A 900 és 1500 közötti évszázadokban Mezoamerika politikai térképe alapvetően megváltozott. A klasszikus korszak nagy központjai – Teotihuacan, a déli maja alföld városai, Monte Albán – hanyatlásnak indultak, vagy átadták helyüket új hatalmi egységeknek. Ezt az időszakot a szakirodalom posztklasszikusként ismeri, de a korszakhatár nem egyetlen dátum, hanem régiónként eltérő átmenet. Ez az alfejezet négy, egymással párhuzamosan létező világot tárgyal: a közép-mexikói Tula tolték kultúráját, a yucatáni maja újrarendeződést, a nyugati taraszkó államot és az oaxacai mixtek városállamok hálózatát, majd kitekint a 15. századi politikai sokféleségre. A cél nem a „birodalom” narratívájának megerősítése, hanem annak bemutatása, hogy a spanyol hódítás előtti Mezoamerikában a hatalom többféle formában létezett.
A toltékok és Tula
A tolték fogalma kettős természetű. A későbbi, főként 16. századi nahua krónikák a toltékokat a művészetek, a kézművesség, az udvari élet és a jogszerű uralom mestereiként emlegették; a „tollan” (nád, sás) és a „toltecayotl” (toltékság, művészi tökély) kifejezések a civilizált életmód jelölőivé váltak, nem csupán egy etnikum nevévé. Ez az idealizáló kép a posztklasszikus korszak közép-mexikói közösségeinek identitásképzéséhez kapcsolódott: a városállamok uralkodói szívesen vezették vissza származásukat Tula vagy a tolték hagyományra, ahogy azt később a Tenochtitlant létrehozó mexikák is tették. A tolték múlt tehát a forrásokban részben emlékezetpolitikai konstrukció, nem kizárólag régészeti tényekből rekonstruált államtörténet.
A régészeti Tula a mai Hidalgo államban, a Mexikói-fennsík északi peremén fekszik, a Tula folyó termékeny völgyében. Fénykora hozzávetőleg 900 és 1150 közé tehető, bár a település már korábban is lakott volt. A lelőhely központi része, a Tula Grande, mintegy 13 hektáros területen épült ki: piramisok, oszlopcsarnokok, paloták, labdajátékterek és egy nagy köztér alkották a városmagot. A legismertebb építményei közé tartozik a B piramis, amelynek tetején hatalmas, harcosokat vagy isteneket ábrázoló kőoszlopok – közkeletű nevükön atlászok – állnak. Ezek a faragott, fegyver- és jelvénymotívumokkal díszített oszlopok a közép-mexikói katonai elit ideológiájának jellegzetes emlékei. A Tula Grande mellett feltárták az úgynevezett Palacio Quemado („égett palota”) maradványait, amely oszlopos termekkel és belső udvarokkal rendelkezett; a környéken pedig obszidiánfeldolgozó műhelyek sora mutatja a kézművesség és a távolsági kereskedelem fontosságát. A régészeti anyagban tengerből származó kagylók, a guatemalai vagy hondurasi jadeit, valamint zöld obszidián egyaránt megtalálható; ezek a Tula körüli hálózatok kiterjedtségét jelzik.
Tula hanyatlásának okai nem ismertek pontosan. A lelőhelyen égett rétegek, kormos felületek és a 12. századi lakosságcsökkenés nyomai mutathatók ki. Egyes kutatók belső lázadást, mások az északi „chichimék” nevű csoportok behatolását, megint mások szárazságot és ökológiai stresszt feltételeznek. A későbbi nahua források a város bukását egy hosszú, moralizáló elbeszélésbe ágyazták, amelyben Topiltzin Quetzalcoatl uralkodó (Ce Acatl Topiltzin) távozása és Tollan eleste a bűn, a megtévesztés és a mértéktelenség következményeként jelenik meg. Ezt a történetet a modern történetírás részben emlékezetpolitikai konstrukciónak tekinti, nem dokumentált eseménytörténetnek, ugyanakkor fontos forrás arra, hogy a későbbi népek miként értelmezték saját múltjukat és a hatalom legitimitását. Tula bukása után a közép-mexikói politikai hatalom széttagolódott; a 13–14. században olyan városállamok és etnikai csoportok emelkedtek fel, amelyek közül később az azték hármas szövetség lett a legjelentősebb.
