A közép-amerikai függetlenség nem a fegyveres tömegmozgalom, hanem a guatemalai városi és tartományi elitek politikai döntése volt, amelyet a Mexikói Birodalom rövid annexiója, majd a bolivari mintájú föderáció kudarca követett. E folyamat végén Rafael Carrera nem egyszerűen „reakciós caudillo” volt, hanem egy olyan konzervatív rendszer megteremtője, amely a katolikus egyházzal, a vidéki ladino és őslakos közösségek egy részével, valamint a guatemalai földbirtokos-kereskedő elittel szövetkezve alakította ki a független Guatemala államiságának első stabil kereteit. Az alábbiakban az 1821 és körülbelül 1865 közötti korszakot tárgyalom, kapcsolódva a gyarmati Guatemala történetéhez (A spanyol hódítás és a gyarmati Guatemala).
A függetlenség nem járt társadalmi forradalommal. A gyarmati hierarchiát – a kreol földbirtokosok és kereskedők, a mesztic kézművesek, az őslakos közösségek, a szabad afrikai származású csoportok és a rabszolgák rendjét – a kreol elit érintetlenül kívánta hagyni. Az 1821. évi aktát nem előzte meg olyan népi mozgósítás, mint a mexikói Hidalgo-felkelés 1810-ben; a döntés elsősorban a guatemalai főváros és néhány városi tanács ügye volt. A földkérdés, a személyes szolgáltatások és az adóterhek a független állam örökségévé váltak. Egyes források szerint az 1821-es eseményeket a spanyol hatalom megroppanása és a belső „anarchia” elleni védekezés motiválta, nem pedig a gyarmati rend belső reformja. A függetlenségi aktát ezért úgy érdemes olvasni, mint egy elitkompromisszum dokumentumát, nem mint a guatemalai „nemzet” egységes akaratának kifejeződését.
Chiapas hovatartozása már ekkor vitatott volt. A tartomány 1821-ben még a Guatemalai Kapitánysághoz tartozott, de a mexikói hadsereg és a helyi városi tanácsok nyomására 1824-ben végül Mexikóhoz csatlakozott. Guatemala ezt a veszteséget később diplomáciai úton többször próbálta megkérdőjelezni, de Chiapas kérdése a 19. században lezárult. A Soconusco-vidékről szóló vita ugyanakkor még évtizedekig újra felbukkant a mexikói–guatemalai kapcsolatokban. E területi viták arra figyelmeztetnek, hogy a mai határok nem valamiféle természetes vagy kizárólagos „nemzeti” határok voltak, hanem politikai és katonai erőviszonyok következményei.
A függetlenség kihirdetése után a guatemalai junta előtt két út állt: az önálló államiság megszervezése vagy a Mexikói Birodalomhoz való csatlakozás. Iturbide katonai és kereskedelmi nyomására 1822 folyamán a legtöbb közép-amerikai tartomány – köztük Guatemala – kimondta a Mexikói Birodalomhoz való csatlakozást. A döntések pontosan dokumentáltak, bár az egyes tartományi szavazások időpontja és jellege eltérő volt. El Salvador és Costa Rica egy része ellenállt; a mexikói hadsereg bevonulása Salvadorba a helyi lakosság és a szövetségi érzelmű elit fegyveres ellenállását váltotta ki. A Mexikói Birodalom 1823. évi bukása után a közép-amerikai tartományok képviselői Guatemalavárosban nemzetgyűlést hívtak össze, amely 1823. július 1-jén kinyilvánította Közép-Amerika abszolút függetlenségét – nemcsak Spanyolországtól, hanem Mexikótól is. Az új állam az 1824. november 22-i alkotmányig a „Közép-Amerikai Egyesült Tartományok” (Provincias Unidas del Centro de América) nevet használta, majd hivatalosan a „Közép-Amerikai Szövetségi Köztársaság” elnevezést vette fel. A korszakban mindkét kifejezés élt; a tankönyvben az „Egyesült Tartományok” alakot használhatjuk a korai időszakra, de jelezni kell, hogy az 1824-es alkotmány már szövetségi köztársaságot hozott létre.
