Hernán Cortés 1519–1521 közötti hadjárata nem előre megtervezett birodalmi hódításként indult, hanem egy jogilag vitatott, saját feletteseitől is függetlenedő expedícióként, amelynek kimenetele a résztvevők számára is bizonytalan volt. Az eseménysor azonban alig három év alatt a Mexikói-völgy addigi legerősebb államának, a mexikák – a spanyol forrásokban „aztékoknak” nevezett csoport – által vezetett hármas szövetség fővárosának, Tenochtitlannak az elestéhez és egy új gyarmati rend lassú kiépüléséhez vezetett. Az alfejezet ezt a folyamatot a kortárs spanyol és bennszülött források, valamint a régészeti kutatások fényében tárgyalja, külön hangsúlyt adva a helyi szövetségesek, a járványok és a diplomáciai-anyagi tényezők szerepének.
A hódítás előzményeihez tartozik, hogy Kuba kormányzója, Diego Velázquez 1518 végén vagy 1519 elején bízta meg Cortést egy feltáró és kereskedő expedíció vezetésével a mai Mexikó partvidékére. Cortés azonban hamarosan a kormányzótól való függetlenedés útjára lépett: a hajóhadat saját fennhatósága alá vonta, és 1519 februárjában mintegy 500–600 spanyol katonával, néhány tucat lóval, ágyúkkal és kutyákkal, valamint a kubai gyarmaton beszerzett bennszülött szolgákkal indult el. A kortárs spanyol beszámolók eltérő létszámokat adnak meg; a modern szakirodalomban ezeket a számokat hozzávetőlegesnek, nem pontos nyilvántartásnak tekintik. A résztvevők között volt több olyan személy is, akik később a hódítás történetének meghatározó elbeszélőivé váltak: Bernal Díaz del Castillo, aki évtizedekkel később könyvében a közkatonák nézőpontját hangsúlyozta, és Francisco López de Gómara, aki Cortés családi káplánjaként írt panegirisz jellegű krónikát.
A partraszállás után, a mai Veracruz térségében, Cortés három döntést hozott, amelyek meghatározták a későbbi eseményeket. Először is, a kormányzói felhatalmazástól elszakadva új települést alapított, Villa Rica de la Vera Cruz néven, amely jogi értelemben közvetlenül a kasztíliai koronának rendelte alá, nem Kubának. Ez a manőver a spanyol jogi-politikai kultúra szerint viszonylagos önállóságot adott neki Velázquezzel szemben. Másodszor, felvette a kapcsolatot a partvidéki totonák közösségekkel, akik a mexikák által kivetett adók és a helyi katonai nyomás alatt éltek. A totonák vezetők egy része szövetségre lépett a spanyolokkal, mert bennük potenciális szövetségest láttak a mexikák uralmával szemben; ez nem passzív behódolás volt, hanem saját politikai érdekeik szerinti döntés. Harmadszor, Cortés hozzájutott egy fiatal, totonák területről származó nemesi származású, nahua és maja nyelveket is beszélő nőhöz, akit a spanyolok Doña Marinaként, a bennszülött források Malintzinként ismernek. Malintzin tolmácsolása, nyelvi és kulturális közvetítő tevékenysége nélkülözhetetlen volt a spanyolok tárgyalásaihoz; a szerepét a kortárs források és a későbbi emlékezet erősen eltérően ítélte meg.
A Mexikói-völgy felé vezető úton a spanyolok és totonák szövetségeseik előbb Tlaxcala területére érkeztek. Tlaxcala a mexikák szövetségi rendszerének ellenfele volt: egy olyan városállam-szövetség, amelyet a Mexikói-völgyből irányított hódító hálózat nem tudott tartósan bekebelezni, és amelynek vezetői rendszeres hadjáratokkal szembesültek, gyakran rituális hadviselés, virágháborúk keretében. Az első találkozás a spanyolok és a tlaxcalák között fegyveres összecsapásokkal járt, amelyekben a spanyol lovasság és acélfegyverek taktikai előnyt jelentettek, de a tlaxcalai ellenállás is jelentős veszteségeket okozott. Végül a tlaxcalai vezetők úgy döntöttek, hogy szövetséget kötnek a spanyolokkal, mert a Mexikói-völgy elleni háborúban stratégiai lehetőséget láttak. Ez a döntés a hódítás későbbi lefolyása szempontjából alapvető jelentőségű volt: Tlaxcala vált a spanyolok legfontosabb katonai és utánpótlási bázisává, és a tlaxcalai harcosok alkották a spanyol haderő mellett harcoló bennszülött kontingensek egyik legnagyobb részét.
