Az 1944 és 1954 közötti guatemalai demokratikus kísérlet a közép-amerikai történelem egyik leggyakrabban hivatkozott, ugyanakkor legvitatottabb időszaka. Ez az alfejezet a Jorge Ubico diktatúrája elleni felkeléstől a Juan José Arévalo és Jacobo Árbenz vezette reformkormányokon át az 1954-es katonai puccsig követi az eseményeket. A korszak dokumentált tényei mellett a szereplők indoklása, a nemzetközi összefüggés és az utólagos emlékezetpolitikai minősítések több ponton eltérnek, ezért a szöveg különbséget tesz a levéltári bizonyítékokkal alátámasztott megállapítások, a statisztikai becslések és a vitatott értelmezések között. A fejezet nem a guatemalai „forradalom” dicsőítése és nem az 1954-es beavatkozás igazolása, hanem a dokumentálható döntések, a társadalmi feszültségek és a hidegháborús logika együttes rekonstrukciója.
Az 1944-es felkelés előzményei a 19. század végi liberális reformokig nyúlnak vissza, amelyek a kávé- és banánexport köré szerveződő földbirtokrendszert erősítették meg. Jorge Ubico tábornok 1931-ben, a nagy gazdasági világválság idején került hatalomra, és tizenhárom éven át irányította Guatemalát. Rendszerét a kortárs ellenzék és a későbbi történetírás egyaránt diktatórikusként írja le: a sajtót ellenőrizték, a politikai ellenfeleket bebörtönözték vagy száműzték, a szakszervezeteket betiltották, a választásokat pedig a kormánypárt ellenőrizte. Ubico hatalmának társadalmi bázisát a nagy kávétermelő elit, a német származású ültetvényesek egy része, a hadsereg tisztikara és a United Fruit Companyhez hasonló külföldi társaságok alkották. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a kormányzat törvénybe iktatta a mezőgazdasági munkások kényszermunkáját, a közmunkát a vidéki lakosságra terhelte, és a munkások mozgását útlevélszerű igazolványokhoz kötötte. A rezsim ugyanakkor a korabeli latin-amerikai katonai kormányokhoz képest bizonyos fokú stabilitást teremtett: az adósságszolgálatot rendben tartotta, az utakat fejlesztette, és a United Fruit számára kedvező feltételeket biztosított. Ez a stabilitás azonban egyre inkább a nyílt erőszakon nyugodott.
A második világháború alatt a középosztály, a diákok, az alacsonyabb rangú katonatisztek és a városi munkásság egy része számára a fennálló rend megkérdőjeleződött. A szövetségesek győzelme, az antifasiszta retorika és a demokratikus eszmék terjedése felerősítette az ellenzéki hangokat. 1944 júniusában a tanárok és diákok tüntetései után a fővárosban általános tiltakozó mozgalom bontakozott ki. A rezsim fegyveres erővel válaszolt, több tüntetőt megöltek, ami tovább növelte a felháborodást. A dokumentált események szerint Ubico 1944 június végén lemondásra kényszerült, és a hatalmat egy katonai juntának adta át. A junta élére Federico Ponce Vaides tábornok került, aki a korábbi rendszer helyreállítását ígérte, ám a választásokat elhalasztotta, és a politikai rendőrség továbbra is üldözte az ellenzéket. Ez a helyzet vezetett az 1944. október 20-i felkeléshez, amelyben fiatal tisztek – köztük Jacobo Árbenz és Francisco Javier Arana – polgári csoportokkal szövetkezve megdöntötték Ponce Vaides juntáját. A harcokban az ország több pontján civil és katonai áldozatok egyaránt voltak, de a pontos számukat a korabeli források hiányos volta miatt statisztikai becslésként kell kezelni: a leggyakrabban említett becslés néhány száz halottra és sebesültre vonatkozik, ám ezt a számot nem lehet levéltári adatokkal megerősíteni.