A föderáció intézményei gyengék voltak. Az alkotmány a tagállamokat – Guatemala, El Salvador, Honduras, Nicaragua és Costa Rica – széles önállósággal ruházta fel, míg a szövetségi kormánynak csak korlátozott adó- és katonai hatásköre maradt. Az első elnökválasztás is politikai patthelyzetet tükrözött: José Cecilio del Valle, a mérsékelt konzervatív gondolkodó kapta a legtöbb szavazatot, de a szövetségi kongresszus 1825-ben Manuel José Arce-t nyilvánította elnökké. Arce később a konzervatív frakciókhoz közeledett, ami polgárháborúhoz vezetett. A hondurasi származású Francisco Morazán 1829-ben győzelemmel vette be Guatemalavárost, és 1830-tól a föderáció meghatározó liberális vezetője lett. Az 1826–1829 közötti polgárháború tehát nem pusztán ideológiai vita volt: a szövetségi költségvetés, a hadsereg irányítása, a kikötői vámok és az egyházi javak kérdése egyszerre mozgatta a tartományi elitek egymással versengő csoportjait.
Morazán reformjai a liberális államépítés klasszikus elemeit vitték tovább: csökkentette az egyházi tized bevételeit, polgári házasságot és anyakönyvezést vezetett be, világi iskolákat szervezett, és a szerzetesrendek egy részét kiutasította vagy korlátozta. E rendelkezéseket a föderáció liberális sajtója és a városi értelmiség egy része üdvözölte, a vidéki plébánosi hálózat és a hagyományos közösségek azonban gyakran a helyi hitélet és a falu belső rendje elleni támadásként élték meg. Morazán intézkedései nem voltak egységesen érvényesíthetők; Guatemala keleti és északi hegyvidékén az adószedők és a világi hatóságok megjelenése feszültséget okozott. A föderáció kudarcának magyarázatában tehát az újabb kutatás nem csak az „egyházi reakciót” látja, hanem a modern államépítés és a helyi autonómiák ütközését is.
A föderáció szétesését nem egyetlen esemény, hanem több párhuzamos folyamat okozta. A tagállamok távolsága és a rossz közlekedés miatt a szövetségi kongresszus nehezen tudta elérni a tartományi adószedőket; a vámbevételeket a kikötőkkel rendelkező tagállamok gyakran maguknak tartották meg. A szövetségi hadsereg létszáma és fegyverzete nem tette lehetővé, hogy a kormány a távoli tartományokban következetesen érvényesítse akaratát. El Salvador, Nicaragua, Honduras és Costa Rica helyi elitjei időről időre a saját állami szuverenitásukat helyezték előtérbe. E strukturális gyengeségek ismertek és dokumentáltak.
A közvetlen válságot az 1837. évi ázsiai kolerajárvány váltotta ki. A járvány terjedése, a kórházakba kényszerített betegek és a fertőtlenítési intézkedések a vidéki lakosság körében azt a gyanút keltették, hogy a kormány megmérgezi a kutakat. A pletykák önálló történeti jelenségként vizsgálandók: a szóbeli hagyományban élő félelmek és a friss intézkedések találkoztak. Ebben a helyzetben keletkezett Guatemala hegyvidékén, a Mita-vidéken és a szomszédos területeken a felkelés, amelynek élére Rafael Carrera állt. Carrera ladino paraszti származású, fiatal katonaviselt férfi volt, akit a konzervatív földbirtokosok egy része később támogatott, de akinek korai bázisa főként őslakos közösségekből és vidéki ladino szegényparasztokból állt. A felkelők papot kértek a falvakba, elutasították a világi anyakönyveket és követelték a Morazán-kormány rendeleteinek visszavonását. Ugyanakkor a résztvevők indítékai nem azonosíthatók egységesen: a fennmaradt kormányjelentések elfogultak, a felkelők saját írott forrásai pedig hiányoznak.
1838 és 1840 között Carrera csapatai többször bevették Guatemalavárost, és a konzervatív elit egy részével szövetséget kötöttek. Morazán 1840-ben kísérletet tett a föderáció helyreállítására, de Guatemalavárosnál vereséget szenvedett, és elhagyta a földszorost. A tagállamok fokozatosan elszakadtak: Nicaragua, Honduras és Costa Rica már 1838–1839-ben a gyakorlatban önállóan kormányozta magát, Guatemala pedig 1839-ben kilépett a szövetségből. A föderáció jogi létét hivatalosan 1841-re tekinthetjük megszűntnek, bár az alkotmányos formalitások egyes tagállamokban még évekig húzódtak. A felbomlás időpontjának pontos jogi jellege vitatható, de a történeti irodalom a 1841-es évet használja a szövetségi korszak lezárásaként.