A Cholula felé vezető út során, 1519 őszén, a spanyol források szerint Cortés arról értesült, hogy a cholulai elit csapdát tervez a spanyolok ellen; más források, köztük bennszülött beszámolók, ezt az eseményt a spanyolok által elrendelt tömeges kivégzésként írják le. A cholulai vérengzés a hódítás egyik legvitatottabb epizódja: a spanyol krónikások egy része megelőző katonai szükségszerűségként, mások – köztük később egyes kritikusok – aránytalan erőszakként értékelték. A kortárs bennszülött források töredékessége miatt a pontos eseménysor nem rekonstruálható teljes bizonyossággal; a modern szakirodalomban is egymással versengő értelmezések léteznek arról, hogy a cholulai vezetők valóban a mexikák szövetségében terveztek-e támadást, vagy a spanyolok és tlaxcalai szövetségeseik használták-e fel a helyzetet demonstratív erőfitogtatásra.
1519 novemberében a spanyol csapat és szövetségesei beérkeztek Tenochtitlanba. A város a Mexikói-völgy taván, szigeteken és mesterséges földnyelveken, csatornahálózattal, töltésutakkal és piacokkal épült ki; a kortárs spanyol leírások, köztük Cortés levelei, csodálattal vegyes idegenséggel mutatják be a város méretét, rendjét és gazdagságát. Tenochtitlan lakosságára vonatkozóan csak becslések léteznek: a régészeti és demográfiai modellek alapján a szakirodalom széles sávban, nagyjából 150 000 és 300 000 fő között mozog, de a bizonytalanság jelentős. Moctezuma, a mexikák uralkodója, a spanyol források szerint előbb ajándékokkal és diplomáciai gesztusokkal fogadta a jövevényeket, majd hamarosan a spanyolok vendége, valójában foglya lett a saját palotájában. A fogság okát a spanyol források azzal magyarázzák, hogy ezzel akarták megelőzni a mexikák támadását; a bennszülött forrásokban a helyzet inkább a szuverén hatalom megbénulásaként jelenik meg. A fogság alatt Moctezuma formálisan továbbra is uralkodott, de a spanyolok parancsait közvetítette; ez a kettős hatalomgyakorlás súlyosan aláásta a mexikák uralkodóházának legitimitását.
1520 tavaszán Cortésnek szembe kellett néznie azzal, hogy Velázquez egy újabb, jóval nagyobb spanyol expedíciót küldött Pánfilo de Narváez vezetésével azzal a céllal, hogy letartóztassa őt és visszavegye a hódítás irányítását. Cortés a helyőrség egy részét Pedro de Alvarado parancsnoksága alatt Tenochtitlanban hagyta, maga pedig a partvidékre vonult Narváez ellen. Narváez seregének egy részét megnyerve, mást elfogva Cortés visszatérni készült a fővárosba, amikor hírt kapott arról, hogy Alvarado a mexikák egyik legfontosabb vallási ünnepén, a Templo Mayor előtti táncos-áldozati rítus közben rátámadt a fegyvertelen résztvevőkre. A spanyol források szerint Alvarado egy bennszülött felkelés tervét gyanította; a bennszülött beszámolók, elsősorban a későbbi nahua krónikák, szándékos, indokolatlan mészárlásként írják le az eseményt. A Templo Mayor-i támadás után a város lakossága fegyvert fogott, és a spanyolokat a palotába szorította.