Az októberi felkelés – amelyet a kortárs guatemalai reformerek „októberi forradalomnak” (Revolución de Octubre) neveztek – átmeneti juntát hozott létre, és 1944 decemberére szabad választásokat írt ki. A választáson Juan José Arévalo, a száműzetésből hazatért egyetemi tanár győzött; a fennmaradt jegyzőkönyvek szerint a leadott szavazatok több mint négyötödét szerezte meg, bár a korabeli választási adatok pontossága a vidéki körzetekben vitatott. Arévalo 1945. március 15-én lépett hivatalba, és kormánya új alkotmányt fogadott el, amely széles körű szociális jogokat, a munkavállalók szervezkedési szabadságát és a helyi önkormányzatok választását rögzítette. A „szellemi szocializmus” elnevezéssel is illetett programja – amelyet Arévalo maga használt – nem jelentett szocialista gazdaságpolitikát, hanem az oktatás, az egészségügy és a vidéki társadalom modernizálását tűzte ki célul. Az 1945–1951 közötti időszakban a kormány jelentős összegeket fordított iskolaépítésre, írás-olvasási programokra, vidéki egészségügyi állomásokra és a társadalombiztosítás kiépítésére. A szakszervezetek legalizálása lehetővé tette a munkások érdekvédelmét, a munka törvénykönyve pedig korlátozta a földbirtokosok önkényes elbocsátási gyakorlatát. Ezek az intézkedések dokumentált levéltári iratokban nyomon követhetők, ám a hatásuk mértékét a kortárs statisztikák hiánya miatt gyakran csak becsülni lehet.
Arévalo reformjai nem érintették a földtulajdon alapvető szerkezetét. A kormány ellen számos katonai puccskísérlet irányult – a korabeli sajtó és a későbbi visszaemlékezések szerint több mint húsz –, amelyeket a hadsereg hivatalos jelentései részben megerősítenek, de a kísérletek pontos száma a források szűkössége miatt vitatott. A konzervatív földbirtokos elit és a külföldi társaságok számára Arévalo politikája már így is elfogadhatatlan volt, mert a munkások jogai és a szakszervezetek csökkentették az ültetvényesek korlátlan hatalmát. A United Fruit Company, amely Guatemalában kiterjedt banánültetvényekkel, vasútvonallal és kikötővel rendelkezett, a kormányt adó- és munkajogi szempontból ellenségesnek tekintette. Ugyanakkor a dokumentált tények arra utalnak, hogy Arévalo nem államosított semmit, és a társaság alapvető vagyonjogi helyzete nem változott.
1951-ben Jacobo Árbenz követte Arévalót az elnöki székben. Árbenz, aki az 1944-es felkelés egyik katonai vezetője volt, az elnökválasztáson a leadott szavazatok többségét szerezte meg – a hivatalos összesítés szerint mintegy kétharmadot, bár a választási statisztikák megbízhatóságát a későbbi elemzők is vitatták. Programjának középpontjában a gazdasági függetlenség, az infrastruktúra fejlesztése és a vidéki szegénység enyhítése állt. Árbenz szerint Guatemala elmaradottságának fő oka a földbirtokrendszer rendkívüli koncentrációja volt: a korabeli becslések szerint a lakosság mintegy 2 százalékát alkotó földbirtokosok birtokolták a termőföld mintegy 70 százalékát, míg a vidéki lakosság nagy része föld nélküli, idénymunkás vagy apró bérlő volt. Ezek a számok módszertani becslések, mert a korabeli kataszteri nyilvántartások hiányosak, és a földtulajdon fogalma a közösségi földek esetében nem egyértelmű.
