Az 1521-es hódítást követően az azték főváros romjai felett spanyol katonai és jogi vákuum alakult ki. A korona nem egyszerűen „meghódított területként” kezelte Mexikót, hanem hosszas kísérletezéssel építette ki az Új-Spanyolország néven ismert gyarmati közigazgatást. Ez az alfejezet az 1535-ös alkirályság megalapításától a 16. század utolsó harmadáig követi az igazgatás, az egyház és a társadalmi rend kialakulását. Az események kronológiája viszonylag jól dokumentált, ám a mindennapi gyakorlat – különösen az encomienda, a missziók és a faji besorolások – rekonstrukciója forráskritikai óvatosságot igényel.
A spanyol korona Amerikára vonatkozó politikáját a reconquista idején kialakult intézményi minták és a katolikus királyok központosító törekvései határozták meg. A hódítást gyakran magánvállalkozásként jellemzik, mert a konkvisztádorok a koronával kötött capitulaciones nevű szerződések alapján saját költségükön szervezték az expedíciókat, cserébe hivatali címeket, adókedvezményeket és a zsákmány egy részét kapták. A spanyol hódítás és az azték birodalom bukása során Cortés hadjárata is ilyen keretben indult, ám a gyors területi terjeszkedés hamar világossá tette, hogy a magánjogi hódítás nem biztosít stabil uralmat.
A korona elsődleges célja a hódítók hatalmának korlátozása volt. 1524-ben V. Károly létrehozta a Legfelsőbb Indiai Tanácsot (Consejo de Indias), amely a sevillai Casa de Contratación (alapítva 1503, átszervezve 1524) felett állt. A Casa de Contratación a kereskedelem, a migráció és a hajózás ellenőrzését végezte, míg a Consejo de Indias a jogszabályok előkészítését, a hivatalnokok kinevezését és a legfelsőbb bírói felülvizsgálatot gyakorolta. Ennek az intézménynek a működése dokumentált, ám a korai időszakban a távolság és a kommunikáció lassúsága miatt a helyi hatóságok gyakran saját belátásuk szerint jártak el.
Az Új-Spanyolország igazgatásának első kísérlete az 1528-ban felállított első audiencia volt, amelynek elnöke, Nuño de Guzmán súlyos visszaéléseket követett el: önkényes adóztatást, kényszermunkát és indián rabszolgák kereskedelmét. A visszaélések miatt a korona 1531-ben új, öttagú audienciát nevezett ki, amelynek tagjai között a korszak ismert humanistái, például Sebastián Ramírez de Fuenleal is jelen voltak. Ez a második audiencia előkészítette a stabilabb gyarmati kormányzatot, egyebek között a bennszülött adók mérséklésével és a helyi közigazgatás szervezésével.
Az alkirályság intézménye 1535-ben jött létre, amikor V. Károly Antonio de Mendozát nevezte ki Új-Spanyolország első alkirályává. Az alkirály a király „alter egója” volt: ő képviselte a koronát, elnökölt az audienciában, irányította a katonai ügyeket és felügyelte a közpénzeket. Jogköre azonban nem volt korlátlan. Az audiencia – mint bírói testület – ellenőrizte az alkirály rendeleteit, és a hivatalnokok panaszai közvetlenül a Consejo de Indiashoz is eljuthattak. A rendszer tehát a hatalommegosztás sajátos, tárgyalásos formáját alakította ki: a korona központosítani próbált, de a helyi elitek és az intézmények közötti érdekegyeztetés kényszere folyamatosan alakította a gyakorlatot.
A területi igazgatás alapegységei a kormányzóságok (gobernaciones), a corregimientók és az alcaldías mayores voltak. A corregidorok a spanyol települések rendjét felügyelték, adót szedtek és bírói feladatokat láttak el; a 16. század közepétől indián corregidorokat is kineveztek, akik a bennszülött közösségek adóztatását és munkaszolgáltatásának szabályozását végezték. A városi önkormányzat, a cabildo volt a spanyol telepesek legfontosabb helyi fóruma. A cabildo tagjait (regidorek) eleinte választották, később a korona árusította a tisztségeket; a cabildo abierto (nyílt ülés) rendkívüli helyzetekben a városi polgárok szélesebb körét is bevonta. A városok jogi autonómiája jelentős volt, de a korona közigazgatási felügyelete egyre erősebbé vált.
