A salvadori polgárháború 1980–1992 között zajlott, és bár nyílt fegyveres szakasza e két dátum közé esik, okai hosszabb távú folyamatokra vezethetők vissza. Az 1932-es parasztfelkelés leverése, az ezt követő katonai uralom, a földtulajdon koncentrációja, a választási kizárás és a hidegháború közép-amerikai feszültségei együttesen teremtették meg a konfliktus feltételeit. Az 1979. októberi reformista katonai puccsról és az azutáni juntáról a A katonai uralom és a társadalmi feszültségek alfejezet szól. A junta ígéretei ellenére a halálbrigádok merényletei és a hadsereg vidéki erőszakhulláma folytatódott; 1980 folyamán a baloldali gerillaszervezetek egyesültek, és az ország polgárháborúba süllyedt. A harcokat az 1992. január 16-án aláírt Chapultepeci békeszerződés zárta le, amely nem hozott teljes körű igazságszolgáltatást, de intézményi átalakulást indított el.
A fegyveres szereplők és a háború jellege Az 1980. október 10-én megalakult Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Front (FMLN) öt baloldali szervezetet fogott össze: a Farabundo Martí Népi Felszabadító Erőket (FPL), a Népi Forradalmi Hadsereget (ERP), a Nemzeti Ellenállás Fegyveres Erőit (FARN), a Közép-amerikai Munkások Forradalmi Pártját (PRTC) és a Salvadori Kommunista Pártot (PCS). A névadó Farabundo Martí az 1932-es felkelés kivégzett kommunista vezetője volt; az FMLN saját harcát az 1932-es megtorlás óta fennálló katonai és oligarchikus uralom elleni küzdelemként értelmezte. A szervezetek katonailag koordináltak, de politikai irányvonaluk eltért: egyes csoportok a hosszú népi háborúra, mások a városi felkelésre helyezték a hangsúlyt. A „forradalom” kifejezést az FMLN önértelmezéseként érdemes kezelni; a kormány és a jobboldal ezzel szemben „kommunista felforgatásnak”, illetve „terrorizmusnak” nevezte a gerillatevékenységet.
A kormány oldalán a Salvadori Fegyveres Erők (FAES), a Nemzeti Gárda, a Nemzeti Rendőrség és a Pénzügyi Rendőrség állt. Az Egyesült Államok kiképzési és felszerelési támogatásával gyorsreagálású zászlóaljakat hoztak létre, amelyek a vidéki felkelőzónák elleni műveletekben vettek részt. A hadsereg a polgári lakosságot is bevonta az ellenőrzésbe: vidéki településeken polgári védelmi járőröket szerveztek, és a gerillák utánpótlási bázisától próbálták elszigetelni a falvakat. A konfliktus katonailag aszimmetrikus volt: a hadsereg létszáma, tűzereje és légi fölénye jelentős volt, az FMLN viszont a helyismeretre, a tagolt hegyvidékre és a civil hálózatokra támaszkodott. A hadsereg pontos létszámadatai forrásonként eltérnek; a háború alatti növekedés ugyanakkor dokumentált.
A háború nem frontvonalak mentén zajlott, hanem a vidéki megyékben, a főváros peremkerületeiben és a gazdasági infrastruktúra elleni akciókban. A kormányerők a gerillazónák felszámolására vidéken a „föld felperzselése” (tierra arrasada) taktikát alkalmazták; a nemzetközi emberi jogi szervezetek ezt a falvak felégetésével, tömeges letartóztatásokkal, kivégzésekkel és kényszerű áttelepítésekkel azonosították. Az FMLN ezzel szemben hidakat, villanyvezetékeket, kávéfeldolgozókat és katonai objektumokat támadott, hogy a háborút a kormány számára gazdaságilag fenntarthatatlanná tegye. A civil lakosság mindkét fél nyomása alá került: az FMLN élelmiszert, szállást és újoncokat várt a falvaktól, a hadsereg pedig a gerillákkal való bármilyen együttműködést kollektív büntetéssel torolta meg.