A földreform törvény, az úgynevezett Decreto 900, 1952. június 17-én lépett hatályba. A törvény lehetővé tette a száz hektárnál nagyobb, műveletlenül hagyott földek kisajátítását, a tulajdonos kárpótlása ellenében. A kárpótlás alapjául a földbirtokos által bevallott adóérték szolgált, ami a gyakorlatban alacsonyabb volt a piaci értéknél, mert a nagybirtokosok évtizedeken át alulértékeltették földjeiket az adóhatósággal. A törvény a megművelt ültetvényeket nem érintette, kifejezetten a parlagon hagyott területekre összpontosított. 1952 és 1954 között a földreform mintegy 400 000 hektárnyi területet osztott szét, és becslések szerint 100 000 családot juttatott földhöz vagy földhasználati joghoz. A kedvezményezettek száma a különböző forrásokban 80 000 és 150 000 között mozog, ami a statisztikai bizonytalanságot jelzi. A United Fruit Company esetében a kormány a társaság mintegy 200 000 hektárnyi földjéből – a törvény hatálya alá eső, parlagon hagyott területekből – hozzávetőleg 100 000 hektárt sajátított ki, a többit a társaság megműveltként tartotta nyilván. A társaság a kárpótlás összegét vitatta, és az amerikai kormányhoz fordult.
A földreform jogi és társadalmi megítélése azóta is vitatott. A reform hívei szerint a törvény alkotmányos volt, a közjólétet szolgálta, és a kisajátítások arányos kárpótlással jártak; az ellenzők szerint a kárpótlás elégtelen volt, a végrehajtás helyenként erőszakos, és a reform a magántulajdon rendszerét ásta alá. A mai történettudományi konszenzus szerint a Decreto 900 nem volt kommunista intézkedés abban az értelemben, hogy nem államosította a földeket, és a piaci termelést nem szüntette meg; azonban a hidegháborús értelmezésben a földreform a szovjet befolyás térnyerésének jeleként tűnt fel. A vitatott megnevezés – „kommunista kormány” – ma már nem állja meg a levéltári bizonyítékok próbáját, de a korabeli amerikai döntéshozók számára az ilyen minősítés valóságos politikai tényező volt.
A Guatemalai Munkáspárt (Partido Guatemalteco del Trabajo, PGT) – a kommunista párt – 1952-ben legalizálódott, és a szakszervezeti mozgalomban, valamint a földreform helyi bizottságaiban valóban rendelkezett befolyással. A párt tagjai részt vettek az államapparátus egyes pozícióiban, de a kormányzatban miniszteri szinten nem foglaltak helyet. Árbenz maga soha nem volt a PGT tagja, és a dokumentált döntések nem mutatnak szovjet utasításra hozott intézkedéseket. Ugyanakkor a hidegháborús kontextusban, a koreai háború és a kelet-európai kommunista hatalomátvételek után, az amerikai külpolitika számára a guatemalai reformkísérlet biztonsági fenyegetést jelentett. A levéltári forrásokból – elsősorban az 1990-es években deklasszifikált amerikai iratokból – tudható, hogy a CIA már 1953-ban megkezdte a guatemalai kormány destabilizálására irányuló PBSUCCESS fedőnevű művelet tervezését. A művelet dokumentált tényei közé tartozik a rádiós propaganda, a fegyveres ellenzéki erők kiképzése Hondurasban és Nicaraguában, valamint a guatemalai hadsereg tisztjeinek megkörnyékezése. A United Fruit Company gazdasági érdekei és a társaság washingtoni kapcsolatai – John Foster Dulles külügyminiszter és Allen Dulles CIA-igazgató korábbi ügyvédi munkája a társaságnak – dokumentáltak, ám a történészek között vita van arról, hogy a puccsban a gazdasági érdekek vagy a hidegháborús stratégiai megfontolások játszották-e a meghatározó szerepet. A mai konszenzus szerint mindkét tényező jelen volt, és a döntést az a meggyőződés is erősítette, hogy Guatemala példája más latin-amerikai országokra is átterjedhet.
