A guatemalai polgárháború az 1960 és 1996 közötti időszakban a 20. századi Latin-Amerika egyik leghosszabb és legnagyobb emberi áldozatot követelő belső fegyveres konfliktusa volt. A szembenálló felek – a gerillaszervezetek, a guatemalai hadsereg, valamint a katonai irányítás alatt álló állami és paramilitáris erők – összecsapásai mögött mély társadalmi egyenlőtlenségek, a földtulajdon rendkívüli koncentrációja, valamint az 1954-es CIA-vezette puccs után fokozódó politikai elnyomás állt. A konfliktus különösen súlyosan érintette a vidéki maja lakosságot, amelynek egyes közösségei az ENSZ által később dokumentált tömeges erőszak célpontjaivá váltak. A háború regionális összefüggéseit a közép-amerikai hidegháborús szembenállás, a kubai forradalom hatása, valamint az Egyesült Államok katonai és gazdasági támogatása határozta meg.
A guatemalai gerillamozgalmak gyökerei az 1954-es puccs utáni politikai represszióba és az 1960-as évek elejének társadalmi feszültségeibe nyúlnak vissza. Az 1954-ben megdöntött demokratikus kormányzat Az 1944-es forradalom és a demokratikus kísérlet alatt elindított agrárreformja a vidéki szegénység mérséklését célozta, ám a puccs után az új katonai-polgári rendszer a reformokat visszavonta, a szakszervezeteket és paraszti szervezeteket betiltotta vagy ellenőrzés alá vonta, és a kommunistaellenesség jegyében üldözte az ellenzéket. Az elégedetlenség fegyveres szervezkedésbe fordulásában szerepe volt annak a fiatal tiszti csoportnak is, amely 1960. november 13-án sikertelen felkelést kísérelt meg a kormányerők ellen. A kormányhoz hű erők leverték a lázadást, de egyes résztvevői – köztük Marco Antonio Yon Sosa és Luis Turcios Lima – illegalitásba vonultak, és 1962-ben megalakították a Fegyveres Lázadó Erőket (Fuerzas Armadas Rebeldes, FAR). A szervezet kezdetben a kubai forradalom által inspirált gerillamodellt követve a keleti országrész hegyvidéki vidékein hozott létre fókuszált egységeket; működését a guatemalai kormányzat és az amerikai hírszerzés egyaránt a kommunista befolyás terjeszkedésének tekintette. A FAR 1960-as évekbeli tevékenysége katonai szempontból korlátozott maradt: a gerillák vidéken nem tudtak tartós társadalmi bázist kiépíteni, a fővárosban pedig a titkosrendőrség és a katonai elhárítás felszámolta több városi sejtjét. Turcios Lima 1966-ban gyanús körülmények között autóbalesetben meghalt, Yon Sosa pedig 1970-ben mexikói területen esett el a guatemalai biztonsági erők művelete során.
Az 1970-es évek elején a gerillaellenes fellépés – amelyet a hadsereg az amerikai kiképzés és felszerelés segítségével szervezett – átmenetileg meggyengítette a FAR-t. A szervezet azonban nem szűnt meg, hanem a következő évtized fordulóján újjászerveződött, és az ország nyugati felföldjén új típusú gerillaszervezetek is megjelentek. A legnagyobb közülük a 1972-ben létrejött Szegények Gerillahadserege (Ejército Guerrillero de los Pobres, EGP) volt, amely a maja közösségek közötti hosszú távú politikai munka stratégiáját választotta. Az EGP az 1970-es évek végétől kezdve az Ixcán-vidéken, Quiché megyében és a Verapazokban épített ki tábori támogató hálózatot, amelyben a helyi parasztok, tanítók és katekéták vettek részt. Az EGP a társadalmi nyomor, a földhiány és az állami elnyomás megszüntetését hirdette, és a maja lakosság körében propagandáját nemcsak spanyolul, hanem a helyi maja nyelveken is terjesztette. A másik jelentős szervezet, a Fegyveres Népi Szervezet (Organización del Pueblo en Armas, ORPA) 1979-ben jelentkezett először nyilvánosan, és elsősorban a Csendes-óceán felőli vulkáni felföld, valamint a San Marcos és Sololá megyei maja közösségek vidékén működött. Az ORPA káderei tudatosan kerülték a korábbi gerillaszervezetekre jellemző ideológiai dogmatizmust, és a maja identitás kérdését is hangsúlyozták.
