyorsan növekedni, amikor a völgy déli központjai hanyatlottak, de az ok-okozati összefüggés nem teljesen tisztázott. A régészeti ásatások szerint a város i. sz. 1. század körül még több kisebb falu együtteseként működött, majd a 2. század folyamán egyetlen, tervszerűen kiépült városmagba tömörült. A növekedés ütemét a kerámiafázisok és a radiokarbon-dátumok alapján a szakirodalom gyorsnak tartja; a város fénykorának időszakát az i. sz. 200–550 közötti időre szokás tenni.
A város nevét illetően alapvető bizonytalanság áll fenn. A „Teotihuacan” elnevezés azték–nahua eredetű, jelentése körülbelül „ahol az istenek születtek” vagy „az istenné válás helye”; a város saját lakóinak neve magáról a településről írott források híján ismeretlen. Egyes kutatók feltételezik, hogy a későbbi közép-mexikói hagyományokban bevett „Tollan” (nádföld) cím részben Teotihuacanra vezethető vissza, de ezt kortárs régészeti bizonyíték nem erősíti meg, ezért vitatott értelmezés. A „Teotihuacan” nevet a könyv a bevett régészeti konvenció szerint használja, de a szövegben mindig jelölni kell, hogy a név későbbi, nem a városlakók önelnevezése.
A város központi területét a feltárások alapján egy nagyjából 15–20 fokkal keletre elfordított, észak-déli tengelyű, egységes városrendezés határozza meg. A fő tengely a később „Halottak útja” (az aztékok által adott elnevezés, mert a romok mentén fekvő halmokat síroknak vélték) elnevezésű, közel két kilométer hosszú, széles, részben lépcsőzetes szertartási útvonal. Ennek északi végén emelkedik a Hold-piramis, keleti oldalán pedig a Nap-piramis, amely Mezoamerika egyik legnagyobb prekolumbiánus építménye. A Nap-piramis alapja körülbelül 220 × 220 méter, magassága a rekonstrukció szerint mintegy 63–65 méter; a pontos eredeti magasság a korai 20. századi, részben spekulatív helyreállítások miatt nem ismert. A központi magaslat déli végén a „Fellegvár” (Ciudadela) nevű hatalmas, fallal körülvett tér helyezkedik el, benne a Tollas Kígyó templomával. Ez utóbbi homlokzatát váltakozó kígyófejek és esőisten-szerű maszkok díszítették; a ma látható dekoráció részben modern rekonstrukció, részben eredeti faragvány. A városmag körül számos lakónegyed (Tetitla, Tepantitla, Atetelco, Zacuala és mások) épült, ezek falait sokszínű falfestmények borították. A festmények papi, harcos és természetfeletti alakokat ábrázolnak, közöttük a későbbi esőisten (Tlaloc) előképének tartott lényt, valamint egy feltételezett „Nagy Istennőt”; az utóbbi rekonstrukció azonban vitatott, mert a képek nem feltétlenül ábrázolnak egységes női istenséget, és az egyes alakok nemi besorolása gyakran bizonytalan.
A várostervezés nem korlátozódott a szertartási magra: a régészeti térképek azt mutatják, hogy a lakóegyüttesek szabályos, négyszögletes tömbökben helyezkedtek el, gyakran központi udvar köré szervezve. A város becsült kiterjedése a fénykorban elérte a 20–25 négyzetkilométert; a lakosságszámra vonatkozó becslések a 20. század közepétől napjainkig jelentősen szóródnak, általában 80 000 és 200 000 fő között mozognak. A gyakran idézett 125 000 körüli érték régészeti feltételezésen alapul: a kutatók a feltárt lakóegységek sűrűségéből, az egy háztartásra jutó alapterületből és a városterület kiterjedéséből következtetnek. A szám tehát nem pontos mérés, hanem módszertani becslés; ráadásul a lakónegyedek egy részét a modern települések elfedik, ezért a teljes terület nem ismert.