Az 1954-es puccs következményei hosszú távon meghatározták Guatemala történetét. Castillo Armas rendszere visszavonta a földreformot, feloszlatta a szakszervezeteket, betiltotta a baloldali pártokat, és az 1945-ös alkotmányt hatályon kívül helyezte. A földreform során földhöz jutott családok egy részét erőszakkal megfosztották a tulajdonuktól, a reformban részt vevő aktivistákat üldözték. A dokumentált források arra utalnak, hogy a megtorlás során számos politikai gyilkosság, eltűnés és bebörtönzés történt, de az 1954–1955-ös időszak áldozatainak pontos száma a mai napig nem ismert, és a későbbi igazságügyi bizottságok mandátuma csak az 1962-től kezdődő fegyveres konfliktusra terjedt ki. A történettudományi konszenzus azonban arra az álláspontra helyezkedik, hogy az 1954-es puccs megszakította a demokratikus átmenetet, felszámolta a társadalmi reformok intézményeit, és közvetve hozzájárult a későbbi polgárháború kitöréséhez. Ezt az összefüggést a guatemalai igazságfeltáró jelentések is megfogalmazták, bár a dokumentumok mandátuma miatt nem vizsgálták az 1954-es eseményeket részletesen.
Az alfejezet forrásbázisa egyenetlen: az 1944–1954 közötti guatemalai belpolitikára vonatkozóan a kormányzati iratok, a korabeli sajtó és a szereplők visszaemlékezései állnak rendelkezésre, de a vidéki történésekről, a földreform helyi végrehajtásáról és az erőszak áldozatairól kevés megbízható levéltári anyag maradt fenn. A legfontosabb dokumentált források közé tartoznak a deklasszifikált amerikai külügyi és hírszerzési iratok, amelyek az 1990-es években váltak kutathatóvá; ezek bizonyítják a CIA műveletének tervezését, finanszírozását és végrehajtását, de a guatemalai kormány belső döntéseiről csak közvetve tudósítanak. A guatemalai állami levéltárakban őrzött földreform-akták, bírósági jegyzőkönyvek és anyakönyvi kivonatok töredékesek, ezért a kedvezményezettek száma és a kisajátított terület nagysága statisztikai becslésnek minősül, nem pedig pontos mérésnek. A prekolumbiánus időszakkal ellentétben itt nincs régészeti bizonytalanság, de a történeti demográfiai adatok hiányosak. A „kommunista befolyás” mértéke, az Árbenz-kormány és a szovjet tömb közötti esetleges kapcsolatok, valamint a United Fruit gazdasági érdekeinek súlya továbbra is vitatott értelmezési kérdés; a rendelkezésre álló dokumentumok egy része elfogult, mivel a korabeli amerikai hírszerzési jelentések a fenyegetést hangsúlyozták, míg a reformerek visszaemlékezései a demokratikus küldetést emelik ki. A „forradalom” és a „puccs” kifejezések használata emlékezetpolitikai állítás is: a guatemalai baloldal és a mai demokratikus közbeszéd a 1944–1954-es időszakot a nemzeti reformok aranykorának tekinti, míg a konzervatív hagyomány a rendszer bukását a hidegháborús rend helyreállításaként értelmezi. A szöveg ezért a „demokratikus kísérlet” kifejezést részesíti előnyben, mert ez nem foglal állást a reformok végső értékelésében. Az amerikai beavatkozás ténye ugyanakkor a deklasszifikált iratok alapján már nem vitatott, csak annak indoklása és etikai megítélése marad történeti vita tárgya.
A Jorge Ubico diktatúrájával szembeni 1944-es felkelés szabad választásokat és reformkormányokat hozott létre Guatemalában. Juan José Arévalo 1945 és 1951 között az oktatás, a munkajog és a társadalombiztosítás terén hajtott végre reformokat, de a földbirtokrendszert nem érintette. Jacobo Árbenz 1951-től a földreformot állította programja középpontjába, és az 1952-es Decreto 900 alapján parlagon hagyott nagybirtokokat osztott szét, ami a United Fruit Company érdekeit is sértette. Az Egyesült Államok kormánya a hidegháborús logika és gazdasági szempontok alapján a CIA PBSUCCESS műveletével támogatta Carlos Castillo Armas invázióját; Árbenz 1954. június 27-én lemondott, és a demokratikus kísérlet összeomlott. A puccs következményei visszavetették a reformokat, üldözést indítottak a reformerek ellen, és hozzájárultak a későbbi polgárháború kialakulásához.