Az 1980-as évek elejére a négy jelentős gerillaszervezet – a FAR, az EGP, az ORPA és a kisebb magvú, 1968-ban alakult Guatemalai Munkapárt (Partido Guatemalteco del Trabajo, PGT) egyes csoportjai – 1982-ben létrehozta a Guatemalai Nemzeti Forradalmi Egység (Unidad Revolucionaria Nacional Guatemalteca, URNG) elnevezésű koalíciót. Az egyesítés katonai és politikai céljai az általános felkelés kirobbantását, a katonai kormány megdöntését és a társadalmi átalakítást kapcsolták össze; a koalíció esetében azonban a tagok közötti stratégiai viták végig fennmaradtak. A gerillamozgalmaknak a maja közösségekben való jelenléte később a hadsereg számára ürügyül és hivatkozási alapul szolgált arra, hogy a polgári lakosságot a gerillák segítőiként kezelje. A történeti kutatásban vitatott, hogy a gerillák milyen mértékben élvezték a maja lakosság aktív támogatását, és mennyiben kényszerítették rá akaratukat a helyi közösségekre; az ENSZ által felkért Történelmi Tisztázó Bizottság (Comisión para el Esclarecimiento Histórico, CEH) a tömeges állami erőszak kontextusában kizárólag a hadsereg és a paramilitáris erők felelősségét állapította meg a „népirtásnak” minősített cselekményekért, míg a gerillák háborús cselekményeit „a belső fegyveres konfliktus keretein belül” vizsgálta.
A guatemalai hadsereg már az 1954-es puccsot követően az állam meghatározó politikai tényezőjévé vált, de az 1960-as évek második felétől a polgári kormányzatok mögött egyre nyíltabb irányító szerepet vállalt. Az 1963-as katonai puccs, amely Enrique Peralta Azurdia ezredest juttatta hatalomra, megszakította a civil elnök, Miguel Ydígoras Fuentes kormányát, jelezve, hogy a hadsereg a kommunistaellenességet és a társadalmi status quo megőrzését a választott kormányzatok fölött álló érdeknek tekinti. Az 1966-ban hatalomra került polgári elnök, Julio César Méndez Montenegro alatt a hadsereg gyakorlatilag saját hatáskörben szervezte a gerillaellenes hadjáratot, amelyet a történeti irodalom gyakran az „1966–1968-as keleti gerillaellenes offenzívaként” tart számon. Ebben az időszakban Zacapa és Izabal megyében a kormányerők tömeges letartóztatásokat, kivégzéseket és eltűntetéseket hajtottak végre a civilek körében; a halálbrigádok tevékenysége már ekkor dokumentáltan a hadsereg tisztjeihez és a biztonsági szolgálatokhoz kötődött.
Az 1970-es években a katonai dominancia tovább erősödött. Az 1970–1974 közötti Carlos Arana Osorio elnök, akit a korabeli sajtó és az ellenzék „a Zacapa-i mészárosnak” nevezett, a gerillaellenes erőszakot állami politikai programmá tette: kormánya idején a rendkívüli állapotot ismételten bevezették, és a biztonsági erők a fővárosi értelmiségi, egyetemi és szakszervezeti ellenzékkel szemben is lecsaptak. A korszak gyilkossági és eltűnési hullámát a történeti elemzések az úgynevezett „állami terror” működésének írják le, amelyben a hivatalos tagadás mellett a felkatonai csoportok, az úgynevezett „halálbrigádok” végezték a célzott leszámolásokat. Az 1970-es évek második felében a Kjell Laugerud García- és Fernando Romeo Lucas García-kormányzatok idején a hadsereg a vidéki lakosság ellenőrzésére és a gerillák társadalmi bázisának felszámolására átfogó stratégiát dolgozott ki. E stratégia részeként a hadsereg a fegyveres konfliktus hivatalos narratívájában a polgári lakosságot „a gerillák tömegbázisaként” írta le, és a kontrollt a települések ellenőrzésén, a polgári lakosság fegyveres megszervezésén és a lakóhelyükről való áttelepítésén keresztül kívánta elérni.