Teotihuacan társadalmának szerkezetét írott saját források híján elsősorban a régészeti leletekből lehet rekonstruálni. A lakónegyedek mérete, díszítettsége és a bennük talált tárgyak jellege egyértelműen társadalmi rétegzettséget mutat. A központi területekhez közelebb eső, nagyobb lakóegyüttesekben gazdagabb sírmellékletek, importkerámiák, zöld obszidiánból készült tárgyak és falfestmények kerültek elő, míg a peremkerületek kisebb egységeiben egyszerűbb tárgyak és kevesebb import. A rétegzettség pontos fokozatai azonban vitatottak: nem tudjuk, vajon a nagyobb lakóegyüttesek nemesi családoké, papi testületeké vagy gazdag kereskedői csoportoké voltak-e, és azt sem, hogy a társadalmi pozíció mennyire volt örökletes, illetve szertartási ranghoz kötött.
A gazdaság alapja a mezőgazdaság volt: kukorica, bab, tök, amaránt, tomatillo, avokádó és más növények termesztése. A völgy éghajlata miatt a termeléshez öntözésre és talajvédő teraszokra volt szükség; a környező lejtőkön épített teraszrendszerek maradványait több helyen azonosították. A sekély tópartokon valószínűleg magaságyásos, csatornázott kertgazdálkodás is folyt, de ennek egyértelmű klasszikus kori nyomai hiányoznak; a későbbi, posztklasszikus kori chinampa-rendszert nem lehet bizonyítás nélkül visszavetíteni Teotihuacan korára. A kézművesség és a csere kiemelkedő szerepet játszott: a város környéki obszidiánbányákból származó zöld és szürke obszidiánt feldolgozták, pengéket, tükröket, dísztárgyakat készítettek. A teotihuacani vékony falú, narancsvörös kerámiát a klasszikus korszakban egész Mezoamerikában utánozták, ami a stílus és a kereskedelem jelentőségét mutatja. A falfestmények és a lakónegyedek műhelyleletei textilkészítésre, tollmunkára, csont- és kagylótechnológiára utalnak.
A csere szervezéséről vita folyik. A nagyméretű terek és a központi épületek mellett talált nagy mennyiségű, sokféle kerámia és obszidián-töredék alapján egyes kutatók piacok működését feltételezik, mások szerint a javakat államilag szervezett újraelosztás és adóztatás útján gyűjtötték és osztották szét. A kettő nem zárja ki egymást, és a jelenlegi bizonyítékok alapján nem dönthető el, hogy a mindennapi javak cseréje mennyire volt állami ellenőrzés alatt. Ami biztosabb: a város hatalmas mennyiségű nyersanyagot és munkaerőt vont el a környező vidékről, és a regionális cserehálózat egyik legnagyobb központja volt. A teotihuacani tárgytípusok elterjedése a mai Guatemala, a Mexikói-öböl partvidéke és a nyugati medencék irányában is kimutatható.
A vallási élet és a politikai hatalom összefüggésére a Tollas Kígyó templomának feltárása adott fontos, de vitatott bizonyítékot. Az 1980-as években a templom alatt több nagy tömegsírt tártak fel, amelyekben több mint 130 emberi csontváz feküdt; az áldozatok többsége fiatal férfi volt, nyakláncokkal, obszidián pengékkel és állatáldozatok maradványaival együtt. A lelettel kapcsolatban a régészek véleménye megoszlik: egyesek szerint az áldozatok külföldi hadifoglyok lehettek, mások szerint a város saját harcos elitjének tagjai, akiket a templom felszentelésekor rituálisan megöltek. A sírok mindenesetre azt jelzik, hogy a szertartási erőszak a központi hatalom legitimitásának részét képezte, és hogy a város elitje jelentős katonai erőt tudott mozgósítani. A falfestmények harcosokat ábrázolnak dárdavetőkkel és pajzsokkal, ami arra utal, hogy a fegyveres erő fontos szerepet játszott a társadalomban, de a hadsereg szervezeti formája nem ismert.