A maja újrafelvirágzás a Yucatánon
A klasszikus maja déli alföldi városok összeomlása után a Yucatán-félsziget északi része a maja politikai és kulturális élet egyik súlypontjává vált. A késő klasszikus és kora posztklasszikus századokban a Puuc-vidék központjai – Uxmal, Kabah, Labná, Sayil – látványos építészeti virágzást mutattak; a Puuc stílusú homlokzatok finoman faragott kőmozaikjai a maja kőfaragás egyik csúcspontját alkotják. Ezt követően Chichén Itzá vette át a vezető szerepet a térségben.
Chichén Itzá időbeli besorolása a maja régészet egyik vitatott kérdése. Egyes kutatók a késő klasszikus korszakra (kb. 800–1000), mások a kora posztklasszikusra (kb. 900–1200) helyezik a fő építkezési szakaszt; a város mindkét hagyomány elemeit ötvözi. Az épületegyüttesben a maja mellett közép-mexikói vonások is megjelennek: a tollas kígyó oszlopos csarnokai, a harcos- és koponyaábrázolások, valamint a hatalmas labdajátéktér. A „tolték” elemeket korábban egyszerűen a tolték hódítás bizonyítékának tekintették; ma a kutatók jelentős része ezt a kapcsolatot inkább a hosszú távú kereskedelmi, dinasztikus és kulturális érintkezés, illetve a megosztott ideológiai hagyomány keretében értelmezi. A probléma nem megoldott: Chichén Itzá és Tula egyes építészeti elemei – például az oszlopcsarnokok, a tollas kígyó motívumai, a harcos- és koponyaábrázolások – hasonlóak, de a hatás iránya, időrendje és mechanizmusa további régészeti és epigráfiai kutatást igényel. Chichén Itzá hírnevéhez a szent cenote (természetes víznyelő) is hozzájárul, amelybe – a régészeti leletek tanúsága szerint – emberáldozatokat és értékes tárgyakat helyeztek; a leletek között arany- és réztárgyak, jadeit, kerámia és csontok egyaránt előkerültek. A cenote mint rituális központ a város zarándokjellegét és regionális vonzerejét mutatja.
Chichén Itzá hanyatlása után Mayapán vált a Yucatán északi részének meghatározó központjává. A 13. századtól a 15. század közepéig Mayapán fallal körülvett, sűrűn lakott település volt, amelyet a koloniális kori maja elbeszélések szerint a Yucatán nagy része uralt. A régészeti feltárások szerint a város lakóegységei sűrűn helyezkedtek el a kőfallal határolt területen belül; a központban piramisok, oszlopcsarnok, adminisztratív épületek és lakóházak maradványai találhatók. A maja szóbeli hagyomány és a 16. századi spanyol források – elsősorban Diego de Landa ferences szerzetes beszámolója és a Chilam Balam könyvek – megőriztek egy olyan képet, amely szerint Chichén Itzá, Uxmal és Mayapán egy „Liga” vagy szövetség keretében működött, majd a Cocom dinasztia Mayapán uralma alatt centralizálta a hatalmat. A „Mayapán Liga” történeti pontossága erősen kérdéses; sok kutató szerint a koloniális kori maja elbeszélők visszavetítettek egy későbbi politikai rendet a régmúltba, és a három város együttműködésének legendája legalább részben mitizált. A régészeti adatok Mayapán elsőségét alátámasztják a 13–15. században, de nem bizonyítanak egyetlen, az egész félszigetet átfogó királyságot.