A gyarmati jogrendszer alapelve a két „köztársaság” (república) szétválasztása volt: a república de españoles a spanyolok, a república de indios pedig a bennszülött közösségek jogi keretét alkotta. Ez a megkülönböztetés nem a mai értelemben vett polgári egyenlőségen alapult, hanem a rendi társadalom logikáját követte: minden csoportnak megvoltak a maga jogai és kötelességei, de az indiánok – mint „szabad vazallusok” – jogilag kiskorúként, gyámság alatt állóként kezeltettek. A gyakorlatban a két república nem volt egymástól hermetikusan elzárt, és a keveredés hamar megkérdőjelezte a jogi kategóriákat.
Az 1542-es „Új Törvények” (Leyes Nuevas) a korona azon kísérletét jelzik, hogy az encomienda rendszerét megfékezze. A törvény megtiltotta új encomiendák létrehozását, elrendelte a meglévők visszaszállását a koronára az encomendero halála után, és megtiltotta az indiánok rabszolgatartását. Az Új Törvények híre Peruban és Mexikóban is nagy ellenállást váltott ki; Peruban fegyveres felkelés robbant ki, Mexikóban pedig Mendoza alkirály óvatosan felfüggesztette a törvény főbb rendelkezéseit, hogy elkerülje a polgárháborút. A törvény hosszú távú hatása vitatott: az encomienda lassú elsorvadása nem kizárólag a jogi szabályozásnak, hanem a bennszülött lakosság demográfiai katasztrófájának és a gazdasági szerkezetváltásnak is köszönhető.
Az egyház szerepét a spanyol gyarmatosításban a pápa és a spanyol korona közötti patronátusi jog (Patronato Real) határozta meg. A pápa 1493-as bullái (Inter caetera) a missziós kötelezettséget írták elő a katolikus királyok számára; cserébe a korona kinevezhette a püspököket, beszedhette az egyházi tizedet, és ellenőrizhette az egyházi intézmények amerikai működését. Az evangelizáció tehát nem csupán vallási, hanem igazgatási feladat is volt: a spanyol politikai rend legitimációjának egyik alappillére.
Az első püspökség a karibi térségben, Santo Domingóban jött létre (1511), majd a hódítás után Mexikóvárosban 1530-ban alapítottak püspöki széket. A 16. század közepén további egyházmegyék követték: Puebla (a fejlődő spanyol város központja), Oaxaca (a mezoamerikai régió egyik legsűrűbben lakott területe), Michoacán és később Guadalajara. A pontos alapítási évek az egyes egyházmegyék alapító okirataiban szerepelnek, de a szöveg szintjén az 1530-as és 1540-es évek gyors ütemű terjeszkedést mutatnak. Az egyházmegyei szervezet kiépítése a püspöki hatalom megerősítését szolgálta a szerzetesrendekkel szemben is.
A szerzetesrendek közül elsőként a ferencesek érkeztek 1524-ben, az ún. „tizenkét apostol” révén. Őket a domonkosok követték 1526-ban, majd az ágostonosok 1533-ban. A ferencesek kezdetben a missziós idealizmus jegyében a bennszülöttek gyors megtérítését és a „primitív egyház” helyreállítását hirdették; a domonkosok – élükön később Bartolomé de las Casasszal – a hódítás és az encomienda rendszerének radikális kritikáját fogalmazták meg. Las Casas társai a gyarmati gyakorlatot nem csupán erkölcsileg ítélték el, hanem a spanyol korona jogcímeit is vitatták; az ún. valladolidi vita (1550–1551) során Juan Ginés de Sepúlvedával szemben védte a bennszülöttek emberi méltóságát. Bár a vita nem hozott egyértelmű jogi döntést, a bennszülöttekkel szembeni erőszakot a korona hivatalos nyelvezetében fokozatosan „igazságtalan háborúnak” minősítette.