A föderáció kudarcának értelmezése ma is vitatott. A 19. század végétől a liberális történetírás a Carrera-féle „fanatizált indián tömegeket” és a konzervatív papságot tette felelőssé, míg a katolikus-konzervatív hagyomány a „rend védelmét” hangsúlyozta. Az 1970-es évek óta a társadalomtörténeti kutatás differenciáltabb képet rajzol: a helyi földviták, a közösségi autonómia, az adóterhek és a járvány miatti pánik legalább olyan fontosak voltak, mint a liberális–konzervatív ideológiai törésvonal. Ezt a vitát nem szabad egyetlen „helyes” narratívával lezárni; a források töredékessége miatt a vidéki szereplők önértelmezése csak részben rekonstruálható.
Carrera hatalmának intézményesülése nem 1840-ben fejeződött be, hanem az 1840–1850-es években fokozatosan ment végbe. 1844-ben hivatalosan is elnökké választották, de hatalmát olykor átmenetileg más konzervatív politikusoknak engedte át. 1847-ben a guatemalai kormány kinyilvánította Guatemala szuverenitását a már megszűnt föderáció keretein kívül, és az országot köztársaságnak nyilvánította. Ez nem a függetlenség kezdete volt – Guatemala 1821 óta hivatalosan független entitás –, hanem a föderációból való végleges kiválás és az új állam nevének megerősítése. Az 1850-es évek elején konkordátumot kötöttek a Szentszékkel, amely visszaadta az egyháznak a tizedet, az oktatás felügyeletét és a hitbéli ügyek széles jogkörét. A jezsuita rend visszahívása és a szerzetesrendek egyes házainak újraalapítása szintén a konzervatív állam és az egyház szoros kapcsolatát jelezte. Az intézkedések dokumentált törvényekben és egyházi megállapodásokban maradtak fenn.
Carrera rendszere nem volt egyszerűen a gyarmati rend visszaállítása. A központi kormány valójában gyenge maradt: a tartományi corregidorként vagy jefeként működő helyi katonai vezetők, a városi tanácsok és az őslakos közösségek elöljárói közvetítették a hatalmat. Az őslakos közösségek egy része bizonyos autonómiát élvezett, mert a rendszer a közösségi földek védelmét és a helyi szokások elismerését ígérte, nem pedig a liberális községi reformot. Ugyanakkor a konzervatív elit gazdasági befolyása is nőtt: a bíbortetűből (cochineal) származó exportbevételek egy része a nagy földbirtokos-kereskedő családokhoz áramlott, és a rendszer nem számolta fel a faji alapú társadalmi egyenlőtlenségeket. A konzervatív rendszer tehát egyszerre védte a katolikus rendet és a helyi elitek tulajdonát, miközben a vidéki néprétegeknek csak korlátozott védelmet nyújtott. Ezt a kettősséget a források is tükrözik: a kormányzati iratok a „béke” és a „rend” fenntartásáról szólnak, míg a szóbeli hagyomány és a későbbi paraszti panaszok a terhek fennmaradását emlegetik.
A külpolitikában a konzervatív rendszer egyik legfontosabb tette az 1859. évi guatemalai–brit határmegállapodás volt. Guatemala ebben elismerte a mai Belize területén fennálló brit fennhatóságot, cserébe London kártérítési és közlekedési ígéreteket tett. A megállapodás a későbbi guatemalai–belize-i területi vita egyik alapdokumentuma lett; ezt a kérdést a A függetlenség és a guatemalai területi vita alfejezet tárgyalja. Itt elég annyi, hogy a szerződés jelzi: a konzervatív Guatemala nem volt elég erős ahhoz, hogy a brit jelenlétet a karibi partvidéken érdemben kihívja, és a határ megállapítása hosszú távon viták forrása maradt.
Carrera 1851-ben a La Arada-i csatában győzelmet aratott a hondurasi és salvadori liberális sereg fölött, ami megerősítette hatalmát. 1854-ben életfogytiglani elnökké nyilvánították, és 1865-ben bekövetkezett haláláig hivatalosan is a guatemalai állam vezetője maradt. Halála után a konzervatív rendszer átmenetileg tovább élt – Vicente Cerna 1865–1871 közötti elnöksége alatt –, majd 1871-ben a liberális forradalom megdöntötte. A korszakhatár tehát nem feltétlenül Carrera halála, hanem az 1871-es liberális fordulat, amely a későbbi kávégazdasági terjeszkedés és a földreform kérdéseinek nyitánya lett.