A konfliktus társadalmi törésvonala nem egyszerűen a baloldal és a jobboldal közötti volt. Az FMLN leginkább a föld nélküli parasztok, a mezőgazdasági bérmunkások, a városi szegénynegyedek és az egyetemi ifjúság körében szerzett támogatókat; a kormányt a földbirtokos oligarchia, a katonai tisztikar, a nagyvállalkozók és a városi középosztály egy része támogatta. Az egyház sem volt egységes: Óscar Romero érsek és utóda, Arturo Rivera y Damas a felszabadítási teológia szellemében a civilek védelmét és a párbeszédet szorgalmazta, míg a hierarchia egy része és a pápai nunciatúra a kormány oldalán állt. Ez a megosztottság mutatja, hogy a háború nem kizárólag külső kategóriákra, hanem a salvadori társadalom belső feszültségeire vezethető vissza.
A háború katonai és politikai szakaszai Az FMLN 1981. január 10-én „végső offenzívát” indított, amely a városi felkelés és az általános sztrájk együttes kirobbantását célozta. Az offenzíva katonailag kudarcot vallott: a hadsereg a gerillákat visszavetette, a városi munkásnegyedekben nem alakult ki tartós felkelés. Az akció mégis jelezte, hogy a felkelők országos szinten szervezettek, és a háborút elhúzódó konfliktussá tették.
Az 1980-as évek első felében a hadsereg a vidéki gerillazónák felszámolására koncentrált. Ekkor következett be a Morazán megyei El Mozote elleni támadás, amelyet később részletesebben tárgyalunk. Az 1982-ben megtartott alkotmányozó gyűlési választáson a jobboldali ARENA (Alianza Republicana Nacionalista) és a Kereszténydemokrata Párt (PDC) szerezte a legtöbb mandátumot; az FMLN nem vett részt. A választás a kormány demokratikus nyitását volt hivatott igazolni, ám a halálbrigádok merényletei ez idő alatt is folytatódtak. 1984-ben a kereszténydemokrata José Napoleón Duarte lett az elnök, és La Palmában tárgyalásokat kezdeményezett az FMLN-nel, de a hadsereg és a jobboldali ellenzék nyomása, valamint a felkelők folytatódó akciói miatt a párbeszéd összeomlott.
A háború második felét a katonai patthelyzet jellemezte. Az FMLN az évtized közepén már több ezer fegyverest mozgósított, és a vidéki területek jelentős részén kettős hatalmat épített ki: saját iskolái, egészségügyi állomásai és igazságszolgáltatási fórumai működtek. A hadsereg amerikai támogatással megerősítette hírszerzését és légierejét, így a gerillák nem tudták a kormányt katonailag megdönteni. 1989 novemberében az FMLN újabb nagyszabású offenzívát indított, amely elérte San Salvador gazdag negyedeit is. A hadsereg válasza az erőszak fokozása volt; az offenzíva napjaiban gyilkolták meg a jezsuita egyetem hat papját és két nőt. Az eset nemzetközi felháborodást váltott ki, és világossá tette, hogy a háború katonai úton nem zárható le.
A béketárgyalásokat a regionális Esquipulas-folyamat és az ENSZ közvetítése mozdította elő. Az 1987 augusztusában aláírt Esquipulas II. megállapodás a közép-amerikai békét és demokratizálódást tűzte ki célul; Costa Rica elnöke, Óscar Arias ezért Nobel-békedíjat kapott. Az 1989 utáni tárgyalássorozat 1991. december 31-én a New York-i megállapodáshoz, majd 1992. január 16-án a Chapultepeci békeszerződés aláírásához vezetett. A békemegállapodás előírta a tűzszünetet, a gerillák lefegyverzését, a FMLN politikai párttá alakulását, a hadsereg létszámának csökkentését, a Nemzeti Gárda és a Pénzügyi Rendőrség feloszlatását, valamint új polgári rendőrség felállítását. A békeszerződés része volt az 1993-as amnesztiatörvény is, amely a polgárháború alatt elkövetett politikai bűncselekményeket lezárta; a kompromisszum hívei a fegyveres békét helyezték előtérbe, míg az áldozati szervezetek a büntetlenséget bírálták. A törvény 2016-os alkotmánybírósági megsemmisítése után újra megnyílt a vita a múlt feldolgozásának módjáról.