A missziók gyakorlata a 16. század folyamán változott. A korai időszakban a szerzetesek gyakran a régi mezoamerikai vallási helyek közelében építettek templomokat és kolostorokat, átvéve a szent helyek topográfiáját. A bennszülött lakosság áttelepítése „redukciókba” vagy „congregaciókba” az 1540-es évektől vált általánossá: az indián közösségeket tervszerűen telepítették át újonnan alapított, spanyol mintájú falvakba, hogy az adóztatást, a munkaszolgálatot és a hitoktatást könnyebben ellenőrizhessék. Ez a folyamat súlyos társadalmi és demográfiai következményekkel járt, mert a hagyományos településszerkezet felbomlott, és az áttelepítettek gyakran a járványokkal is szembesültek.
Az oktatásra a ferencesek és más rendek nagy hangsúlyt fektettek. 1536-ban nyílt meg Mexikóvárosban a Tlatelolcói Szent Kereszt Kollégium, ahol a nahua elitek fiait latinra, spanyolra, teológiára és a szabad művészetekre tanították. A kollégium rövid virágkora alatt bennszülött diákok segítettek a ferences Bernardino de Sahagúnnak a nahuatl nyelvű forrásgyűjtésben, amely később a Historia general de las cosas de Nueva España alapjául szolgált. Az intézmény az 1550-es évektől veszített jelentőségéből, mert a spanyol hatóságok egy része ellenezte a bennszülöttek magasabb képzését, és a rendi elképzelések szerint az indiánok számára inkább a katekizmus és a gyakorlati ismeretek oktatását tartotta elegendőnek. 1551-ben alapították a Mexikói Királyi és Pápai Egyetemet, amely azonban elsősorban a spanyol elit fiainak képzését szolgálta.
Az egyházi igazgatás harmadik pillére az inkvizíció volt. A Szent Inkvizíció bíróságát Új-Spanyolországban 1571-ben állították fel; korábban püspöki delegáltak vizsgálták a hitbeli eltéréseket. Az inkvizíció illetékessége nem terjedt ki a bennszülöttekre, akiket „új keresztényként” a hittételekben való járatlanság miatt nem lehetett eretnekséggel vádolni. A spanyolok, a mesztic és afrikai származású lakosok viszont vizsgálat alá kerülhettek, ha „judaizálás”, „mohamedán szokások”, „boszorkányság” vagy más eltérés gyanúja merült fel. Az inkvizíció működése dokumentált, de a források értelmezése vitatott: egyes történészek a vallási ellenőrzés eszközét látják benne, mások a helyi konfliktusok lecsapódásának nyomait is felfedezik a periratokban. A korabeli fogalomhasználatot nem szabad a mai „vallásszabadság” vagy „emberi jogi” kategóriákkal összekeverni.
Az encomienda intézménye a hódítás utáni Új-Spanyolország egyik legsúlyosabb társadalmi kérdése volt. A kifejezés a reconquista idején a király által a földek és a lakosság egy részének „gondjaira bízásából” eredt; Amerikában pedig azt jelentette, hogy a korona meghatározott bennszülött közösségek adóját és munkaszolgáltatását egy spanyolnak (encomendero) adta haszonélvezetbe. Az encomienda nem földtulajdon volt, hanem személyi jogosultság: az encomendero cserébe köteles volt a rábízott indiánok lelki gondozását és védelmét biztosítani. Ezt a feltételt a gyakorlatban ritkán teljesítették.
A korai időszakban a hódítók a mezoamerikai adórendszert használták ki. A bennszülött főnökök (nahuatl: tlatoani, spanyolul cacique vagy señor natural) továbbra is beszedték a közösségek adóját, de most a spanyoloknak továbbították. Az encomendero túlzott követelései – a kényszermunka, a magas adó, a nők és gyermekek munkába állítása – már az 1520-as években a ferences és domonkos misszionáriusok tiltakozását váltották ki. Az első audiencia elnöke, Nuño de Guzmán pedig maga is szervezte az indiánok tömeges rabszolgasorba vetését, ami a korona beavatkozásához vezetett.
A „repartimiento” (munkaszolgálati elosztás) fogalma gyakran összekeveredik az encomiendával, pedig jogilag különbözött: az encomienda adójogosultság volt, a repartimiento viszont időszakos, hivatalosan szabályozott kényszermunka, amelyet a bányákban, mezőgazdaságban és középítkezéseken alkalmaztak. A repartimiento rendszerét a 16. század közepétől a korona igyekezett korlátozni és hivatali felügyelet alá vonni, de a gyakorlatban a munkakényszer tovább élt.