Carrera megítélése az egyik legvitatottabb pont a guatemalai történeti emlékezetben. A 19. századi liberális történetírás – gyakran a Morazánhoz hű szerzők tollából – barbár, fanatikus caudillónak, „az indiánok királyának” nevezte; ez a kép sokáig a nemzetközi szakirodalomban is élt. A 20. századi katolikus és nacionalista hagyomány viszont a nemzeti függetlenség és a társadalmi béke védelmezőjét látta benne. Az 1990-es évek óta a társadalomtörténeti kutatás e két szélsőség közé lép: Carrera mozgalma nem magyarázható kizárólag egyházi manipulációval, de nem is tekinthető egyszerűen „paraszti forradalomnak”. Az őslakos közösségek és a vidéki ladino szegényparasztok részvétele valóságos volt, ám céljaik nem voltak teljesen azonosak a konzervatív elit céljaival. A források töredékessége miatt a mozgalom belső szervezettsége és Carrera személyes döntéseinek súlya továbbra is vitatott. Ezért a szövegben nem állítjuk, hogy Carrera „képviselte” a guatemalai népet, sem azt, hogy a konzervatív rendszer „rendet hozott” a föderáció káosza után, anélkül hogy jeleznénk: mindkét állítás egy-egy értelmezési hagyományhoz tartozik.
Az 1821-es függetlenségi akták és az 1824-es, valamint az 1823-as deklarációk szövegei levéltári iratokban maradtak fenn; ezek elsődleges forrásként dokumentált tényeket rögzítenek. A tartományi csatlakozások vitái, a helyi városi tanácsok állásfoglalásai és a Mexikói Birodalom katonai nyomása ugyanakkor részben mozaikos levéltári anyagból ismertek. A föderáció gazdasági és közigazgatási teljesítményére vonatkozó adatok gyakran hiányosak; a statisztikai jellegű összehasonlítások ezért becslésnek vagy szakirodalmi konszenzusnak tekinthetők, nem pontos mérésnek.
A Carrera-felkelés rekonstrukciójának legnagyobb hiánya a vidéki résztvevők saját írott forrásainak csaknem teljes hiánya. A kormányzati jelentések, a liberális sajtó és a konzervatív egyházi iratok ellenérdekű felek szemüvegén át mutatják az eseményeket. A szóbeli hagyomány – különösen a kelet-guatemalai falvak emlékezete – fontos kiegészítő forrás, de nem mindig erősíthető meg írott dokumentummal. A történeti kutatás ezért a „dokumentált tény” és a „szóbeli hagyomány” kategóriáit itt külön is jelölni kénytelen.
A liberális–konzervatív szembenállás mint magyarázó séma maga is történeti konstrukció. A korszak szereplői időnként taktikai szövetségeket kötöttek, és a két tábor határai nem estek egybe egyértelműen a társadalmi osztályokkal vagy a regionális hovatartozással. A föderáció bukásának okait illetően nincs teljes tudományos egyetértés: egyes szerzők a külső erőviszonyokat, mások a belső adó- és vámkonfliktusokat, megint mások az egyházi kérdést tartják meghatározónak. A jelen szöveg ezért a bizonytalanságot jelöli.
Guatemala 1821-ben békés elitdöntéssel szakadt el a spanyol koronától, majd 1822-ben rövid időre a Mexikói Birodalomhoz csatlakozott. 1823-ban a közép-amerikai tartományok kinyilvánították függetlenségüket, és 1824-ben szövetségi köztársaságot hoztak létre, amelyet belső adó-, egyházi és regionális konfliktusok feszítettek. Az 1837-es kolerajárvány és a Morazán-kormány elleni vidéki felkelés Rafael Carrera vezetésével megdöntötte a liberális szövetségi kormányt. A föderáció 1841-re felbomlott, Guatemala pedig Carrera konzervatív rendszere alatt építette ki önálló államiságát. Ez a rendszer a katolikus egyház kiváltságait visszaállította, a helyi közösségeknek korlátozott autonómiát engedett, és a guatemalai exportelitet szolgálta. A korszak emlékezete máig vita tárgya: a városi liberális hagyomány elítéli Carrerát, a katolikus-nacionalista emlékezet védi, a társadalomtörténeti kutatás pedig a vidéki szereplők saját érdekeit hangsúlyozza.