Politikai gyilkosságok és állami erőszak A háború alatt a politikai gyilkosságok rendszeressé váltak. Az ENSZ által később felállított Salvadori Igazságügyi Bizottság (Comisión de la Verdad para El Salvador) megállapította, hogy a dokumentált erőszak döntő részét a hadsereg, a Nemzeti Gárda és a velük kapcsolatban álló halálbrigádok követték el; az FMLN is felelős politikai gyilkosságokért, de kisebb mértékben. A halálbrigádok áldozatai közé tartoztak szakszervezeti vezetők, paraszti szervezők, diákok, tanárok, újságírók, egyházi személyek és a baloldalhoz nem köthető civilek is.
A politikai gyilkosságok légkörében az újságírók, emberi jogi aktivisták és ügyvédek is célponttá váltak. A salvadori egyházi jogsegélyszolgálat (Tutela Legal) és az eltűntek hozzátartozóinak bizottságai rendszeresen dokumentálták a letartóztatásokat, kínzásokat és titkos sírokat. A munkájukat végző emberi jogi védők közül sokan maguk is áldozatul estek; az ő irataik ma is a háború levéltári forrásai közé tartoznak.
A legismertebb vidéki tömeggyilkosság 1981 decemberében történt El Mozotéban. A hadsereg Atlacatl zászlóalja a falut és a környező településeket megtámadta, és több száz lakost – köztük nagyszámú gyereket – végzett ki. A salvadori kormány évekig tagadta a beszámolókat, és a hadsereg hivatalosan nem ismerte el a mészárlást. A tömegsírokat csak az 1990-es évek elején tárták fel; a halálos áldozatok számát általában 800–1000 főre becsülik (statisztikai becslés). Egyes emberi jogi szervezetek a „népirtás” jogi kategóriáját is felvetették, de a nemzetközi jogi gyakorlatban az esetet elsősorban emberiesség elleni bűncselekményként és tömegmészárlásként tárgyalják.
A politikai gyilkosságok büntetőjogi feldolgozását az 1993-as amnesztiatörvény hosszú időre lezárta. Az áldozatok hozzátartozói és az emberi jogi szervezetek szerint ez a büntetlenséget intézményesítette; 2016-ban azonban a salvadori alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a törvényt, amivel elvileg megnyílt az út a felelősségre vonás előtt. A jogi eljárások azóta is lassúak és politikailag vitatottak.
Menekültek és migráció A polgárháború egyik legsúlyosabb humanitárius következménye a tömeges kényszerű lakóhelyelhagyás volt. Az egyházi és ENSZ-jelentések a belső menekültek számát 500 000 és 1 000 000 közé teszik; ezen felül 500 000–1 000 000 salvadori hagyta el az országot, főleg Honduras, Nicaragua, Costa Rica, Mexikó és az Egyesült Államok irányába (statisztikai becslés, a hiányos nyilvántartások miatt nagy bizonytalansággal). A menekülés nem csupán a harcok elől való futás volt: a hadsereg vidéki „kiürítési” műveletei kifejezetten a gerilla hátország felszámolására irányultak, és a lakosságot az úgynevezett mintafalvakba vagy a városok peremére telepítették.
A hondurasi határ mentén felállított menekülttáborok – Colomoncagua, Mesa Grande és mások – több tízezer salvadori számára nyújtottak átmeneti védelmet. A táborok lakói a salvadori hadsereg határ menti behatolásairól és a kényszerű toborzásról számoltak be (szóbeli hagyomány); a táborokban az UNHCR, az egyházak és nemzetközi segélyszervezetek működtek. A hidegháború idején a hondurasi kormány a táborokat biztonsági kockázatként kezelte, mert attól tartott, hogy gerillabázisként szolgálnak.