Az encomienda rendszerét a spanyol helyi elitek gazdasági és politikai hatalmuk alapjának tekintették. Az encomenderók között a hódításban részt vevő konkvisztádorok, azok rokonaik és a korai telepesek voltak. Az encomienda jövedelme – az adó formájában beszedett kakaó, kukorica, gyapot, arany vagy textil – lehetővé tette a városi életmódot: paloták építését, szolgák tartását, bányabefektetéseket. A korona azonban attól tartott, hogy az encomenderók örökletes arisztokráciát alakítanak ki, amely vetekedhet a királyi hatalommal. Ezért az 1542-es Új Törvények megpróbálták felszámolni az encomienda öröklését, de a mexikói encomenderók ellenállása és a helyi hatóságok óvatossága miatt a rendeletet nem hajtották végre maradéktalanul. Az encomienda a 16. század végéig fokozatosan veszített gazdasági súlyából, mert a bennszülött lakosság csökkenése miatt az adójövedelem csökkent, a bányászat és a kereskedelem pedig jövedelmezőbb befektetési tereppé vált. A társadalmi presztízs azonban megmaradt: az encomendero cím a spanyol telepes elit jelvényévé vált.
A bennszülött elitek sem tűntek el a hódítás után. A spanyolok kezdetben szövetségesként kezelték a mezoamerikai nemességet, és a közösségek feletti közvetlen irányítást az ő közvetítésükkel gyakorolták. A spanyol jogi rendszer elismerte a „caciques” és „principales” kategóriákat, akik adómentességet, kiváltságos bíráskodást és fegyverviselési jogot kaphattak. E réteg tagjai közül sokan felvették a spanyol nevet, megtanultak spanyolul, és a gyarmati adminisztrációban írnokként, tolmácsként vagy közösségi képviselőként működtek. Az őslakos elit nem volt egységes: voltak, akik együttműködtek a spanyolokkal, mások titokban őrizték a régi kultúrát, megint mások a spanyol bíróságokon perelték az encomenderókat. A földjeik és jogaik védelmében az indián közösségek a spanyol jogrendszert használták, ami azt mutatja, hogy a gyarmati korszakban a bennszülöttek nem passzív áldozatok voltak, hanem jogi és politikai cselekvők is.
A 16. századi Új-Spanyolország társadalmi rendjét a república de españoles és república de indios közötti jogi megkülönböztetés határozta meg, ám a demográfiai valóság hamar szétfeszítette ezt a bináris keretet. A spanyol hódítók többsége férfi volt, ezért a keveredés – házasságon belül és azon kívül, gyakran erőszakkal – már az 1520-as évektől tömegessé vált. A spanyol–indián kapcsolatból született mesztic (mestizo) gyermekek jogi státusza bizonytalan volt: hol a spanyolok, hol az indiánok közé sorolták őket, holott a két república egyikében sem foglaltak el egyértelmű helyet.
A 16. század második felében kezdett kialakulni a „casta” szóval jelölt kategóriarendszer, amely a származást, a bőrszínt, a legitimitást és a foglalkozást kombinálva osztályozta az embereket. A „casta” itt nem merev kasztrendszert jelentett, hanem egy rugalmas, de hierarchikus besorolási gyakorlatot. A teljes, festményeken rögzített casta-taxonómia – a mesztic, mulatt, zambo, castizo, morisco és más kategóriák részletes leírásával – inkább a 18. századi terméke volt, ezért a 16. századra visszavetíteni anakronizmus. A korai időszakban a besorolás esetlegesebb és a helyi kontextustól függő volt.