Mayapán 1441/1450 körül következett be bukása, amelyet a források belső lázadással és a Xiu család felemelkedésével hoznak összefüggésbe. A város eleste után a Yucatán északi része 16 kisebb, egymással versengő politikai egységre (kuchkabalra) esett szét; ezt a széttagolt térképet találták a spanyol hódítók a 16. század első felében. A kuchkabalok nem modern területi államok voltak: a hatalom egy-egy főváros, dinasztia, nemzetségi hálózat és adózási körzet körül szerveződött, határait pedig folyamatosan újratárgyalták a háborúk, házasságok és szövetségek. A legismertebb dinasztiák közé tartoztak a Cocom, a Xiu, a Chel és a Pech nemzetségek; a 16. század elején ezek a nemzetségek a spanyolok megérkezése előtt is átalakuló hatalmi viszonyokban éltek. A yucatáni politikai széttagoltság nem a „hanyatlás” jele volt csupán, hanem a maja hatalom egyik sajátos szerveződési formája, amely a központosított királyságok és a szövetségi rendszerek között helyezkedett el.
A taraszkók és a mixtek
Nyugat-Mexikóban a Taraszkó Birodalom (a purépecha nyelvet beszélő közösségek állama) a posztklasszikus korszak egyik legnagyobb politikai képződménye volt. Központja a Pátzcuaro-tó melletti Tzintzuntzanban állt; az állam a 14–15. században a mai Michoacán és a környező területek nagy részét uralta. A taraszkó hatalom katonai erejét a szomszédos aztékok is elismerték; a két állam között tartós, megerősített határöv húzódott, és az aztékok több hadjárata sem tudta megdönteni a taraszkó uralmat. A taraszkó gazdaság kiemelkedő vonása a fejlett fémművesség volt: a réz- és aranytárgyak, fegyverek és szerszámok a Mezoamerikában szokatlanul magas szintű fémmegmunkálásról tanúskodnak; a régészeti leletek között rézfejszék, tűk, harangok és díszítmények szerepelnek. Tzintzuntzan központjában jellegzetes, kör alaprajzú kőalapzatok (yácatas) és nagy teraszok álltak, amelyek a cazonci (az uralkodó) palotájához és a rituális központhoz tartoztak.
A taraszkó politikai és vallási szervezetről a legfontosabb írott forrás a Relación de Michoacán, amely a 16. század közepén, spanyol ferences szerzetesek irányításával készült. A krónika a taraszkó uralkodó, a cazonci udvarát, az adórendszert, a hivatalnokok hierarchiáját, a vallási rítusokat és a háborúk történetét mutatja be; a forrást azonban óvatosan kell kezelni, mert a szerzők európai kategóriákkal értelmezték a purépecha intézményeket, és a hódítás utáni visszaemlékezések az eseményeket részben átformálhatták. A taraszkó nyelv (purépecha) genealógiai hovatartozása vitatott: egyes nyelvészek izolátumnak, mások távoli rokon nyelvcsaládokhoz tartozónak tekintik; ez a bizonytalanság a közösség korai történetének rekonstrukcióját is nehezíti. A taraszkó állam a spanyol hódítás után sem tűnt el: a purépecha közösségek ma is Michoacán egyik meghatározó őslakos csoportját alkotják, és a gyarmati korban is fontos szerepet játszottak a regionális gazdaságban és igazgatásban.