Az Egyesült Államokba irányuló vándorlás a háború alatt folyamatos volt. A salvadoriak egy része legálisan kért menedéket, de az amerikai hatóságok a közép-amerikaiakat gyakran gazdasági migránsnak minősítették, holott a hazai erőszak elől menekültek; ezt a gyakorlatot egyházi csoportok és a „santuary” mozgalom bírálta. Az Egyesült Államokban működő egyházi közösségek, zsinagógák és egyetemek által működtetett „santuary” mozgalom illegálisan is segítette a közép-amerikai menekülteket, arra hivatkozva, hogy az állam politikai okokból tagadja meg tőlük a menedékjogot. Ez a polgári engedetlenségi mozgalom a salvadori menekültek egy részének tényleges védelmet nyújtott, és szerepet játszott abban, hogy az amerikai menekültügyi gyakorlat később átalakult. Az amerikai salvadori diaszpóra a háború alatt hazautalásokkal tartotta el otthon maradt családjait, ami már akkor is fontos túlélési forrásnak számított. A háború által kikényszerített migráció így tartós transznacionális kapcsolatokat hozott létre, amelyek a későbbi fejezetekben tárgyalt gazdasági és társadalmi folyamatokat is meghatározták.
Regionális és nemzetközi beavatkozás A salvadori háború a hidegháború egyik közép-amerikai frontja volt. Az Egyesült Államok a salvadori kormány legfontosabb külső támogatójaként kiképzést, helikoptereket, hírszerzési adatokat, gazdasági segélyt és fegyverzetet biztosított; egyes becslések a háború évtizedében a teljes amerikai támogatást 4 milliárd dollár körülire teszik (statisztikai becslés). A Reagan-adminisztráció a salvadori konfliktust a szovjet befolyás közép-amerikai terjeszkedése elleni küzdelemként mutatta be, és a kormányerők emberi jogi jogsértéseit gyakran elbagatellizálta. Az 1990-es években nyilvánosságra került amerikai iratok szerint Washington tudott a halálbrigádok és a hadsereg közötti kapcsolatról, de a támogatást nem szüntette meg.
Az FMLN oldalán Kuba, a sandinista Nicaragua és a szovjet blokk egyes államai nyújtottak politikai, logisztikai és fegyveres támogatást. A támogatás pontos mértéke a hidegháborús szembenállás miatt nehezen becsülhető; az amerikai és a baloldali források adatai jelentősen eltérnek (vitatott értelmezés). Nicaragua területén utánpótlási útvonalak és kiképzőtáborok működtek, ami a két közép-amerikai konfliktust – a salvadori polgárháborút és a nicaraguai kontraháborút – szorosan összekapcsolta. A Reagan-kormány a nicaraguai kontrák támogatásával párhuzamosan a salvadori kormányerőket is a közép-amerikai kommunizmus elleni gátként kezelte. A két konfliktus katonailag összeért: a salvadori hadsereg egyes egységei a hondurasi–nicaraguai határ térségében hajtottak végre műveleteket, az FMLN pedig a sandinista kormánytól kapott utánpótlást.
A regionális békefolyamat a Contadora-csoport (Mexikó, Panama, Kolumbia, Venezuela) 1983-as kezdeményezésével indult, majd az Esquipulas II. megállapodásban (1987) teljesedett ki. A közép-amerikai elnökök megállapodása a nemzeti megbékélést, a tűzszünetet, a politikai amnesztiát és a szabad választásokat tűzte ki célul. Az ENSZ a Chapultepeci békeszerződés után az ONUSAL-misszióval ellenőrizte a tűzszünetet, a lefegyverzést és a rendőrségi reformot. A hidegháború vége, a szovjet támogatás visszaesése és az 1990-es nicaraguai választások csökkentették a nagyhatalmi tétet, és mindkét salvadori felet arra ösztönözték, hogy kompromisszumos békét kössön.
A háború legfontosabb dokumentumforrása az ENSZ égisze alatt készült Salvadori Igazságügyi Bizottság jelentése (1993), amelynek címe magyarul körülbelül „Az őrülettől a reményig: a salvadori háború tizenkét éve”. A bizottság a halálos áldozatok számát 75 000 főre becsülte, és a dokumentált esetek 85 százalékáért az állami erőket, a halálbrigádokat és a paramilitáris szervezeteket tette felelőssé, 5 százalékért az FMLN-t, a fennmaradó esetekért pedig más szereplőket. Ez a százalékos megosztás a jelentés mintáján alapul, és módszertani bizonytalansággal terhelt, mert a teljes áldozati kör nem ismert.