A faji és etnikai hierarchiát az Ibériai-félszigetről áthozott „limpieza de sangre” (vértisztaság) fogalma is megerősítette, amely eredetileg a zsidó és muszlim vallásról áttért családok megbélyegzésére szolgált. Amerikában ezt kiterjesztették a bennszülött és afrikai származásra is. A faji alapú diszkrimináció tehát nem újkeletű jelenség volt, hanem a spanyol rendi társadalom meglévő hierarchiáinak adaptációja. A „calidad” (minőség, rang) kifejezés a gyarmati társadalom leírásában szélesebb volt, mint a mai „faj”: magában foglalta a származást, a családi hírnevet, a foglalkozást, a vagyoni helyzetet és a törvényes születést. A faji besorolás ezért nem biológiai adottságként, hanem társadalmilag konstruált, elmosódó határokkal működő kategóriaként értendő.
Az afrikaiak és az afro-mesztic csoportok már a hódítást követő első évtizedekben jelen voltak. Az afrikai rabszolgák behozatalát a korona engedélyezte, és a 16. század közepétől a cukornádültetvények, a bányák és a városi háztartások növelték a keresletet. A rabszolgák száma azonban a bennszülött lakossághoz képest sokáig alacsony maradt, mert a bennszülött kényszermunka olcsóbb volt. A felszabadított rabszolgák és a kevert származású szabad feketék, mulattok elsősorban a városokban találtak munkát: kézművesként, szolgaként, napszámosként. A gyarmati jog korlátozta jogaikat: nem viselhettek fegyvert, nem tölthettek be hivatali tisztségeket, és adót kellett fizetniük. A valóságban azonban e korlátozásokat a helyi közösségek gyakran áthágták, és a szegényebb spanyolokkal való mindennapi érintkezés lazította a merev elválasztást.
A casta-társadalom egyik fontos következménye a társadalmi mobilitás ellentmondásos jellege volt. A mesztic vagy mulatt származásúak elvileg nem kerülhettek be a spanyol elitbe, ám a vagyongyarapodás, a spanyol házastárssal kötött házasság vagy a korona kegyosztása idővel javíthatta a besorolást. A 16. század végére a faji kategóriák egyre fontosabbá váltak, de soha nem váltak abszolút zárttá. A hierarchia csúcsán a spanyol születésűek (peninsulares) álltak, akikhez képest a helyben született spanyolok – a későbbi „kreolok” – is hátrányosnak érezték helyzetüket. Ez a feszültség a 17. századtól a kreol identitás kialakulásához és a későbbi függetlenségi mozgalmak egyik társadalmi alapjához vezetett.
Az igazgatás és a társadalom összefonódása abban is megmutatkozott, hogy a gyarmati állam nem volt képes teljes ellenőrzésre. A korona rendeletei gyakran lassan érkeztek, és a helyi hatóságok – az alkirály, az audiencia, a püspök, a cabildo és a bennszülött közösségek – közötti érdekegyeztetés határozta meg a végrehajtást. A hivatalok árusítása a 16. század végétől terjedt, ami a tehetős telepesek előtt is megnyitotta az igazgatási karriert, ugyanakkor rontotta a közigazgatás hatékonyságát. A bennszülött közösségek számára a spanyol bíróságok – köztük a 17. században felállított Juzgado General de Indios – lehetőséget adtak a panaszaik és földköveteléseik érvényesítésére, ezért a gyarmati jogrendszer nem csupán az elnyomás eszköze volt, hanem a társadalmi konfliktusok kezelésének fóruma is.
A gazdasági szerkezet átalakulását a bányászat, a haciendák és a gyarmati gazdaság alfejezete tárgyalja részletesen. Itt elegendő annyit rögzíteni, hogy az 1530-as évek közepétől a Zacatecas környéki ezüstbányák felfedezése alapvetően átalakította Új-Spanyolország gazdasági súlypontját. A bányászat fellendülése a munkaerő iránti keresletet is növelte, ami újabb konfliktusokat szült az encomienda és a repartimiento rendszerében. A városi piacok, a textilipar és a mezőgazdasági termelés fokozatosan a bányavárosok ellátására állt át, elősegítve a belső piac kialakulását. Mindez a gyarmati társadalom további rétegződéséhez vezetett, és a 16. század végére kialakult az a szerkezet, amely a következő két évszázadban meghatározta Új-Spanyolország fejlődését.