Oaxaca hegyvidékén a mixtek városállamok a késő klasszikus és posztklasszikus időszakban emelkedtek fel, miután a korábbi zapoték központ, Monte Albán hanyatlásnak indult. A mixtek politikai egységek – például Tilantongo, Tututepec, Coixtlahuaca – nem alkottak egyetlen központosított államot; a hatalom kisebb dinasztikus központok között oszlott meg, amelyek szövetségek, házasságok és háborúk révén kapcsolódtak egymáshoz. A mixtek kultúra egyik legismertebb emléke a képes kódexek csoportja, amelyek uralkodói genealógiákat, hódításokat, házasságokat és rituálékat rögzítenek. A legismertebbek közé tartozik a Codex Nuttall, a Codex Vindobonensis és a Codex Bodley; ezek a kéziratok a mexikói és európai gyűjteményekben maradtak fenn. Az egyik legtöbbet vitatott, kódexekből rekonstruált alak Nyolc Szarvas (Iya Nacuaa Teyusi Ñaña), a 11. századi mixtek uralkodó, akinek hódításait és szövetségeit a képi elbeszélések részletesen ábrázolják. A kódexek keltezése nem mindig egyértelmű; a bennük szereplő események naptári időpontjai a maja és közép-mexikói naptárrendszerek rekonstrukciójára épülnek, ezért a kronológiai bizonytalanságot a modern kiadások is jelzik. A 15. században a mixtek területek egy része azték fennhatóság alá került, más része, különösen a csendes-óceáni partvidéken fekvő Tututepec, megőrizte önállóságát. A mixtek nem tűntek el: ma Mexikó egyik legnépesebb őslakos nyelve a mixtek, és a kódexek hagyománya a gyarmati időszakban is folytatódott; sőt a mai mixtek közösségek identitásának fontos hivatkozási pontja a prekolumbiánus dinasztikus múlt.
A 15. századi államalakulatok sokszínűsége
A 15. századi Mezoamerika politikai képét tehát nem egyetlen birodalom, hanem a központosított államok, a szövetségi rendszerek és a kisebb városállamok egymás mellett élése jellemezte. Közép-Mexikóban az azték hármas szövetség – Tenochtitlan, Texcoco és Tlacopan – éppen ekkoriban alakult ki és vált a későbbi, a spanyol hódítás előestéjén domináns hatalommá; ennek részletei a következő alfejezetbe tartoznak. A hármas szövetség mellett a Puebla-völgy városállamai, köztük Tlaxcala, Huexotzingo és Cholula, önálló politikai egységek maradtak, és részben éppen az azték nyomás ellen szerveződtek. A „birodalom” fogalma ezekre a képződményekre csak megkötésekkel alkalmazható: az azték és a taraszkó állam sem egységes területi közigazgatást, hanem adózó és szövetséges közösségek hierarchiáját jelentette; a hódítás nem feltétlenül járt közvetlen megszállással, a helyi dinasztiák gyakran megmaradtak, ha elismerték a központi hatalom fennhatóságát és fizették az adót. A 15. századi politikai egységek közötti viszonyokat a kereskedelem is összekötötte: a távolsági kereskedők (Közép-Mexikóban a pochteca réteg) obszidiánt, kakaót, sót, tollakat, gyapotot, réztárgyakat és rabszolgákat mozgattak a különböző régiók között, és a piacok nem csupán gazdasági, hanem politikai és hírszerzési szerepet is betöltöttek. A mezoamerikai világot tehát a politikai széttagoltság és a kulturális összekapcsoltság együtt jellemezte.
A spanyol hódítás előtti utolsó évszázadban a régió hatalmi egyensúlya többpólusú volt. Az azték hármas szövetség terjeszkedése, a taraszkó állam katonai határai, a yucatáni kuchkabalok versengése és a mixtek városállamok szövetségi hálózatai együttesen alkottak egy olyan dinamikus, többközpontú politikai teret, amelyben a hódítás nem egyetlen központtal találkozott, hanem több, egymástól független politikai hagyománnyal. Ez a sokféleség a későbbi gyarmati közigazgatás számára is komoly kihívást jelentett, mert a korábbi hatalmi viszonyok nem feleltethetők meg a spanyolok által ismert európai királyságoknak és birodalmaknak. A 15. századi államalakulatok vizsgálata ezért nem a „modern állam” előzményeinek keresése, hanem annak megértése, hogy a hatalom, az adózás, az uralkodói legitimitás és a területi ellenőrzés milyen sokféleképpen szerveződhetett.