A katonai uralom csúcspontja az 1982. márciusi puccs volt, amely megbuktatta Lucas García kormányát, és háromtagú junta felállításához vezetett; az új kormányzat vezetője, Efraín Ríos Montt tábornok 1982 és 1983 között egy szélsőségesen militarizált rendszert működtetett. Ríos Montt, aki egy szigorú protestáns vallási közösség tagjaként a felelősséget és a rendet hangsúlyozta, a vidéki háborút a „nemzeti biztonság” és a „belső ellenség” doktrínájára alapozta. A hadsereg 1982-ben meghirdetett tervei (különösen a „Victoria 82” és a „Fusiles y Frijoles” – azaz „Fegyverek és bab” – program) a felperzselt föld taktikáját, a polgári védelmi járőrök (Patrullas de Autodefensa Civil, PAC) tömeges felállítását és a lakosság ellenőrzött falvakba, úgynevezett „modellfalvakba” (aldeas modelo) való áttelepítését együttesen alkalmazták. A dokumentált bizonyítékok – köztük a hadsereg belső tervei, a túlélők vallomásai, valamint az 1990-es években feltárt tömegsírok – azt mutatják, hogy a katonai stratégia magában foglalta a civil lakosság elleni széles körű erőszakot: falvak felgyújtását, nők és gyermekek elleni támadásokat, kínzásokat, valamint a maja közösségek vezetői és vallási elöljárói elleni célzott gyilkosságokat. A CEH 1999-es jelentése szerint a háború során dokumentált áldozatok 83 százalékát a hadsereg és az állami erők rendszereihez kapcsolták, míg a gerilláknak tulajdonított arány 3 százalék volt; a fennmaradó esetekben a felelős nem volt azonosítható.
A guatemalai polgárháború humanitárius következményei közül a legszélesebb körben dokumentált és a nemzetközi jogban is tárgyalt jelenség a maja lakosság elleni tömeges erőszak volt. Az 1978 és 1983 közötti időszakot a túlélők és a kutatók „La Violencia” vagy „a csend időszaka” elnevezéssel különböztetik meg. Az állami erők a gerillaellenes felkelés felszámolására hivatkozva az északnyugati felföld és a Verapazok maja településein több száz falut támadtak meg, gyakran teljesen elpusztítva azokat. Az áldozatok többsége nem harcos civil volt, köztük csecsemők, gyermekek és idősek. A támadások célja a nemzetközi bírósági és igazságügyi dokumentumok szerint részben a feltételezett gerillabázis megsemmisítése, részben a maja kulturális és közösségi intézmények – a tanácsok, a katekéták, a nyelvi és vallási vezetők – elpusztítása volt. A hadsereg indoklása szerint a „belső ellenség” doktrínája értelmében minden olyan közösség gyanús volt, amely a gerilláknak élelmet, szállást vagy információs csatornát biztosíthatott, és a hatóságok a lakosság kollektív bűnösségét feltételezték.
A tömeges erőszak bizonyítékai több típusú forrásból származnak. A Guatemalai Katolikus Egyház által 1995-ben közzétett, „Nunca más” („Soha többé”) címet viselő REMHI-jelentés (Recuperación de la Memoria Histórica) 1995–1996 között több mint 6000 interjút vett fel túlélőkkel, és közel 55 000 emberi jogi visszaélést dokumentált; a bizottság a becsült halálos áldozatok számát a konfliktus egészére 150 000 és 200 000 közé tette, a legnagyobb arányban a vidéki maja lakosságot nevezve meg. Az ENSZ CEH-jelentése 1999-ben hasonló, mintegy 200 000 halálos áldozatról és 42 000 eltűnt személyről szóló becslést közölt, hangsúlyozva, hogy az adatok a jelentkező túlélők és a feltárt iratok alapján készültek, és a teljes körű szám ismeretlen marad. A CEH az 1981–1983-as években négy maja népcsoport – a ixil, az achi, a kicse és a kanjobal – ellen elkövetett cselekményeket „népirtásként” jellemezte, arra hivatkozva, hogy a támadásokban a hadsereg célja e csoportok kollektív megsemmisítése vagy életük fenntartásától való megfosztása volt. A „népirtás” minősítés jogi és történeti értelemben egyaránt vitatott: a guatemalai hivatalos politikában sokáig elutasították, később azonban egyes állami szervek is átvették; a nemzetközi szakirodalomban a kutatók egy része a bizonyítékok alapján a CEH álláspontját osztja, míg mások a fogalom szűkebb jogi alkalmazhatóságát vagy a bizonyítékok értelmezését vitatják. A REMHI jelentés a „népirtás” kifejezést nem használta ugyanabban a jogi értelemben, de a szisztematikus gyilkosságokat, kínzásokat és a maja közösségek elpusztítását részletesen dokumentálta.