Az 1520. június 30. és július 1. közötti éjszakán, amelyet a spanyol források „La Noche Triste”, azaz „a szomorú éjszaka” néven emlegetnek, a spanyolok és szövetségeseik megkísérelték elhagyni a várost. A visszavonulás a töltésutakon és csatornahidak mentén súlyos veszteségekkel járt; a kortárs spanyol beszámolók szerint a spanyolok közül sokan, köztük a zsákmányul ejtett arannyal megterhelt katonák, a csatornákba fulladtak vagy bennszülött harcosok ölték meg őket. A veszteségek pontos száma vitatott; a spanyol krónikák alapján a túlélők száma néhány száz főre csökkent, de a bennszülött szövetségesek közül is sokan meghaltak. A bennszülött források szerint Moctezuma a felkelés során vagy röviddel azelőtt halt meg; a spanyol források egy része azt állítja, hogy a saját népe kövezte meg, amikor a spanyolok rávették, hogy csillapítsa a tömeget. A modern történettudomány ezt a kérdést nem tekinti lezártnak: mindkét változat mögött érdekelt elbeszélők állnak, és a rendelkezésre álló források nem teszik lehetővé a halál pontos körülményeinek rekonstruálását.
A visszavonulás után, 1520 júliusában, az otumbai csatában a spanyolok és tlaxcalai szövetségeseik egy jelentős mexika sereggel csaptak össze, és a spanyol források szerint Cortés a lovasság rohamával meg tudta fordítani a csata menetét. A csata lefolyásáról szóló beszámolók ismét elsősorban spanyol elbeszélőktől származnak, ezért a bennszülött fél veszteségeit és taktikai döntéseit nehéz pontosan rekonstruálni. A túlélők Tlaxcalába vonultak, ahol a tlaxcalai vezetők – nem egyforma lelkesedéssel – újra befogadták és megerősítették a szövetséget. A spanyolok itt kaptak lehetőséget a sebek gyógyítására, az utánpótlás megszervezésére és a következő hadjárat előkészítésére.
Az 1520-as év másik meghatározó eseménye a himlőjárvány volt. A járvány valószínűleg a Narváez-expedíció egyik tagjával érkezett a szárazföldre, és gyorsan terjedt a bennszülött lakosság körében. A himlőnek a korabeli mezoamerikai lakosság körében nem volt szerzett immunitása, ezért a halálozás rendkívül magas volt; a járvány a mexikák politikai-katonai elitjét is sújtotta, és hozzájárult a főváros védelmének meggyengüléséhez. A járvány demográfiai hatására vonatkozó számok becslések, és a modern kutatás a halálozási arányt nem tudja pontosan meghatározni. Annyi bizonyos, hogy a himlőjárvány a hódítás katonai eseményeivel párhuzamosan, azokkal összefonódva okozott tömeges pusztulást, és hogy a járványok a 16. század folyamán ismétlődően visszatértek.
1521 tavaszán Cortés egy nagyobb, részben hajókkal támogatott hadjáratot indított a Mexikói-völgy ellen. A spanyolok bennszülött szövetségesekből álló kontingensei – elsősorban tlaxcalai, texcocói, totonák és más csoportok – létszámban messze felülmúlták a spanyol katonákat. A kortárs spanyol források több tízezer szövetséges harcost említenek, de ezek a számok propagandisztikus túlzásokat is tartalmazhatnak; a modern becslések szerint a szövetségesek száma a hadjárat során összességében tízezres nagyságrendű volt, ám a források hiányossága miatt nem adható meg pontos adat. A spanyolok felfegyverzése, acélfegyverei, lovassága és tűzfegyverei taktikai előnyt jelentettek, de a hadjárat sikeréhez döntően járult hozzá a bennszülött szövetségesek tömege, a város körüli blokád, a csatornák és az élelmiszer-utánpótlás elvágása, valamint a himlőjárvány által megtizedelt lakosság.