Az áldozatszámok általában becslések. A 75 000 halott a leggyakrabban idézett adat, de más források ettől eltérő értékeket adnak meg; a polgárháborúban eltűntek számát is több ezerre teszik, pontos nyilvántartás nélkül. Az El Mozote-i áldozatok számáról 800 és 1000 közötti becslések forognak, amelyeket a tömegsírok feltárása részben megerősített, de a hadsereg iratainak hiányában nem lehet pontosan rögzíteni. A menekültek számai 500 000 és 1 000 000 közötti sávban mozognak; az adatgyűjtés a háború alatt töredékes volt.
A „népirtás” minősítés El Salvador esetében jogi és történeti vita. Egyes emberi jogi szervezetek és ügyészi indítványok használják a fogalmat az El Mozote-i mészárlásra vagy a hadsereg vidéki hadjárataira, de nemzetközi bíróság nem hozott ilyen ítéletet, és a szakirodalom többsége inkább emberiesség elleni bűncselekményként, illetve tömegmészárlásként írja le az eseményeket. A fogalom használata ezért forrástól függően eltérő, és emlékezetpolitikai jelentése is van.
A háború alatti emberi jogi dokumentációt a Nemzetközi Vöröskereszt, az Amnesty International, a Human Rights Watch és az egyházi jogsegélyszolgálatok jelentései őrizték meg. Ezek a források a kormányzati közléseknél megbízhatóbbnak bizonyultak, de ők maguk is a hozzáférhető információk korlátai között dolgoztak. A későbbi igazságügyi bizottság ezekre az iratokra, valamint a felek által szolgáltatott listákra támaszkodott.
Az Egyesült Államok szerepéről az 1990-es évek óta nyilvánosságra került levéltári anyagok, a National Security Archive gyűjteménye és kongresszusi meghallgatások adnak dokumentált képet. Ezek alátámasztják, hogy az amerikai kormányzat tudott a halálbrigádok tevékenységéről, de a támogatást folytatta; ugyanakkor az amerikai szerep értékelése máig vitatott: egyes szerzők a kormány megmentőjeként, mások a háború meghosszabbítójaként tekintenek Washingtonra.
A szóbeli hagyománynak kiemelt szerepe van. A menekülttáborok lakóinak, a tömegsírok túlélő hozzátartozóinak és a diaszpóra tagjainak visszaemlékezései a bizottság munkájában és a későbbi bírósági eljárásokban is megjelentek. Ezek az emlékezések nem mindig egyeznek a levéltári iratokkal, de a háború civil tapasztalatát pótolhatatlan módon őrzik.
Az emlékezetpolitikai megosztottság a mai napig él. A jobboldali ARENA-hoz köthető narratíva a háborút kommunista agresszióként, az FMLN-t pedig terrorista szervezetként írja le; a baloldali és emberi jogi narratíva a népi felkelést és az állami terrort hangsúlyozza. A tankönyv ezeket a megnevezéseket nem saját állításként használja, hanem a konfliktus értelmezésének részeként mutatja be.
Az 1980–1992 közötti salvadori polgárháború az 1932-es parasztfelkelés óta felhalmozódó katonai uralom, földkoncentráció és politikai kizárás, valamint a hidegháborús külső beavatkozás együttes következménye volt. Az FMLN öt baloldali gerillaszervezetből alakult meg, a kormányerők pedig amerikai támogatással, halálbrigádokkal és vidéki terrorhadjáratokkal próbálták felszámolni a felkelést. A politikai gyilkosságok – Óscar Romero, a jezsuita papok, El Mozote áldozatai – a konfliktus civil jellegét mutatták, a menekültválság pedig tartós diaszpórát hozott létre. A regionális Esquipulas-folyamat és a hidegháború vége tette lehetővé az 1992-es békeszerződést, amely azonban az igazságszolgáltatás és az emlékezet kérdéseit nyitva hagyta.