A posztklasszikus Mezoamerika történetének rekonstrukciója három fő forrástípusra támaszkodik. Az első a régészet: Tula, Chichén Itzá, Mayapán, Tzintzuntzan és Oaxaca városi központjainak feltárása, kerámia- és obszidián-kronológiája adja a relatív és részben abszolút időrendet. A második az őshonos képes és alfabetikus kéziratok csoportja: a mixtek kódexek, a maja Chilam Balam könyvek, a közép-mexikói kódexek és a későbbi nahua feljegyzések. A harmadik a 16. századi gyarmati krónika- és jogi iratanyag, köztük Diego de Landa beszámolója, a Relación de Michoacán, az egyházi és közigazgatási kérdőívek válaszai, valamint az őslakos nemesek által a spanyol hatóságok elé terjesztett genealógiai és birtokigazoló iratok.
Minden forráscsoportnak megvannak a maga korlátai. A régészeti keltezés, különösen a radiokarbon és a stíluskronológia, néhol évtizedekkel, máshol évszázadokkal is eltérhet a valós eseményektől; Chichén Itzá és Tula esetében a párhuzamok időrendi iránya kifejezetten vitatott. A natív elbeszélések gyakran mitikus és propagandisztikus elemeket kevernek a történeti eseményekkel: Topiltzin Quetzalcoatl távozása, a „Mayapán Liga” és a yucatáni kiskirályságok eredettörténetei a későbbi korok identitáspolitikáját is tükrözhetik. A spanyol feljegyzések közvetítői torzítást, félreértéseket és a meghódított lakosság érdekeit szolgáló narratívákat tartalmaznak. A prekolumbiánus népesség és a politikai egységek területi kiterjedésének becslései ezért nem tekinthetők pontos méréseknek; a tankönyv ezeket régészeti és statisztikai becslésként kezeli.
Külön vitatott kérdés a „tolték” kategória értelmezése. A 20. századi szakirodalom egy része a toltékokat egy konkrét, nagy kiterjedésű birodalom építőinek tekintette, és Tula hódítását Chichén Itzában is feltételezte. A mai kutatás többsége azonban a tolték identitás későbbi felépítését, valamint a közép-mexikói és yucatáni kulturális párhuzamok többirányú, hosszú távú jellegét hangsúlyozza. Ugyancsak vitatott a posztklasszikus „hanyatlás” fogalma: a korábbi, a klasszikus összeomlást katasztrófaként leíró narratíva helyett a kutatás ma inkább átrendeződésről, a lakosság és a politikai hatalom áthelyeződéséről beszél, amelynek üteme és oka régiónként változott.
A kódexek naptári rekonstrukciója további bizonytalanságot hordoz. A mixtek és maja naptárak összekapcsolása az európai időszámítással a gyarmati kori átszámításokon alapul; a kódexekben szereplő évszámok ezért akár több évtizedes eltéréssel is bírhatnak. Ezt a bizonytalanságot a modern kiadások és a szakirodalom általában jelzi, de a népszerű összefoglalókban gyakran elvész. A taraszkó állam esetében a Relación de Michoacán részletessége ellenére is nehéz eldönteni, hogy a leírt intézmények mennyire a hódítás előtti állapotot tükrözik, és mennyire a gyarmati korszak viszonyait vetítik vissza.
A 900 és 1500 közötti Mezoamerikában a klasszikus korszak központjai után új hatalmi rendszerek alakultak ki. Közép-Mexikóban Tula tolték kultúrája a későbbi nahua forrásokban a civilizált uralom mintájává vált, de a régészeti Tula és a mitikus tolték kép egymástól elkülönítendő. A Yucatán-félszigeten a Puuc-vidék városai, majd Chichén Itzá és Mayapán, végül a kiskirályságok sokasága jellemezte a maja politikai életet; a „Mayapán Liga” hagyománya valószínűleg legalább részben későbbi konstrukció. Nyugaton a taraszkó állam fejlett fémművességgel és erős hadsereggel az aztékok vetélytársa volt; Oaxacában a mixtek városállamok kódexekben rögzített dinasztikus történetei és széttagolt hatalmi hálózatai formálták a politikai tájat. A 15. századi Mezoamerika nem egyetlen birodalom, hanem többpólusú, adózó és szövetséges egységekből álló, kereskedelem által összekötött világ volt.