Tenochtitlan ostroma 1521. május végétől augusztus 13-ig tartott. A spanyolok brigantinákat építettek a tó ellenőrzésére, és szisztematikusan lerombolták a városrészeket, hogy a védők ne tudják használni a csatornák és épületek adta fedezéket. A városban a harcok mellett éhínség és a járvány is pusztított. Az utolsó uralkodó, Cuauhtémoc, aki Moctezuma halála után került hatalomra, a város megadását követően, 1521. augusztus 13-án került spanyol fogságba. Az ostrom utolsó napjairól szóló spanyol beszámolók a romokban heverő város képét festik; a bennszülött források, például a későbbi nahua elbeszélések, a lakosság szenvedését, a gyász és a veszteség tapasztalatát hangsúlyozzák. A spanyol győzelem tehát nem egyetlen csata eredménye volt, hanem több hónapos, a civil lakosságot is sújtó ostromműveleté.
Tenochtitlan eleste után a gyarmati uralom kiépülése fokozatosan, nem pedig azonnali teljességgel ment végbe. A spanyolok a romba dőlt város helyén kezdték el felépíteni Mexikóvárost, a leendő Új-Spanyolország központját. A korábbi bennszülött uralkodóházak és főnemesi családok egy része, köztük Cuauhtémoc is, kezdetben megőrzött bizonyos helyi hatalmi pozíciókat, de a spanyol hatóságok hamarosan a saját intézményeiket építették ki. A hódítás első éveiben a spanyolok a cabildók, azaz városi tanácsok, valamint a szövetséges bennszülött nemesek közvetítő szerepére támaszkodtak. 1524-ben megérkeztek az első ferences szerzetesek, akik a „lelki hódítás” programját kezdték meg; 1535-ben pedig létrejött az Új-Spanyolországi Alkirályság, amely a spanyol korona fennhatósága alatt intézményesítette a gyarmati kormányzást. A katonai hódítás azonban még évtizedekig folyt: a Mexikói-völgyön kívüli területek, a déli felföld, a nyugati és északi határvidékek jelentős részét a spanyolok csak később, sokszor bennszülött szövetségesek segítségével vonták ellenőrzésük alá, és egyes régiók soha nem kerültek teljes spanyol uralom alá.
A hódítás megértéséhez elengedhetetlen a helyi szövetségesek szerepének hangsúlyozása. A kortárs spanyol elbeszélések hajlamosak a győzelmet a spanyol hadvezetés, a technológiai fölény és az isteni gondviselés számlájára írni; a bennszülött források és a modern kutatás azonban azt mutatják, hogy a spanyol haderő önmagában nem lett volna képes a Mexikói-völgy meghódítására. A tlaxcalai, texcocói, totonák és más csoportok harcosai nem egyszerűen „segédcsapatok” voltak, hanem saját célokkal, diplomáciával és hadviselési hagyománnyal rendelkező szereplők. A szövetségesek egy része a mexikák hódító állama elleni háborúban a saját függetlenségét vagy helyi hatalmi helyzetét kívánta megerősíteni; mások a spanyolok oldalán elért győzelem révén kiváltságokat, adómentességet vagy területi előnyöket reméltek. A spanyolokkal való együttműködés tehát nem egységes „bennszülött árulás” volt, hanem egy sokszereplős, érdekvezérelt politikai folyamat.
A hódítás története a korai újkori világ egyik legsűrűbben dokumentált eseménysora, ugyanakkor a források egyenlőtlenek és részrehajlók. A spanyol oldalról rendelkezésre állnak Hernán Cortés Carlos császárnak írt jelentései, amelyek egyszerre tényszerű beszámolók és a szerző önigazoló dokumentumai. Bernal Díaz del Castillo krónikája a közkatonák tapasztalatát emeli be, de évtizedekkel az események után, viták közepette íródott. Francisco López de Gómara a Cortés-család érdekeit szolgáló, dicsőítő elbeszélést hagyott hátra; Bartolomé de las Casas írásai pedig a gyarmati erőszak kritikájaként, polemikus céllal keletkeztek.
A bennszülött források közül kiemelkedik a ferences Bernardino de Sahagún által szervezett gyűjtésből származó, nahua nyelvű szövegeket és képeket tartalmazó, ún. Florentine Codex, amely a hódítás bennszülött emlékezetét is rögzíti. A Lienzo de Tlaxcala elnevezésű képi forrás a tlaxcalai szövetségesek nézőpontjából mutatja be a hadjáratot, és saját hozzájárulásukat hangsúlyozza. Az Anales de Tlatelolco és más nahua évkönyvek a vereség, a szenvedés és a túlélés tapasztalatát adják vissza. Ezek a források azonban szintén nem semlegesek: a bennszülött nemesi családok, városállamok és a gyarmati rendszerben pozíciót kereső csoportok saját emlékezetüket rögzítették.