A háború során a hadsereg a maja lakosságot a polgári védelmi járőrökbe is tömegesen besorozta. A PAC-rendszer keretében a férfi lakosságot kötelező jelleggel járőrszolgálatra vezényelték, gyakran saját falujukban vagy a szomszédos településeken. A kényszerített járőrök időnként maguk is részt vettek a gerillák elleni akciókban, máskor viszont a lakosság védelmét szolgálták; részvételük kényszerét és felelősségüket a háború utáni igazságszolgáltatás és a történeti kutatás egyaránt árnyaltan kezeli. A modellfalvakban a hadsereg az élelmezés, az egészségügy és az oktatás feletti ellenőrzést is átvette, és a lakosságot a katonai hírszerzés információs rendszerébe szervezte. Az áttelepítések következtében több százezer ember veszítette el otthonát; a belső menekültek számát a háború csúcsán a nemzetközi szervezetek 500 000 és 1 500 000 közé becsülték, ami a korabeli lakosság jelentős hányadát érintette, a becslések módszertani bizonytalansága azonban nagy. A határon túlra menekülők elsősorban Mexikó déli államaiban, valamint kisebb számban Hondurasban és Belize-ben kerestek védelmet; a menekülttáborokban született közösségi szerveződésük később a hazatérési folyamat fontos szereplőjévé vált.
A guatemalai polgárháború nem volt elszigetelt jelenség: a közép-amerikai hidegháborús válság részeként alakult, és szorosan összefonódott a szomszédos országok konfliktusaival, különösen Nicaraguával és El Salvadorral. A kubai forradalom Az 1959-es forradalom utáni amerikai politika a térségben a forradalmi mozgalmak megfékezését, a hadseregek megerősítését és a baráti kormányzatok támogatását tekintette elsődlegesnek. Guatemala esetében az amerikai katonai és gazdasági segély 1960 és 1996 között folyamatosan, bár változó intenzitással érkezett; a hadsereg tisztikara jelentős része amerikai kiképzésen vett részt, az 1980-as években pedig a Reagan-adminisztráció a guatemalai kormányzatot a közép-amerikai kommunistaellenes front fontos bástyájaként kezelte. Az amerikai támogatás pontos összege és feltételei a levéltári források feldolgozása során részben tisztázódtak, de a segélyek és az emberi jogi jogsértések közötti kapcsolat a nyilvánosság előtt folyamatos vita tárgya volt; az amerikai kongresszus egyes tagjai a hetvenes évek végétől korlátozó feltételeket próbáltak érvényesíteni, míg a végrehajtó hatalom és a katonai tanácsadók gyakran a „csendes” segélyeket részesítették előnyben.
A guatemalai hadsereg stratégiáját a salvadori polgárháború A polgárháború (1980–1992) és a nicaraguai kontraháború A kontraháború és a gazdasági válság tapasztalatai is alakították. A guatemalai katonai vezetés a régió „Sandinista fenyegetését” saját belső konfliktusához kapcsolta, és a gerillákat a nemzetközi kommunista mozgalom helyi ügynökeiként mutatta be. A guatemalai gerillák ezzel szemben a nicaraguai sandinisták győzelmét saját harcuk legitimációjaként értelmezték, és katonai, politikai, valamint logisztikai értelemben is próbáltak fölzárkózni a regionális baloldal hálózataihoz. A URNG nemzetközi kapcsolatai közé tartozott a kubai kormányzattal és a szolidaritási mozgalmakkal fenntartott viszony, ám a guatemalai szervezetek katonai utánpótlása soha nem érte el a nicaraguai sandinista vagy a salvadori FMLN későbbi szintjét. A gerillák fegyverforrásait és ellátási útvonalait a hadsereg és az amerikai hírszerzés időnként a mexikói határon, illetve a karibi partvidéken keresztül követette; ezekről a részletekről azonban a források hiányosak és gyakran ellentmondóak.