Teotihuacan befolyása a klasszikus korszakban messze túlterjedt a Mexikói-völgyön, ám a hatalom jellege vitatott. A régészeti anyagban megmutatkozó teotihuacani hatás – kerámiastílus, obszidiánkereskedelem, építészeti elemek, egyes rituális szimbólumok – nem feltétlenül jelentett egységes területi uralmat vagy „birodalmat”. A szakirodalom egy része hegemón politikai-katonai jelenlétről beszél, más része inkább hosszú távú kereskedelmi és ideológiai befolyásról; a kifejezések használata ezért a könyvben óvatosan, a bizonyítékok fényében történik.
A legfontosabb kapcsolatok egyike a mai Oaxaca térségéhez fűződött. Teotihuacanban, a város délnyugati részén feltártak egy negyedet, amelyet a kutatók „Tlailotlacan” néven ismernek, és amelyben zapoték stílusú kerámiák, írásos jelek és temetkezések kerültek elő. A negyed lakói valószínűleg Oaxaca felől érkezett kereskedők, kézművesek vagy akár diplomáciai képviselők voltak; jelenlétük hosszú időn át fennállt. Ugyanakkor a zapoték fővárosban, Monte Albánban is megjelentek teotihuacani stílusjegyek, ami kölcsönös kapcsolatra utal, de nem feltétlenül alárendeltségre. A két központ közötti viszony jellege – szövetség, kereskedelmi megállapodás vagy laza hierarchia – vitatott.
Különösen sokat vitatott a teotihuacani jelenlét a maja területeken. A mai Guatemala északi részén fekvő Tikalban a maja feliratok egy i. sz. 378. évi eseményt rögzítenek, amikor egy nyugatról érkezett, „Tűzben született” (Sihyaj K’ahk’) nevű hadúr megérkezett, a helyi uralkodó, Chak Tok Ich’aak halála után pedig új dinasztia került hatalomra, amelynek emlékezetében a Tollas Kígyó és a Sas szimbólumai fontos szerepet kaptak. Az epigráfiai adatok és a régészeti leletek egy része alapján sok kutató úgy véli, hogy ez a dinasztia kapcsolatban állt Teotihuacannal, akár közvetlen hódítás, akár teotihuacani szövetséges elit migrációja, akár a teotihuacani ideológia helyi átvétele révén. A bizonyítékok azonban nem egyértelműek: Teotihuacanból nem maradt fenn felirat, a teotihuacani anyagi kultúra Tikalban és a környező városokban csak korlátozottan jelenik meg, és a maja szövegek elsősorban helyi politikai nyelvet használnak. A „teotihuacani hódítás” tézise a szakirodalomban erős, de vitatott értelmezés, nem dokumentált tény.
Hasonló bizonytalanság övezi a mai Honduras területén fekvő Copán korai dinasztiájának teotihuacani kapcsolatát. A copáni ásatásokon talált egyes tárgyak és a dinasztikus feliratok nyugati kapcsolatokra utalnak, de állandó teotihuacani helyőrség jelenlétét nem sikerült bizonyítani. A kapcsolatok valószínűleg regionális hálózatokon keresztül, közvetítő csoportok révén valósultak meg. A Mexikói-öböl partvidékén, valamint a mai Guatemala csendes-óceáni lejtőin található leletek szintén teotihuacani hatásokat mutatnak, de ezek sem zárják le a vitát arról, hogy kereskedői, katonai vagy ideológiai befolyásról van-e szó.
Teotihuacan központi hatalma a régészeti adatok szerint az i. sz. 6. század közepe táján, legkésőbb a 7. század elején összeomlott. A város központi szertartási épületeiben, elsősorban a Fellegvárban, a Tollas Kígyó templomában és a főbb elitépületekben tűzvész nyomai látszanak: elszenesedett faanyag, megégett vakolat és szándékosan megrongált kőfaragványok. A tűz azonban nem terjedt ki az egész városra, a lakónegyedek nagy része nem mutat égésnyomokat, ami arra utal, hogy a pusztítás célzottan a hatalmi-papi központot érte. A régészeti dátumok alapján a pusztulás i. sz. 550–650 közé tehető, de a belső kronológia nem elég finom ahhoz, hogy pontos évet adjunk.