A régészeti kutatások, különösen a Templo Mayor és környékének feltárása, a hódítás kori pusztítást és a város fizikai átalakulását dokumentálják. A régészeti leletek ugyanakkor ritkán köthetők konkrét eseményekhez; inkább a hosszabb távú anyagi folyamatokat világítják meg. A demográfiai becslések, a seregek létszámai, a veszteségek és a járványok halálozási arányai mind bizonytalanok: a kortárs számok gyakran érdekeltek, a modern modellek pedig egymással versengő előfeltevésekre épülnek.
Vitatott értelmezés tárgya a hódítás oka. A spanyol győzelmet sokáig a technológiai fölény (acél, ló, lőpor) vagy az állítólagos bennszülött „bénító babonák” magyarázták; ezek a magyarázatok a modern szakirodalomban háttérbe szorultak. A mai konszenzus szerint a sikerben meghatározó szerepet játszottak a bennszülött szövetségesek, a járványok, a mexikák adóztató-uralmi rendszerével szembeni belső feszültségek, valamint a spanyol diplomáciai és katonai alkalmazkodás. Ugyanakkor az egyes tényezők súlya vitatott: egyes kutatók a járványokat, mások a szövetségi politikát, megint mások a spanyol katonai taktika és a tengeri blokád szerepét emelik ki.
A „hódítás” kifejezés maga is állásfoglalás: a spanyol források „conquista” szava győzelmet és jogi birtokbavételt sugall, míg a bennszülött források gyakran a „háború”, „ostrom” vagy „a város eleste” kifejezéseket használják. A „népirtás” fogalmának alkalmazása a 16. századi demográfiai összeomlásra a mai emlékezetpolitikai vitákban és a történettudományban is vitatott: sokan a szándékos kiirtás bizonyítékainak hiánya miatt nem tartják megfelelőnek a jogi értelemben vett népirtás kategóriáját, míg mások a gyarmati erőszak és a rabszolgamunka következményeinek együttesét nevezik így. A könyv ezért kerüli a kifejezés egyoldalú használatát, és mindig jelzi, ki, milyen bizonyítékok alapján alkalmazza.
A Moctezuma halálának körülményei, a cholulai események, a Templo Mayor-i támadás és a La Noche Triste veszteséglistája mind olyan pontok, ahol a spanyol és bennszülött források egymásnak ellentmondanak. A modern történetírás ezekben a kérdésekben nem tud végleges ítéletet mondani; a forráskritika feladata annak bemutatása, hogy az emlékezet maga is érdekelt.
A spanyol hódítás 1519–1521 között zajló eseménysora az azték birodalom, pontosabban a mexikák vezette hármas szövetség bukásához vezetett. Hernán Cortés expedíciója jogi és katonai értelemben is szakított a kubai kormányzói felhatalmazással, majd a partvidéki és felföldi bennszülött csoportokkal kötött szövetségekre támaszkodva ért be a Mexikói-völgybe. A spanyolok és szövetségeseik először Moctezuma fogságba ejtésével próbálták ellenőrizni a fővárost, de az 1520-as felkelés és a La Noche Triste után kiszorultak. A himlőjárvány, a tlaxcalai és más szövetségesek támogatása, valamint a tavi blokád végül lehetővé tette Tenochtitlan 1521. évi ostromát és elfoglalását. A győzelem után a gyarmati uralom fokozatosan épült ki: a város helyén Mexikóváros jött létre, a bennszülött elitek egy része kezdetben közvetítő szerepet kapott, majd 1535-ben megalakult az Új-Spanyolországi Alkirályság. A hódítás sikere nem érthető meg a helyi szövetségesek, a járványok és a mexikák birodalmának belső feszültségei nélkül.