A regionális diplomácia az 1980-as évek közepén kezdett érdemben foglalkozni a guatemalai konfliktussal. Az 1983-ban létrejött Contadora-csoport (Mexikó, Venezuela, Panama és Kolumbia) a közép-amerikai válság tárgyalásos rendezését szorgalmazta, bár mandátuma elsősorban a nicaraguai és salvadori konfliktusra összpontosult. Az 1987-es Esquipulas-folyamat, amelynek keretében a közép-amerikai elnökök – köztük a guatemalai Vinicio Cerezo – béketervet írtak alá, fontos keretet adott a guatemalai tárgyalásoknak is. Az Esquipulas II. egyezményben foglalt elvek – a demokratizálás, a tűzszünet, a menekültek hazatérésének biztosítása és az emberi jogok tiszteletben tartása – később a guatemalai békefolyamat alapelemeivé váltak. A guatemalai hadsereg azonban még a békefolyamat első szakaszában is ellenőrzése alatt tartotta a vidéki régiókat, és a polgári lakosság elleni erőszakot a tárgyalások alatt is folytatta; a CEH szerint az 1990-es évek elején további jogsértések történtek, bár az erőszak intenzitása az 1980-as évek elejéhez képest csökkent.
A háború regionális következményei közé tartozott a közép-amerikai menekültválság kiszélesedése. A guatemalai menekültek a mexikói Chiapas, Campeche és Quintana Roo államokban húzódtak meg, ahol a mexikói kormány és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) táborokat működtetett. A táborokban a maja menekült lakosság saját szerveződéseket hozott létre, amelyek a hazatérés feltételeiként a biztonságot, a földhöz jutást és a katonai jelenlét csökkentését szabták meg. Az 1993-ban megkezdett, majd 1994–1996 között tömegessé váló visszatelepítés a békefolyamat egyik fontos fejezete volt A békefolyamat és a maja mozgalom; a visszatérők gyakran ellenőrizhetetlen körülmények közé, korábbi földjeik nélkül kerültek vissza, ami a későbbi földviták és a helyi konfliktusok forrása lett.
A nemzetközi közösség szerepe a háború utolsó szakaszában megnövekedett. Az ENSZ 1991-től kezdve kisebb megfigyelői jelenlétet tartott fönn Guatemalában, és a béketárgyalások előrehaladtával a világszervezet közvetítői és megfigyelői szerepe formálissá vált. A tárgyalások 1991 és 1996 között több megállapodást eredményeztek, köztük az 1994-es emberi jogi megállapodást, amelynek keretében az ENSZ Emberi Jogi Missziója (MINUGUA) fölállításáról döntöttek. A MINUGUA 1994 novemberétől kezdve a helyszínen ellenőrizte a tűzszünet és az emberi jogi kötelezettségek betartását, és jelentéseivel hozzájárult a békefolyamat átláthatóságához.
A guatemalai polgárháború történetére vonatkozó források heterogének és egyenetlenek. A katonai kormányzatok működéséről, a hadsereg hadműveleti terveiről és a biztonsági szervek tevékenységéről hivatalos levéltári anyagok ritkán maradtak fönn: a guatemalai hadsereg sok dokumentumot megsemmisített vagy zárolt, és a hozzáférést utóbb is korlátozta. Az 1990-es években megnyílt amerikai kormányzati iratok és hírszerzési anyagok részleges képet adnak a Washington és a guatemalai hadsereg közötti kapcsolatokról, ám a helyi események belső döntési folyamatairól kevés közvetlen forrás maradt. Az 1996-os békemegállapodás után létrehozott bizottságok – a CEH és a katolikus egyház REMHI-projektje – elsősorban túlélői vallomásokra, nemzetközi szervezetek jelentéseire és a rendelkezésre álló újságforrásokra támaszkodtak; munkájuk a történeti megismerés egyik alapvető forráscsoportját alkotja, értelmezéseiket azonban a résztvevők politikai hovatartozása és a bizottságok felállításának keserű politikai kompromisszumai is alakították.
A háborús áldozatok számáról nincs egységes, vitathatatlan adat. A CEH összesítését (több mint 200 000 halálos áldozat és 42 000 eltűnt) a kormányzati és katonai körök egy része elutasította, és a számítást túlzónak nevezte, míg az emberi jogi szervezetek és a maja mozgalmak inkább alulbecslésről beszéltek. A REMHI becslései hasonló nagyságrendűek, de a két bizottság módszertana eltérő volt: a CEH főként a panaszok és a beküldött esetek elemzésére épített, és a teljes lakossági populációra vetített; a REMHI a katolikus egyházközségek hálózatán keresztül gyűjtötte a vallomásokat, ami a maja területeken sűrűbb adatfelvételt, a városi vagy nem vallásos lakosság körében viszont ritkábbat eredményezett. A „népirtás” minősítés körüli viták is rámutatnak a források bizonytalanságára: a jogi értelemben vett szándék bizonyítéka a megsemmisítő szándék írásos vagy szóbeli igazolása lenne, amelyből a túlélői vallomásokon és a támadások mintázatán kívül kevés áll rendelkezésre. A hadsereg belső utasításainak egy része megsemmisült, más része csak közvetve rekonstruálható.