A lakosság fogyása fokozatos volt. A város központját a 7. század folyamán fokozatosan elhagyták, a monumentális épületek használaton kívül kerültek, a környező területeken pedig új, kisebb települések jelentek meg. Az i. sz. 750 körüli időszakra Teotihuacan már csak árnyéka volt egykori önmagának; a területén kisebb falvak maradtak fenn, és a későbbi coyotlatelco kerámia stílus elterjedése a város hanyatlása utáni új kulturális időszakot jelzi. Fontos, hogy a város nem „tűnt el” egyetlen nap alatt: a folyamat több mint egy évszázadot vett igénybe, és a hanyatlás nem jelentette a térség teljes elnéptelenedését.
A hanyatlás okai a szakirodalomban élesen vitatottak. A főbb magyarázatok:
A jelenlegi szakirodalom általában több tényező együttjátszását feltételezi, de nincs konszenzus abban, hogy mi volt a közvetlen kiváltó ok. A „Teotihuacan összeomlása” kifejezés ezért a könyvben nem katasztrófaelbeszélést jelent, hanem a központi hatalom és a nagyvárosi életforma fokozatos megszűnését.
Teotihuacan hanyatlása nem jelentette egész Mezoamerika lehanyatlását; a klasszikus korszakot éppen az egyidejű virágzó központok sokszínűsége jellemezte. A mai Oaxaca völgyében Monte Albán, a zapotékok fővárosa a klasszikus korszakban érte el egyik fénykorát, és hosszú ideig fenntartotta regionális központi szerepét. A maja alföldön ezzel egy időben Tikal, Calakmul, Caracol, Palenque, Uxmal, Copán és más városok alkottak versengő államalakulatokat, saját dinasztiákkal, írással és naptárral. A Mexikói-öböl partvidékén El Tajín és más központok növekedtek, a nyugati területeken pedig különböző kör alaprajzú építményekről ismert társadalmak éltek. A klasszikus korszak tehát nem egyetlen birodalom vagy „civilizáció” egységes korszaka volt, hanem több, egymással kapcsolatban álló, de politikailag önálló hatalmi központ időszaka.
A „klasszikus” kifejezés maga a régészeti kronológia eszköze, nem értékítélet. A 19–20. századi kutatók gyakran a görög-római klasszikus korhoz hasonló „virágkorról” beszéltek, és a posztklasszikus korszakot hanyatlásként értékelték. A mai szakirodalom ezt a teleologikus keretet elutasítja: a posztklasszikus korszak nem alacsonyabb rendű, hanem más társadalmi-politikai mintázatokat mutat, például élénkebb kereskedelmet, városi kultúrák átrendeződését és új hatalmi központok felemelkedését. A klasszikus korszak végét sem szabad egységes „összeomlásként” ábrázolni: egyes térségekben (például a maja alföld déli részén) valóban a nagyvárosok elnéptelenedése következett be, míg másutt folyamatos átmenet, migráció és új központok megjelenése figyelhető meg. Teotihuacan hanyatlása tehát egy regionális folyamat volt, amelyet nem szabad kiterjeszteni az egész klasszikus korszakra.
A korszak végének lokalitása különösen fontos, mert a későbbi közép-mexikói történet egyes elemei – a városi hagyomány, a Tollas Kígyó szimbolikája, a kiterjedt kereskedelmi hálózatok – nem tűntek el Teotihuacan bukásával. A 7–10. század között a Mexikói-völgyben és a közeli területeken új központok emelkedtek fel, amelyek részben a teotihuacani örökséget értelmezték újra; ezt a folyamatot a következő alfejezet tárgyalja (lásd A toltekek, a maja újrafelvirágzás és a 15. századi államok).