Az igazgatási intézmények leírása elsődlegesen a királyi rendeletek és a későbbi törvénygyűjtemények, mindenekelőtt a 17. századi Recopilación de Leyes de Indias alapján rekonstruálható. Az audiencia és az alkirályi hivatal mindennapi működéséről az Archivo General de Indias (Sevilla) és a mexikói levéltárak jegyzőkönyvei adnak képet; ezek azonban töredékesek, ezért az intézmények működésére vonatkozó állítások gyakran tudományos konszenzuson alapulnak, nem minden részletükben dokumentáltak.
Az encomienda és a bennszülött lakosság kényszermunkájának leírása a 16. századi ferences (Motolinía) és domonkos (Las Casas) szerzetesek beszámolóiban hagyományozódott. E források vitathatatlanul fontosak, de szerzőik saját rendi és teológiai programjukat is érvényesíteni akarták. Las Casas a visszaéléseket hangsúlyozta, Motolinía olykor az encomienda mérsékelt formáját védte. A mai történészek a két álláspontot egyaránt kritikával kezelik, és a levéltári adóösszeírásokkal vetik össze.
A bennszülött lakosság számának 16. századi csökkenésére vonatkozó becslések – például Woodrow Borah és Sherburne F. Cook klasszikus számításai – statisztikai becslések, amelyek az adóösszeírásokból és a missziós jelentésekből indulnak ki. A prekolumbiánus összlakosság nagyságáról nincs egyetértés: egyes becslések 6–25 millió közé teszik Közép-Mexikó lakosságát, mások alacsonyabb számokat valószínűsítenek. A járványok, a kényszermunka, a társadalmi átrendeződés és a statisztikai források hiánya miatt minden számítás bizonytalan.
A casta-rendszer kialakulásának időszakára vonatkozóan kevés közvetlen forrás áll rendelkezésre. A festett casta-sorozatok a 18. századból valók, és elit ideológiát tükröznek; a 16. századi mindennapi besorolási gyakorlatot inkább periratokból, házassági anyakönyvekből és városi összeírásokból lehet rekonstruálni. Ezek a források arra utalnak, hogy a kategóriák korántsem voltak olyan merevek, mint ahogy a későbbi leírások sugallják. A „faj” kifejezés használata a mai szövegben mindig történeti kategóriaként értendő, nem biológiai magyarázatként.
Az 1542-es Új Törvények hatásának értékelése vitatott. Egyes történészek szerint a törvény jelentős fordulatot hozott az encomienda visszaszorításában; mások szerint a gyakorlati végrehajtás hiányosságai miatt hatása csekély volt, és az intézmény csak a demográfiai katasztrófa miatt vesztett jelentőségéből. Hasonlóképpen vitatott a valladolidi vita befolyása: bár Las Casas érvei a korona hivatalos megfogalmazásaiban visszaköszönnek, a hódítás és az evangelizáció erőszakos gyakorlata folytatódott. Az egyház szerepéről szóló tudományos konszenzus szerint az evangelizáció egyszerre volt erőszakos és alkalmazkodó; a bennszülött vallások nem szűntek meg, hanem szinkretikus formákban éltek tovább, amit a régészeti leletek, a kódexek és a misszionáriusi jelentések egyaránt alátámasztanak.
Új-Spanyolország igazgatása 1535-től az alkirályság intézménye köré szerveződött, ahol az alkirály, az audiencia és a helyi cabildók közötti hatalommegosztás a koronával való folyamatos alkut tükrözte. Az egyház a Patronato Real keretében a gyarmati uralom szerves része volt: a szerzetesrendek missziói, az egyházmegyék és az inkvizíció az őslakos társadalmak átalakítását szolgálták, de a bennszülött vallások szinkretikus továbbélése is jellemző maradt. Az encomienda a bennszülöttek adójának és munkájának magánkézbe adott haszonélvezetét jelentette, amelyet a korona a 16. század közepétől jogilag korlátozni próbált; a bennszülött és spanyol elitek egymástól nem függetlenül, hanem konfliktusos együttműködésben működtek. A társadalmi hierarchiát a república de españoles és república de indios közötti jogi különbségtétel, valamint a fokozatosan kialakuló faji és etnikai besorolások (casta) strukturálták, ám e kategóriák korántsem voltak zártak, és a mindennapi gyakorlat gyakran felülírta őket.