A gerillamozgalmak belső történetére vonatkozó források szintén hiányosak. A URNG szervezeteinek belső vitái, a katonai és politikai döntéshozatal mechanizmusai, valamint a maja közösségek és a gerillák közötti együttműködés és kényszer összefüggései csak részben ismertek. A gerillák a háború alatt and 1996 között saját narratívájukat terjesztették, amelyben a hadsereg brutalitását és a társadalmi igazságtalanságot hangsúlyozták, de a polgári lakosság sérelmeire csak később, a békefolyamat keretében tértek ki. A maja lakosság saját emlékezete – amely a szóbeli hagyományban, a közösségi ünnepeken és a helyi emlékművekben él – olyan eseményeket is őriz, amelyek a hivatalos dokumentumokból hiányoznak; ezeket a kutatók a szóbeli hagyomány kategóriájában kezelik, és történeti értékük akkor is jelentős, ha számszerű igazolásuk nem lehetséges.
A regionális összefüggések vizsgálata további forrásproblémákat vet föl. Az amerikai külügyi és hírszerzési iratokban a guatemalai konfliktus gyakran a „kommunistaellenes harc” keretében jelenik meg, ami a helyi szereplők önálló motivációit elfedheti. A mexikói és más közép-amerikai kormányok levéltárai a menekültügyi döntések és a határrendészeti intézkedések terén nyújtanak adatokat, de a Guatemalával folytatott diplomáciai kapcsolatok belső értékelései gyakran minősítettek voltak. A békefolyamat forrásai – a megállapodások szövegei, a MINUGUA jelentései és a tárgyalók visszaemlékezései – jóval teljesebbek; ezek azonban a háború utólagos értelmezését is formálják, és nem feltétlenül tükrözik a konfliktus korábbi szakaszainak realitását. Mindezért a jelen alfejezetben a stabil, dokumentált eseményeket (például a szervezetek megalakulásának körülményeit, a katonai puccsokat, a békemegállapodások tényét) kell elkülöníteni a becslésektől (áz áldozatok száma), a vitatott jogi minősítésektől (a „népirtás” használata) és az emlékezetpolitikai állításoktól, amelyekben a felek a háború értelmét eltérően adják meg.
A guatemalai polgárháború 1960 és 1996 között a hidegháborús közép-amerikai konfliktusok egyik leghosszabb és legtöbb áldozatot követelő fegyveres összecsapása volt. A gerillaszervezetek az 1954-es puccs utáni elnyomás és a társadalmi egyenlőtlenségek nyomán jöttek létre, és fokozatosan terjesztették ki tevékenységüket a vidéki maja területekre. A guatemalai hadsereg az 1960-as évektől kezdve katonai uralmat gyakorolt, és a gerillák elleni harcot a polgári lakosság ellenőrzésére és megbüntetésére is kiterjesztette. A legsúlyosabb időszakban, 1978 és 1983 között, a hadsereg a maja közösségek elleni tömeges erőszakot, falvak elpusztítását, kényszeráttelepítéseket és kötelező polgári védelmi járőrök felállítását hajtotta végre. Az ENSZ CEH és a katolikus egyház REMHI jelentései a halálos áldozatok számát 200 000 körülire becsülik, és az áldozatok túlnyomó többségét a hadsereg és az állami erők felelősségének tulajdonítják; a CEH a maja ixil, achi, kicse és kanjobal csoportok elleni támadásokat „népirtásként” jellemezte, amit a kormányzat és egyes kutatók vitattak. A háború regionális összefüggésben a nicaraguai sandinista forradalommal és a salvadori polgárháborúval együtt alkotott egyetlen közép-amerikai válságot, amelyben az Egyesült Államok, Kuba és a szomszédos országok egyaránt szerepet játszottak. A hosszú konfliktus csak az 1990-es években, az Esquipulas-folyamat és az ENSZ közvetítésével jutott tárgyalásos szakaszba, ami a következő alfejezetben tárgyalt békefolyamat és maja mozgalom előzménye lett.