Teotihuacan történetének rekonstrukciója szinte kizárólag régészeti bizonyítékokra épül. A városból nem maradt fenn hosszabb, megfejthető írásos emlék; a kerámiákon és falfestményeken található szimbólumok, jelek nem alkotnak ismert írásrendszert, így a politikatörténetet, az uralkodók neveit és az eseményeket nem ismerjük. Minden rekonstrukció tehát közvetett következtetés. A régészeti források közé tartoznak a feltárt épületek, lakónegyedek, sírok, kerámiák, obszidián- és csonttárgyak, falfestmények, valamint a környezeti adatok (például tavi üledékfúrások, pollenanalízis). A kerámiastílusok változása viszonylag jól keltezhető, de a stílusok elterjedése és a politikai határok nem mindig esnek egybe.
A későbbi, azték kori szóbeli hagyományok és a spanyol gyarmati krónikák (például Bernardino de Sahagún és Diego Durán művei) számolnak be Teotihuacanról, ám ezek vallási-mitikus elbeszélések, amelyek az azték kor saját világképét vetítik vissza. A legismertebb, a „Napok legendája” szerint Teotihuacan az a hely, ahol a jelenlegi világkorszak Napja megszületett, és az istenek önfeláldozása elindította a világot. Ez a mítosz fontos forrás az azték vallásra és emlékezetpolitikára nézve, de nem használható fel közvetlenül a klasszikus kori város politikatörténetének rekonstrukciójához. A „Halottak útja”, a „Nap-piramis” és a „Hold-piramis” elnevezések is későbbi vagy modern eredetűek, és nem tükrözik feltétlenül a klasszikus kori értelmezést.
A város lakosságszámára vonatkozó becslések bizonytalanok: a terület kiterjedésének, a lakóegységek sűrűségének és a háztartásméretnek a becslései egyaránt módszertani döntéseken alapulnak. A 80 000 és 200 000 közötti sávot a szakirodalom széles körben idézi, de a gyakori 125 000-es érték nem dokumentált mérés. Hasonló bizonytalanság övezi a tűzvész időpontját és a hanyatlás okait; a különböző elméletek – belső lázadás, aszály, külső támadás, decentralizáció – mind rendelkeznek valamilyen régészeti alátámasztással, de egyik sem bizonyítható minden kétséget kizáróan. A Tollas Kígyó templom alatti tömegsírok értelmezése (hadifoglyok vagy saját elit tagjai) szintén vitatott.
A „Teotihuacan” mint hatalom jellegének megítélése a szakirodalom egyik legnagyobb vitája. A 20. század közepének kutatói gyakran beszéltek „teotihuacani birodalomról”, és a város befolyását katonai hódítások eredményének tekintették. A későbbi kutatások ezt árnyalták: a teotihuacani anyagi kultúra jelenléte nem jelenti automatikusan politikai uralmat, és a „hegemónia”, „interakciós szféra” vagy „hatalmi hálózat” kifejezések jobban visszaadhatják a kapcsolatok mintázatát. A könyv ezért kerüli a „birodalom” kifejezést Teotihuacan kapcsán, kivéve, ha a szakirodalmi vitát ismerteti.
Teotihuacan a mexikói völgy klasszikus korszakának legnagyobb városa volt, amely az i. sz. 1. századtól növekedett, és fénykorát i. sz. 200–550 között élte. A várost tervszerű utcahálózat, monumentális piramisok (Nap-piramis, Hold-piramis, Tollas Kígyó temploma) és lakónegyedek sokasága jellemezte; lakossága régészeti becslések szerint 80 000 és 200 000 fő közötti lehetett. Gazdasága a mezőgazdaságra, az obszidián-bányászatra, a kerámiagyártásra és a távolsági kereskedelemre épült. A társadalom erősen rétegzett volt, és a vallási-politikai központ rituális erőszakkal is megszilárdította hatalmát. Teotihuacan befolyása kiterjedt Oaxaca, a maja területek és más régiók felé, de a hatalom jellege vitatott. A 6–7. században a központi szertartási negyedet tűzvész pusztította el, a város fokozatosan elnéptelenedett; az okok (belső lázadás, aszály, decentralizáció) körül nincs tudományos egyetértés. A klasszikus korszak nem egyetlen birodalom, hanem több párhuzamos városi központ időszaka volt, és Teotihuacan hanyatlása csak egy regionális folyamat eleme.